Napló, 1991. január (Veszprém, 47. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

• Kis Szemes Pál uram a nyakába kerítvén a subát és el nem mu­lasztván megnézni, hogy ott van-e a zsebben a pisztoly, azt mondó a feleségének: — Isten áldjon meg, any­­nyuk . . . Mikor pedig Kis Szemes Pál azt mondotta a feleségének, hogy Isten áldjon meg anyjuk, ez már nem közönséges sor volt. Mert az ő nála nem azt jelentette, hogy most kimegy a tanyára, hanem azt, hogy ő most elutazik. És Kis Szemes Pálban volt annyi konzekvencia, hogy ez alkalommal is utazni ment. Sőt talán azok, akik ismerték Szemes uramat - de nagyon kevés lehet már azokból élő ember - megmondhatnák, hogy ő, ha már egyszer ki­mondta az „Isten áldjont”, még talán ha nem is lett volna szándéka az utazásra, mégis elutazott volna. Ez különben nem tartozik a dologra, hanem csak regisztrálása annak, hogy milyen kemény természete volt neki. De hát megmondhatná ezt élőszóval — ki csak no? Igen. — Gubos Menyhárt, a szabó. Az megmondhatná. Az­az, hiszen az is meghalt már, még a víz előtt, késő vénségé­­ben . . . Lám, lám, már most, ha akarják, hiszik, ha nem akarják, hát nem hiszik. No, mindegy. Ezután Szemes Pál felülvén a kocsira, nagy útra indult, lé­vén ő borkereskedő. Nem any­­nyira a jövedelem végett, mert ha valami jó bort talált a sok­fajta között, polgári erénynek tartotta azt ingyen itatni meg az ismerősökkel. Azután ugyan hol van az az ember, akinek ne volna sok ismerőse, ha már egyszer jó bora van? Hát mon­dom, hogy ő inkább csak úgy passzióból csinálta az egészet. Meg aztán mikor az ember vagy egy hétre szabadulni akar hazulról, milyen jó előhoza­kodni avval az asszony előtt, hogy nini, már meg Aradra kell menni, mert fogyatékán van a bor. Az nem tartozik a dologra, hogy ekkor éppen ilyen , eset forgott-e fönt, elég az hozzá, hogy Kis Szemes Pál uram föl­ülvén a kocsijára, kihajtott a városból, és nekivágott az ara­di útnak. Mert a régi világban történt az egész, amikor még sem legelő arad-csanádi vas­út, sem csinált országút nem volt. (Hogy miért mondom „legelő” vasútnak az arad-csa­­nádit? Hát azt beszélik róla, hogy a vonatjának a gőzpari­pája, ha valami erdőszélben szép, kövér füvet lát, odamegy legelészni. Azért késik meg annyiszor.) Az egész utazás meglehetős egyhangú volt, és a legérde­kesebb része az, amikor Sze­mes Pál Aradon behajtatott a „Fehér Hajóba". Mindig oda szokott ő beállni, mert hát ott már tudják, hogy kicsoda, mi­csoda ő, és hozzá illő bánás­módban részesítik. Most is csak úgy rohan elő a pincér. A subát gyöngéden emelik le a kocsiról, és nincs az a hermelinnel bélelt, nagyúri bunda, amelynek nagyobb gondosság jutna osztályrészül. A legelső szobába viszik, egy kétablakos nagy terembe, amelynek bútorai között már egész otthonos Kis Szemes Pál. Odahaza ugyan nem ülne ilyen székre, amelyik lemegy az em­ber alatt, mintha el akarna­­süllyedni, hanem itt nagy nyu­galommal veri támlájához a pipáját, mint egykor a vitéz Simonyi óbester a nagy Napó­leon trónusánál. El van törődve, és azt akar­ja, hogy le akar feküdni. Kü­lönben is este van már. A pin­cér szalad ki a gyertyatartóval, másikat hoz, kétágút, két szép, egész szál gyertya benne. Meg is gyújtja rögtön. Pál úr meg hamarosan lerugdalva magá­ról a ruháit, elfekszik az ágyon, és elfújja a gyertyákat, amelyekből alig égett le egy körömfeketényi. Hanem azért másnap este, amint a borvásárlásról haza­vergődik Kis Szemes Pál uram, újra két vadonatúj gyertya