Napló, 1991. január (Veszprém, 47. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-02 / 1. szám
A Somló környéki gazdák gyümölcs és törköly cefréjéből az ajkai áfész somlószőlősi szeszfőzdéjében főzik a pálinkát Fotó: Mészáros József Mézeskalácsos a csúcson „Édes siker” Párizsban Párizsból való hazatérése után jó néhány nappal később kerestem föl Pápán a híres, s most már nemcsak Európaszerte, de a világ több részén is megismert Varga István mestercukrászt, mézesbábost, gondolván, hogy elegendő ideje volt egy nagy megterheléssel járó nemzetközi kiállítást kipihenni. De nem így volt valójában, mert megérkezése óta egyfolytában nyakig van a munkában. - Hogyan utazott ki? - Repülővel mentem, s a párizsi reptéren már vártak. Miután elfoglaltam szállodai szobámat, tudatták velem, hogy két óra múlva televíziós felvétel lesz, mert a franciák megsütötték a világ legnagyobb mézeskalácsát. - A méretei? - A hossza 3,3 méter, a szélessége 80, a magassága pedig 60 centiméter. A súlya 700 kilogramm volt. - Önre milyen feladat várt a felvételnél? - Én voltam a díszvendég, mert a többi ország - Lengyelország, Belgium, Németország és Franciaország - mézeskalácsosai még mindig a hagyományos barna mézest készítik, az enyémek viszont színesek és nagyon sokfélék voltak. - Hol volt a kiállítás? - Párizs belvárosában, egy óriási nagy téren, a Place Soint-Sulpice-n. Itt minden ország részére emeletes, mutatós építmények voltak, úgy nézett ki az egész, mint egy kis falu. Ezen belül voltak tágas terek és színpadok is. Minden ország kiállítója egy ilyen házacskában volt, alul az üzlethelyiség, fölül pedig az ízlésesen dekorált emeleti rész. - Mit kellett csinálnia a tv-felvételnél? - Az óriásmézesre franciául kellett fölírnom: ,,A mézeskalácsos ünnep". Ennek az ünnepnek Szt. Nicolaus a védőszentje.. Ez a franciák legnagyobb téli ünnepe. Ezután volt a kiállítás megnyitója, a magyar házacskába jöttek a belga, francia, német és lengyel mézeskalácsosok és mondták: „Szuper Varga, szuper!" Azt mondták, hogy ők is megpróbálnak majd hasonló figurákat, például fenyőfát és bárányt csinálni, ha tudnak. - Mik szerepeltek még a programban? - Felléptek állatszelídítők, kintornászok. Hazánkból a kecskeméti Maskarás együttes szerepelt. Gólyalábakon mutatták be produkciójukat. Tehát minden volt, ami ebbe a búcsús hangulatba belefért. Volt magyar nap is, amikor az én termékeimet kellett bemutatni és magyar néptáncosok léptek a színpadra. Még annyit: ahol az említett legnagyobb mézeskalács volt, ott a Vendéglátó Múzeum által rólam készített 46 perces videofelvétel ment reggeltől estig. - Milyen érdeklődés volt a kiállítás iránt? - Óriási. Naponta körülbelül 10 ezer látogatója volt. Főleg a mi „házunknál” volt mindig nagy tömeg. - Vásároltak a mézeskalácsfiguráiból? - Nagyon sokan akartak, de én csak a kiállításra készítettem azokat. Minimum ötszörösét vagy hatszorosát adták volna érte, az itthoni árakhoz viszonyítva. Volt, aki meg akarta venni a kiállításom teljes anyagát. Mivel vállalkozó is vagyok, nem nehéz kiszámítani, hogy 10-12 forintból tudnék kitermelni egy dollárt. - Említette, hogy elkészíti majd a gall kakas figurát is. - Sikerült. Két kakasfajtát is csináltam, de nemcsak az, hanem mindegyik termékem megnyerte a franciák tetszését. Sokat el is ajándékoztam, főleg a szervezésben, rendezésben közreműködőknek, s a részvételem finanszírozóinak. - Nehéz napjai lehettek kint, nem volt ideje pihenésre.. . Hazaérkezése után kipihenhette magát? - Sajnos, erre még mindig nem jutott időm, mert a cukrászatban a munka zöme karácsony és újév előtt van. De nem is ez a lényeg. Az a sikerélmény, amiben nekem Párizsban