Napló, 1992. november (Veszprém, 48. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-02 / 258. szám
Szállni szabadon, mint a madár Angyal László, az izraeli csoda Pilóta vagyok, de Magyarországon sohasem repülhettem úgy, ahogyan akartam. Szabadon, mint a madár. Hiába voltam műrepülő válogatott, sem a légierőhöz, sem a Malévhez nem vettek fel -meséli élete történetét néhány perc ismeretség után Angyal László, aki repülési vállalkozóként mutatkozott be az újságírónak. A véletlen, na meg közös ismerőseink hoztak össze bennünket. A repülés megszállottja engem is megfertőzött pillanatokon belül. Tátott szájjal, - a jegyzetelést is feledve -hallgattam szavait. Ahogyan életéről mesélt, amilyen lelkesedéssel beszélt a repülésről, azonnal világossá vált: nem mindennapi ember. Mint ahogy nem mindennapi élete története sem. Itthon nem repülhetett, légifényképezéssel foglalkozott tehát. Hullámzó láthatár címmel 11 éve a Zrínyi kiadó jelentette meg könyvét. Hét éve Ausztriába disszidált. A lágerélet után az EL-AL menetrend szerinti járatával érkezett Tel-Avivba. Itt szinte mindjárt börtönbe is zárták, mikor az első útjába kerülő repteret fényképezte. Időbe telt míg rájöttek, hogy egy őrült zsidóval, nem pedig kémmel van dolguk - mosolyog ma már a történteken. Kintlétének második évében azután már az izraeli légierő magazinja munkatársaként mutatja be. „László nem kalitkába zárt madár” -írták róla. S az aviatika szerelmese fényképezett és írt a szaklapba. Vagyis hogy csak diktált. Ugyanis mint mondja: -Héberül ma sem tudok igazán jól írni, ezért inkább tollba mondtam a cikkeimet. Két éve látogatott haza először. — Megnéztem, milyen itthon a levegő - mondja a világ legtermészetesebb hangján. Mára pedig már újból van személyi igazolványa. László maga az izraeli csoda. Üres kézzel ment el, s egy kis vagyonnal jött haza Tel-Avivból. Ez bizony ritkán szokásos. Amióta itthon van, szervez, tervez rendületlenül, Aviator címmel újságot szerkeszt és ad ki saját pénzért. Ebben lengyel felesége is segíti. Barátai pedig szerte a világból tudósítják magazinját. -Születési, helyzeti, de leginkább nyelvi adottságaimnál fogva vállalkoztam a magyar nyelvű repülési magazin kiadására, szerkesztésére. Gondolata persze nem teljesen új keletű. Úgy tíz évvel ezelőtt társaival már készültek egy egyetemes repülési szakfolyóirat kiadására. Mondanom sem kell, hogy reménytelenül.Többek között ezért is, más földrészen, más légtérben, a világ legjobb harci pilótái társaságában, közelségében írtam, amennyire egy új, ismeretlen, frissen tanult nyelven csak lehetséges, és természetesen fotografáltam az aviátorokat, az aviatikát. Most amikor a kézzelfogható hazugságok birodalmát a mélybe szorított ösztönös és véletlen erők széjjelcibálták, láttam újból lehetőséget, hogy anyanyelvemen írjak életem egyik meghatározó élményéről, világáról az aviatikáról - vallja szinte patetikusan. Ezután az ez év júliusi német nemzetközi légikiállításról meséli élményeit. Mint mondja, magyarországi cégek még a katalógusban sem voltak. A fogadáson meg is kérdezte a Bundeswehr helikopterpilótáját, hogy miért nem ad Németország az ócskavasnak szánt MIG-23-as gépekből Magyarországnak? Egy kicsit magához térhetne a magyar légierő. A pilóta válaszadás helyett a sörét húzta meg. Természetesen a fényképezésről sem tett le. Már tervezi, keresi a szponzorokat, jövő év eleji hőlégballonos útjához, melyen egyedülálló légifelvételeket kíván készíteni. Holnap pedig megkezdődik Veszprémben az általa kitalált és a Helyőrségi Művelődési Otthonnal közösen szervezett I. nemzetközi repülőfilm-fesztivál, a Saint - Ex. -Saint-Ex. Antoine de Saint- Exupery neve, szelleme