áll a tartóban, amelyek is meg­gyújtván, pár perc múlva elfú­­vatnak. Mert Pál uram megint lefeküdt hamarosan, nem sze­retvén egymagában fönt lenni a nagy szobában. Más az egészen, mikor es­­tenben otthon végig fektetheti az ember az asztalon a hosszú pipaszárát, aztán csöndes szó­beszéd közt egy kicsit elévődik az anyjukkal. Harmadnap aztán megint csak úgy esett a dolog. Új szál gyertyák égtek a tartók­ban, és Szemes Pál uram a tisztességadással nagyon meg volt elégedve. Negyednap kelve, miután ki­adta a parancsot, hogy most már csak menjünk haza — hát szokás szerint hozza elébe a pincér a számlát. Amint elébe terjeszti a hosz­­szú cédulát, Kis Szemes Pál uram meg veszi elő a nagy bugyellárist a belső zsebéből. Rendszerint csak úgy az aljá­ra szokott odatekinteni a cé­dulának, a­mi az ördögnek is nézné végig az egész litániát? Hanem most az egyszer még­is megakadt a szeme az alsó sorokon. Hat szál gyertya volt ott fölszámítva, darabonkint 25 krajcárjával, ami 1 forint 50 krajcárt tett ki. Ezen megütődött egy kicsit. Már az mégiscsak sok, mikor voltaképpen egy felet sem égetett el három napon át. De hát nem volt ő sohasem fukar ember, elég volt neki, ha mozoghatott magában egyet, megrághatta a bajusza végét, így lett most is, aztán kifizette szó nélkül a számlát. Megtömte a pipáját, a subát a nyakába kerítette, hanem kifordítva, mert föllegesnek látszott az idő, aztán hátra­szólt, hogy — „nohát Isten áld­jon meg anyjuk". Azután vette csak észre, hogy nem hazulról távozik, s hogy magát látta abban a nagy tükörben. Odakint már várt reá a pin­cér, a szobalány, meg a por­tás. Ő úgy szokta azt, hogy amint úgy elmenetkor végig­masírozott a folyosón, szép csöndesen mindegyiknek külön­­külön a markába nyomta az ötven krajcár borravalót. Hát úgy tett most is. Azután meg­indult hazafelé. De egész úton a szájában volt a gyertyák íze. Nem mintha megette volna őket, hanem csak amúgy. Jött azután az idő, midőn fogyófélben volt a bor, s me­gint új után kellett nézni. Hogy igazán fogyófélben volt-e a bor vagy, hogy csak a házipapucs elől menekült pár napra odébb Kis Szemes Pál uram, az nincs kiderítve, de nem is tartozik a dologra, nem lévén senkinek semmi köze hozzá. Elég az hozzá, hogy ő megint elutazott Aradra, és oda szállt a „Fehér Hajóba”, ahogy szokta már időtlen idő óta. Amint megérkezett, hozták a gyertyákat megint. Újdonat­új szál volt minndkettő. Egy kicsit leégett belőlük, amíg el­kászálódott Pál úr. Aztán el­fújta mindkettőt, kivette a tar­tóikból és betette a szekrény­be, rájuk zárván az ajtót. Reggel elment a falukra bort nézni, és este került haza. Képzelhetik, hogy néz ki úgy estefelé az emberből a sok bor, amit naphosszat benézett. Mert a bornak látószemei van­nak, és kinéz az emberből. Hanem azért az újdonant oda­tett gyertyákat megint nem mu­lasztotta el Pál úr lefekvés után elzárni a szekrénybe. Harmadnap is szakasztott így történt a dolog. A gyer­tyák elzáródtak. Negyednapra pedig azt mondta Kis Szemes Pál, hogy most már ő elmegy haza. A rendelet kiadatván, a számlát hozta a pincér, amint hozni szokta máskor is. Megint ott volt az alján a hat szál gyertya, 25 krajcárral taksálva egyenkint. Szemes Pál elővette az is­mert tárcát, és kifizető, ami a járandósága volt. Sem többet, sem kevesebbet. Azután nya­kába kerítette a subát. Ezt a műveletet mindig maga szokta véghez vinni, mert ilyenkor a pincér már kiszaladt allarmí­­rozni a többit, hogy álljanak végig a folyosón. Jön a