Napló, 1991. január (Veszprém, 47. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
• Kis Szemes Pál uram a nyakába kerítvén a subát és el nem mulasztván megnézni, hogy ott van-e a zsebben a pisztoly, azt mondó a feleségének: — Isten áldjon meg, anynyuk . . . Mikor pedig Kis Szemes Pál azt mondotta a feleségének, hogy Isten áldjon meg anyjuk, ez már nem közönséges sor volt. Mert az ő nála nem azt jelentette, hogy most kimegy a tanyára, hanem azt, hogy ő most elutazik. És Kis Szemes Pálban volt annyi konzekvencia, hogy ez alkalommal is utazni ment. Sőt talán azok, akik ismerték Szemes uramat - de nagyon kevés lehet már azokból élő ember - megmondhatnák, hogy ő, ha már egyszer kimondta az „Isten áldjont”, még talán ha nem is lett volna szándéka az utazásra, mégis elutazott volna. Ez különben nem tartozik a dologra, hanem csak regisztrálása annak, hogy milyen kemény természete volt neki. De hát megmondhatná ezt élőszóval — ki csak no? Igen. — Gubos Menyhárt, a szabó. Az megmondhatná. Azaz, hiszen az is meghalt már, még a víz előtt, késő vénségében . . . Lám, lám, már most, ha akarják, hiszik, ha nem akarják, hát nem hiszik. No, mindegy. Ezután Szemes Pál felülvén a kocsira, nagy útra indult, lévén ő borkereskedő. Nem anynyira a jövedelem végett, mert ha valami jó bort talált a sokfajta között, polgári erénynek tartotta azt ingyen itatni meg az ismerősökkel. Azután ugyan hol van az az ember, akinek ne volna sok ismerőse, ha már egyszer jó bora van? Hát mondom, hogy ő inkább csak úgy passzióból csinálta az egészet. Meg aztán mikor az ember vagy egy hétre szabadulni akar hazulról, milyen jó előhozakodni avval az asszony előtt, hogy nini, már meg Aradra kell menni, mert fogyatékán van a bor. Az nem tartozik a dologra, hogy ekkor éppen ilyen , eset forgott-e fönt, elég az hozzá, hogy Kis Szemes Pál uram fölülvén a kocsijára, kihajtott a városból, és nekivágott az aradi útnak. Mert a régi világban történt az egész, amikor még sem legelő arad-csanádi vasút, sem csinált országút nem volt. (Hogy miért mondom „legelő” vasútnak az arad-csanádit? Hát azt beszélik róla, hogy a vonatjának a gőzparipája, ha valami erdőszélben szép, kövér füvet lát, odamegy legelészni. Azért késik meg annyiszor.) Az egész utazás meglehetős egyhangú volt, és a legérdekesebb része az, amikor Szemes Pál Aradon behajtatott a „Fehér Hajóba". Mindig oda szokott ő beállni, mert hát ott már tudják, hogy kicsoda, micsoda ő, és hozzá illő bánásmódban részesítik. Most is csak úgy rohan elő a pincér. A subát gyöngéden emelik le a kocsiról, és nincs az a hermelinnel bélelt, nagyúri bunda, amelynek nagyobb gondosság jutna osztályrészül. A legelső szobába viszik, egy kétablakos nagy terembe, amelynek bútorai között már egész otthonos Kis Szemes Pál. Odahaza ugyan nem ülne ilyen székre, amelyik lemegy az ember alatt, mintha el akarnasüllyedni, hanem itt nagy nyugalommal veri támlájához a pipáját, mint egykor a vitéz Simonyi óbester a nagy Napóleon trónusánál. El van törődve, és azt akarja, hogy le akar feküdni. Különben is este van már. A pincér szalad ki a gyertyatartóval, másikat hoz, kétágút, két szép, egész szál gyertya benne. Meg is gyújtja rögtön. Pál úr meg hamarosan lerugdalva magáról a ruháit, elfekszik az ágyon, és elfújja a gyertyákat, amelyekből alig égett le egy körömfeketényi. Hanem azért másnap este, amint a borvásárlásról hazavergődik Kis Szemes Pál uram, újra két vadonatúj