Napló, 1994. február ( 50. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
8 -NAPLÓ Endrődi Sándor Átok Átok ül te rajtad, nemzetem, Átok rajtad, vakság telkeden. Másutt immár deletön a nap, S nálad még a hajnal sem hasad. Körülötted éj és mély vadon, Okulni se tudsz a múltakon, Dehogy nézed földi javadat! Csak emészted, rontod magadat. Sok kicsiség szörnyen feltüzel, S ami nagy, az alig érdekel. A hazának vére egyre foly, De te azért áldomásozol! Körülötted rémes pusztulás, Üres pajta, tar föld, puszta ház, S a sivatag, messze ugaron Magyar közöny, fakó unalom... Ki bitangol ősi telkeden? Más az úr ott, te csak idegen. Útlan úton sűrű éjszaka, Haza vágyói s nem találsz haza! A TIT Váci Mihály Irodalmi Színpada tagjai Pintér Tibor előadóművész vezetésével több helységben nagy sikerrel léptek fel az elfelejtett költő, Endrődi Sándor verseivel. Ízelítőül közlünk egy verset tőle. Veszprémben lakótelep őrzi a költő emlékét. IRODALOM - MŰVÉSZET 1994. február 12., szombat A közönség koszorúja Búcsú Király Józseftől A napokban elhunyt Király József, a kitűnő erdélyi jellemszínész. A sepsiszentgyörgyi magyar színház tagjaként többször sikerrel vendégszerepelt Veszprémben. A magyarországi kritikusok is felfigyeltek kivételes karakterformáló tehetségére. A nekrológot Kovászna megyei testvérlapunktól, a Háromszéktől vettük át. Király Jóska bácsi színházi ravatala mellett a sokféle koszorú, virágcsokor között szerénykedett egy a többihez észrevétlen simuló, a közönségé, akik őt színielőadások közben vagy ezek belejező hatása alatt maguknál is jobban szerették. Feje fölött a csarnokfal frízszerű domborműszalagján székely lakodalmas zsánerképei, viháncoló csikók, vőfélyek, eladó korba érkezett lány és édesszülei, a talpalávalót cimbalmon is kipengető zenészek, koszorúslányok, az egész násznép. A nép. A féldombormű alá került Jóska bátyánk érett férfikorbéli arcmása, vajszínbe hajló fehér hajával, kevülről is ránk sugárzó szelíd derűjével. Ha élet és halál között lehet harmónia, akkor ez az. Lám, most is a színházi hallba sereglett kollégák, társai színpadi játékteremtésben, barátai, csodái és halála torokszorító valósága közepette is hozzáhasonulnak, szelíd belső szépségeikkel. Ritka alkatú egyéniség volt, szelíd, mint a dombormű lakodalomba vitt báránykája, s mint mély sodrású lassú folyamok. Ezzel a szelídséggel uszályként vont maga után tisztesség és jóság medreiben színpadi játékot, nézőket és a körülötte élőket. Egy agresszív becstelenségekre hajlamos, szörnyű igazságtalanságokban tobzódó világban, ha a világot jelentő deszkákon másutt eltöltött éveket is ideszámítjuk, félszáz és még öt esztendeig a békesség, a harmónia és a hit szigetembere volt. Csak sepsiszentgyörgyi szerepeinek száma hatvan fölé kerekedett, s az előadások százaival kell beszoroznunk ezt, hogy hihetetlen munkabírásáról fogalmat alkothassunk. És minden fellépése újabb alkotás, a Jóska bácsit búcsúztató kolléga, László Károly nemhiába röppentette olyan magasra az igazság madarát, mikor szerepei előadásonkénti színváltozásairól szólott. Egyéniségéből fakadó humora, mókázó hajlama utánozhatatlan, beszédének zamata, gesztusrendszerének skálája befoghatatlan. Egyszóval: