Napló, 1992. november (Veszprém, 48. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-02 / 258. szám

Szállni szabadon, mint a madár Angyal László, az izraeli csoda Pilóta vagyok, de Magyar­­országon sohasem repülhet­tem úgy, ahogyan akartam. Szabadon, mint a madár. Hiá­ba voltam műrepülő váloga­tott, sem a légierőhöz, sem a Malévhez nem vettek fel -me­séli élete történetét néhány perc ismeretség után Angyal László, aki repülési vállalko­zóként mutatkozott be az új­ságírónak. A véletlen, na meg közös is­merőseink hoztak össze ben­nünket. A repülés megszállottja engem is megfertőzött pillana­tokon belül. Tátott szájjal, - a jegyzetelést is feledve -hallgat­tam szavait. Ahogyan életéről mesélt, amilyen lelkesedéssel beszélt a repülésről, azonnal világossá vált: nem mindennapi ember. Mint ahogy nem mindennapi élete története sem. Itthon nem repülhetett, légi­fényképezéssel foglalkozott te­hát. Hullámzó láthatár címmel 11 éve a Zrínyi kiadó jelentette meg könyvét. Hét éve Ausztriába disszi­dált. A lágerélet után az EL-AL menetrend szerinti járatával ér­kezett Tel-Avivba. Itt szinte mindjárt börtönbe is zárták, mi­kor az első útjába kerülő repte­ret fényképezte.­­ Időbe telt míg rájöttek, hogy egy őrült zsidóval, nem pe­dig kémmel van dolguk - moso­lyog ma már a történteken. Kintlétének második évében azután már az izraeli légierő magazinja munkatársaként mu­tatja be. „László nem kalitkába zárt madár” -írták róla. S az aviatika szerelmese fényképe­zett és írt a szaklapba. Vagyis hogy csak diktált. Ugyanis mint mondja: -Héberül ma sem tu­dok igazán jól írni, ezért inkább tollba mondtam a cikkeimet. Két éve látogatott haza elő­ször. — Megnéztem, milyen itt­hon a levegő - mondja a világ legtermészetesebb hangján. Mára pedig már újból van sze­mélyi igazolványa. László maga az izraeli csoda. Üres kézzel ment el, s egy kis vagyonnal jött haza Tel-Aviv­­ból. Ez bizony ritkán szokásos. Amióta itthon van, szervez, ter­vez rendületlenül, Aviator cím­mel újságot szerkeszt és ad ki saját pénzért. Ebben lengyel fe­lesége is segíti. Barátai pedig szerte a világból tudósítják ma­gazinját. -Születési, helyzeti, de leg­inkább nyelvi adottságaimnál fogva vállalkoztam a magyar nyelvű repülési magazin kiadá­sára, szerkesztésére. Gondolata persze nem telje­sen új keletű. Úgy tíz évvel ez­előtt társaival már készültek egy egyetemes repülési szakfolyó­irat kiadására. Mondanom sem kell, hogy reménytelenül.­­Többek között ezért is, más földrészen, más légtérben, a vi­lág legjobb harci pilótái társa­ságában, közelségében írtam, amennyire egy új, ismeretlen, frissen tanult nyelven csak le­hetséges, és természetesen fo­­tografáltam az aviátorokat, az aviatikát. Most amikor a kézzel­fogható hazugságok birodalmát a mélybe szorított ösztönös és véletlen erők széjjelcibálták, láttam újból lehetőséget, hogy anyanyelvemen írjak életem egyik meghatározó élményéről, világáról az aviatikáról - vallja szinte patetikusan. Ezután az ez év júliusi német nemzetközi légikiállításról meséli élményeit. Mint mondja, magyarországi cégek még a katalógusban sem voltak. A fogadáson meg is kérdezte a Bundeswehr helikopterpilótá­ját, hogy miért nem ad Német­ország az ócskavasnak szánt MIG-23-as gépekből Magyar­­országnak? Egy kicsit magához térhetne a magyar légierő. A pilóta válaszadás helyett a sörét húzta meg. Természetesen a fényképe­zésről sem tett le. Már tervezi, keresi a szponzorokat, jövő év eleji hőlégballonos útjához, melyen egyedülálló légifelvéte­leket kíván készíteni. Holnap pedig megkezdődik Veszprém­ben az általa kitalált és a Hely­őrségi Művelődési Otthonnal közösen szervezett I. nemzetkö­zi repülőfilm-fesztivál, a Saint - Ex. -Saint-Ex. Antoine de Saint- Exupery neve, szelleme