borra­való. Pál úr úgy subásan magára maradván, kinyitotta a szek­rényt, és előszedte annak fe­nekéről a hat szál gyertyát, és zsebre tette mind egy szálig. Ahogy aztán kilépett a folyo­sóra, a pincér, a szobalány meg a portás ott várták. Ő ko­molyan ment előttük, a gyer­tyákat elővette és kenettelje­sen adogatott oda mindegyi­küknek két-két szálat. - ahol öcsém- a borravaló, ötven krajcár fejenként. - És azután valahányszor Aradra ment bort vásárolni Kis Sze­mes Pál uram, mindig vitt ma­gával egy szál faggyúgyertyát, meg egy garasos fagyertyatar­­tót, amilyent például a mi márványos városházunkban osztogatnak a hivatalnokoknak, és sohasem szállt többet a „Fehér Hajóban”, hanem a „Zöld Tengeri Oroszlánban”. Amely címzés nagy tanúságot tehet arról, hogy milyen mér­ges népek laknak Aradon. De, hogy mégis akad egy ember, aki örökké visszakíván­ja azokat a régi időket . . . Pedig lám, kitetszik a Kis Sze­mes Pál uram esetéből is, hogy az emberek már akkor­tájt is elég furfangosak voltak, és inkább szerettek több pénzt csikarni másoktól, mint keve­sebbet. Ahogy ma is teszik. TÖMÖRKÉNY ISTVÁN Hat szál gyertya története CSALÁDI Csokonai Vitéz Mihály: A TÉL ( részlet) Mormolnak szelei a fagyos északnak, A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak; Ellepik a földet sürü fergeteggel, A folyóvizeket megkötik hideggel; Melyeket őszitnek a havak és derek, Az öreg tél fején villogó púderek, Zuzmarátos a bak csi­llámló szakálla, Csörög a jég miatt minden szőr­ szála. Vége felé járván a fagyos december, Decembert hordoz már magán minden ember. Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma, Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma, A vékony rokolyás leánynak s a pőre Gatyája legénynek borzad minden szőre. S farkasok, medvék, rókák hébe hóba A sürü erdőn mennek prédáidba. A többi állatok merülvén álomba Alusznak az ősszel készített alomba. A madarak nagyobb része elutazó, Csak veréb, csak varjú maradt ide haza. Az is a városhoz közelebb szivárog, S a disznó-torokba öröm nótát károg. Komor minden, minden szomorúnak tetszik, Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik; Mihelyt eszve és puhít ostoba Levegő egével a besütött szoba.­­ Csupán az örvendő fársáng vig zászlója Lett az elzsibbadt sziv megvigasztalója. Mely vig kiáltással felemelvén fejét Ugrál az uj havon, nem találja helyét. Öltözik magára sokféle maskarát, Ugrás kozák táncra bil­egteti farát. Vig ebédeket tart terített asztalán, Markába pecsenye, kulacs az oldalán. Táncos szobájába vig, muzsikát penget, kurjongat, s a búnak jó­tszakát szenget. 6 - NAPLÓ - 1991. január 5. szombat R­égi farsangi szokások A farsangi szokások ki­alakulását Magyarországon a középkorig vezethetjük vissza. Idegen hatások nyomán ala­kultak ki és terjedtek el. Ma­ga a farsang szó is idegen eredetű a magyar nyelvben. A német, illetve bajor-osztrák Fasching átvétele. Néhol a nyelvjárásban fassang alakban mindmáig ismeretes. Hasonlóképpen idegen ere­detű a farsangi időszak má­sik elnevezése, a karnevál. Ezt a fogalmat a farsangi ün­nepkör megjelölésére a né­pi közösségekben alig, vagy egyáltalán nem ismerték. Cso­konai a Dorottya jegyzeteiben még szükségesnek tartotta megmagyarázni a szót, mond­ván, hogy a „Karnevál olasz szó, teszi azokat a nagy far­sangi maskarás bálokat s mu­latságokat, amelyeket az olaszországi nagy városokban, kivált Velencében szoktak tar­tani". Ebből világosans kitűnik, hogy Magyarországon Csoko­nai