Napló, 1992. május (Veszprém, 48. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-02 / 103. szám

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------— S­irály szzár ,f '^ittiirrZc v__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________) Olykor az újságíró is kerül olyan helyzetbe, mint az a festő, aki hosszabb időn át készül egy kompozícióra. Néha csak pár ecsetvo­nással gyarapítja a készülő képet, figyeli a táy, a színek, fények változásait, érleli magában a témát, míg egy utolsó lendülettel meg­adja az alkotás végső karakterét. Ülünk a dörgicsei nyaraló öreg diófája alatt. Ki tutaja, már há­nyadszor szántuk rá magunkat újabb és ifjabb beszélgetésre. Hóna­pok is elmúltak olykor egy-egy találkozás között. Rekettyés László azon riportalanyaim közül való, akiről nem szabad egy-két „ülésre” portrét készíteni. Minden találkozásunk, beszélgetésünk életének ifjabb­ikjaira nyit tágas kitekintést. Legszívesebben most is késlel­tetném még az írást, csak hát egyszer mégis el kell készülni portré­jával. Fiatalos lelkesedéssel, gazdag fordulatokkal beszél fél évszázadnál is régebben történt eseményekről, érdekes epizódokról. Acélos tekintetével olykor a domboldalt, a Balatonig futó szőlős­kerteket, utakat pásztázza, majd hirtelen a kék égre tekint. Magá­nyos sirály vitorlázik felettünk. Lámcsak, ide is elportyáznak a tó partjáról a kedves madarak. Akárcsak a házigazda, áld különös módon került e tájra, lett honos ebben a csodálatos szépségű völgy­ben. - Nem messze innen érte gépe­met a végzet. Itt húztam el a csonka torony felett. Azokban a pillana­tokban még nem tudhattam, meg­úszom-e ép bőrrel, sikerül-e földet érnem. Szerencsém volt. Mint már annyiszor. Akkor fogadtam meg, hogy visszatérek majd erre a vi­dékre... Háromszor a veszteséglistán Rekettyés László mint berepülő­pilóta, égi szállítószekerek kormá­nyosa tizenkilencszer kényszerle­szállással ért vissza az anyaföldre. Több mint 2500 órát repült. Neve háromszor szerepelt a veszteség­listán. De mindig volt ereje, bátor­sága újra és újra nyeregbe szállni, szembenézni száz meg száz ve­széllyel. Nagy-nagy elszánás, erős akarat kell ahhoz, hogy valaki ku­darcok sorozata után se adja fel vállalását. A szerencse mindig hű útitársa volt. Mint akkor is, amikor éppen négyen ültek a gépen, s az egyik motor felmondta a szolgála­tot. Kiadta a parancsot, hogy társai ejtőernyővel meneküljenek. Csak­hogy kiderült, három ejtőernyő van a gépen. Rekettyés László hát­radobta a maga ernyőjét, sürgette utasait. De senki nem mozdult. Egyöntetűek voltak az elhatározá­sukban, együtt szálltak fel, együtt várják be a végzetüket is. Éppen Győr fölött repültek, Rekettyés László minden idegszála megfe­szült, úgy manőverezett, hogy gé­pével valahol mocsaras területen érhessenek földet. Egy szénát szál­lító parasztnak majdnem lesodor­ták a kalapját. Ha a gép orra ke­mény talajra ütközik, átfordul, s a benne ülőket agyonnyomja. Sike­rült kiválasztani a legalkalmasabb terepet, életben maradtak. A nagy szerelme a repüléssel már egészen fiatal korában kezdő­dött. A család Ózdról került a fő­városba. Öten voltak testvérek, két fivérét elvitte a spanyolnátha. Már gimnazista