Napló, 1994. február ( 50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-16 / 39. szám

1994. február 16., szerda FI­LM NAPLÓ Apa csak egy van Ha egy férfi nőszerepet játszik, az már fél siker. Daniel Hillard, a munkanélküli szinkronszínész (a sze­münk láttára dobják ki a stúdióból) egy napon olyan házibulit rendez otthonában a gyermekeivel, hogy amikor a felesége hazaérkezik, majd elájul a felfordított lakás láttán. Ez az a pil­lanat, amikor érzi, hogy nem képes többé ezzel a férfival élni. Beadja a válókeresetet, és a bíróság a gyermekeket természe­tesen a mamának ítéli. Dániel azonban szenvedélyesen szereti a gyermekeit. És mit talál ki? Elszegődik házvezetőnőnek a saját feleségéhez és gyermekeihez. Nos, hát ebből bomlik ki a tökéletes komikum. Daniel maszkja egy jóságos tekintetű hatvanéves hölgy ábrázata. A „hölgyből" árad a szeretet a gyermekek felé. Ráadásul már az első pillanatokban tudja, hogy mi hol lelhető fel a konyhá­ban. Nem csoda, ha a ház úrnőjének teljes szimpátiáját élvezi. Fogalma sincs róla, hogy ez a szeretni való öreg hölgy volta­képpen az ő drágalátos férje. Ugyanakkor Daniel mint házvezetőnő olyan dolgokat lát meg és hall, amiket mint férj sohasem­ íme, az emberi kapcso­latok színe és visszája. Mindannyian szerepekbe vagyunk osztva és szerepeket kell eljátszanunk. Egy kellemetlen férj le­hetne kellemes házvezetőnő és esetleg ez fordítva is érvényes. Chris Columbus rendező egy vidám regény alapján ké­szítette el ezt a filmet s bár annak története igencsak jópofa, de az ilyen történetek valóban filmre kívánkoznak, itt hozzák ki belőlük a legtöbbet. Persze a vidámság mellett van ennek a történetnek egy ko­moly vonulata is. Ha van valami, ami szent dolog, akkor az a család. A családot a szeretet tartja össze. Ez az a szűk kör, ahol a szeretet valódi, spontán és érdek nélküli. Csak az a baj, hogy szeretni mindenki másképpen szeret. Igen, a szeretetet meghatározzák a szerepek. Robin Williams Daniel szerepében fenomenális képessé­gekről tesz tanúbizonyságot. Száz arca van és ezer hangja. kvázi A férfiak sajnálni fogják Emmanuelle többé sohasem vetkőzik Emmanuelle, az első, normál mozikban vetített erotikus film főszereplője, Sylvia Kristel - akit a ma­gyar tévénézők is láthattak a közelmúltban a Szerelmi lecke című filmben - im­már nyilvánosan is búcsút mondott a sztriptíznek. A még mindig csinos és jó alakú hölgy az Evening Stan­dardben így indokolta elhatáro­zását: a 18 esztendős Arthur fi­am, aki a nagyanyjánál lakik Utrechtben, sokat szenved az is­kolatársai gúnyolódása miatt. Azzal húzzák, hogy meztelenül látják a mamáját... A 41 éves Sylvia Kristel stí­lusosan éppen egy újabb Em­­manuelle-filmmel fejezi be a meztelen karriert. Elmondta, hogy egyébként is túljutott életének válságos szakaszán. Az első, zajos sikerek után ugyanis az Egyesült Államokba költözött, aztán jött az alkohol és a kábítószer: „hét évig tartott, amíg rendszeresen vodkáztam. Egy üveg italban egy gramm kokainnal.” Két csődbe jutott házasság­gal a háta mögött, viharos egy­üttéléssel Ian McShane színész­szel, aztán egy hölggyel - mindez már a múlté. Visszaköltözött Európába, közelebbről is Brüsszelbe, ahol is egyedül él egy kis lakásban. „Olyan vagyok, mint a macska, aki a meleget és a kényelmet kedveli. Azonkívül nyugalomra van szükségem, hogy zavartala­nul festegethessek, és