Napló, 1994. március ( 50. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-01 / 50. szám
1994. március 1.,kedd TÉVÉJEGYZET Csapdák Az elmúlt hét elején egyetlen este két filmet is láthatott a néző, két külön világról szólót és és két különböző alkotói világ termékét. Van azonban valami, ami a két filmet rokonítja: mindkettő a csapdáról szól, amelyet az ember magának állít. Rózsa János alkotása, a Csók, anyu 1986-ban készült, de semmit sem veszített el aktualitásából. A tipikus magyar házaspár reggeltől késő estig hajt, száguldva éli az életét, minden lehetséges módon a házon kívül, a családon kívül. Eközben pedig azt hiszik, hogy kötelességüket teljesítik, azt hiszik, hogy szeretik gyermekeiket és mindent megtesznek értük. A pénz hajkurászása, a minél mutatósabb otthon, a gépkocsi mind mind önmagáért való és semmi öröm forrása nem lehet. Nyírő József nyugalmából kizökkenhetetlen góbéja így felel a fináncnak arra a kérdésére, hogyHát kend mit csinál? -Én két kis hegyes fát s ha elfogy es még másat. Egyebet sem művel modern korunk városi embere. Azért vesz autót, hogy jobban kihasználja az időt. És mire használja ki? Arra, hogy egész nap száguldozzon, rohangáljon. Hány ilyen rohangáló embert figyelhetünk meg, aki semmire sem ér rá, mert itt is kell lennie, ott is kell lennie, ezt is ő szervezi, azt is, és ha odafigyelünk, láthatjuk, az égvilágon semmi eredménye nincs a buzgólkodásának. A hajszolt életmód a századvég nagy csapdája, számos korai halál okozója, és vajon mikor mászik ki belőle az emberi nem? Luis Bunuel filmje, az 1962-ben készült Az öldöklő angyal egy előkelő társaságról szól, akik színházi előadás után eleget téve a házigazda meghívásának fölmennek rövid vacsorára a kastélyba, de onnan többé nem tudnak távozni. Pedig az ajtó nyitva áll. És ők mégis képtelenek elhagyni a csapdának minősülő vendéglátó házat. A film abszurd, de amit megsejtet, az pokolian reális helyzet. Komor képét vetíti fel az ember tehetetelenségének. Hányszor elmondjuk: mindent lehetne másképpen csinálni, mindent másképpen kellene csinálni... és mégis magatehetetlenül cselekszi az ember azt, ami ellene fordul, ami teljesen ellentétes érdekeivel. Íme, a művészet szembesít bennünket csapdáinkkal, miközben nagyokat bólintunk, csak benne ülünk. kvázi TÜKÖR Szurkapiszka - Mondj valami lényegeset, amely az MDF-es kormánynak köszönhető! - Például hogy a szovjet csapatok kivonultak az országból. - Ez igaz! Akkor mondj még egyet. - Hogy nem jöttek vissza... - Hogy ki szólaljon fel először, azt fej vagy írás alapján döntötték el. Az írás volt Csurka Istváné, mert ő az író, a fej meg én voltam - mondta Torgyán József -, mert én valóban fej vagyok. Ez utóbbi poénnak jó, de csak annak. * Gyümölcsöt terem az MDF pártja, mondta Lezsák Sándor. Jó, jó, de meddig kell még várni a szüretre? * Pedagógusmilliók Lupisnál... Brókerbotrány, MÁV, Honvédség. Hogy is mondta Szabó Iván miniszter úr? Kockáztatni csak a saját pénzünket szabad. Nagy igazság. Ha a pártod országos listáján háttérbe szorulsz, változtass elveiden, válassz másik pártot és előbbre kerülsz. Ennyi az egész. • A Hét egykori főszerkesztője, Hajdú János igazán ismerhette volna a szólást. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Donát Róbert NAPLÓ-7 A „rakodás” évei vannak Egy kritika nyomán a magyar filmről Vagy csipcsup vígjátékokkal, vagy pszeudo-fantazmagóriákkal találtam magam szembe a filmfesztiválon. Minden film „zajos.” A magyar színészek rendszerint kiabálnak. Mindent egybevetve: sok a harsányság. A fentieket a 168 óra legutóbbi számában mondotta John Gillet, az Economist, The European publicistája. Summás vélemény, de a többi értékítélet sem sokkal szívderítőbb. Nem értik (mármint a Le Figaro, Variety, Jerusalem Post stb. orgánumok képviselői) miképpen tévedhetett ekkorát a „kint” eddig nagyszerűnek tartott Mészáros Márta, Maár Gyula s a többi neves hazai rendező. Tudatták velünk azt is, hogy filmjeink zöme szegényes. Káosz, depresszió, nincstelenség, pesszimizmus - ezekkel a szavakkal illették filmalkotásainkat, leszűrve a következtetést: ez az attitűd