Napló, 1992. május (Veszprém, 48. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-02 / 103. szám
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------— Sirály szzár ,f '^ittiirrZc v__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________) Olykor az újságíró is kerül olyan helyzetbe, mint az a festő, aki hosszabb időn át készül egy kompozícióra. Néha csak pár ecsetvonással gyarapítja a készülő képet, figyeli a táy, a színek, fények változásait, érleli magában a témát, míg egy utolsó lendülettel megadja az alkotás végső karakterét. Ülünk a dörgicsei nyaraló öreg diófája alatt. Ki tutaja, már hányadszor szántuk rá magunkat újabb és ifjabb beszélgetésre. Hónapok is elmúltak olykor egy-egy találkozás között. Rekettyés László azon riportalanyaim közül való, akiről nem szabad egy-két „ülésre” portrét készíteni. Minden találkozásunk, beszélgetésünk életének ifjabbikjaira nyit tágas kitekintést. Legszívesebben most is késleltetném még az írást, csak hát egyszer mégis el kell készülni portréjával. Fiatalos lelkesedéssel, gazdag fordulatokkal beszél fél évszázadnál is régebben történt eseményekről, érdekes epizódokról. Acélos tekintetével olykor a domboldalt, a Balatonig futó szőlőskerteket, utakat pásztázza, majd hirtelen a kék égre tekint. Magányos sirály vitorlázik felettünk. Lámcsak, ide is elportyáznak a tó partjáról a kedves madarak. Akárcsak a házigazda, áld különös módon került e tájra, lett honos ebben a csodálatos szépségű völgyben. - Nem messze innen érte gépemet a végzet. Itt húztam el a csonka torony felett. Azokban a pillanatokban még nem tudhattam, megúszom-e ép bőrrel, sikerül-e földet érnem. Szerencsém volt. Mint már annyiszor. Akkor fogadtam meg, hogy visszatérek majd erre a vidékre... Háromszor a veszteséglistán Rekettyés László mint berepülőpilóta, égi szállítószekerek kormányosa tizenkilencszer kényszerleszállással ért vissza az anyaföldre. Több mint 2500 órát repült. Neve háromszor szerepelt a veszteséglistán. De mindig volt ereje, bátorsága újra és újra nyeregbe szállni, szembenézni száz meg száz veszéllyel. Nagy-nagy elszánás, erős akarat kell ahhoz, hogy valaki kudarcok sorozata után se adja fel vállalását. A szerencse mindig hű útitársa volt. Mint akkor is, amikor éppen négyen ültek a gépen, s az egyik motor felmondta a szolgálatot. Kiadta a parancsot, hogy társai ejtőernyővel meneküljenek. Csakhogy kiderült, három ejtőernyő van a gépen. Rekettyés László hátradobta a maga ernyőjét, sürgette utasait. De senki nem mozdult. Egyöntetűek voltak az elhatározásukban, együtt szálltak fel, együtt várják be a végzetüket is. Éppen Győr fölött repültek, Rekettyés László minden idegszála megfeszült, úgy manőverezett, hogy gépével valahol mocsaras területen érhessenek földet. Egy szénát szállító parasztnak majdnem lesodorták a kalapját. Ha a gép orra kemény talajra ütközik, átfordul, s a benne ülőket agyonnyomja. Sikerült kiválasztani a legalkalmasabb terepet, életben maradtak. A nagy szerelme a repüléssel már egészen fiatal korában kezdődött. A család Ózdról került a fővárosba. Öten voltak testvérek, két fivérét elvitte a spanyolnátha. Már gimnazista korában aktívan vitorlázott, közvetlen kapcsolatba került Horthy Istvánnal is. - Még 1939-ben vagy 40-ben történt, hogy egyik napon az ebéd utáni sziesztámat a Haris szárnya alatt töltöttem. Szunyókáltam, amikor jött a műegyetemi sportrepülők hangármestere, akit csak Foxinak hívtunk. Mondja nekem, Dagadt, tápászkodj fel, mert jön a Horthy Pista. Én elkerítettem valami cifra káromkodást. Mire nagynagy nevetés csapott föl mögöttem. Ott állt Horthy Pista is, a segítségemet kérte. Elmondta, van egy olyan 1200 kilométeres útszakasz a Bengál-öböl felett, amiről nincs térképe. Horthy István akkor a Ganz- Mávag vezérigazgatója volt, s Indiába készült egy versenytárgyalásra. Egy holland pilótától szereztem térképet, s megterveztük az útvonalat. Az idő már viszonylag