egyéniség. De még milyen, és mennyire példaértékű. Arcán a szerepbéli ragasztott bajusz nem a színészi maszk egyik eleme, hanem belső tartás hordozójává lényegül, a Tamásidarabok székely harisnyája nem külsődleges kellék, színpadi környezetét is a magáéval harmóniába hozó szereptárs. Egy zeke, egy pár csizma is. Szerepköre olyan tág, úgy egymásra tornyosuló, mint színházi évei. Csörgheő Csuli vagy Kopjássy Móricz-darabokban, Kalmár a Csongor és Tündében, Besszosz A szúzai menyegzőben, ittas polgár a Zűrzavaros éjszakában s annyi más, de legmaradandóbban mégis Tamási Áron csodálatos figuráiként marad meg bennünk, a Hegyi patak Gidrójaként, Czirmos a Hullámzó vőlegényben, játszik a Tündöklő Jeromosban, az Énekes madárban, nincs is nálunk nélküle Tamási-előadás, sőt, filmszerepekre is őt hívják, Tüzet vegyenek címmel önálló estet is rendez, annyira összeforr Tamási világával, hogy csupán egymaga miatt is Tamási Áron nevét vehette volna föl a sepsiszentgyörgyi színház, amely most, Király Jóska bátyánkkal, hű szolgáját és meghatározó építőjét egyszerre veszítette el. De nem végképp, mert a ravatalára külön koszorút helyező közönség és kollégái hűek maradnak ehhez az örökséghez. Sylvester Lajos Sepsiszentgyörgy Apja a konyhábanA pja nem szerette, ki nem állhatta a paradicsomlevest. A friss paradicsomot sajttal, szalonnával, kolbásszal, igen. A levest éhhalál ellen sem! Hanem hát ha a család kedvence éppen az a leves volt, az Apja kedvence pedig éppen a család, hát akkor nahát! Módszeresen látott főzéshez. Előbb a kizárás módszerét alkalmazta. Vagyis annak a lehetőségét zárta ki végérvényesen, hogy bár életében sohase főzött, fölhívja Anyját az iskolában, és megkérdezi, hogyan kell paradicsomlevest főzni. Továbbá lépésről lépésre nevű, eladdig jól bevált módszerrel dolgozott. Tehát. Tüzet gyújtott a gázon. Hét szál gyufával gyújtott tüzet, amit úgy követhetett el, hogy csak a hetedik szál lobbant lángra a kezében, a többiek megkutyálták magukat. Aztán. A piros, de kövér konyhakredenc előtt derékszögbe hajolt, hogy a piros babos fehér fazekat, azt, amelyikben csakis leveseket szoktak főzni, elővegye. Vígan hajlott, egyet se roppant a dereka, nem, mert a mindennapi reggeli torna kínai elemekkel, plusz a hétvégenkénti kiadós favágás káptalanfai betétekkel rendszeres testedzés, nem kutya füle. Olajat töltött a babos fazékba. Aranyszínű napraforgóolajat. Egyujjnyit a literes üvegből. Odatette a fazekat a gázra, egykettedes lángra egyelőre. Akkor már ott bársonykodott a dél az ebédlőben. Mutatta az ingaóra jelezte az Apja gyomra. A rántásliszt az éléskamrában rostokolt. Apja ezt biztosan tudta, ugyanis két nappal azelőtt tapétázta gyönyörűre a kamrát, rámolt katonás rendet a polcokon. Tasakra, üvegre, zsákra, mindenre ráírta, mégpedig nyomtatott nagybetűkkel, hogy melyikben mi van. -Egy, kettő, három, négy -számolt Apja hangosan, miközben egy közepes öblű fakanalat forgatott a lisztestasakból a babos fazékba. - Négy embernek négy tányér leves, négy tányér levesnek pedig négy kanál liszt éppen elég - mondta ki ezt is hangosan, egyedül is szeretett hangosan beszélni, s a lisztet kavargatta, hogy vegyüljön, piruljon az olajban. A