részem volt - nyilatkoztam az angol, a francia és a kanadai rádiónak, több ország újságírója és fotóriportere készített velem képes riportot -, az mindennél többet ér és többszörös erőt öntött belém - mondta búcsúzóul a híres cukrász-mézesbábos. Bognár János Megkérdeztük: Ön mit vér az idei évtől? ID. CSAJÁGI SÁNDOR nyugdíjas, Szentgál: 1976-ban mentem nyugdíjba, de mellette azért most is dolgozom. Portás vagyok Veszprémben az Epfunál. Itthon állatokkal vesződöm, öt malacotnevelek. Nem éri meg, olyan drága a gabona, de a falusi ember olyan, hogy nem tud nyugton maradni. Meg aztán így nincs gond a húsra. A fiaméknak is segítség, itt építkeznek a faluban. Idén még szeretnénk a kerítést megcsinálni. Ha kívánhatnék valamit, hát egészséget kívánnék magamnak, hogy dolgozni tudjak úgy, mint eddig. Mert hála Istennek, eddig még nem telt el úgy nap, hogy ne ügyködtem volna valamit. Amitől félek, az a munkanélküliség. Nem magunk miatt, mi már csak beosztjuk valahogyan a keveset is. De mit csináljon az a sok fiatal? Bizony mondom, lesz még itt rossz világ! Itt van ez az égető is . . . Annyit beszélnek az egészségvédelemről, ez meg csak ontotta a füstöt éveken át . . . Tönkrementek a fiatal fák, megbetegedtek az emberek. Persze a pénz, amit a gyár fizet, jól jönne a falunak. Na, hát ezzel kellene valamit kezdeni ... ! TAMÁS ANIKÓ munkanélküli, gyakorlatilag otthontalan. Állami gondozott voltam, de már elmúltam 19 éves. Most Ajkán lakom albérletben, de az ünnepeket a veszprémi gyiviben töltöm, mert a főbérlő elutazott, és ilyenkor nem ad kulcsot. Ha itt nem fogadnának be, nem tudom, hova mennék. Október óta vagyok munkanélküli, eddig az ajkai Tornádó SC-ben fociztam. Szakmám nincs. Fűzfőn tanultam cellulózgyártást, de nem fejeztem be. Idén talán kapok lakást, két éve van Ajkán lakásigénylésem. Az ottani pártfogóm ebben is sokat segít. Hogy honnan van rá pénzem? Kilencéves koromban meghalt az anyám, akkor kaptam egy nagyobb összeget. Mások, akik a gymviből kikerülnek, még nálam is rosszabb helyzetben vannak, sokan elzüllenek. Érdeklődtem Ajkán állás után, de nagyon nehéz. Meg én különben is sportolni szeretnék. Ha ez a vágyam valóra válna, akkor azt mondhatnám: minden kívánságom teljesült. Együtt járok egy fiúval, de még nem akarok férjhez menni. Addig nem, amíg közösen meg nem teremtjük az anyagi biztonságot. Hát, ez minden . . . DR. SZÉKELY MIKLÓS, a balatonfüredi nemzetközi kemping vezetője: Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, amikor előretekintek az idei évre. Sír az, amelyik a magyarokat látja, mert ők már tavaly is csak 6,7 százalékát tették ki a kemping vendégkörének, s gondolom, idén sem lesznek többen. A Balaton-part legnagyobb és legjobban felszerelt kempingvárosa az átlag hazai üdülni vágyók számára sajnos egyszerűen megfizethetetlen. A másik szemem nevet, mert azzal a külföldi, és még mindig főleg német vendégeket látom. Ők idén is meg fogják tölteni a kempinget, legalábbis én erre számítok, mert az érdeklődés, az előzetes helyfoglalás biztató. Az idegenforgalmat persze jócskán visszavetheti, ha elszabadulnak az árak. Jelenleg még mindig olcsók vagyunk, de 2-3 év múlva számítani lehet arra, hogy a nyugati , turisták inkább a déli, tengerparti országokba mennek költekezni, nyaralni. A magánéletben békét és nyugalmat várok. A kisfiam, Áron hét hónapos. .Neki és mindanynyiunknak erre lenne legin-' kább szükségünk. Hogy mit várok . . . ? Elsősorban békét. Békét a világban és békét magamban. Azt, hogy az igényeim és a lehetőségeim szinkronban legyenek, bár nem olyan korban élünk, ami kedvezne ennek a harmóniának. Pedagógusként leginkább azt szeretném, ha lenne elegendő