foglalhatja egységbe azon törekvésünket, amikor a repülést és a filmművészetet, századunk e két jellemző csodáját, kalandját, szabadsághordozóját próbáljuk meg hőseinkkel, a pilótákkal, a cselekvő repülő emberekkel, a filmek alkotóival és természetesen a nézőkkel szembesíteni. - mondja búcsúzóul Angyal László, már rohan is a telefonhoz. Éppen Amerikából hívják. Tóth János Bagi Józsefet a kórházban ápolták. Később, november hónapban egy rendőr őrizte az ágyát, de ennek ellenére sikerült kihozni a kórházból. Felépülése után kizárták az egyetemről. Egy másik megemlékező - Szabó László -a következőképpen írja le a felejthetetlen reggel történetét: Már világos volt, amikor 10-15 fegyveres egyetemista állt meg a lakásunk előtt. Nagy Imre nyilatkozata és a fegyverek ropogása között egyenes összefüggést láttam. Úgy gondoltam, hogy országosan fölvettük a harcot az oroszokkal. A fegyveresek közül egy fiú feljött a lakásunkba. Elmondta, hogy a Hajmáskér felől bejövő oroszok megtámadták a piactéri kollégiumukat, és aknavetővel lőtték azt. Ők a hátsó udvaron át menekültek. Kért, hogy menjek le hozzájuk. Lakásunkban az első emelet ablaka a temetőre nézett, így jól láttam, hogy az orosz katonák géppisztolyaikkal tüzelve üldöznek embereket. Úgy gondoltam, hogy a piactéri kollégiumból kivert egyetemisták lehetnek. Őrjítő volt látni, ahogy a magyar földön, magyar egyetemisták sírköveket fedezékül használva menekülnek az idegen fegyveresek elől. Ez olyan látvány volt, melyet nem lehetett elviselni. A fiúkkal először elmentünk az egyetemre fegyverekért, majd minden különösebb cél nélkül felmentünk a Nevikibe, onnan pedig nagy kerülővel a várba. A várat az oroszok még nem foglalták el. A fehér zászlókkal „díszített” páncélosok ott dübörögtek a vár nyugati fala alatti utcákban. Bent a várban felfegyverzett egyetemisták jöttek-mentek. Időnként egy-egy sorozatot kilőttek az oroszok által megszállt térre vagy a páncélosokra. Ezek a sorozatok - bár kárt nem tettek az oroszokban - lent marasztalták őket a vár alatt. Délelőtt egy-egy orosz raj ugyan a bejárati ívig fölmerészkedett, de néhány sorozatváltás után visszahúzódtak. Az egyetemi nemzetőrszázad parancsnoka Földesi István százados, a katonai tanszék vezetője volt. Novemer 4-én Bíró Zoltán főhadnagy, az operatív szakasz parancsnoka mintegy 25 fővel, köztük Kanics Lajos, Kaczander Károly, Szilágyi Imre egyetemi hallgatókkal kiment a városba, a színházkertbe, ellenőrzésre. Hajnali három órakor találkoztak az első szovjet gépkocsival, de ekkor még lövöldözés nem volt. Ezután visszatért a szakasz az egyetem C épületébe. Az egyetemen szolgálatban egy szakasz nemzetőr volt. 4-én hajnalban Dormány László százados tájékoztatta Földesit a Danuviánál, illetve a lokátornál történtekről. Később újból telefonált, hogy a szovjetek jönnek Veszprém felé, de vigyázzanak, mert azok nem akarnak lőni, és az egyetemista nemzetőrök se lőjenek rájuk. A jutási laktanyánál történtekről a megelőzőleg már letartóztatott Kiss Gaál Imre százados is telefonált, akinek Földesi százados szintén mondotta, hogy nem lőnek az oroszokra. Ezután telefonált Földesi a Rákóczi téri (vízmű épülete) és a várban lévő (szeminárium épülete) diákszállókban tartalék és alvó egyetemista nemzetőröknek, hogy a fegyverrel rendelkező egyetemistákat küldjék be az egyetemre. Ugyanakkor fehér zászlóval parlamentereket küldött a szovjetek elé. Az Almádi útra a kisállomáshoz 6 főt, valamint a Füredi útra a Sport vendéglőhöz 5 főt azzal a céllal, hogy várják be a szovjet csapatokat, és vezessék be őket a városba, mert az egyetemisták nem lőnek rájuk. Az a csapat, amelyik a Sport vendéglőhöz ment ki, húsz perc múlva visszatért