Napló, 1994. március ( 50. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-01 / 50. szám

1994. március 1.,kedd TÉVÉJEGYZET Csapdák Az elmúlt hét elején egyetlen este két filmet is láthatott a néző, két külön világról szólót és és két különböző alkotói vi­lág termékét. Van azonban valami, ami a két filmet rokonítja: mindkettő a csapdáról szól, amelyet az ember magának állít. Rózsa János alkotása, a Csók, anyu 1986-ban készült, de semmit sem veszített el aktualitásából. A tipikus magyar há­zaspár reggeltől késő estig hajt, száguldva éli az életét, min­den lehetséges módon a házon kívül, a családon kívül. Eköz­ben pedig azt hiszik, hogy kötelességüket teljesítik, azt hiszik, hogy szeretik gyermekeiket és mindent megtesznek értük. A pénz hajkurászása, a minél mutatósabb otthon, a gépko­csi mind mind önmagáért való és semmi öröm forrása nem le­het. Nyírő József nyugalmából kizökkenhetetlen góbéja így felel a fináncnak arra a kérdésére, hogy­­Hát kend mit csinál? -Én két kis hegyes fát s ha elfogy es még másat. Egyebet sem művel modern korunk városi embere. Azért vesz autót, hogy jobban kihasználja az időt. És mire használja ki? Arra, hogy egész nap száguldozzon, rohangáljon. Hány ilyen rohangáló embert figyelhetünk meg, aki sem­mire sem ér rá, mert itt is kell lennie, ott is kell lennie, ezt is ő szervezi, azt is, és ha odafigyelünk, láthatjuk, az égvilágon semmi eredménye nincs a buzgólkodásának. A hajszolt életmód a századvég nagy csapdája, számos ko­rai halál okozója, és vajon mikor mászik ki belőle az emberi nem? Luis Bunuel filmje, az 1962-ben készült Az öldöklő angyal egy előkelő társaságról szól, akik színházi előadás után eleget téve a házigazda meghívásának fölmennek rövid vacsorára a kastélyba, de onnan többé nem tudnak távozni. Pedig az ajtó nyitva áll. És ők mégis képtelenek elhagyni a csapdának mi­nősülő vendéglátó házat. A film abszurd, de amit megsejtet, az pokolian reális hely­zet. Komor képét vetíti fel az ember tehetetelenségének. Hányszor elmondjuk: mindent lehetne másképpen csinálni, mindent másképpen kellene csinálni... és mégis magatehetet­­lenül cselekszi az ember azt, ami ellene fordul, ami teljesen ellentétes érdekeivel. Íme, a művészet szembesít bennünket csapdáinkkal, miköz­ben nagyokat bólintunk, csak benne ülünk. kvázi TÜKÖR Szurkapiszka - Mondj valami lényegeset, amely az MDF-es kormánynak köszönhető! - Például hogy a szovjet csa­patok kivonultak az országból. - Ez igaz! Akkor mondj még egyet. - Hogy nem jöttek vissza... - Hogy ki szólaljon fel először, azt fej vagy írás alapján döntöt­ték el. Az írás volt Csurka Istvá­né, mert ő az író, a fej meg én voltam - mondta Torgyán Jó­zsef -, mert én valóban fej va­gyok. Ez utóbbi poénnak jó, de csak annak. * Gyümölcsöt terem az MDF pártja, mondta Lezsák Sándor. Jó, jó, de meddig kell még várni a szüretre? * Pedagógusmilliók Lupis­­nál... Brókerbotrány, MÁV, Honvédség. Hogy is mondta Szabó Iván miniszter úr? Koc­káztatni csak a saját pénzünket szabad. Nagy igazság.­­ Ha a pártod országos listáján háttérbe szorulsz, változtass el­veiden, válassz másik pártot és előbbre kerülsz. Ennyi az egész. • A Hét egykori főszerkesztője, Hajdú János igazán ismerhette volna a szólást. