Napló, 1994. február ( 50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-12 / 36. szám

8 -NAPLÓ Endrődi Sándor Átok Átok ül te rajtad, nemzetem, Átok rajtad, vakság telkeden. Másutt immár deletö­n a nap, S nálad még a hajnal sem hasad. Körülötted éj és mély vadon, Okulni se tudsz a múltakon, Dehogy nézed földi javadat! Csak emészted, rontod magadat. Sok kicsiség szörnyen feltüzel, S ami nagy, az alig érdekel. A hazának vére egyre foly, De te azért­­ áldomásozol! Körülötted rémes pusztulás, Üres pajta, tar föld, puszta ház, S a sivatag, messze ugaron Magyar közöny, fakó unalom... Ki bitangol ősi telkeden? Más az úr ott, te csak idegen. Útlan úton sűrű éjszaka,­­ Haza vágyói s nem találsz haza! A TIT Váci Mihály Irodalmi Színpada tagjai Pintér Tibor előadóművész vezetésével több helységben nagy sikerrel lép­tek fel az elfelejtett költő, Endrődi Sándor verseivel. Ízelítőül közlünk egy verset tőle. Veszprémben lakótelep őrzi a költő emlékét. IRODALOM - MŰVÉSZET 1994. február 12., szombat A közönség koszorúja Búcsú Király Józseftől A napokban elhunyt Ki­rály József, a kitűnő erdélyi jellemszínész. A sepsi­szentgyörgyi magyar szín­ház tagjaként többször si­kerrel vendégszerepelt Veszprémben. A magyar­­országi kritikusok is felfi­gyeltek kivételes karakter­formáló tehetségére. A nekrológot Kovászna me­gyei testvérlapunktól, a Há­romszéktől vettük át. Király Jóska bácsi színházi ravatala mellett a sokféle koszo­rú, virágcsokor között szerény­kedett egy a többihez észrevét­len simuló, a közönségé, akik őt színielőadások közben vagy ezek belejező hatása alatt ma­guknál is jobban szerették. Feje fölött a csarnokfal frízszerű domborműszalagján székely la­kodalmas zsánerképei, vihánco­­ló csikók, vőfélyek, eladó korba érkezett lány és édesszülei, a talpalávalót cimbalmon is kipen­gető zenészek, koszorúslányok, az egész násznép. A nép. A fél­dombormű alá került Jóska bá­tyánk érett férfikorbéli arcmása, vajszínbe hajló fehér hajával, ke­­vülről is ránk sugárzó szelíd de­rűjével. Ha élet és halál között le­het harmónia, akkor ez az. Lám, most is a színházi hallba sereg­lett kollégák, társai színpadi já­tékteremtésben, barátai, csodá­i és halála torokszorító valósága közepette is hozzáhasonulnak, szelíd belső szépségeikkel. Ritka alkatú egyéniség volt, szelíd, mint a dombormű lakoda­lomba vitt báránykája, s mint mély sodrású lassú folyamok. Ezzel a szelídséggel uszályként vont maga után tisztesség és jó­ság medreiben színpadi játékot, nézőket és a körülötte élőket. Egy agresszív becstelensé­gekre hajlamos, szörnyű igaz­ságtalanságokban tobzódó világ­ban, ha a világot jelentő deszká­kon másutt eltöltött éveket is ide­számítjuk, félszáz és még öt esztendeig a békesség, a harmó­nia és a hit szigetembere volt. Csak sepsiszentgyörgyi szere­peinek száma hatvan fölé kere­kedett, s az előadások százaival kell beszoroznunk ezt, hogy hi­hetetlen munkabírásáról fogal­mat alkothassunk. És minden fel­lépése újabb alkotás, a Jóska bá­csit búcsúztató kolléga, László Károly nemhiába röppentette olyan magasra az igazság mada­rát, mikor szerepei előadáson­­kénti színváltozásairól szólott. Egyéniségéből fakadó humora, mókázó hajlama utánozhatatlan, beszédének zamata, gesztus­rendszerének skálája