foglal­hatja egységbe azon törekvé­sünket, amikor a repülést és a filmművészetet, századunk e két jellemző csodáját, kalandját, szabadsághordozóját próbáljuk meg hőseinkkel, a pilótákkal, a cselekvő repülő emberekkel, a filmek alkotóival és természete­sen a nézőkkel szembesíteni. - mondja búcsúzóul Angyal László, már rohan is a telefon­hoz. Éppen Amerikából hívják. Tóth János Bagi Józsefet a kór­házban ápolták. Ké­sőbb, november hónap­ban egy rendőr őrizte az ágyát, de ennek ellenére sikerült ki­hozni a kórházból. Felépülése után kizárták az egyetemről. Egy másik megemlékező - Szabó László -a következőkép­pen írja le a felejthetetlen reggel történetét: Már világos volt, amikor 10-15 fegyveres egyetemista állt meg a lakásunk előtt. Nagy Imre nyilatkozata és a fegyve­rek ropogása között egyenes összefüggést láttam. Úgy gon­doltam, hogy országosan föl­vettük a harcot az oroszokkal. A fegyveresek közül egy fiú fel­jött a lakásunkba. Elmondta, hogy a Hajmáskér felől bejövő oroszok megtámadták a piactéri kollégiumukat, és aknavetővel lőtték azt. Ők a hátsó udvaron át menekültek. Kért, hogy menjek le hozzájuk. Lakásunkban az el­ső emelet ablaka a temetőre né­zett, így jól láttam, hogy az orosz katonák géppisztolyaik­kal tüzelve üldöznek embere­ket. Úgy gondoltam, hogy a pi­actéri kollégiumból kivert egye­temisták lehetnek. Őrjítő volt látni, ahogy a magyar földön, magyar egyetemisták sírköve­ket fedezékül használva mene­külnek az idegen fegyveresek elől. Ez olyan látvány volt, me­lyet nem lehetett elviselni. A fiúkkal először elmentünk az egyetemre fegyverekért, majd minden különösebb cél nélkül felmentünk a Nevikibe, onnan pedig nagy kerülővel a várba. A várat az oroszok még nem foglalták el. A fehér zász­lókkal „díszített” páncélosok ott dübörögtek a vár nyugati fala alatti utcákban. Bent a várban felfegyverzett egyetemisták jöt­­tek-mentek. Időnként egy-egy sorozatot kilőttek az oroszok által megszállt térre vagy a pán­célosokra. Ezek a sorozatok - bár kárt nem tettek az oroszok­ban - lent marasztalták őket a vár alatt. Délelőtt egy-egy orosz raj ugyan a bejárati ívig fölme­részkedett, de néhány sorozat­váltás után visszahúzódtak. Az egyetemi nemzetőrszá­zad parancsnoka Földesi István százados, a katonai tanszék ve­zetője volt. Novemer 4-én Bíró Zoltán főhadnagy, az operatív szakasz parancsnoka mintegy 25 fővel, köztük Kanics Lajos, Kaczander Károly, Szilágyi Im­re egyetemi hallgatókkal ki­ment a városba, a színházkert­be, ellenőrzésre. Hajnali három órakor találkoztak az első szov­jet gépkocsival, de ekkor még lövöldözés nem volt. Ezután visszatért a szakasz az egyetem C épületébe. Az egyetemen szolgálatban egy szakasz nemzetőr volt. 4-én hajnalban Dormány László szá­zados tájékoztatta Földesit a Danuviánál, illetve a lokátornál történtekről. Később újból tele­fonált, hogy a szovjetek jönnek Veszprém felé, de vigyázzanak, mert azok nem akarnak lőni, és az egyetemista nemzetőrök se lőjenek rájuk. A jutási laktanyánál történ­tekről a megelőzőleg már letar­tóztatott Kiss Gaál Imre száza­dos is telefonált, akinek Földesi százados szintén mondotta, hogy nem lőnek az oroszokra. Ezután telefonált Földesi a Rákóczi téri (vízmű épülete) és a várban lévő (szeminárium épülete) diákszállókban tartalék és alvó egyetemista nemzet­őröknek, hogy a fegyverrel ren­delkező egyetemistákat küldjék be az egyetemre. Ugyanakkor fehér zászlóval parlamentereket küldött a szovjetek elé. Az Al­mádi útra a kisállomáshoz 6 főt, valamint a Füredi útra a Sport vendéglőhöz 5 főt azzal a céllal, hogy várják be a szovjet csapa­tokat, és vezessék be őket a vá­rosba, mert az egyetemisták nem lőnek rájuk. Az a csapat, amelyik a Sport vendéglőhöz ment ki, húsz perc múlva visszatért az