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Donát Róbert NAPLÓ-7 A „rakodás” évei vannak Egy kritika nyomán a magyar filmről Vagy csipcsup vígjáté­kokkal, vagy pszeudo-fan­­tazmagóriákkal találtam magam szembe a filmfesz­tiválon. Minden film „za­jos.” A magyar színészek rendszerint kiabálnak. Min­dent egybevetve: sok a har­­sányság. A fentieket a 168 óra legutóbbi számában mondotta John Gillet, az Economist, The European publicistája. Summás vélemény, de a többi értékítélet sem sokkal szívderítőbb. Nem értik (már­mint a Le Figaro, Variety, Jeru­salem Post stb. orgánumok kép­viselői) miképpen tévedhetett ekkorát a „kint” eddig nagysze­rűnek tartott Mészáros Márta, Maár Gyula s a többi neves ha­zai rendező. Tudatták velünk azt is, hogy filmjeink zöme szegé­nyes. Káosz, depresszió, nincs­­telenség, pesszimizmus - ezek­kel a szavakkal illették filmal­kotásainkat, leszűrve a követ­keztetést: ez az attitűd szigeteli el s teszi életidegenné a magyar filmet Nyugat-Európában.­­ Szóval jött ez a Gillet és né­hány tőmondattal ítélt; megma­gyarázta, hogy színészeink ordí­tanak, s letépte szemeinkről a régóta ott terpeszkedő hályogot, mondván, fimjeink gyakran rosszkedvűek. Mondhatnám, hogy például Jancsó Szegénylegényekében az első negyedórában csak egyetlen kérdés hangzik el: „Is­meri őket?” Érvelhetnék azzal, hogy mindig is voltak hosszú el­nyújtott csendek a magyar fil­mekben. Elég csak Tarr Béla kárhozatára gondolni, Sándor Pál ripacsainak csendes össze­­nézéseire, hogy Gothár Péter filmjeiről ne is beszéljek. Xan­­tus János egyik főszereplője az Eszkimó asszonyban pedig egyenesen néma. Mondhatnám, hogy az Ötödik pecsét őzéje egy pillantásával többet elmond, mint egyes országok egész film­­művészete. Előcibálhatnám sze­gény Bódy vagy Huszárik „har­sány” alkotásait is. De, hogy ne menjünk ennyire vissza az idő­ben, említhetném Sára Sándor filmjében Nagy Kálóczy Esztert is, aki olyan alakítást nyújt, melynek csipetnyi részéért is adtak már máshol, másvalaki­nek Oscart. De mi csak szüntelenül ordi­­bálunk... Ezek szerint Beremé­­nyi Eldorádóját, szemlesütve ki­dobhatjuk a szemétkosárba, mert ott Sanyi bácsi, a kereske­dő nem éppen virágnyelven és suttogva teszi helyre környeze­tét? * Tény, hogy ezen a filmfeszti­válon volt sok csapnivalóan rossz film, ahogy az elmúlt években sem jöttek garmadával a velőtrázó filmalkotások. De csak az elmúlt három évet nézve is eszembe jut: Szőke András egyedülálló egyénisége és film­jei, a Magyar Rekviem, a Meteo s még sorolhatnám, de sajnos nem vagyok meggyőződve ar­ról, hogy mindezeket ismeri Gillet úr. Talán szégyellhetném is magam azért, hogy neves or­gánumát nem ismerem, de kriti­kájának mélységét látván nem tudok még egy csekély pírt sem varázsolni arcomra. Ismét meg­kérdeztük a nyugati szakembe­rek véleményét, de hogy miért kell hasra esni előttük újra meg újra, azt nem értem. Albert Györgyi, a remek angol kiejtés­sel affektáló riporter hölgy leg­alábbis egyből hasra vágódott tőlük. Pedig Gillet úr (filmkriti­kus vagy mi a szösz lévén, aki ráadásul, gondolom, nem egy jóízűt jött nyilatkozni orszá­gunkba, hanem a filmszemlét megtekinteni) szóval ő Tarr Bé­la Sátántangóját, mely hét és fél órás, nem tudta végignézni, csak a feléig jutott. De azért vélemé­nyét nem rejtette véka alá, meg­jegyezte: érzi rajta, hogy súlyos alkotás. Isten áldja látnoki ké­pességét. Az, hogy a lemaradt több órá­ban mi történt, már cseppet sem zavarta. Pedig valószínűsíthető, hogy a rendező nem unalmában forgatta le a film utolsó három óráját. * Éveken át csak magyar filme­ket néztem a mozikban. Kedvel­tem azt a szájízt, mely csak a ho­ni filmek után keletkezhet az ember szájában. Persze mindezt nem tudhatja és soha nem is érezhette sem a Le Figaro, sem az Economist képviselője. Így aztán, talán szé­gyenemre, néha megesett az is, hogy jelentéktelennek tűnő ha­zai filmek mellett a külföldi al­kotások jelentősebbjét se min­dig láttam. Lehet, hogy ezért maradtam kapaszkodók nélkül? Vagy Gillet úrnak s a többi oda­­mondónak kavarog túl sok min­den az agyában? Szabályok, ke­retek, merev műfajok, korlátok. Nekik biztos több kapaszkodó­juk akad, mint nekem, egyszerű moziba járónak. Igen, változott a magyar film, ahogy a lengyel és cseh is. El­porladt sok minden, s még nem elég az, ami a helyükre állt. „Most a rakodás évei vannak” — ahogy egyik rendezőnk nyilat­kozta. Halmozódnak az élmé­nyek, gondolatok. Azt is mondhatnám Gillet úr, hogy szavai nyomán nem tudok nekikeseredni - csupán röhög­nöm kell. Martinovics Tibor Lírai dokumentumok Szöllősi Máté festményei Sümegen Itt élünk, ezek vagyunk - mondják az egykori sümegi diák, Szöllősi Máté festő­művész, a sümegi Galériá­ban most bemutatott képei. De ha úgy értelmezzük a szemhez és a lélekhez szó­ló beszédüket, hogy azt mondják: itt éltünk, ezek voltunk - akkor sem járunk messze az igazságtól. Itt élünk, ezek a Balaton-vi­­dék kies tájai, ezek városunk hangulatos utcái, érdekes házai, különös romantikájú műemlé­kei, ugyanakkor ezek a Dunán­túl tegnapi, mai és a múlttá válás sorsára váró hangulatai. Szöllő­si Máté megfest egy tájat, egy utcarészletet, majd még egyet, részletekbe menő pontossággal, s a sorozattá olvadó képek im­már szemünk előtt önálló életre kelnek, régi és új történéseket sejtetnek. Megállunk és gondolkozunk: valami van bennük, a kimereví­tett látvány felületén túl - vagy azon innen­­ titokzatos dolgok történnek. Bár itthon vagyunk ezekben a tájakban, Szöllősi ké­pei mégis a múltba vezetnek vissza minket. Azokba az idők­be, amikor őseink akóban mér­ték a bort, a sümegi fazekasok portékáit gabonában fizették. Kisfaludy szerelmes lírája egy egész ország szívét-lelkét me­lengette. Az előkelők hintón jár­tak Keszthelyre a vasút ügyében kilincselni, a Ramassetterek is­kolát, óvodát, kórházat adtak a városnak, Darnay fényes vas­áruja magához vonzotta a vidék múltját őrző emlékeit. Itt élünk, s bár az elődök há­zait lakjuk, utcáit rájuk, hajla­mosak vagyunk elhinni, a múlt idő nem reánk vonatkozik. Pe­dig -ha csak egy villanásra is - részesei vagyunk ennek az idő­nek: nemcsak azért, mert e há­zak falai között