egyálta­lán, a magam életét élhessem.” (MTI-Press) TÜKÖR NAPLÓ -7 Félreállt Kováts Peti nyakkendője Farsangi buli az aulában Hétfőn este a Veszprémi Egyetem aulájában tartotta hagyományos farsangi koncertjét a Kováts Péter vezette Veszprémi Vonós­együttes. A hangverseny szervezője és rendezője a Városi Művelődési Köz­pont volt. A végre teljesen végiggondolt este haszon­­élvezője pedig a csarnok összes szintjét zsúfolásig megtöltő közönség. Ha lé­tezik igényes, színvonalas szórakoztatás, akkor azt hétfőtől kezdve ettől az eseménytől illik mérni és viszonyítani. Mert a közre­működők és a rendezők hatalmas bulit formáltak a koncertből. Már bejutni is vidám körül­mények között lehetett. A kiírt kezdési időpont előtt megteltek a széksorok, ugyanakkor százak vártak még odakinn, akik a csi­korgó hideget is zokszó nélkül tűrték, majd csak történik vala­mi. A VMK-sok valahonnan székeket varázsoltak, s bár a be­lépőjegy mind egy szálig elfo­gyott, anélkül is szívesen adtak száz forintokat az állóhelyekért a Veszprém­iek, így a kezdés csú­szását a publikum szívesen el­nézte a rendezőknek. Maga a koncerthely eleven­séget, frissességet sugárzott. A hagyományos lampionok, gir­landok szinte alig voltak észre­vehetők a pódium mögött felál­lított, és ifj. Hegyeshalmi László tervei alapján kidekorált hang­vetőktől. Ezek a gúlák csodát tettek: a hagyományos össze­vissza zengés teljesen eltűnt a szocreál térből. Mozart F-dúr divertimentójának szuperpianói is tökéletesen hallhatóak voltak. Azaz: minden úgy kezdődött, mint egy megszokottan magas színvonalú vonósegyüttes-kon­­certen történni szokott. Csak a darabok voltak könnyedebb hangvételűek, a muzsikusok igényessége azonban cseppet sem csökkent. Boccherini, Schubert, Dvorák megtisztelte­tésnek vehette volna az együttes diszponáltságát. E műsorrész­ben mindössze annyi volt a fel­tűnő, hogy valamennyi darabból imitt-amott új megfogalmazá­sok tűntek elő, ami kifejezetten üdítően hatott. Sarasaié Andalúziai román­ca még a komoly műfajhoz tarto­zott ugyan, de itt a szólista, Ko­váts Péter már kissé elengedte magát, terelte a közönséget a kö­vetkező fázis felé. A Vegyes Koktél című „lopkovitz” ugyan­is az első bomba volt ezen az es­tén. A tüneményes tehetségű Rostetter Szilveszter klasszikus melódiákat zagyváit egymásba, megtűzdelve némi magyar nóta felhanggal, kis dzsesszel, s az egészet ráírva a Veszprémi Vo­nósegyüttes hallatlan intelligen­ciájára. Igencsak jódekvében le­hetett a Teremtő, hogy ezt a mű­vet engedélyezte Rostetternek! Bár még néhányszor bepityó­­kázna odafönn, a mennyei korcsmában, hogy földi szolgá­ja idelenn kihasználtassa az al­kalmakat újabb és újabb, hason­lóan remek kottabuggyanatok elkészítésére! Az örömet, amit a mű és an­nak előadása okozott, egy po­hárka pezsgővel oldhatta a kö­zönség. Szakközépiskolás-gya­nús pincnökök ügyeskedtek a tömegben, ez is a rendezőket di­cséri. Koccintani, beszélgetni lehetett, akár ha a megyeházi orgonakoncertek valamelyikén lennénk, csak sokkal tömege­sebb kiadásban. A második - immár- bulifél­időt három J. Strauss-remek in­dította, a Tavaszi zsongás, az Anna-polka és a Terefere. A rá­adásban még elhangzott a Pizzi­cato-polka is: hiába, Strauss nél­kül nem bál a bál! (No, igen, de azért azt így kell tudni muzsikál­ni!!!) Majd jött a kettes számú föld­rengés: a Hóvirág Énekegyüttes