korában aktívan vitor­lázott, közvetlen kapcsolatba ke­rült Horthy Istvánnal is. - Még 1939-ben vagy 40-ben történt, hogy egyik napon az ebéd utáni sziesztámat a Haris szárnya alatt töltöttem. Szunyókáltam, amikor jött a műegyetemi sportre­pülők hangármestere, akit csak Foxinak hívtunk. Mondja nekem, Dagadt, tápászkodj fel, mert jön a Horthy Pista. Én elkerítettem vala­mi cifra káromkodást. Mire nagy­­nagy nevetés csapott föl mögöt­tem. Ott állt Horthy Pista is, a se­gítségemet kérte. Elmondta, van egy olyan 1200 kilométeres útsza­kasz a Bengál-öböl felett, amiről nincs térképe. Horthy István akkor a Ganz- Mávag vezérigazgatója volt, s In­diába készült egy versenytárgya­lásra. Egy holland pilótától szerez­tem térképet, s megterveztük az útvonalat. Az idő már viszonylag rövid volt, sem vonattal, sem gép­kocsival, hajóval nem ért volna oda a versenytárgyalásra Horthy István. Igen ám, csakhogy a Ben­­gál-öböl fölött kellett átrepülnie Horthy Istvánnak, anélkül, hogy leszálljon üzemanyag-felvételre. Kiokoskodtuk, hogy a pilótaülés mellé egy benzinhordót szerelünk, megtöltve üzemanyaggal. A kor­mányzó fia vállalta, hogy egyedül megteszi a nagy utat. Horthy gondterhelt Nagy és merész vállalkozás volt ez akkoriban, olyan nagy utat megtenni repülővel, amerre még sosem járt. Míg az útját terveztük, többször bejártam a kormányzói palotába. Maga Horthy Miklós is nagy érdeklődéssel figyelte terve­inket. Egyik alkalommal hosszú, nehéz léptekkel rótta a szobát. Megkérdeztem, miért olyan gond­terhelt.­­ Hogyne lennék gondterhelt, amikor arra akarnak rávenni, hogy olyan emberrel parolázzak, akinek a kezéhez embertömegek vére ta­pad! Nem mertem tovább faggatni, de hamarosan megtudtam, hogy a Szovjetunió budapesti kiállítására várnak valami magas rangú szov­jet vezetőt. Megfigyeltem azt is, hogy Horthy fél kézzel, a zsebében so­dort cigarettát magának. Azt hi­szem, erre is kevés ember volt ké­pes. - Pontosan megrajzoltátok Horthy István útvonalának a tér­képét? - Nem, arra kiválóan megfelelt a holland navigációs térkép. Azo­kat az objektumokat kellett beje­lölnünk, ahol Horthy István bizto­san tájékozódhatott, s le is szállha­tott üzemanyag-felvételre. A pót­tartály azért kellett a gépre, hogy a Bengál-öblöt egyvégtében átre­pülhesse, s ne kényszerüljön va­lahol a homoksivatagban leszáll­­ni. Horthy István egyébként min­den baj és komplikáció nélkül megtette a számára ismeretlen utat, s tudomásom szerint a ver­senytárgyalást megnyerte. -Nem lett volna célszerűbb va­lamelyik más ország légitársasá­gának járatával eljutni a verseny­­tárgyalásra? - Nem. Akkoriban a hollandok­nak és az angoloknak voltak rend­szeres járataik Indiába. De jó időre előre már eladtak minden jegyet. A magyar diplomáciának sem sike­rült egyetlen járatra sem jegyet szerezni. - Laci bácsi, neked melyik volt a leghosszabb légi utad? - Több ízben megtettem az utat Kijevig és vissza. Javításra hoztam haza gépeket. A pilótaülésben Farkas Mihály -Említetted, hogy 1945 után te voltál az első kormánypilóta. - Igen, Tapolcára, Szegedre, Kecskemétre szállítottam minisz­teriális embereket. Egyik alkalom­mal hozzám lépett Farkas Mihály, nem adnám át a helyemet? Öröm­mel