befoghatat­­lan. Egyszóval: egyéniség. De még milyen, és mennyire pél­daértékű. Arcán a szerepbéli ragasztott bajusz nem a színészi maszk egyik eleme, hanem belső tartás hordozójává lényegül, a Tamási­darabok székely harisnyája nem külsődleges kellék, színpadi kör­nyezetét is a magáéval harmóniá­ba hozó szereptárs. Egy zeke, egy pár csizma is. Szerepköre olyan tág, úgy egymásra tornyo­suló, mint színházi évei. Csör­gheő Csuli vagy Kopjássy Mó­­ricz-darabokban, Kalmár a Csongor és Tündében, Besszosz A szúzai menyegzőben, ittas pol­gár a Zűrzavaros éjszakában s annyi más, de legmaradandób­ban mégis Tamási Áron csodála­tos figuráiként marad meg ben­nünk, a Hegyi patak Gidrójaként, Czirmos a Hullámzó vőlegény­ben, játszik a Tündöklő Jeromos­ban, az Énekes madárban, nincs is nálunk nélküle Tamási-elő­adás, sőt, filmszerepekre is őt hívják, Tüzet vegyenek címmel önálló estet is rendez, annyira összeforr Tamási világával, hogy csupán egymaga miatt is Tamá­si Áron nevét vehette volna föl a sepsiszentgyörgyi színház, amely most, Király Jóska bá­tyánkkal, hű szolgáját és megha­tározó építőjét egyszerre veszí­tette el. De nem végképp, mert a ravatalára külön koszorút helye­ző közönség és kollégái hűek maradnak ehhez az örökséghez. Sylvester Lajos Sepsiszentgyörgy Apja a konyhábanA­ pja nem szerette, ki nem állhatta a paradicsomlevest. A friss paradicsomot sajttal, szalon­nával, kolbásszal, igen. A levest éhha­lál ellen sem! Hanem hát ha a család kedvence éppen az a leves volt, az Apja kedvence pedig éppen a család, hát akkor nahát! Módszeresen látott főzéshez. Előbb a kizárás módszerét alkalmazta. Vagy­is annak a lehetőségét zárta ki végérvé­nyesen, hogy bár életében sohase fő­zött, fölhívja Anyját az iskolában, és megkérdezi, hogyan kell paradicsom­­levest főzni. Továbbá lépésről lépésre nevű, eladdig jól bevált módszerrel dolgozott. Tehát. Tüzet gyújtott a gázon. Hét szál gyu­fával gyújtott tüzet, amit úgy követhe­tett el, hogy csak a hetedik szál lobbant lángra a kezében, a többiek megkutyál­­ták magukat. Aztán. A piros, de kövér konyhakredenc előtt derékszögbe ha­jolt, hogy a piros babos fehér fazekat, azt, amelyikben csakis leveseket szok­tak főzni, elővegye. Vígan hajlott, egyet se roppant a dereka, nem, mert a mindennapi reggeli torna kínai ele­mekkel, plusz a hétvégenkénti kiadós favágás káptalanfai betétekkel rend­szeres testedzés, nem kutya füle. Olajat töltött a babos fazékba. Aranyszínű napraforgóolajat. Egyujjnyit a literes üvegből. Odatette a fazekat a gázra, egykettedes lángra egyelőre. Akkor már ott bársonykodott a dél az ebédlő­ben. Mutatta az ingaóra jelezte az Apja gyomra. A rántásliszt az éléskamrában rosto­kolt. Apja ezt biztosan tudta, ugyanis két nappal azelőtt tapétázta gyönyörűre a kamrát, rámolt katonás rendet a pol­cokon. Tasakra, üvegre, zsákra, min­denre ráírta, mégpedig nyomtatott nagybetűkkel, hogy melyikben mi van. -Egy, kettő, három, négy -számolt Apja hangosan, miközben egy közepes öblű fakanalat forgatott a lisztestasak­­ból a babos fazékba. - Négy embernek négy tányér leves, négy tányér leves­nek pedig négy kanál liszt éppen elég - mondta ki ezt is hangosan, egyedül is szeretett hangosan beszélni, s a lisztet kavargatta, hogy vegyüljön, piruljon