egy Beatles-átiratot (Michelle) és egy Paul Simon-örökzöldet (Like a Bridge) énekelt! Lám, kimeríthetetlen a csodák tára. Ha kottából is szóltak ezek a nó­ták, ami leginkáb a kórus tagjai­nak nem tetszett, a közönség legszívesebben még néhányszor elismételtette volna ezeket a helyszínen, mert egyszerűen re­mekek voltak. A kiharcolt Hóvirág-tekin­tély nemhogy csorbult volna e könnyűzenei kiruccanástól, in­kább erősödött. Pompás muzsi­kusok akármit (pláne jó zenei anyagot) képesek nagyszerűen megszólaltatni. Remélhetjük, máskor is megteszik majd? Mit ahogy Hercz-Dorman Aliz kisasszonnyal is szeretnénk újra találkozni. Az énekhangján és szépségén túl előadó-mű­vészi mivoltjában is óriási meg­lepetést keltő kedves hölgy a West Side Storyból Maria má­sodik felvonásbeli dalával, az I feel prettyvel indított. Már az első hangoknál mint­ha a kezében lett volna a tü­kör, amiben nézegeti magát, s megállapítja: „Oly szép vagyok, arcom ragyog...” Gershwin dalát, a Valaki szeressen engem­­et illúziókeltően játszotta, akár­csak Garner Mistyjét. Hát per­sze, hogy alig akarták őt leen­gedni a pódiumról! Hermann Hello, Dolly!-jával próbálta meg Kováts Péter és együttese visszazökkenteni az időt, csakhogy itt meg a diago­­nálban álló csokornyakkendő környékéről pompás dzsesszhe­­gedűhangok figyelmeztettek: a helyzet normalizálására tett kí­sérletet nem kell túl komolyan vennünk. A zárószámnak meg­hirdetett Scharmer­marsch, a Wien bleibt Sien slusszpoén mi­voltát így aztán a kutya sem hitte el. Miközben annak is örülhet­tünk, hogy a fináléban az induló ezúttal nem a Radetzky, már a kí­váncsiság is hajtott: mi lesz a ráadás? Sajnálattal mondom el, bár röstellem: fogalmam sincs, mi lett a koncert vége! Határozottan emlékszem a Pizzicato-polkára, Brahms egy magyar táncára, de hogy ezeken kívül történt-e még valami, s ha igen, akkor mi, azt nem tudom. Az este hangulata, a mindent betöltő jókedv, a pom­pás közönség kizökkentett tudó­sítói szerepemből, amit - s ezt be is vallom - egy cseppet sem bánok. Mindennél többet ért, hogy Veszprémbe visszatért az élet, hogy egy hangversenyen újra fütyültek és hangosan kiabáltak az ifjak tetszésük kinyilvánítása okán, hogy már a darabok végé­be is ütemesen beletapsoltak... Egyszóval a Veszprémi Vonós­együttes farsangi koncertjének az volt a lényege, hogy a próbák, az előkészületek és a lebonyolí­tás csakis és kizárólag a zenét és a közönséget szolgálták. Még­hozzá kiválóan. Üveges Sándor Tiszta Amerika, az egykori, melyhez az embernek több köze lehet. Az indiánoké, kik miatt a senki ma sem támogatja a kisebbség­ben élő nemzetek közösségi jogait, csakis az egyénit! Jesz, mert együtt többen vannak, úgy már akár veszélyes is lehet. Az íját feszítő a bom­bát hajigálóra. Jesz, ez itt a Szabadság Hona, freecountry a szegény magyarnak. Csak betérsz e műtárba, s gyaníthatod, mi történik velünk. A Hudsoni Északi folyam-parton magya­­ri West Side story, a Kossuth-rakpart fái közt Kossuth apánk szobra (a Nyugati Száztizenharmadik ucca és az Északi-folyó menti Rakpart találkozásánál Krisztus után 1928-tól Horvay János keze által, Kossuth apánk 1851-beli, pár hónapos, csalódással végződő újjorki látogatására, mely végén titokban elsompolyoghatott, megint csak a szavak, a szavak honunk mellett). Kossuth erected by a liberty loving race of Ameri­cans of magyar origin