válaszoltam, legalább köz­ben én is fogyaszhatok azokból a finom kaviáros szendvicsek­ből. Erre azonban lett nagy riadalom a fedélzeten. Rákosi, Vas Zoltán is ijedten mondta, mi történik most velük! Hogyan mertem Farkasra rábízni a kormányt! Egy alkalommal Rákosi meg­kérdezte, én melyik pártalapszer­­vezethez tartozom. Mondtam, hogy egyikhez sem. Én pártonkí­­vüli vagyok. Később a székesfehérvári repü­lőtérnek lettem a parancsnoka. Ott vett furcsa fordulatot életutam. Egyik alkalommal a Honvédelmi Minisztériumba rendeltek tábor­noki konzultációra. Egy szovjet tá­bornok megrótt bennünket, hogy a szovjet gépekkel sok baleset törté­nik. Egyszerre csengett a telefon, Farkas Mihály felvette a kagylót. Láttuk, egyre vörösebb lett. - Rekettyés, magánál baj van... s odadobta a kagylót. Arról értesítettek, hogy a szé­kesfehérvári repülőtéren lezuhant egy gép. Nálunk addig egyébként nem volt baleset. Rohantam le az épületből. A Skoda személygép­kocsit egyébként az a férfi vezette, aki később a Kádárnak is a gépko­csivezetője lett. Egy szovjet gép­kocsi elhúzott mellettünk. Mire Fehérvárra értünk, ők már ott vár­tak bennünket. Pattogtak, hívjak össze azonnal tiszti gyűlést. Én az­zal a géptípussal, amellyel a had­nagyunk lezuhant, felszálltam, be­mutatót tartottam. Erre azért is volt szükség, hogy a pilóták hitét erő­sítsem, nem a géptípus hibájából adódott a baleset. Pár nap múlva „hívattak” Buda­pestre, a Fő utcába. Négyen kerül­tünk egy zárkába. Megállapodtunk a cellatársakkal, egyszer mindenki elmondja, miért került ide, aztán többet nem beszéltünk róla. Sztálin, Rákosi között - Krisztus Egyik cellatársunk mérnök volt. Egy általa tervezett híd összeom­lott. Az építők valami elemet nem jól illesztettek a helyére. A másik társ egy orvos volt. Őt azért hozták be, mert egy katonatiszt leányán abortuszt hajtott végre. Legérde­kesebb volt talán a negyedik tár­sunk esete, aki pap volt. Éppen hittanórára ment. Amint benyitott az osztályterembe, csodálkozva látja, hogy a főfalon, a Krisztus keresztje mellett balról Sztálin, jobbról Rákosi fényképe van ki­függesztve. - No te, szegény Krisztus, megint latrok közé kerül­tél! Ez a kijelentése akkor harminc­két fogába került, s öt esztendőt kapott, mint később megtudtam. Engem viszonylag rövid idő után kiengedtek. Természetes, hogy az állásomba már nem me­hettem vissza. - Hogyan alakult későbbi éle­ted? - A Műegyetemen én tervezést tanultam. Dolgoztam az orvosi műszergyárban, később többféle vállalatnál, szövetkezetnél, kem­pingasztalokat, bútoralkatrészeket gyártottunk. - Megadatott számodra az a kü­lönös szerencse, hogy sok érdekes emberrel kerültél közvetlen kap­csolatba. Kik voltak rád a legna­gyobb hatással? - Mint cserkésznek alkalmam volt több ízben Teleki Pállal talál­koznom. Mint ember is rendkívül érdekes volt a tudós és államférfi. Részt vettem a temetésén is. Köz­vetlen kapcsolatba kerültem a leg­nagyobb magyar­­ Széchenyi iva­dékával, Széchenyi Zsigmonddal is, szinte valamennyi könyvét de­dikálta nekem. - Az év nagy részét töltöd itt Dörgicsén. Elmélyült kutatásokba kezdtél a falu történetének felderí­tésére. - Sokat jártam könyvtárakat, le­véltárakat, búvárkodtam