rövid volt, sem vonattal, sem gépkocsival, hajóval nem ért volna oda a versenytárgyalásra Horthy István. Igen ám, csakhogy a Bengál-öböl fölött kellett átrepülnie Horthy Istvánnak, anélkül, hogy leszálljon üzemanyag-felvételre. Kiokoskodtuk, hogy a pilótaülés mellé egy benzinhordót szerelünk, megtöltve üzemanyaggal. A kormányzó fia vállalta, hogy egyedül megteszi a nagy utat. Horthy gondterhelt Nagy és merész vállalkozás volt ez akkoriban, olyan nagy utat megtenni repülővel, amerre még sosem járt. Míg az útját terveztük, többször bejártam a kormányzói palotába. Maga Horthy Miklós is nagy érdeklődéssel figyelte terveinket. Egyik alkalommal hosszú, nehéz léptekkel rótta a szobát. Megkérdeztem, miért olyan gondterhelt. Hogyne lennék gondterhelt, amikor arra akarnak rávenni, hogy olyan emberrel parolázzak, akinek a kezéhez embertömegek vére tapad! Nem mertem tovább faggatni, de hamarosan megtudtam, hogy a Szovjetunió budapesti kiállítására várnak valami magas rangú szovjet vezetőt. Megfigyeltem azt is, hogy Horthy fél kézzel, a zsebében sodort cigarettát magának. Azt hiszem, erre is kevés ember volt képes. - Pontosan megrajzoltátok Horthy István útvonalának a térképét? - Nem, arra kiválóan megfelelt a holland navigációs térkép. Azokat az objektumokat kellett bejelölnünk, ahol Horthy István biztosan tájékozódhatott, s le is szállhatott üzemanyag-felvételre. A póttartály azért kellett a gépre, hogy a Bengál-öblöt egyvégtében átrepülhesse, s ne kényszerüljön valahol a homoksivatagban leszállni. Horthy István egyébként minden baj és komplikáció nélkül megtette a számára ismeretlen utat, s tudomásom szerint a versenytárgyalást megnyerte. -Nem lett volna célszerűbb valamelyik más ország légitársaságának járatával eljutni a versenytárgyalásra? - Nem. Akkoriban a hollandoknak és az angoloknak voltak rendszeres járataik Indiába. De jó időre előre már eladtak minden jegyet. A magyar diplomáciának sem sikerült egyetlen járatra sem jegyet szerezni. - Laci bácsi, neked melyik volt a leghosszabb légi utad? - Több ízben megtettem az utat Kijevig és vissza. Javításra hoztam haza gépeket. A pilótaülésben Farkas Mihály -Említetted, hogy 1945 után te voltál az első kormánypilóta. - Igen, Tapolcára, Szegedre, Kecskemétre szállítottam miniszteriális embereket. Egyik alkalommal hozzám lépett Farkas Mihály, nem adnám át a helyemet? Örömmel válaszoltam, legalább közben én is fogyaszhatok azokból a finom kaviáros szendvicsekből. Erre azonban lett nagy riadalom a fedélzeten. Rákosi, Vas Zoltán is ijedten mondta, mi történik most velük! Hogyan mertem Farkasra rábízni a kormányt! Egy alkalommal Rákosi megkérdezte, én melyik pártalapszervezethez tartozom. Mondtam, hogy egyikhez sem. Én pártonkívüli vagyok. Később a székesfehérvári repülőtérnek lettem a parancsnoka. Ott vett furcsa fordulatot életutam. Egyik alkalommal a Honvédelmi Minisztériumba rendeltek tábornoki konzultációra. Egy szovjet tábornok megrótt bennünket, hogy a szovjet gépekkel sok baleset történik. Egyszerre csengett a telefon, Farkas Mihály felvette a kagylót. Láttuk, egyre vörösebb lett. - Rekettyés, magánál baj van... s odadobta a kagylót. Arról értesítettek, hogy a székesfehérvári repülőtéren lezuhant egy gép. Nálunk addig egyébként nem volt baleset. Rohantam le az épületből. A Skoda személygépkocsit egyébként az a férfi vezette, aki később a Kádárnak is a gépkocsivezetője lett. Egy szovjet gépkocsi elhúzott mellettünk. Mire Fehérvárra értünk, ők már ott vártak bennünket. Pattogtak, hívjak össze azonnal tiszti gyűlést. Én azzal a géptípussal, amellyel a hadnagyunk lezuhant, felszálltam, bemutatót tartottam. Erre azért is volt szükség, hogy a pilóták hitét erősítsem, nem a géptípus hibájából adódott a baleset. Pár nap múlva „hívattak” Budapestre, a Fő utcába. Négyen kerültünk egy zárkába. Megállapodtunk a cellatársakkal, egyszer mindenki elmondja, miért került ide, aztán többet nem