to louis Kossuth the great champion of liberty. Horvay uram csabai Kossuthja mellett gyakrabban elsétá­lok. % - Uf, uf! - a liberty kétszer is. Az anglus szövegben két eredeti, szinte originális magyar szó: Kossuth, magyar. Bár a campion is kezd megmagyarosodni, úgy is, mint csiperke avagy úrigomba, s mint világbajnok olimpikon. Jesz, Kossuth az volt, a szabadság nagy és régi bajnoka. Még néhány ilyen baj és vívás. L. K. lábai alatt föllobogózódott honvéd fog kezet a földésszel. Jesz, nagyon szép a kihalt Észak-víz mel­lett. Kossuth magyarázhat a magyarul nem értő fáknak s elsuhanó gépkocsiknak s ga­lamboknak. Jesz, Kossuthot megtapsolta, majd üres kézzel -a szabadság ígéretével -haza (Euró­pába) szökni hagyta Newijork. Well, well-well. Itten, a Hudson-menti Kossuth-parton. A negyed feketéi csak lesik A nagy Fehér Varázsló szobrát. Jesz, magyar, liberty, úgyhogy Kossuthot békén hagyták, amikor- bánatukban-tömi­­zúzni kezdtek. Szemben vele, a Broadway túlfelén, Szent János székesegyháza épül, állítólag a világ második legnagyobbjaként. Állítólag, világ? Katedrális? Jesz, elég tágas, csak hát, van nekik min­denük, pénzük dugig, de valami hiányzik, hogy úgy érezzem benne, mellette magam, mint a Szent Péterben vagy a Szent Család­ban. Jesz. Kopíroznak, ám hogy copyright lenne...? A Keleti-oldalon az Egyesült Nemzetek pa­lotájánál valami fekete banánköztársaság Manhattanban élő alattvalóinak csapata ének­szóval, síppal, tapssal, ütemes jelszókiáltozás­sal, ugrálással, jesz, tüntető tánccal hívja föl magára a műszak után hazainduló ENSZ-tiszt­­viselők, a hekusok s a csavargók figyelmét. A küldöttek csak lesik, mi van. A feketék mintha meccsen vagy a riói karneválon lennének! Pedig tán csak a hazájukat siratják. Hogyne, hol enni nincs mit. A híres Magyar Házban, melynek ormán oly szépen lengeti a szél a mi lobogóinkat, péntek este­­ kártyaidő, bridzsparti ideje el­lenére - az ígért magyar urak helyett három, a ház nyelvén egy kukkot sem érő személy nem fogad. Jesz. - Jesz, de akkor hogy neveljem a fiam jó magyar emberré, ha Magyarországról azt kell neki mondanom -ahogy már a mi mi­niszterünk is terjeszti -,hogy gyönge a had­serege, s kiszolgáltatott az erősebb szomszé­dainak?! Mert ő azt szeretné, ha a fia büszke lehet­ne arra, hogy magyar! Amerikában is. Hogy mondjam.­­ A rákot már gyógyítják Európában, de Nobel-díjat akkor adnak érte, ha amerikai orvos talál fel valamit! Való, akár az irodalomban. Gut, gut. Édes Lelkem! (Nyolcadjára.) A reformátusok előtt hajléktalan ember alszik hálózsákjában, vidám japán nő lép el mellette.­­Ötvenhatos, állítólag gyújtogatott, megjárta a bolondokházát! Hogy lehetne beengedni, hány embernek lehetne így menhelye. Egy bőrönd a betyárbútora, másé - más­hol, pár házzal arrébb - útiládatoló kétkere­kű talyigán. Jobb itt, Manhattan-Magyarfalu magyar­temploma falánál az utcakövön, mint mene­dékhelyi teremben vadorzók között. A japán menyecske siet kisfiával, látszik rajta, hogy boldog amerikai lehet. Ny, tesz. A magyar katolikusoknál Arany János is­kola, így szombaton óvodások, cserkészek is több csapatban. A sarki (indiai-pakisztáni-bengál) ven­déglőben -a magyar Mocca mellett - Tan­­doori Special­ities, T­andoori csirke, T­andoo­­ri kebab, szirup és Style. (Folytatjuk.) Sarusi Mihály Hun, ki Manhattani levelek a Kastély-szöllőkbe 9. rész

Next