pénz az iskolák mindennapi működtetésére. Mint a Házimozi Videotéka egyik mellékállású alkalmazottja azt várom, hogy idén tovább növekedjen az üzlet forgalma, sok jó filmet ajánlhassunk és az embereknek még mindig legyen pénzük olyan luxuscélokra, mint a videokölcsönzés. Tudom, hogy az idei év még nehéz lesz . . . Valószínűleg le kell mondanom arról, hogy könyveket vásároljak, nem fogok tudni utazni úgy, ahogy szeretnék, és idén sem kapok nagyobb lakást. A lehetőségek tehát egyre szűkösebbek, de én mindent meg fogok tenni azért, hogy a saját belső békémet ennek ellenére is megőrizzem. DR. BAKSA GYÖRGY, az Ajkai Alumíniumkohó és Timföldgyár vezérigazgatója: Az idei évtől azt várom, hogy meg tudjunk felelni mindazoknak a követelményeknek, amiket immár nem egy tervutasításos rendszer, hanem a piaci törvények szabnak meg. Egészen egyszerűen fogalmazva, hogy túl tudjuk élni az előttünk álló esztendőt. Úgy érzem, ha kemény munkával is, de erre jó esélyünk van, bár nem lesz kis feladat. Eredményként könyvelem el, hogy a szovjetekkel folytatott tárgyalások során sikerült talpon maradnunk, azaz vállalni tudtuk, hogy a szovjet igény ránk eső részét idén is szállítani fogjuk. Ehhez persze kockázatot is kellett vállalnunk, hiszen nem tudni, hogyan alakul majd a forint—dollár viszony, az energiaárak, a szovjet belpolitikai helyzet, működőképes marad-e a szovjet alumíniumipar... Abban bízunk, hogy nem következik be semmiféle katasztrofális szituáció, s akkor a dolgozói létszámmal sem lesz gond. Az elmúlt egy évben körülbelül 10 százalékos létszámleépítést értünk el korengedményes nyugdíjazás, a felvétel korlátozása, átszervezés, külső vállalkozói tevékenység megszüntetése révén. Az idei évre hasonló nagyságrendet tervezünk ugyanezekkel a módszerekkel. Hangsúlyozom, mi így szeretnénk, és reménykedünk, hogy nem jön közbe semmi, ami a szándékaink megváltoztatására kényszerítene bennünket. Mindenesetre megnyugtató, hogy a kapacitásunk úgy a formaöntödei termékek, mint a timföld vonatkozásában le van kötve. Nagy feladat lesz még erre az évre a társasági formába történő átalakulás, amelynek az előkészítése már folyamatban van, s remélem, zökkenőmentesen lezajlik. Hogy mit kívánok magánemberként . . . ? Ne legyen rosszabb, mint eddig! (I. bonnyai-kovácsi) FEHÉR ILDIKÓ pedagógus, Veszprém. Teli boltok, üres pénztárcák Mit mutat a (szorongó) közvélemény Interjú Tamás Pál szociológussal Nem akármilyen évet zártunk. Számtalanszor elhangzott, leírták sajtóban és egyebütt, hogy 1990 a rendszerváltás esztendeje volt. Sokféle vélekedést ismerhettünk meg, azonban a vélemények mindig esetlegesek. Mit gondolnak valójában az emberek arról, ami velük történik? Ezért is kérdezzük Tamás Pált, a Közvéleménykutató Intézet igazgatóhelyettesét: hogyan változott 1990-ben a hazai közvélemény a különböző események megítélésében? Elsősorban nyilvánvalóan a nagy politikaitársadalmi folyamatok értékeléséről van szó, de természetesen a gazdasági helyzettel kapcsolatos vélemények is igen fontosak. 1. — A gazdasági közhangulatot meglehetősen hosszú ideje mérjük egy többé-kevésbé használható „barométerrel”. Ez két dolgot különít el eléggé jól megfigyelhetően. Egyrészt azt, hogy a megkérdezett állampolgár miként látja a saját gazdasági helyzetét, másként pedig az ország helyzetét. A magyar „ítélkezési minta” szerint korábban az ország helyzetét igen rossznak tartották a válaszolók. Ez érthető, hisz a tömegkommunikáció évek óta azt sugallta, hogy itt az adósságválság, s ami van, abból nem, vagy csak igen nehezen lehet kilábalni. Ehhez képest az emberek a saját helyzetüket nem tartották különösebben rossznak. Persze volt