gyertya áll a tartóban, amelyek is meggyújtván, pár perc múlva elfúvatnak. Mert Pál uram megint lefeküdt hamarosan, nem szeretvén egymagában fönt lenni a nagy szobában. Más az egészen, mikor estenben otthon végig fektetheti az ember az asztalon a hosszú pipaszárát, aztán csöndes szóbeszéd közt egy kicsit elévődik az anyjukkal. Harmadnap aztán megint csak úgy esett a dolog. Új szál gyertyák égtek a tartókban, és Szemes Pál uram a tisztességadással nagyon meg volt elégedve. Negyednap kelve, miután kiadta a parancsot, hogy most már csak menjünk haza — hát szokás szerint hozza elébe a pincér a számlát. Amint elébe terjeszti a hoszszú cédulát, Kis Szemes Pál uram meg veszi elő a nagy bugyellárist a belső zsebéből. Rendszerint csak úgy az aljára szokott odatekinteni a cédulának, ami az ördögnek is nézné végig az egész litániát? Hanem most az egyszer mégis megakadt a szeme az alsó sorokon. Hat szál gyertya volt ott fölszámítva, darabonkint 25 krajcárjával, ami 1 forint 50 krajcárt tett ki. Ezen megütődött egy kicsit. Már az mégiscsak sok, mikor voltaképpen egy felet sem égetett el három napon át. De hát nem volt ő sohasem fukar ember, elég volt neki, ha mozoghatott magában egyet, megrághatta a bajusza végét, így lett most is, aztán kifizette szó nélkül a számlát. Megtömte a pipáját, a subát a nyakába kerítette, hanem kifordítva, mert föllegesnek látszott az idő, aztán hátraszólt, hogy — „nohát Isten áldjon meg anyjuk". Azután vette csak észre, hogy nem hazulról távozik, s hogy magát látta abban a nagy tükörben. Odakint már várt reá a pincér, a szobalány, meg a portás. Ő úgy szokta azt, hogy amint úgy elmenetkor végigmasírozott a folyosón, szép csöndesen mindegyiknek különkülön a markába nyomta az ötven krajcár borravalót. Hát úgy tett most is. Azután megindult hazafelé. De egész úton a szájában volt a gyertyák íze. Nem mintha megette volna őket, hanem csak amúgy. Jött azután az idő, midőn fogyófélben volt a bor, s megint új után kellett nézni. Hogy igazán fogyófélben volt-e a bor vagy, hogy csak a házipapucs elől menekült pár napra odébb Kis Szemes Pál uram, az nincs kiderítve, de nem is tartozik a dologra, nem lévén senkinek semmi köze hozzá. Elég az hozzá, hogy ő megint elutazott Aradra, és oda szállt a „Fehér Hajóba”, ahogy szokta már időtlen idő óta. Amint megérkezett, hozták a gyertyákat megint. Újdonatúj szál volt minndkettő. Egy kicsit leégett belőlük, amíg elkászálódott Pál úr. Aztán elfújta mindkettőt, kivette a tartóikból és betette a szekrénybe, rájuk zárván az ajtót. Reggel elment a falukra bort nézni, és este került haza. Képzelhetik, hogy néz ki úgy estefelé az emberből a sok bor, amit naphosszat benézett. Mert a bornak látószemei vannak, és kinéz az emberből. Hanem azért az újdonant odatett gyertyákat megint nem mulasztotta el Pál úr lefekvés után elzárni a szekrénybe. Harmadnap is szakasztott így történt a dolog. A gyertyák elzáródtak. Negyednapra pedig azt mondta Kis Szemes Pál, hogy most már ő elmegy haza. A rendelet kiadatván, a számlát hozta a pincér, amint hozni szokta máskor is. Megint ott volt az alján a hat szál gyertya, 25 krajcárral taksálva egyenkint. Szemes Pál elővette az ismert tárcát, és kifizető, ami a járandósága volt. Sem többet, sem kevesebbet. Azután nyakába kerítette a subát. Ezt a műveletet mindig maga szokta véghez vinni, mert ilyenkor a pincér már kiszaladt allarmírozni a többit, hogy álljanak végig a