az egyetemre az erős lövöldözés miatt. A szovjetek minden mozgásra lőttek, noha a környéken magyar ellenálló nem volt. Az Almádi útra kiküldött csoportot a rendőrség előtt elfogták a szovjetek. A csoport tagjai: Szíjj Ferenc, Monostori László, Mogyorósi László, Szikszai Ferenc, Simon Ferenc és Péterfi Tibor voltak, akiket később a Szovjetunióba hurcoltak. A harci cselekmények miatt ez a csapat is csak idáig tudott eljutni, itt szintén nem volt magyar erő, csak szovjetek. A felderítő nemzetőrök a rendőrségtől akartak visszatelefonálni, de már nem tudtak, met a rendőrségen(!) már a szovjetek letartóztatták őket. Közben a szovjetek a Vámosi úton, a Séd-völgyben, Márkó felől, a jutási laktanya felől északról, valamint keletről Hajmáskér felől vonultak a város felé, valamint az Almádi és Füredi úton összesen mintegy hatvan harckocsival, egy páncélosezreddel. Közben az egyetem épületében teljes volt a tájékozatlanság a városban történtekről. Földesi újból telefonált a rendőrségre is, ahol Juhász hadnagy volt ügyeletben, akivel ismertette az egyetemi nemzetőr század helyzetértékelését, és kérte, hogy a rendőrség is tűzze ki a fehér zászlót. A későbbi telefonérdeklődésre egy törzsőrmester (Tóth Mihályi) jelentkezett, aki jelentette, hogy már intézkedtek. A rendőrségtől sajnos nem tájékoztatták Földesi századost az ott történtekről, hogy ott már-- Veszprém legyőzetése (IX.) A fiúk harcolni akartak 4 -NAPLÓ -1992. november 2., hétfő Húznak a vadlibák Engem meg a szívem! Ki a szabadba, ahol gyalogutak, erdők, mezők, meg vízpartok várnak. Csupa régi, kedves ismerős, póz nélküli marasztaló.Különös-e, ha a legkisebb lehetőséget is megragadja az ember? Oldalára távcsövet, nyakába fényképezőgépet kap, s már indul is. Irány a Velencei-tó vidéke! A messze elnyúló náderdő, ahol örökös a madáryüzsgés. A horizonton tévelygő néhány felhő nem összesíti erejét, hogy esőt hozzon, így a Nap zavartalanul megvilágíthatja a térséget. Meleget adni azonban már alig-alig képes. Dinnyés, a nevezetes falucska peremén járunk halványzöldbe borult világban. Némi élénkséget csak a bárányparéj és az őszirózsák kölcsönöznek az október végén járó tájnak. Uralkodó mostanság a kukoricatarló meg a nádvilág sárgája. A horizont kékje éles kontrasztban jelzi, hol ér véget a földi és hol kezdődik az égi. Fönnebb az égboltot hatalmas madárszárnyak szántják: vadlibák. Árokpart magasából kémlelődünk."A sejtelmes, panaszkodó gegyentéseket egyre közelebbről halljuk. Jönnek a libák! Bármennyien vannak is, megkoreografált, jellegzetes V alakban. Látszik azonban, hogy olykor-olykor hiányoztak az iskolából, mert a betű szárai nem igazán egyformák. A magasból, néhány fordulat nyomán érnek a nádrengeteg belsejében csillogó víztükör fölé. Most következik a felejthetetlen manőver: a vezérliba meglódul, előbb oldalra, majd hanyatt fordul a levegőben. Ez a jel, amelyre a csapat valamennyi tagja leereszkedik a hullámokra. S persze a vízen is feleselnek, pontosabban beszélgetnek. Lesz-e valaha is olyan tolmács, aki hűen lefordítja e különös libanyelvet? A válaszkeresés helyett érdemesebb újra az ég felé nézni, ahonnan - nincs rá jobb szó - valósággal hullanak a hatalmas madarak. A később érkezők jóval kevesebbet meditálnak, egy gyors fordulat után beletotytyannak a vízbe. Időnként felerősödik némi méltatlankodás, kacsák sápítozásai vegyülnek a libafalkába. Naponta történik ez meg, de csupán sejtjük, hány madár éjszakázik a régtől birtokolt madárszállón. Rengeteg Faluszéli ház udvarából nézve sem tűnik távolinak a libahúzás. A különös adottságért akár irigyelhetnénk is az itt élő ifjú párt. Ilyesmi azonban nem vezetne semmire. Különösen nem akkor, ha a