valahányadik kavargatásnál rákapcsolt egy kis füttyre, munkafüttyre. Hanem hát akadozott a dolog. Naná! - csattant fel Apja, már most csak magában. -Mert protézissel éppúgy lehet fütyülni, ejtsze, mint saját fogsorral, mi?! Szóval: akadozva, de szólt a dallam. Az, hogy valamikor fehér rózsa volt az én virágom... -Egy, kettő, három, négy -számolt Apja, s egy teásbögrét forgatott, vagyis vizet töltött vele a csapból a fazékba. Sistergett a forró rántás a hideg víztől, mert az már honnan jutott volna eszébe Apjának csak úgy ukmukjuk, hogy forró vizet is foghatna a csapból... Sistergett hát a forró olaj, köpködött, mint egy dühös macska. Aztán, hát aztán szelídült, szelídült, mígnem hígult, hígult, s elcsendesedett. - Na úgy! -helyeselt Apja, és maga is megnyugodott. Akkor vette észre, hogy nincs előtte kötény. Nem hagyta annyiban. Térült-fordult, felöltött egyet. Azt. A fehér alapon Napló-kék csillagosat, amelyik a gáztűzhely fölött lógott. - Na, most! Hol van a paradicsompuszta? -indult Apja a kamrának. Ajtót nyitott, aztán beállt a keretbe. -Padlizsánok befőttesüvegben télire, ha-ha-ha - leltározta. Nem szerette így a padlizsánt. Csak a frisset. Azt a zöldséget, amelyik kék, szokta megfogalmazni tréfából. - Szilvadzsemek, ha-ha-ha! -sorolta. Ezeket szerette, mert a felesége főzte. A másét csak holmi kotyvasztásnak tartotta. .- Befőttek! Almák! Cseresznyék! Meggyek! Jó sokan - számolta. Savanyúságnak fogyasztotta őket, amikor fogyasztotta. - Igen, de! Hol a paradicsompaszta? -állt fel Apja lábujjhegyre. 165/51/65 volt akkor, hát ágaskodnia kellett a felső polcok miatt. - Hűha! -kapott a homlokához, és talpra állt. - A paszta a hűtőben van szerte tetted oda, te drága kicsi nagyokos! -Egy, kettő, három, négy -forgatott Apja ezegyszer egy evőkanalat pasztával a fazékba. Mikor pedig azzal is elkészült, újra csak kavargatott, hogy vegyüljön a paszta is. És töltött még egy fél bögre vizet az egészhez. Sót is hintett, durvát. Finomat kellett volna? Nem számít. Vagyis mindegy. Mert a durva só is belefő a levesbe, éppen úgy, mint a finom. Apja filozófia volt ez. Minthogy az is, milyen jó, hogy nem szól a rádió, mert különben egy príma fejtegetés benne, mondjuk a közalkalmazottak nettó keresetének 100 százalékos fejlesztéséről, képes lett volna elterelni figyelmét a paradicsomlevesről. Megindult tésztát keresni. Mert hát az nem vitás: tészta is kell a levesbe. Olyan. Amilyen van. Csiga. Kocka. Tördeltszéles. Vagdaltvékony. Tojásos. Hány tojásos? Ez itt a bibi! -Olaj van benne... Liszt van benne... Paradicsompaszta van benne... Só, az is van benne... Másfél tasak csigatészta van benne - összegezett Apja, és kóstolgatott, és elégedett volt önmagával. Míg főtt a leves, Fülöpöt olvasta a konyhaasztalnál. Szerette Fülöpöt. Azért szerette, mert jókat bolondozik. Csak egy szikrát figyeljen rá az ember, és máris elszáll belőle mindennemű fájdalom. Ezt állapította meg Apja Fülöpről, és még azt is, amire külön büszke volt, hogy olyan író az, aki komolyan bolondozik, nem pedig bolondul komolykodik. -Mi az? Mi ez?! -kapta fel Apja a fejét. Nehéz, pukkanásos szusszanásokat hallott a babos fazék felől. És látta a födőt emelkedni. És égett illatot