folyosón. Jön a borravaló. Pál úr úgy subásan magára maradván, kinyitotta a szekrényt, és előszedte annak fenekéről a hat szál gyertyát, és zsebre tette mind egy szálig. Ahogy aztán kilépett a folyosóra, a pincér, a szobalány meg a portás ott várták. Ő komolyan ment előttük, a gyertyákat elővette és kenetteljesen adogatott oda mindegyiküknek két-két szálat. - ahol öcsém- a borravaló, ötven krajcár fejenként. - És azután valahányszor Aradra ment bort vásárolni Kis Szemes Pál uram, mindig vitt magával egy szál faggyúgyertyát, meg egy garasos fagyertyatartót, amilyent például a mi márványos városházunkban osztogatnak a hivatalnokoknak, és sohasem szállt többet a „Fehér Hajóban”, hanem a „Zöld Tengeri Oroszlánban”. Amely címzés nagy tanúságot tehet arról, hogy milyen mérges népek laknak Aradon. De, hogy mégis akad egy ember, aki örökké visszakívánja azokat a régi időket . . . Pedig lám, kitetszik a Kis Szemes Pál uram esetéből is, hogy az emberek már akkortájt is elég furfangosak voltak, és inkább szerettek több pénzt csikarni másoktól, mint kevesebbet. Ahogy ma is teszik. TÖMÖRKÉNY ISTVÁN Hat szál gyertya története CSALÁDI Csokonai Vitéz Mihály: A TÉL ( részlet) Mormolnak szelei a fagyos északnak, A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak; Ellepik a földet sürü fergeteggel, A folyóvizeket megkötik hideggel; Melyeket őszitnek a havak és derek, Az öreg tél fején villogó púderek, Zuzmarátos a bak csillámló szakálla, Csörög a jég miatt minden szőr szála. Vége felé járván a fagyos december, Decembert hordoz már magán minden ember. Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma, Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma, A vékony rokolyás leánynak s a pőre Gatyája legénynek borzad minden szőre. S farkasok, medvék, rókák hébe hóba A sürü erdőn mennek prédáidba. A többi állatok merülvén álomba Alusznak az ősszel készített alomba. A madarak nagyobb része elutazó, Csak veréb, csak varjú maradt ide haza. Az is a városhoz közelebb szivárog, S a disznó-torokba öröm nótát károg. Komor minden, minden szomorúnak tetszik, Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik; Mihelyt eszve és puhít ostoba Levegő egével a besütött szoba. Csupán az örvendő fársáng vig zászlója Lett az elzsibbadt sziv megvigasztalója. Mely vig kiáltással felemelvén fejét Ugrál az uj havon, nem találja helyét. Öltözik magára sokféle maskarát, Ugrás kozák táncra bilegteti farát. Vig ebédeket tart terített asztalán, Markába pecsenye, kulacs az oldalán. Táncos szobájába vig, muzsikát penget, kurjongat, s a búnak jótszakát szenget. 6 - NAPLÓ - 1991. január 5. szombat Régi farsangi szokások A farsangi szokások kialakulását Magyarországon a középkorig vezethetjük vissza. Idegen hatások nyomán alakultak ki és terjedtek el. Maga a farsang szó is idegen eredetű a magyar nyelvben. A német, illetve bajor-osztrák Fasching átvétele. Néhol a nyelvjárásban fassang alakban mindmáig ismeretes. Hasonlóképpen idegen eredetű a farsangi időszak másik elnevezése, a karnevál. Ezt a fogalmat a farsangi ünnepkör megjelölésére a népi közösségekben alig, vagy egyáltalán nem ismerték. Csokonai a Dorottya jegyzeteiben még szükségesnek tartotta megmagyarázni a szót, mondván, hogy a „Karnevál olasz szó, teszi azokat a nagy farsangi maskarás bálokat s mulatságokat, amelyeket az olaszországi nagy városokban, kivált Velencében szoktak tartani". Ebből világosans kitűnik, hogy Magyarországon