az olajban. A valahányadik kavargatásnál rákapcsolt egy kis füttyre, munkafütty­re. Hanem hát akadozott a dolog. Naná! - csattant fel Apja, már most csak ma­gában. -Mert protézissel éppúgy lehet fütyülni, ejtsze, mint saját fogsorral, mi?! Szóval: akadozva, de szólt a dal­lam. Az, hogy valamikor fehér rózsa volt az én virágom... -Egy, kettő, három, négy -számolt Apja, s egy teásbögrét forgatott, vagyis vizet töltött vele a csapból a fazékba. Sistergett a forró rántás a hideg víztől, mert az már honnan jutott volna eszébe Apjának csak úgy ukmukjuk, hogy for­ró vizet is foghatna a csapból... Sister­gett hát a forró olaj, köpködött, mint egy dühös macska. Aztán, hát aztán szelídült, szelídült, mígnem hígult, hí­gult, s elcsendesedett. - Na úgy! -helyeselt Apja, és maga is megnyugodott. Akkor vette észre, hogy nincs előtte kötény. Nem hagyta annyiban. Térült-fordult, felöltött egyet. Azt. A fehér alapon Napló-kék csillagosat, amelyik a gáztűzhely fölött lógott. - Na, most! Hol van a paradicsom­puszta? -indult Apja a kamrának. Ajtót nyitott, aztán beállt a keretbe. -Padlizsánok befőttesüvegben téli­re, ha-ha-ha - leltározta. Nem szerette így a padlizsánt. Csak a frisset. Azt a zöldséget, amelyik kék, szokta megfo­galmazni tréfából. - Szilvadzsemek, ha-ha-ha! -sorol­ta. Ezeket szerette, mert a felesége főz­te. A másét csak holmi kotyvasztásnak tartotta. .- Befőttek! Almák! Cseresznyék! Meggyek! Jó sokan - számolta. Sa­vanyúságnak fogyasztotta őket, ami­kor fogyasztotta. - Igen, de! Hol a paradicsompaszta? -állt fel Apja lábujjhegyre. 165/51/65 volt akkor, hát ágaskodnia kellett a fel­ső polcok miatt. - Hűha! -kapott a homlokához, és talpra állt. - A paszta a hűtőben van szer­te tetted oda, te drága kicsi nagy­okos! -Egy, kettő, három, négy -forgatott Apja ezegyszer egy evőkanalat pasztával a fazékba. Mikor pedig azzal is elkészült, újra csak kavargatott, hogy vegyüljön a paszta is. És töltött még egy fél bögre vizet az egészhez. Sót is hintett, durvát. Finomat kellett volna? Nem számít. Vagyis mindegy. Mert a durva só is belefő a levesbe, éppen úgy, mint a finom. Apja filozófia volt ez. Minthogy az is, milyen jó, hogy nem szól a rádió, mert különben egy príma fejtegetés benne, mondjuk a közal­kalmazottak nettó keresetének 100 százalékos fejlesztéséről, képes lett volna elterelni figyelmét a paradi­csomlevesről. Megindult tésztát keresni. Mert hát az nem vitás: tészta is kell a levesbe. Olyan. Amilyen van­. Csiga. Kocka. Tördeltszéles. Vagdaltvékony. Tojá­sos. Hány tojásos? Ez itt a bibi! -Olaj van benne... Liszt van benne... Paradicsompaszta van benne... Só, az is van benne... Másfél tasak csigatészta van benne - összegezett Apja, és kós­tolgatott, és elégedett volt önmagával. Míg főtt a leves, Fülöpöt olvasta a konyhaasztalnál. Szerette Fülöpöt. Azért szerette, mert jókat bolondozik. Csak egy szikrát figyeljen rá az ember, és máris elszáll belőle mindennemű fájdalom. Ezt állapította meg Apja Fü­­löpről, és még azt is, amire külön büsz­ke volt, hogy olyan író az, aki komo­lyan bolondozik, nem pedig bolondul komolykodik. -Mi az? Mi ez?! -kapta fel Apja a fejét. Nehéz, pukkanásos szusszanáso­­kat hallott a babos fazék felől. És látta a födőt emelkedni. És égett illatot