korában, a 18. század for­dulóján még a polgári érte­lemben vett farsangi karnevál nem volt általános. Más jellegű farsangi mula­tozásra azonban­­már jóval ko­rábbról vannak adatok. A 16. században Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dia­lógusának ajánlásában írja, hogy „Mindjárást a mi Urunk Jézus Krisztus születésének napja után következik az ör­dögnek nagy ünnepe, a re­gélő hét, ottan a fársáng etc. Akkor isznak az emberek, tob­zódnak, lakoznak és szülömb­­külömbféle hiába való költsé­­geket­­művelnek.” Az idézet alapján megálla­pítható, hogy mintegy fél év­ezrede a farsang közvetlenül a regélőhét után, január 6- ától, azaz vízkereszt napjától kezdődött és tartott - népi közösségekben még ma is tart - húshagyó kedden éjfélig, vagyis hamvazószerdáig. Ham­vazószerda a húsvétot meg­előző negyvennapos böjt első napja volt. A húshagyó elne­vezés utal arra a több évszá­zados szokásra, amelyet az egyház alakított ki, hogy far­sang utolsó napján, f­arsang­­kedden lehetett utoljára húst enni, azaz tehát az a nap volt a húst hagyó nap, és lénye­gében ennek a mintájára ala­kult a húsvét, amikor a hosz­­szú böjt után először ehetett húst az ember. Egyébként az említett olasz karnevál erede­ti jelentése is húshagyó: car­­ne­vale, azaz ég veled hús! Egyáltalán nem csodálkoz­hatunk azon, hogy a negyven­napos böjt előtt az emberek minél jobban szerették volna kimutatni magukat. Nemcsak a köznép, hanem a főrenden lévők is. Feljegyezték, hogy II. Lajos magyar király udvarában, köz­vetlenül a mohácsi tragédiát megelőző évben, 1525-ben húshagyókedden óriási lako­ma volt, amelyen álarcosok szórakoztatták a vendégeket. Az erdélyi fejedelmek udva­rában szintén gyakori volt farsang idején az álarcos mu­latság. Bethlen Gábor (1613— 29) özvegyének, Brandenburgi Katalinnak a hátrahagyott in­góságai között három nagy ládára való maskaraköntöst találtak. Az erdélyi farsangolásról megemlékezik Apor Péter is a 18. században. Az atyafiak - amint Apor írja - szánba ültek, csebrekbe vették maguk mellé a bort és nagy mulato­zással, cigány muzsikusokkal mentek farsangolni. Minden valószínűség szerint ebben az időben a farsangnak már megvolt a népi gyakorla­ta is. Minthogy a farsang a hosszú téli esték, a fonók ide­jére esett, a szórakozás, a mulatozás igénye évszázadok alatt kialakította, kifejlesztet­te a maga hagyományában a művelődéstörténeti szempont­ból is igen értékes népi játé­kokat. Ilyen dramatikus játé­kok egy-két évtizeddel ezelőtt még elevenen éltek a nép kö­rében. A farsangi játékok egyik fontos motívuma volt a ve­télkedés. A minden évben újra kezdődő harc kifejezője volt Cibere vajda és Konc király. A néphit szerint Cibere vajda és Konc király vízkeresztkor élethalálharcot vívnak. Vízke­resztkor Konc király, húsha­gyókor Cibere vajda győz. A cibere böjti étel neve mutat­ja, hogy hamvazószerdán a böjt veszi át a hatalmat a farsangi konctól, azaz a hú­sos és zsíros ételektől. A farsangi szokáskörbe tar­tozott a házalás. Elsősorban palóc területen tizenéves fiúk házról házra jártak farsang utolsó három napján, kezük­ben egy fa- vagy vasnyársat fogtak. Ilyen versikét mondtak: Hó, hó, fassang, kedves idő, Elmúlt már az óesztendő, Ez újban is vigadjanak, Nékem szalonnát adjanak, Ha nincsen a házban, Van a kamarában­ -h­ív! Tartom a nyársam, Egy darab szalonnára! A háziasszony szalonnát hú­zott a nyársukra. Mire a le­génykék a falut bejárták, 10- 15 kg szalonna is összegyűlt. Akkoriban ez sokat