Csokonai korában, a 18. század fordulóján még a polgári értelemben vett farsangi karnevál nem volt általános. Más jellegű farsangi mulatozásra azonbanmár jóval korábbról vannak adatok. A 16. században Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialógusának ajánlásában írja, hogy „Mindjárást a mi Urunk Jézus Krisztus születésének napja után következik az ördögnek nagy ünnepe, a regélő hét, ottan a fársáng etc. Akkor isznak az emberek, tobzódnak, lakoznak és szülömbkülömbféle hiába való költségeketművelnek.” Az idézet alapján megállapítható, hogy mintegy fél évezrede a farsang közvetlenül a regélőhét után, január 6- ától, azaz vízkereszt napjától kezdődött és tartott - népi közösségekben még ma is tart - húshagyó kedden éjfélig, vagyis hamvazószerdáig. Hamvazószerda a húsvétot megelőző negyvennapos böjt első napja volt. A húshagyó elnevezés utal arra a több évszázados szokásra, amelyet az egyház alakított ki, hogy farsang utolsó napján, farsangkedden lehetett utoljára húst enni, azaz tehát az a nap volt a húst hagyó nap, és lényegében ennek a mintájára alakult a húsvét, amikor a hoszszú böjt után először ehetett húst az ember. Egyébként az említett olasz karnevál eredeti jelentése is húshagyó: carnevale, azaz ég veled hús! Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a negyvennapos böjt előtt az emberek minél jobban szerették volna kimutatni magukat. Nemcsak a köznép, hanem a főrenden lévők is. Feljegyezték, hogy II. Lajos magyar király udvarában, közvetlenül a mohácsi tragédiát megelőző évben, 1525-ben húshagyókedden óriási lakoma volt, amelyen álarcosok szórakoztatták a vendégeket. Az erdélyi fejedelmek udvarában szintén gyakori volt farsang idején az álarcos mulatság. Bethlen Gábor (1613— 29) özvegyének, Brandenburgi Katalinnak a hátrahagyott ingóságai között három nagy ládára való maskaraköntöst találtak. Az erdélyi farsangolásról megemlékezik Apor Péter is a 18. században. Az atyafiak - amint Apor írja - szánba ültek, csebrekbe vették maguk mellé a bort és nagy mulatozással, cigány muzsikusokkal mentek farsangolni. Minden valószínűség szerint ebben az időben a farsangnak már megvolt a népi gyakorlata is. Minthogy a farsang a hosszú téli esték, a fonók idejére esett, a szórakozás, a mulatozás igénye évszázadok alatt kialakította, kifejlesztette a maga hagyományában a művelődéstörténeti szempontból is igen értékes népi játékokat. Ilyen dramatikus játékok egy-két évtizeddel ezelőtt még elevenen éltek a nép körében. A farsangi játékok egyik fontos motívuma volt a vetélkedés. A minden évben újra kezdődő harc kifejezője volt Cibere vajda és Konc király. A néphit szerint Cibere vajda és Konc király vízkeresztkor élethalálharcot vívnak. Vízkeresztkor Konc király, húshagyókor Cibere vajda győz. A cibere böjti étel neve mutatja, hogy hamvazószerdán a böjt veszi át a hatalmat a farsangi konctól, azaz a húsos és zsíros ételektől. A farsangi szokáskörbe tartozott a házalás. Elsősorban palóc területen tizenéves fiúk házról házra jártak farsang utolsó három napján, kezükben egy fa- vagy vasnyársat fogtak. Ilyen versikét mondtak: Hó, hó, fassang, kedves idő, Elmúlt már az óesztendő, Ez újban is vigadjanak, Nékem szalonnát adjanak, Ha nincsen a házban, Van a kamarában -hív! Tartom a nyársam, Egy darab szalonnára! A háziasszony szalonnát húzott a nyársukra. Mire a legénykék a falut bejárták, 10- 15 kg szalonna is összegyűlt. Akkoriban ez