szülték az ősök a gyermekeket, nemcsak mert egy előző nemzedék emléke eleve­nedik meg a festményeken, ha­nem mert rólunk, ma élőkről is azt mondják majd utódaink, hogy „ezek voltunk”, felismerve az egymást váltó nemzedékek­ben a folytonosságot, s a folyto­nosságban az azonosságot ön­magukkal. Lírába álmodott dokumentu­mok ezek a képek, úgy, ahogy ezt a költői képzelettel megál­dott festő láttatja és most itt tü­körként elénk tárja. Lírai doku­mentumok, mivel nem szenvte­len tárgylencse másolta őket filmre, hanem egy lélek szűrte át a látványt, s adta hozzájuk - hogy műalkotás legyen belőlük - saját magát, hűségét a tájhoz, ahol élünk és szeretetét az embe­rek iránt, akik vagyunk. Miklósi Sikes Csaba Sümegi városdal Úgy jönnek meg Amerikából, hogy elhallgat­ják: afelé hamar kiseprűzik a hozzájuk hasonló­kat! Légy jó amerikai, s aztán - csak ezután - szabadon lehetsz bármi. - Zsóri bácsi -kezdené a szomszéd. - Hallod, zsidóz a gazfickó-ájul el az ipse. Egyrészt. -Aszály aszal bennünket, éhen veszünk -ré­müldözöl. - A zsidóknak köszönhetjük -hörög a marhá­ja. Mintha egyként beteg lenne mindkét szarvat­­lanja! (Mik nem jutnak a föllegek fölött az ember eszébe?) Frikontriból akontriba. Amerikában a zsidó a hitét tartva marad zsidó, a magyarnak a nyelvére kell vigyáznia; a magyar eszerint (már megint) a nyelve által él. S akkor a költő: pap? tesz, régtől fogva! Táltos. De nincs az ínyükre!­­ A mi szintünk, az elit; az értelmiség; Európa - vagyis vagy ők, vagy semmi. Nyílt Társadalmuk attól nyílt, hogy te fo­gadd el őt olyannak, amilyen, ám ő nem fogad el téged, ha nem úgy gondolkodsz, ahogy el­várja. Ro lesz. Az a pici a Szigetköz, az a vastag vonal a be­piszkított és elterelt Duna, s a hegyek lábánál a newijorki kerületnyi Pestbuda! Tetszik, nem tetszik, hölgyeim és uraim. -Él magyar, áll Buda még. Áll magyar. Hogy a magyarul beszélő magyar úgy érezhesse: se hunn, se honn e Földön? Odahaza, itthon. Pártbárdok hona, jaj. S akár a sovén Odüsszeusz, ki Ithakájába visszavergődvén „megcsókolta örömmel az élet­adó honi földet" - ahelyett, hogy azt mondja a vi­lágcsavargója: -A hon? Se hun, azaz mindenütt. Sarusi Mihály Hun, ki Manhattani levelek a Kastély-szöllőkbe (20. rész) A magyar anyanyelvű vagy magyar származá­sú, avagy Magyarországon született, netán egy­kori magyar mai nem magyar szerint (eszerint) Homérosz nagy fasiszta volt! Mindenesetre sem a költő, sem hőse nem lett sehonnan. Tudod, ki gyalázta a legjobban a töröknek a magyart? Az a tolvaj, akire otthon közlecsapás várt, az a hazug, kit a hazájában halálra ítéltek, az, ki gazsága miatt a szülőanyjának sem kellett. Mennek, ma is igyekeznek. Ao lesz, uraim. Alig vagytok jobbak a többi csalónál, hisz az ön­kény vezérel benneteket is. Ferihegy (New York után), akár- Pestet köve­tően -Szamarkand lehet. A falakon - falusi kiadásban - angol hirdeté­sek. Haza, biza. Valamiből a Wall Streetnek is élnie kell. Csabán délben több szép nőt látok, mint újamszterdamban két hét alatt. - Csókolom! - ébreszt a legszebb. Süvegemet fölárvalányhajazom: Veled! A le­velet postahajó viszi! Csókol Misád. (Vége)

Next