panaszkodás, siránkozás, de a magyar állampolgár véleménye az volt, hogy majd csak lesz valahogy, akármilyen bajban van is az ország. Az elmúlt években háromhavonta csináltunk egy-egy gazdasági hangulatmérést és ilyenkor rendszeresen két grafikont kaptunk. Az egyik, a pesszimistább, az ország helyzetét tükrözte, az optimistább az állampolgárét. Ez a helyzet körülbelül egy évvel ezelőtt megváltozott, átalakult a két grafikon, a két görbe viszonya. Azaz egy év óta kezdik azt gondolni az emberek, hogy ők vannak nagyobb bajban, mint az ország. Mivel magyarázható ez a változás? — Az egyén egyelőre nem látja, hogy mitől van bajban az ország. Azt tudja, hogy gond van, de még nem látja a baj jeleit. Nem tapasztalja például, hogy itt iszonyatos áruhiány lenne. Sőt, azt látja, hogy itt sokkal jobb az ellátás, mint bárhol körülöttünk, a volt szocialista országokban. És ha azt látja, hogy itt van hús bőven, csak neki nem telik rá, akkor azt a következtetést vonja le, hogy ő van bajban, nem az ország. Ebből egy nagyon érdekes társadalomlélektani következtetés adódik a közvélemény számára. Ha gyakorlatilag van minden a boltokban, nekem pedig abból meglehetősen kevés jut — így az átlagállampolgár — akkor itt nagyon ügyetlen kormányzás folyik. Vagyis a saját gazdasági helyzetével kapcsolatos elégedetlenség a kormányon, a parlamenten, a vezető politikai tényezőkön csattan. Ami aztán abban mutatkozik meg, hogy például a választópolgár alkalomadtán nem megy el szavazni. Ezt egyébként nagyon jól mutatták azok a vizsgálataink, amelyek szerint tavasszal még milliós nagyságrendben támogatták a pártokat az állampolgárok, ősszel meg csak százezres nagyságrendben. Vannak-e olyan vizsgálataik, amelyek az emberek „jövőképét" próbálják felmérni? — Igen, és ezeket rendszeresen megismételjük. A tavaszihoz képest a társadalom jövőképe mára összeszűkült, ami nagymértékben összefügg a személyes gazdasági prognózisok alakulásával. Az emberek már nem látják át, mi lesz velük holnap, kevésbé tudnak tervezni, szűkebbnek látják mozgási terüket, mint akár egy évvel ezelőtt. — Érdeklődnek- e az önök vizsgálatai iránt a nyugati beruházók? A tőke ugyanis mielőtt egy ismeretlen terepre lépne, tájékozódik, hogy mit talál ott. A nyugati tőkést nem az érdekli, hogy miből tudna itt két darabbal többet eladni, hisz az egész magyar piac nem nagy. Neki az a fontos, ha itt akarja működtetni a tőkéjét, miféle emberekkel dolgoztathat itt. Milyen a munkakultúra, milyen a mentalitás az országban? Hogy az itteni emberek mennyire szorgalmasak, menynyire szófogadóak, visszabeszélnek-e, ha feladatot kapnak. 3. - Vannak-e önöknek olyan vizsgálataik, amelyek alapján „megjósolhatók" a taxisblokádhoz hasonló válságok? - A forradalmak kirobbanását nem lehet megjósolni, ha ez lehetséges lenne, akkor a belügy lenne a legfőbb megrendelőnk. A jövő esztendőre egyébként egy olyan „krízisvizsgálatot" készítettünk elő, amely Magyarországon kívül Lengyelország és Leningrád környékét célozza meg. E vizsgálat célja, hogy felmérjük, miként éli meg a kelet-európai régió a különböző válságokat. - Az egyre romló gazdasági helyzet mennyiben járult hozzá az új politikai vezetés tekintélyének csökkenéséhez? - Érdekes tapasztalat, hogy a két dolog között egyelőre nincs kapcsolat. Az új politikai vezetés népszerűségének csökkenését a mi ismereteink szerint inkább az okozta, hogy annak működése nem különbözik igazán jelentős mértékben a korábbitól. Az emberek nem látják a markáns váltást a módszerekben. Azt hiszem, ez feltétlenül megszívlelendő tanulság az érintettek, a politikusok számára. Hovanyecz László _________2._________ NAPLÓ - 1991. január 2., szerda - 3