sokat jelentett a szegényebbeknek. A farsangkor bemutatott népi színjátékok többsége az óév elmúlását, a tél feletti győzelmet, a közelgő tavaszt jelképezte. Egyik legkedveltebb játék volt a halottas farsangoló. Halotti szertartást parodizáló játékokat az Alföldön lakodalmak alkalmával is bemutattak. Egy legény magát halottnak tetteti, a többiek létrára vagy lócára fektetik, leterítik és gyászt, sírást mímelve köré állnak. A játék egyik legfontosabb, a közönség számára a legnagyobb figyelmet kiváltó részét a pap beszéde alkotja. A „pap" által elmondott szöveg a valóságos temetésen elhangzó gyászbeszédek felépítésének, fordulatainak a mintájára készült, azonban olyan vaskos, obszcén kifejezésekkel, hogy ezek közül a beszédek közül szinte egyetlen variánst sem lehet teljes terjedelmében publikálni. A jelenet vége rendszerint az, hogy a halottat alakító személyt, olykor szalmabábot beleborítják a hóba és eltemetik, a szalmabábot elégetik vagy széttépik. A farsang népszerű maszkos alakjai voltak az állatalakoskodók. Különösen a lovat, a kecskét, a medvét és a gólyát utánozták a legszívesebben. Ezek közül utaljunk a lovasjelenetre. A „lovat” kétféleképpen alakítják. A legáltalánosabb az, amikor két legény egymás mögé állva előrehajlik. A hátulsó az elsőnek megfogja a derekát. Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény rudat tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ez alkotja a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből készítik, a pokróchoz kötik, vagy a hátulsó legény bothoz erősítve tartja. A lóalakítás másik formájában a ló fejét fából faragják ki. Egy lefele fordított teknő egyik végéhez erősítik'cést felkénomtározzák, a másik' végéhez lószőrfarkát szegelnek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A lovast alakító játékos a tekenő nyílásába áll. A játszó legény felső teste alkotja a lovas alakját. Gyakran egy szalmával kitömött nadrágot tesznek át a teknőn. A lovas, bár saját lábán áll, úgy tűnik, mintha a lovat nyergelné és az ő lába lenne a kengyelben. A jelenet többnyire abból áll, hogy a lóra alkudoznak, de megegyezni nem tudnak, s végül a ló gazdája „megöli", azaz fejbe üti a lovat. A népi farsang többnyire látványos felvonulásokkal ér véget. A legények, suhancok, sőt olykor a felnőttek is kolompolással, kürtöléssel, ostorpattogtatással vonultak végig a falun. Mivel a farsang a házasságkötések ideje is volt, a férjhez nem ment leányokat gúnyos versikével csúfolták, illetőleg hívták az utcára : Kinek van eladó lánya, Hajtsa ki a szűzgulyába. Vagy:» Húshagyó, húshagyó, A lányokat itthagyó! A leányok visszareplikáztak a legényeknek: Rönköt emelj, szakadj meg, Miért nem házasodtál meg! Ez utóbbi kis szövegben a rönkhúzós, másképpen ekehúzás emléke lappang, az pedig, a mágikus szántással függ össze. A hajdani európai parasztok a tél elmúlásának meggyorsítására, a tavasz csalogatására és az elkövetkezendő év termékenységének biztatására farsangi periódusban mágikus szántást végeztek, olyképpen, hogy a falu utcáján egy ekét húztak végig.Így őrződtek meg a farsangi szokásokban régmúlt korok emlékei, varázscselekvések és rítusok, amelyek elsősorban a tél legyőzésére irányultak. Ez a törekvés a jelenben sem változott: a mai kor embereinek is leghőbb vágya a télben, farsangidején, hogy minél hamarabb jöjjön a tavasz. U 7. Napjainkban is népszerű Mohácson a busójárás. Képünkön legények busómaszkban.