szigeteli el s teszi életidegenné a magyar filmet Nyugat-Európában. Szóval jött ez a Gillet és néhány tőmondattal ítélt; megmagyarázta, hogy színészeink ordítanak, s letépte szemeinkről a régóta ott terpeszkedő hályogot, mondván, fimjeink gyakran rosszkedvűek. Mondhatnám, hogy például Jancsó Szegénylegényekében az első negyedórában csak egyetlen kérdés hangzik el: „Ismeri őket?” Érvelhetnék azzal, hogy mindig is voltak hosszú elnyújtott csendek a magyar filmekben. Elég csak Tarr Béla kárhozatára gondolni, Sándor Pál ripacsainak csendes összenézéseire, hogy Gothár Péter filmjeiről ne is beszéljek. Xantus János egyik főszereplője az Eszkimó asszonyban pedig egyenesen néma. Mondhatnám, hogy az Ötödik pecsét őzéje egy pillantásával többet elmond, mint egyes országok egész filmművészete. Előcibálhatnám szegény Bódy vagy Huszárik „harsány” alkotásait is. De, hogy ne menjünk ennyire vissza az időben, említhetném Sára Sándor filmjében Nagy Kálóczy Esztert is, aki olyan alakítást nyújt, melynek csipetnyi részéért is adtak már máshol, másvalakinek Oscart. De mi csak szüntelenül ordibálunk... Ezek szerint Bereményi Eldorádóját, szemlesütve kidobhatjuk a szemétkosárba, mert ott Sanyi bácsi, a kereskedő nem éppen virágnyelven és suttogva teszi helyre környezetét? * Tény, hogy ezen a filmfesztiválon volt sok csapnivalóan rossz film, ahogy az elmúlt években sem jöttek garmadával a velőtrázó filmalkotások. De csak az elmúlt három évet nézve is eszembe jut: Szőke András egyedülálló egyénisége és filmjei, a Magyar Rekviem, a Meteo s még sorolhatnám, de sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindezeket ismeri Gillet úr. Talán szégyellhetném is magam azért, hogy neves orgánumát nem ismerem, de kritikájának mélységét látván nem tudok még egy csekély pírt sem varázsolni arcomra. Ismét megkérdeztük a nyugati szakemberek véleményét, de hogy miért kell hasra esni előttük újra meg újra, azt nem értem. Albert Györgyi, a remek angol kiejtéssel affektáló riporter hölgy legalábbis egyből hasra vágódott tőlük. Pedig Gillet úr (filmkritikus vagy mi a szösz lévén, aki ráadásul, gondolom, nem egy jóízűt jött nyilatkozni országunkba, hanem a filmszemlét megtekinteni) szóval ő Tarr Béla Sátántangóját, mely hét és fél órás, nem tudta végignézni, csak a feléig jutott. De azért véleményét nem rejtette véka alá, megjegyezte: érzi rajta, hogy súlyos alkotás. Isten áldja látnoki képességét. Az, hogy a lemaradt több órában mi történt, már cseppet sem zavarta. Pedig valószínűsíthető, hogy a rendező nem unalmában forgatta le a film utolsó három óráját. * Éveken át csak magyar filmeket néztem a mozikban. Kedveltem azt a szájízt, mely csak a honi filmek után keletkezhet az ember szájában. Persze mindezt nem tudhatja és soha nem is érezhette sem a Le Figaro, sem az Economist képviselője. Így aztán, talán szégyenemre, néha megesett az is, hogy jelentéktelennek tűnő hazai filmek mellett a külföldi alkotások jelentősebbjét se mindig láttam. Lehet, hogy ezért maradtam kapaszkodók nélkül? Vagy Gillet úrnak s a többi odamondónak kavarog túl sok minden az agyában? Szabályok, keretek, merev műfajok, korlátok. Nekik biztos több kapaszkodójuk akad, mint nekem, egyszerű moziba járónak. Igen, változott a magyar film, ahogy a lengyel és cseh is. Elporladt sok minden, s még nem elég az, ami a helyükre állt. „Most a rakodás évei vannak” — ahogy egyik rendezőnk nyilatkozta. Halmozódnak az élmények, gondolatok. Azt is mondhatnám Gillet úr, hogy szavai nyomán nem tudok nekikeseredni - csupán röhögnöm kell. Martinovics Tibor Lírai dokumentumok Szöllősi Máté festményei Sümegen Itt élünk, ezek vagyunk - mondják az egykori sümegi diák, Szöllősi Máté festőművész, a sümegi Galériában most bemutatott képei. De ha úgy értelmezzük a szemhez és a lélekhez szóló beszédüket, hogy azt mondják: itt éltünk, ezek voltunk - akkor sem járunk messze az igazságtól. Itt élünk, ezek a Balaton-vidék kies tájai, ezek városunk hangulatos utcái, érdekes házai, különös romantikájú műemlékei, ugyanakkor ezek a Dunántúl tegnapi, mai és a múlttá válás sorsára váró hangulatai. Szöllősi