beszéltünk róla. Sztálin, Rákosi között - Krisztus Egyik cellatársunk mérnök volt. Egy általa tervezett híd összeomlott. Az építők valami elemet nem jól illesztettek a helyére. A másik társ egy orvos volt. Őt azért hozták be, mert egy katonatiszt leányán abortuszt hajtott végre. Legérdekesebb volt talán a negyedik társunk esete, aki pap volt. Éppen hittanórára ment. Amint benyitott az osztályterembe, csodálkozva látja, hogy a főfalon, a Krisztus keresztje mellett balról Sztálin, jobbról Rákosi fényképe van kifüggesztve. - No te, szegény Krisztus, megint latrok közé kerültél! Ez a kijelentése akkor harminckét fogába került, s öt esztendőt kapott, mint később megtudtam. Engem viszonylag rövid idő után kiengedtek. Természetes, hogy az állásomba már nem mehettem vissza. - Hogyan alakult későbbi életed? - A Műegyetemen én tervezést tanultam. Dolgoztam az orvosi műszergyárban, később többféle vállalatnál, szövetkezetnél, kempingasztalokat, bútoralkatrészeket gyártottunk. - Megadatott számodra az a különös szerencse, hogy sok érdekes emberrel kerültél közvetlen kapcsolatba. Kik voltak rád a legnagyobb hatással? - Mint cserkésznek alkalmam volt több ízben Teleki Pállal találkoznom. Mint ember is rendkívül érdekes volt a tudós és államférfi. Részt vettem a temetésén is. Közvetlen kapcsolatba kerültem a legnagyobb magyar Széchenyi ivadékával, Széchenyi Zsigmonddal is, szinte valamennyi könyvét dedikálta nekem. - Az év nagy részét töltöd itt Dörgicsén. Elmélyült kutatásokba kezdtél a falu történetének felderítésére. - Sokat jártam könyvtárakat, levéltárakat, búvárkodtam a régi okleveleket, nyomtatványokat. Érdekelt minden, ami Dörgicse múltjával volt kapcsolatos. Kezdetben nehézséget okozott az okiratok megfejtése. Hát előbb a latin, majd a görög nyelv tanulására adtam a fejem. Rekettyés László, mint a Dörgicsei Baráti Egyesület elnöke ugyancsak sokat tett a település értékeinek mentésében, a cselekvő szándék gerjesztésében. Kiváló faragó is, a március tizenötödikén felavatott első és második világháború áldozatai emlékére nemcsak kezdeményezte az emlékmű felállítását, de a kopjafákat maga faragta. Olyan egyéniség, ahol megjelenik, a szemek ráfigyelnek. Sugárzó életkedv, humor, természetszeretet legfőbb jellemzői. Egész élete arra példa, az ember soha ne adja fel a harcot, legyen ereje, bátorsága mindennap újra felfedezni magának a világot, megkeresni az értelmes kapaszkodókat. Hamar Imre A repülős szállítószázad hadnagya 1944-ben Rekettyés László 1992 tavaszán Arizona fölött repülünk, nyolcezer méter magasan a Southwest Airlines gépével Los Angelesből Albuquerque felé. Gépünk elhagyja Arizonát, Új- Mexikó fölé érkezünk. Alattunk rég alvó vulkánok, nyújtózkodó sivatagok, kiszáradt folyómedrek, jellegzetes táblahegyek, mély kanyonok. Emberkéz nyoma alig fedezhető föl. Sokféleségében tökéletes földrajzi egység, melyet csupán a térképen szabdalnak föl mesterségesen meghúzott határvonalak. Vajon mit változott itt a Föld arculata az utolsó ezredévek során? Észak-Amerika prekolumbiánus kultúráinak egyik rejtélyes szülőföldje. Három nagy őskultúra nyomta rá bélyegét időszámításunk kezdete körül: a hohokam, az anasazi és a mogollon. E kultúrák megteremtői föltehetően dél felől, Mexikóból érkeztek. Délnyugat-Arizona és Új-Mexikó ma is Indian Country, „indián ország”, ahogy térképem is nevezi. Észak-Amerika e két állama, Arizona és Új-Mexikó területén él ma is a legtöbb indián, több mint kétszázötvenezer. Itt találhatók a legnagyobb rezervátumok, a navajoké, a papagoké, a hopiké és a White Mountain apacsoké. Itt maradtak fönn csaknem érintetlenül a törzsi struktúrák, hagyományok, kultúrák, nyelvek és az ősi vallási rítusok. Voltaképpen az európaiak amerikai története is itt kezdődött. Hol voltak még a „pilgrim atyák” és a puritánok, amikor a Sonora-sivatagban a nap sugara megcsillant a spanyol vérteken, sisakokon? A soha nem volt Cibola hét arany