egyetemre az erős lövöldözés miatt. A szovjetek minden mozgásra lőt­tek, noha a környéken magyar ellenálló nem volt. Az Almádi útra kiküldött csoportot a rendőrség előtt el­fogták a szovjetek. A csoport tagjai: Szíjj Ferenc, Monostori László, Mogyorósi László, Szikszai Ferenc, Simon Ferenc és Péterfi Tibor voltak, akiket később a Szovjetunióba hurcoltak. A harci cselekmé­nyek miatt ez a csapat is csak idáig tudott eljutni, itt szintén nem volt magyar erő, csak szovjetek. A felderítő nemzetőrök a rendőrségtől akartak visszatele­fonálni, de már nem tudtak, met a rendőrségen(!) már a szovjet­ek letartóztatták őket. Közben a szovjetek a Vámo­si úton, a Séd-völgyben, Márkó felől, a jutási laktanya felől északról, valamint keletről Haj­máskér felől vonultak a város felé, valamint az Almádi és Fü­redi úton összesen mintegy hat­van harckocsival, egy páncélos­­ezreddel. Közben az egyetem épületében teljes volt a tájéko­zatlanság a városban történtek­ről. Földesi újból telefonált a rendőrségre is, ahol Juhász had­nagy volt ügyeletben, akivel is­mertette az egyetemi nemzetőr század helyzetértékelését, és kérte, hogy a rendőrség is tűzze ki a fehér zászlót. A későbbi te­lefonérdeklődésre egy törzsőr­mester (Tóth Mihályi) jelentke­zett, aki jelentette, hogy már in­tézkedtek. A rendőrségtől saj­nos nem tájékoztatták Földesi századost az ott történtekről, hogy ott már-- Veszprém legyőzetése (IX.) A fiúk harcolni akartak 4 -NAPLÓ -1992. november 2., hétfő Húznak a vadlibák Engem meg a szívem! Ki a szabadba, ahol gyalogutak, erdők, mezők, meg vízpartok vár­nak. Csupa régi, kedves ismerős, póz nélküli ma­rasztaló.Különös-e, ha a legkisebb lehetőséget is megragadja az ember? Oldalára távcsövet, nyakába fényképezőgépet kap, s már indul is. Irány a Velencei-tó vidéke! A messze elnyúló náderdő, ahol örökös a madáryüzsgés. A hori­zonton tévelygő néhány felhő nem összesíti ere­jét, hogy esőt hozzon, így a Nap zavartalanul megvilágíthatja a térséget. Meleget adni azonban már alig-alig képes. Dinnyés, a nevezetes falucska peremén járunk halványzöldbe borult világban. Némi élénkséget csak a bárányparéj és az őszirózsák kölcsönöz­nek az október végén járó tájnak. Uralkodó mos­tanság a kukoricatarló meg a nádvilág sárgája. A horizont kékje éles kontrasztban jelzi, hol ér vé­get a földi és hol kezdődik az égi. Fönnebb az ég­boltot hatalmas madárszárnyak szántják: vadli­bák. Árokpart magasából kémlelődünk."A sejtel­mes, panaszkodó gegyentéseket egyre közelebb­ről halljuk. Jönnek a libák! Bármennyien vannak is, megkoreografált, jellegzetes V alakban. Lát­szik azonban, hogy olykor-olykor hiányoztak az iskolából, mert a betű szárai nem igazán egyfor­mák. A magasból, néhány fordulat nyomán ér­nek a nádrengeteg belsejében csillogó víztükör fölé. Most következik a felejthetetlen manőver: a vezérliba meglódul, előbb oldalra, majd hanyatt fordul a levegőben. Ez a jel, amelyre a csapat valamennyi tagja leereszkedik a hullámokra. S persze a vízen is feleselnek, pontosabban beszél­getnek. Lesz-e valaha is olyan tolmács, aki hűen lefor­dítja e különös libanyelvet? A válaszkeresés he­lyett érdemesebb újra az ég felé nézni, ahonnan - nincs rá jobb szó - valósággal hullanak a hatal­mas madarak. A később érkezők jóval keveseb­bet meditálnak, egy gyors fordulat után beletoty­­tyannak a vízbe. Időnként felerősödik némi mél­tatlankodás, kacsák sápítozásai vegyülnek a liba­­falkába. Naponta történik ez meg, de csupán sejtjük, hány madár éjszakázik a régtől birtokolt madárszállón. Rengeteg­ Faluszéli ház udvarából nézve sem tűnik távo­linak a libahúzás. A különös adottságért akár irigyelhetnénk is az itt élő ifjú párt. Ilyesmi azon­ban nem vezetne semmire. Különösen nem akkor, ha a helyszínen