Máté megfest egy tájat, egy utcarészletet, majd még egyet, részletekbe menő pontossággal, s a sorozattá olvadó képek immár szemünk előtt önálló életre kelnek, régi és új történéseket sejtetnek. Megállunk és gondolkozunk: valami van bennük, a kimerevített látvány felületén túl - vagy azon innen titokzatos dolgok történnek. Bár itthon vagyunk ezekben a tájakban, Szöllősi képei mégis a múltba vezetnek vissza minket. Azokba az időkbe, amikor őseink akóban mérték a bort, a sümegi fazekasok portékáit gabonában fizették. Kisfaludy szerelmes lírája egy egész ország szívét-lelkét melengette. Az előkelők hintón jártak Keszthelyre a vasút ügyében kilincselni, a Ramassetterek iskolát, óvodát, kórházat adtak a városnak, Darnay fényes vasáruja magához vonzotta a vidék múltját őrző emlékeit. Itt élünk, s bár az elődök házait lakjuk, utcáit rájuk, hajlamosak vagyunk elhinni, a múlt idő nem reánk vonatkozik. Pedig -ha csak egy villanásra is - részesei vagyunk ennek az időnek: nemcsak azért, mert e házak falai között szülték az ősök a gyermekeket, nemcsak mert egy előző nemzedék emléke elevenedik meg a festményeken, hanem mert rólunk, ma élőkről is azt mondják majd utódaink, hogy „ezek voltunk”, felismerve az egymást váltó nemzedékekben a folytonosságot, s a folytonosságban az azonosságot önmagukkal. Lírába álmodott dokumentumok ezek a képek, úgy, ahogy ezt a költői képzelettel megáldott festő láttatja és most itt tükörként elénk tárja. Lírai dokumentumok, mivel nem szenvtelen tárgylencse másolta őket filmre, hanem egy lélek szűrte át a látványt, s adta hozzájuk - hogy műalkotás legyen belőlük - saját magát, hűségét a tájhoz, ahol élünk és szeretetét az emberek iránt, akik vagyunk. Miklósi Sikes Csaba Sümegi városdal Úgy jönnek meg Amerikából, hogy elhallgatják: afelé hamar kiseprűzik a hozzájuk hasonlókat! Légy jó amerikai, s aztán - csak ezután - szabadon lehetsz bármi. - Zsóri bácsi -kezdené a szomszéd. - Hallod, zsidóz a gazfickó-ájul el az ipse. Egyrészt. -Aszály aszal bennünket, éhen veszünk -rémüldözöl. - A zsidóknak köszönhetjük -hörög a marhája. Mintha egyként beteg lenne mindkét szarvatlanja! (Mik nem jutnak a föllegek fölött az ember eszébe?) Frikontriból akontriba. Amerikában a zsidó a hitét tartva marad zsidó, a magyarnak a nyelvére kell vigyáznia; a magyar eszerint (már megint) a nyelve által él. S akkor a költő: pap? tesz, régtől fogva! Táltos. De nincs az ínyükre! A mi szintünk, az elit; az értelmiség; Európa - vagyis vagy ők, vagy semmi. Nyílt Társadalmuk attól nyílt, hogy te fogadd el őt olyannak, amilyen, ám ő nem fogad el téged, ha nem úgy gondolkodsz, ahogy elvárja. Ro lesz. Az a pici a Szigetköz, az a vastag vonal a bepiszkított és elterelt Duna, s a hegyek lábánál a newijorki kerületnyi Pestbuda! Tetszik, nem tetszik, hölgyeim és uraim. -Él magyar, áll Buda még. Áll magyar. Hogy a magyarul beszélő magyar úgy érezhesse: se hunn, se honn e Földön? Odahaza, itthon. Pártbárdok hona, jaj. S akár a sovén Odüsszeusz, ki Ithakájába visszavergődvén „megcsókolta örömmel az életadó honi földet" - ahelyett, hogy azt mondja a világcsavargója: -A hon? Se hun, azaz mindenütt. Sarusi Mihály Hun, ki Manhattani levelek a Kastély-szöllőkbe (20. rész) A magyar anyanyelvű vagy magyar származású, avagy Magyarországon született, netán egykori magyar mai nem magyar szerint (eszerint) Homérosz nagy fasiszta volt! Mindenesetre sem a költő, sem hőse nem lett sehonnan. Tudod, ki gyalázta a legjobban a töröknek a magyart? Az a tolvaj, akire otthon közlecsapás várt, az a hazug, kit a hazájában halálra ítéltek, az, ki gazsága miatt a szülőanyjának sem kellett. Mennek, ma is igyekeznek. Ao lesz, uraim. Alig vagytok jobbak a többi csalónál, hisz az önkény vezérel benneteket is. Ferihegy (New York után), akár- Pestet követően -Szamarkand lehet. A falakon - falusi kiadásban - angol hirdetések. Haza, biza. Valamiből a Wall Streetnek is élnie kell. Csabán délben több szép nőt látok, mint újamszterdamban két hét alatt. - Csókolom! - ébreszt a legszebb. Süvegemet fölárvalányhajazom: Veled! A levelet postahajó viszi! Csókol Misád. (Vége)