városa csábította a spanyolokat. Fray Marcos de Niza 1539- ben a Descubrimentóban, a Felfedezésben arról ad hírt Mexikóban, hogy vándorlásai során egy hegy tetejéről megpillantotta Cibola első „aranyvárosát”. Már a következő évben elindul a fiatal, harmincéves hidalgo, Don Francisco Vasquez de Coronado háromszáz vitézzel, több száz indián teherhordóval az „aranyvárosok” meghódítására. Mekkora csalódás éri, amikor az „aranyvárosnak” hitt Hawikuh Pueblóról kiderül, hogy egy indián vályogfalu csupán... „Csak sasok és sziklák, homok és kígyók.” így jellemzi a spanyol krónikás Délnyugatot. Ez nem riasztja vissza a spanyolokat és 1598-ban Juan de Onote meghódítja a Rio Grande menti pueblókat. Tizenkét évvel később, 1610- ben megalapítják az első északamerikai fővárost, Santa Fét. A spanyol impérium a következő kétszázötven évben kiterjed az egész Délnyugatra, a mai Texasra, Új-Mexikóra, Arizonára és Kaliforniára. Ám a Mexikói Köztársaság kikiáltása, 1821 után negyedszázaddal az Egyesült Államok veszi birtokába az egész Délnyugatot. Mind élesebben rajzolódik ki a Sancia Mountains és megcsillan a Rio Grande, a nagy folyó. Dél-Amerikában a spanyolok és a portugálok számos folyót neveztek el „nagy folyónak”. Brazília két állama, az északi Rio Grande do Norte és a déli Rio Grande do Sul efféle „nagy folyókról” kapta nevét. Új-Mexikóban úgy éreztem, hogy ez az igazi Rio Grande, noha nem is olyan nagy, mint a dél-amerikaiak. Délkeletre, Texas és Mexikó között már nemcsak két amerikai ország, hanem két, egymástól merőben különböző világ, népesség, életforma, történelem és nyelv határa is. Az angolszász és a latin Amerikát választja el. Új-Mexikó, Arizona és Texas nemcsak határvidék, hanem átmeneti terület is. Mindössze másfél száz éve tartozik az Egyesült Államokhoz és a spanyol-mexikói múlt számos vonását őrzi még konyhájában is. A Rio Grande jobb partján lévő romos pueblo elpusztítójának, Coronadónak nevét viseli. Az indiánok, akik túlélték a pusztítást, elmenekültek és soha nem tértek vissza, nem építették föl pueblójukat. Egy-másfél méter magas falmaradványok őrizték meg emlékét. A pueblo egyik kíváját amerikai régészek és indián művészek rekonstruálták. Az anasazik nyolcszáz éve elhagyott kívái után ez az egyetlen, melyet belülről is megnézhetek. Néhány lépcsőfok visz föl a lapos, kerek tetőre, ahonnan létrán mászok le a kívába. Nagyon keveset tudunk csak a kívák titkos szertartásairól. Bicegő képzeletünket indián művészek festette faliképek segítik. Különös formák, szimbolikus ábrák, stilizált ember- és állatábrázolások, évezredes hagyományok hordozói. Természetfölötti lények, szellemek, démonok megszemélyesítői. Megérint az indián szentély misztériuma. Coronado Pueblo kis múzeumában a hódítás korának indián és spanyol emléktárgyait, fegyvereit láthatom. A múzeum őre, csinos fiatal amerikai lány biztat: próbáljam ki az indián dobot, hogy halljam, mily zengő a hangja. Valóban az. Emeljem meg a muskétát is, mily nehéz! Ha nagyon igyekeznék, még talán a páncélvértet és a tarajos sisakot is fölpróbálhatnám. Talán megcsodálnám a conquistadorokat, tisztelném elszántságukat, meghajolnék bátorságuk előtt, ha nem tudnám, milyen iszonyat, mennyi vér és pusztulás jelzi útjukat... A múzeumtól és a romoktól szépen gondozott, keskeny ösvény vezet a Rio Grande partján lévő, árnyékot és padot kínáló filagóriához. Az ösvény elején az egyik tábla feliratán akad meg a tekintetem. Figyelmeztetés, ne lépjünk le az ösvényről, mert a gyér bozótban akadnak napozó csörgőkígyók. Szinte tanárosan szigorú a fogalmazás: „Tartsa tiszteletben a csörgőkígyók magánéletét!” Eszem ágában sincs a csörgőkígyók magánéletének, a „privacy”nak háborgatása! S remélem, hasonló szigorú figyelmeztetés szól a csörgőkígyóknak is, hogy tartsák tiszteletben az én magánéletemet... Új-Mexikó, 1986. KUTASI KOVÁCS LAJOS A Rio Grande és a csörgőkígyók 8 - NAPLÓ - 1992. május 2., szombat