érzett. Odaugrott a fazékhoz. Lekapta a födőt. Egy bordó színű, fehér csigatésztákat fej fej mellé hegesztő lomha pép szuszszangatott, pukkangatott, haldoklott a fazékban, kapott oda a gázon... - Egy, kettő, három, négy... -munkáltatott Apja egy nagyobb fakanalat a babos fazékból a szemeteskuka szájába megvájt, megszaggatott, kierőszakolt, undorító adagokkal. - Már megbocsáss, te izé, mert embernek nem, csak szemétre való vagy! -nézett Apja az utolsó adag után mosolyogva. Réthy István POLITIKAI HIRDETÉS im im 3.E im s.m 6.U i.m 8.GE 9.E io.[2] n.H 12.m Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: ,Az ezredforduló iskolájának új igényekkel kell számolnia. A döntés joga óvodától az egyetemig az intézmény használóinak kezébe kerüljön. Az SZDSZ az iskolaalapítás és választás szabadsága mellett áll ki. Nem lehet több reformmal sújtani a pedagógusokat. A helyi kezdeményezésekre, a pedagógusok törekvéseire kell építkezni. A szakképzésben a biztos munka reményében tanuljanak a fiatalok. Az egyetemeket nyitottabbá kell tenni. Magyarország jövője az iskolákban dől el.” SZDSZ : ___________________________________________ A TELITALÁLAT. _______________NYELVJÁRÁS MÚK és Műárt Bizonytalanná vált a tulajdonnév betűszók és szóösszevonások kiejtése, valamint leírása. Gyakori lett a MÚK, MÚOSZ, a Műárt, Vízép rögzítésmód, illetve a hozzájuk igazodó hangoztatás. Mi okozhatja ezt a módosulást? Valószínűleg az alapformák hangzóidőtartamához való indokolatlan ragaszkodás. Az említett mozaikszókba sűrített teljes nevekben ilyen a hangzóállomány: Magyar Újságírók Közössége, Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Műszaki Árut Értékesítő Vállalat, Vízügyi Építő Vállalat. Az akadémiai szabályzat nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kötelezővé tenné az eredeti időtartamok megőrzését a tulajdonnévi betűszókban és szóösszevonásokban (A mozaikszók, 283-287. pont). Ennélfogva sokszor az új hangsor jellege, annak jó hangzása szabja valamenyi magánhangzó aktuális időtartamát a tulajdonnévi mozaikolásban. Könnyű meggyőződni arról, mekkora a különbség hallási élmény, gördülékenység tekintetében a MÚK meg a MÚK, a MÚOSZ meg a MÚOSZ, a Műárt meg a Műárt, a Vizép meg a Vízép között. A tőbeli időtartam módosulása általános és elfogadott a szóképzésben is, ebben a jellegzetesen magyar szóalkotásban. Például: ír, irka, írat (főnév); múlik, mulandó; tűz, türelem; húz, huzat (főnév); út, utas,fázik; stb. Nem ismeretlen ez a jelenség abban a nyelvújítási szóteremtési eljárásban sem, melyet bízvást tekinthetünk a mozaikolás előfutárának. Akkoriban a szóösszerántás kisebb-nagyobb hangsorcsonkítással járt együtt, ebben a hasonlóság a mozaiktechnikával. A gyufa hangsorában a gyújt ige csonkoltan és megrövidült magánhangzóval szerepel. Az irón két szóból létrehozott nyelvújítási termék: az ón, valamint a megkurtított író alkotja. Az utóbbiban az í-nek módosult az időtartama mind a kiejtésben, mind a leírásban. Talán nem túlzók, ha úgy vélekedem: aki az efféle tulajdonnévi betűszókban és szóösszevonásokban a kérdéses magánhangzókat indokolatlanul nyújtja, a nyelvünket jó hangzás, gördülékenység tekintetében megrövidíti. Hernádi Sándor