helyszínen kiderül: megannyi szál fűz össze bennünket. Perceken belül arról a két településről váltunk szót, ahol a szüleik élnek. S megcsodálhatjuk az ikreket, Attilát és Tamást. Szerencsés csillagzat alatt születtek, olyan táj közelségében, amelyet legvidámabb óráiban alkotott a Teremtő. A nádvilág felől lassan megszűnőben van a varázslat. Még nem teljes a sötétség, de a libahúzás már a vége felé járhat. A csend áthangolódik. Fehérvár felé zötykölődve indul tovább egy tehervonat. Késésben levő seregélycsapat siet a nádszállóra. Oda, ahol neszezéssé változik a korábbi hangoskodás, bennünk pedig emlékké a délutáni libahúzás. Noteszembe bekerül a legújabb dátum: Dinnyés, 1992. október 25. Egy emlékezetes vasárnap. Báli József DISZNÓTOR ELMARAD? Exportálni nem tudunk, az importot leállították, a hazai sertések megfizethetetlenek! Mi következik még? -teszi fel a kérdést a honi húsipar eleddig jeleskedő vállalatának vezetője. Töprengő, lemondó arckifejezéséből ítélve, nagy bajban lehetnek, s amint az már lenni szokott, a baj nem jár egyedül. Társakat cipel magával, jelen esetben az egész magyar húsipart. Megszűnő, vergődő vállalatok. A csillagos égig kúszó sertésárak mellett hasonló , jókat lehet mondani a húsok, a késztermékek árairól is. Ha egyáltalán találunk majd belőle valamennyit is az üzletek pultjain. S ha mégis, vajon ki tudja majd megvenni?Ezért nem véletlen, hogy az említett vállalat vezérigazgatója semmi jóval nem tudta elkápráztatnia az érdeklődő újságírót. De hát hogyan is tehette volna, amikor a kapkodó, átgondolatlan, koncepció nélküli felső vezetés „önégetésbe” kergeti a húsipar színejavát. Persze nem tudom, a sirámaikat szajkózók közül igazából kit is kell sajnálni. A mezőgazdaságot? A leépülő, bizonytalan helyzetű nagyüzemeket? Vagy a születőférben lévő adóprésbe szorított magángazdákat? Az biztos, senki nincs könnyű helyzetben. Ami pedig a sertéstartást illeti, egyre többen teszik fel a kérdést: érdemes-e ma sertést tartani? Ez a kérdőjel pedig már a hiánygazdálkodás előjele, az égig kúszó árak táptalaja, a húsipar fekete napjainak előszele. A húsipar érthető okokból - némiképp másképpen látja a helyzetet. Rámenősségnek, nyerészkedésnek, indokolatlannak tartják a felfelé kúszó árakat. Valami igazság lehet a dologban, mert ma már száz forint alatt csak a tájékozatlan sertéstartótól lehet vásárolni. S hol van még az év vége, a disznótorok időszaka! Ezért aztán a húsfeldolgozó nagyvállalatok szép lassan bele(csőd)ülnek a kilátástalanság hajójába. Holott -szerintük -a ma mezőgazdasága bármennyire is a mélyponton van, 50-60 forintból elő tudná állítani a sertéseket! A számok közötti különbség nem a kibékíthetetlen ellentétet mutatja, sokkal inkább az irányítás tehetetlenségét. A feldolgozóipar sorra számolja fel „állásait”. Munkanélküli dolgozóik tömegével állnak sorba segélyért. Korszerű, világszínvonalú technológiák pedig tétlenségre ítéltetnek, miközben a mesterséges káoszban jó néhányan fényesen élik világukat. Nem egy eset bizonyítja, a gazda lakásán vágják a felvásárlók a disznókat. A legelemibb higiénia nélkül kerülnek az így feldarabolt állatok a magánüzletekbe. Szaga van a húsnak! Szegénységszaga. Hovatovább már ez sem lesz, hacsak az arra hivatottak a politika helyett végre majd azzal törődnek, ami a dolguk: a jót megtartani, a rosszat megszüntetni.Vagy legalábbis esélyt adni a prosperáló vállalatoknak - a Pápai Húskombinát is ezek közé tartozik -a túlélésre. Mert sajnos ma még nem ez a jellemző, sokkal inkább a szándékosnak tűnő rombolás. S ezt nem csak az elbocsátott dolgozók érzik, hanem azok is, akiknek a disznótor kifejezés már rég csak illuzórikus álom. Németh Sándor