kiderül: megannyi szál fűz össze bennünket. Perceken belül arról a két településről váltunk szót, ahol a szüleik élnek. S megcsodálhatjuk az ikreket, Attilát és Tamást. Szerencsés csillagzat alatt születtek, olyan táj kö­zelségében, amelyet legvidámabb óráiban alko­tott a Teremtő. A nádvilág felől lassan megszűnőben van a varázslat. Még nem teljes a sötétség, de a libahú­zás már a vége felé járhat. A csend áthangolódik. Fehérvár felé zötykölődve indul tovább egy te­hervonat. Késésben levő seregélycsapat siet a nádszállóra. Oda, ahol neszezéssé változik a ko­rábbi hangoskodás, bennünk pedig emlékké a délutáni libahúzás. Noteszembe bekerül a leg­újabb dátum: Dinnyés, 1992. október 25. Egy emlékezetes vasárnap. Báli József DISZNÓTOR ELMARAD? Exportálni nem tudunk, az importot leállították, a hazai sertések megfizethetetlenek! Mi következik még? -teszi fel a kérdést a honi húsipar eleddig jeleskedő vállalatának vezetője. Töprengő, lemondó arckifeje­zéséből ítélve, nagy bajban le­hetnek, s amint az már lenni szokott, a baj nem jár egyedül. Társakat cipel magával, jelen esetben az egész magyar húsipart. Megszűnő, vergődő vállala­tok. A csillagos égig kúszó ser­tésárak mellett hasonló , jókat­ lehet mondani a húsok, a kész­termékek árairól is. Ha egyálta­lán találunk majd belőle vala­mennyit is az üzletek pultjain. S ha mégis, vajon ki tudja majd megvenni?Ezért nem véletlen, hogy az említett vállalat vezér­­igazgatója semmi jóval nem tudta elkápráztatnia az érdeklő­dő újságírót. De hát hogyan is tehette volna, amikor a kapko­dó, átgondolatlan, koncepció nélküli felső vezetés „önégetés­be” kergeti a húsipar színe­­javát. Persze nem tudom, a sirá­maikat szajkózók közül igazá­ból kit is kell sajnálni. A mező­­gazdaságot? A leépülő, bizony­talan helyzetű nagyüzemeket? Vagy a születőférben lévő adó­présbe szorított magángazdá­kat? Az biztos, senki nincs könnyű helyzetben. Ami pedig a sertéstartást illeti, egyre töb­ben teszik fel a kérdést: érde­mes-e ma sertést tartani? Ez a kérdőjel pedig már a hiánygaz­dálkodás előjele, az égig kúszó árak táptalaja, a húsipar fekete napjainak előszele. A húsipar­ érthető okokból - némiképp másképpen látja a helyzetet. Rámenősségnek, nyerészkedésnek, indokolatlan­nak tartják a felfelé kúszó ára­kat. Valami igazság lehet a do­logban, mert ma már száz forint alatt csak a tájékozatlan sertés­tartótól lehet vásárolni. S hol van még az év vége, a disznótorok időszaka! Ezért az­tán a húsfeldolgozó nagyválla­latok szép lassan bele(csőd)ül­­nek a kilátástalanság hajójába. Holott -szerintük -a ma mező­gazdasága bármennyire is a mélyponton van, 50-60 forintból elő tudná állítani a sertéseket! A számok közötti különbség nem a kibékíthetetlen ellentétet mutatja, sokkal inkább az irá­nyítás tehetetlenségét. A feldol­gozóipar sorra számolja fel „ál­lásait”. Munkanélküli dolgo­zóik tömegével állnak sorba se­gélyért. Korszerű, világszín­vonalú technológiák pedig tét­lenségre ítéltetnek, miközben a mesterséges káoszban jó néhá­­nyan fényesen élik világukat. Nem egy eset bizonyítja, a gaz­da lakásán vágják a felvásárlók a disznókat. A legelemibb hi­giénia nélkül kerülnek az így feldarabolt állatok a magán­üzletekbe. Szaga van a húsnak! Sze­génységszaga. Hovatovább már ez sem lesz, hacsak az arra hiva­tottak a politika helyett végre majd azzal törődnek, ami a dol­guk: a jót megtartani, a rosszat megszüntetni.Vagy legalábbis esélyt adni a prosperáló vállala­toknak - a Pápai Húskombinát is ezek közé tartozik -a túlélés­re. Mert sajnos ma még nem ez a jellemző, sokkal inkább a szándékosnak tűnő rombolás. S ezt nem csak az elbocsátott dol­gozók érzik, hanem azok is, akiknek a disznótor kifejezés már rég csak illuzórikus álom. Németh Sándor

Next