a régi ok­leveleket, nyomtatványokat. Érde­kelt minden, ami Dörgicse múltjá­val volt kapcsolatos. Kezdetben ne­hézséget okozott az okiratok megfejtése. Hát előbb a latin, majd a görög nyelv tanulására adtam a fejem. Rekettyés László, mint a Dörgi­csei Baráti Egyesület elnöke ugyancsak sokat tett a település értékeinek mentésében, a cselekvő szándék gerjesztésében. Kiváló fa­ragó is, a március tizenötödikén felavatott első és második világhá­ború áldozatai emlékére nemcsak kezdeményezte az emlékmű felállí­tását, de a kopjafákat maga faragta. Olyan egyéniség, ahol megjele­nik, a szemek ráfigyelnek. Sugár­zó életkedv, humor, természetsze­retet­­ legfőbb jellemzői. Egész élete arra példa, az ember soha ne adja fel a harcot, legyen ereje, bátorsága mindennap újra fel­fedezni magának a világot, megke­resni az értelmes kapaszkodókat. Hamar Imre A repülős szállítószázad hadnagya 1944-ben Rekettyés László 1992 tavaszán Arizona fölött repülünk, nyolc­ezer méter magasan a Southwest Airlines gépével Los Angelesből Albuquerque felé. Gépünk elhagyja Arizonát, Új- Mexikó fölé érkezünk. Alattunk rég alvó vulkánok, nyúj­tózkodó si­vatagok, kiszáradt folyómedrek, jellegzetes táblahegyek, mély ka­nyonok. Emberkéz nyoma alig fe­dezhető föl. Sokféleségében töké­letes földrajzi egység, melyet csupán a térképen szabdalnak föl mesterségesen meghúzott határ­vonalak. Vajon mit változott itt a Föld arculata az utolsó ezredévek so­rán? Észak-Amerika prekolumbi­­ánus kultúráinak egyik rejtélyes szülőföldje. Három nagy őskultúra nyomta rá bélyegét időszámítá­sunk kezdete körül: a hohokam, az anasazi és a mogollon. E kultúrák megteremtői föltehetően dél felől, Mexikóból érkeztek. Délnyugat-Arizona és Új-Me­­xikó ma is Indian Country, „indián ország”, ahogy térképem is nevezi. Észak-Amerika e két állama, Ari­zona és Új-Mexikó területén él ma is a legtöbb indián, több mint két­százötvenezer. Itt találhatók a leg­nagyobb rezervátumok, a navajo­ké, a papagoké, a hopiké és a White Mountain apacsoké. Itt ma­radtak fönn csaknem érintetlenül a törzsi struktúrák, hagyományok, kultúrák, nyelvek és az ősi vallási rítusok. Voltaképpen az európaiak ame­rikai története is itt kezdődött. Hol voltak még a „pilgrim atyák” és a puritánok, amikor a Sonora-siva­­tagban a nap sugara megcsillant a spanyol vérteken, sisakokon? A soha nem volt Cibola hét arany városa csábította a spanyolo­kat. Fray Marcos de Niza 1539- ben a Descubrimentóban, a Felfe­dezésben arról ad hírt Mexikóban, hogy vándorlásai során egy hegy tetejéről megpillantotta Cibola el­ső „aranyvárosát”. Már a követke­ző évben elindul a fiatal, harminc­éves hidalgo, Don Francisco Vas­­quez de Coronado háromszáz vi­tézzel, több száz indián teherhordóval az „aranyvárosok” meghódítására. Mekkora csalódás éri, amikor az „aranyvárosnak” hitt Hawikuh Pueblóról kiderül, hogy egy indián vályogfalu csu­pán... „Csak sasok és sziklák, homok és kígyók.” így jellemzi a spanyol krónikás Délnyugatot. Ez nem ri­asztja vissza a spanyolokat és 1598-ban Juan de Onote meghó­dítja a Rio Grande menti puebló­­kat. Tizenkét évvel később, 1610- ben megalapítják az első észak­­amerikai fővárost, Santa Fét. A