jelentett a szegényebbeknek. A farsangkor bemutatott népi színjátékok többsége az óév elmúlását, a tél feletti győzelmet, a közelgő tavaszt jelképezte. Egyik legkedveltebb játék volt a halottas farsan­goló. Halotti szertartást paro­dizáló játékokat az Alföldön lakodalmak alkalmával is be­mutattak. Egy legény magát halottnak tetteti, a többiek létrára vagy lócára fektetik, leterítik és gyászt, sírást mí­melve köré állnak. A játék egyik legfontosabb, a közön­ség számára a legnagyobb figyelmet kiváltó részét a pap beszéde alkotja. A „pap" ál­tal elmondott szöveg a való­ságos temetésen elhangzó gyászbeszédek felépítésének, fordulatainak a mintájára ké­szült, azonban olyan vaskos, obszcén kifejezésekkel, hogy ezek közül a beszédek közül szinte egyetlen variánst sem lehet teljes terjedelmében pub­likálni. A jelenet vége rend­szerint az, hogy a halottat alakító személyt, olykor szal­mabábot beleborítják a hóba és eltemetik, a szalmabábot elégetik vagy széttépik. A farsang népszerű masz­kos alakjai voltak az állat­­alakoskodók. Különösen a lo­vat, a kecskét, a medvét és a gólyát utánozták a legszí­vesebben. Ezek közül utaljunk a lovasjelenetre. A „lovat” kétféleképpen alakítják. A leg­általánosabb az, amikor két legény egymás mögé állva előrehajlik. A hátulsó az első­nek megfogja a derekát. Le­terítik őket pokróccal vagy le­pedővel. Az elülső legény ru­dat tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ez al­kotja a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből ké­szítik, a pokróchoz kötik, vagy a hátulsó legény bothoz erő­sítve tartja. A lóalakítás má­sik formájában a ló fejét fá­ból faragják ki. Egy lefele fordított teknő egyik végéhez erősítik'cést felkénomtá­rozzá­k, a má­sik' végéhez lószőrfarkát sze­gelnek. A teknő fenekén nyí­lást vágnak. A lovast alakító játékos a tekenő nyílásába áll. A játszó legény felső tes­te alkotja a lovas alakját. Gyakran egy szalmával kitö­mött nadrágot tesznek át a teknőn. A lovas, bár saját lá­bán áll, úgy tűnik, mintha a lovat nyergelné és az ő lába lenne a kengyelben. A jelenet többnyire abból áll, hogy a lóra alkudoznak, de meg­egyezni nem tudnak, s végül a ló gazdája „megöli", azaz fejbe üti a lovat. A népi farsang többnyire látványos felvonulásokkal ér véget. A legények, suhancok, sőt olykor a felnőttek is ko­­lompolással, kürtöléssel, os­­torpattogtatással vonultak vé­gig a falun. Mivel a farsang a házasságkötések ideje is volt, a­ férjhez nem ment leá­nyokat gúnyos versikével csú­folták, illetőleg hívták az ut­cára : Kinek van eladó lánya, Hajtsa ki a szűzgulyába. Vagy:» Húshagyó, húshagyó, A lányokat itthagyó! A leányok visszareplikáztak a legényeknek: Rönköt emelj, szakadj meg, Miért nem házasodtál meg! Ez utóbbi kis szövegben a rönkhúzós, másképpen ekehú­zás emléke lappang, az pedig, a mágikus szántással függ össze. A hajdani európai pa­rasztok a tél elmúlásának meggyorsítására, a tavasz csa­logatására és az elkövetke­zendő év termékenységének biztatására farsangi periódus­ban mágikus szántást végez­tek, olyképpen, hogy a falu utcáján egy ekét húztak vé­gig.Így őrződtek meg a farsan­gi szokásokban régmúlt korok emlékei, varázscselekvések és rítusok, amelyek elsősorban a tél legyőzésére irányultak. Ez a törekvés a jelenben sem változott: a mai kor embere­­i­nek is leghőbb vágya a tél­ben, farsang­­idején, hogy mi­nél hamarabb jöjjön a tavasz. U 7. Napjainkban is népszerű Mohácson a busójárás. Képünkön­ le­gények busómaszkban.

Next