érzett. Odaugrott a fazékhoz. Lekapta a födőt. Egy bordó színű, fehér csigatésztákat fej fej mellé hegesztő lomha pép szusz­­szangatott, pukkangatott, haldoklott a fazékban, kapott oda a gázon... - Egy, kettő, három, négy... -mun­káltatott Apja egy nagyobb fakanalat a babos fazékból a szemeteskuka szájá­ba megvájt, megszaggatott, kierősza­kolt, undorító adagokkal. - Már meg­bocsáss, te izé, mert embernek nem, csak szemétre való vagy! -nézett Apja az utolsó adag után mosolyogva. Réthy István POLITIKAI HIRDETÉS im im 3.E im s.m 6.U i.m 8.GE 9.E io.[2] n.H 12.m Kun­cze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: ,Az ezredforduló iskolájának új igényekkel kell számol­nia. A döntés joga óvodától az egyetemig az intézmény használóinak kezébe kerüljön. Az SZDSZ az iskolaala­pítás és választás szabadsága mellett áll ki. Nem lehet több reformmal sújtani a pedagógusokat. A helyi kez­deményezésekre, a pedagógusok törekvéseire kell épít­kezni. A szakképzésben a biztos munka reményében ta­nuljanak a fiatalok. Az egyetemeket nyitottabbá kell tenni. Magyarország jövője az iskolákban dől el.” SZDSZ :­­ ___________________________________________ A TELITALÁLAT. _______________NYELV­JÁRÁS MÚK és Műárt Bizonytalanná vált a tulaj­donnév­ betűszók és szóössze­vonások kiejtése, valamint le­írása. Gyakori lett a MÚK, MÚOSZ, a Műárt, Vízép rögzí­tésmód, illetve a hozzájuk iga­zodó hangoztatás. Mi okozhatja ezt a módosu­lást? Valószínűleg az alapfor­mák hangzóidőtartamához való indokolatlan ragaszkodás. Az említett mozaikszókba sűrített teljes nevekben ilyen a hang­zóállomány: Magyar Újságírók Közössége, Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Műszaki Árut Értékesítő Vállalat, Víz­ügyi Építő Vállalat. Az akadémiai szabályzat nem tartalmaz olyan rendelke­zést, amely kötelezővé tenné az eredeti időtartamok megőrzését a tulajdonnévi betűszókban és szóösszevonásokban (A mo­zaikszók, 283-287. pont). En­nélfogva sokszor az új hangsor jellege, annak jó hangzása szab­ja valamenyi magánhangzó ak­tuális időtartamát a tulajdonnévi mozaikolásban. Könnyű meggyőződni arról, mekkora a különbség hallási él­mény, gördülékenység tekinte­tében a MÚK meg a MÚK, a MÚOSZ meg a MÚOSZ, a Műárt meg a Műárt, a Vizép meg a Vízép között. A tőbeli időtartam módosulá­sa általános és elfogadott a szó­képzésben is, ebben a jellegzete­sen magyar szóalkotásban. Pél­dául: ír, irka, írat (főnév); múlik, mulandó; tűz, türelem; húz, hu­zat (főnév); út, utas,­­fázik; stb. Nem ismeretlen ez a jelenség abban a nyelvújítási szóteremté­si eljárásban sem, melyet bíz­vást tekinthetünk a mozaikolás előfutárának. Akkoriban a szóösszerántás kisebb-nagyobb hangsorcsonkítással járt együtt, ebben a hasonlóság a mozaik­­technikával. A gyufa hangsorá­ban a gyújt ige csonkoltan és megrövidült magánhangzóval szerepel. Az irón két szóból lét­rehozott nyelvújítási termék: az ón, valamint a megkurtított író alkotja. Az utóbbiban az í-nek módosult az időtartama mind a kiejtésben, mind a leírásban. Talán nem túlzók, ha úgy véle­kedem: aki az efféle tulajdonnévi betűszókban és szóösszevonások­ban a kérdéses magánhangzókat indokolatlanul nyújtja, a nyelvün­ket jó hangzás, gördülékenység tekintetében megrövidíti. Hernádi Sándor

Next