spanyol impérium a követke­ző kétszázötven évben kiterjed az egész Délnyugatra, a mai Texasra, Új-Mexikóra, Arizonára és Kali­forniára. Ám a Mexikói Köztársa­ság kikiáltása, 1821 után negyed­századdal az Egyesült Államok veszi birtokába az egész Délnyu­gatot. Mind élesebben rajzolódik ki a Sancia Mountains és megcsillan a Rio Grande, a nagy folyó. Dél-Amerikában a spanyolok és a portugálok számos folyót nevez­tek el „nagy folyónak”. Brazília két állama, az északi Rio Grande do Norte és a déli Rio Grande do Sul efféle „nagy folyókról” kapta nevét. Új-Mexikóban úgy éreztem, hogy ez az igazi Rio Grande, noha nem is olyan nagy, mint a dél-ame­rikaiak. Délkeletre, Texas és Me­xikó között már nemcsak két ame­rikai ország, hanem két, egymástól merőben különböző világ, népes­ség, életforma, történelem és nyelv határa is. Az angolszász és a latin Ameri­kát választja el. Új-Mexikó, Arizona és Texas nemcsak határvidék, hanem átme­neti terület is. Mindössze másfél száz éve tartozik az Egyesült Álla­mokhoz és a spanyol-mexikói múlt számos vonását őrzi­­ még konyhájában is. A Rio Grande jobb partján lévő romos pueblo elpusztítójának, Co­­ronadónak nevét viseli. Az indiá­nok, akik túlélték a pusztítást, el­menekültek és soha nem tértek vissza, nem építették föl pueblóju­­kat. Egy-másfél méter magas fal­maradványok őrizték meg emlé­két. A pueblo egyik kíváját amerikai régészek és indián művészek re­konstruálták. Az anasazik nyolcszáz éve elha­gyott kívái után ez az egyetlen, melyet belülről is megnézhetek. Néhány lépcsőfok visz föl a la­pos, kerek tetőre, ahonnan létrán mászok le a kívába. Nagyon keveset tudunk csak a kívák titkos szertartásairól. Bicegő képzeletünket indián művészek festette faliképek segítik. Különös formák, szimbolikus ábrák, stili­zált ember- és állatábrázolások, évezredes hagyományok hordo­zói. Természetfölötti lények, szel­lemek, démonok megszemélyesí­tői. Megérint az indián szentély misztériuma. Coronado Pueblo kis múzeumá­ban a hódítás korának indián és spanyol emléktárgyait, fegyvereit láthatom. A múzeum őre, csinos fiatal amerikai lány biztat: próbál­jam ki az indián dobot, hogy hall­jam, mily zengő a hangja. Valóban az. Emeljem meg a muskétát is, mily nehéz! Ha nagyon igyekez­nék, még talán a páncélvértet és a tarajos sisakot is fölpróbálhatnám. Talán megcsodálnám a con­­quistadorokat, tisztelném elszánt­ságukat, meghajolnék bátorságuk előtt, ha nem tudnám, milyen iszo­nyat, mennyi vér és pusztulás jelzi útjukat... A múzeumtól és a romoktól szé­pen gondozott, keskeny ösvény vezet a Rio Grande partján lévő, árnyékot és padot kínáló filagóriá­­hoz. Az ösvény elején az egyik tábla feliratán akad meg a tekintetem. Figyelmeztetés, ne lépjünk le az ösvényről, mert a gyér bozótban akadnak napozó csörgőkígyók. Szinte tanárosan szigorú a fo­galmazás: „Tartsa tiszteletben a csörgőkígyók magánéletét!” Eszem ágában sincs a csörgőkí­gyók magánéletének, a „privacy”­­nak háborgatása! S remélem, ha­sonló szigorú figyelmeztetés szól a csörgőkígyóknak is, hogy tartsák tiszteletben az én magánélete­met... Új-Mexikó, 1986. KUTASI KOVÁCS LAJOS A Rio Grande és a csörgőkígyók 8 - NAPLÓ - 1992. május 2., szombat

Next