Napló, 1995. március ( 51. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-10 / 59. szám
8-NAPLÓ IRODALOM - MŰVÉSZET 1995. március 10., péntek A szellem és tudás ritka szigete A pápai Petőfi gimnázium számadása Egy iskola, egy intézmény vagy üzem - ha van némi önbecsülése - munkájáról időnként számvetést végez. Ezt tette a pápai Petőfi Sándor Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola is. De miért, kérdezhetné valaki, hiszen az intézetnek nincs kerek évfordulója. S még egy fél évszázadot sem ért meg. Csak 46 évet. Az ok egyszerű. Az intézet az idei tanév kezdetekor új épületet kapott. A régit - melyben több évtizeden át működött - visszakapta régi tulajdonosa, a református egyházkerület. A meglehetősen hányatott sorsú iskolának immár ez a harmadik, reméljük, a végleges helye. Az iskolára pedig - eddigi eredményei alapján - szükség és igény van. Az emlékkönyvből - melyet az intézet adott ki 2000 példányban - megtudhatjuk, az őse az úgynevezett pápai Ranolder Intézet, a pápai Római Katolikus Tanítónőképző és Líceum, mely 1948-ban, az egyházi iskolák államosításakor előbb mint állami tanítóképző, majd felmenő rendszerben Zrínyi Ilona Leánygimnáziumként működött tovább. Az első képesítő- és érettségi vizsgák is itt voltak. 1952-ben — amikor a református egyház és a szocialista állam akkori képviselői megegyeztek egymással - a pápai református kollégium is állami kezelésbe került. A Zrínyi Ilona Leánygimnázium ekkor költözött át a református kollégium épületébe. S ekkor kapta az iskola a kor szellemének jobban megfelelő, a forradalmárt szimbolizáló Petőfi Sándor Gimnázium nevet. A zárda épületében, annak második emeletén pedig tovább működött a Zrínyi Ilona Diákotthon, később a Vámos Ilona névre átkeresztelt kollégium. A Petőfi Sándor Gimnázium kezdetben elsősorban csak a felsőfokú tanulmányokra előkészítő középiskola volt, később, 1972-től gimnázium és egészségügyi szakközépiskola. Az 1989-es rendszerváltozás után néhány nagy múltú iskola újból visszakerült az egyházak tulajdonába, így a pápai református kollégium is. Egy ideig egy épületben működött mindkét gimnázium, tehát az egyházi és az állami. A végleges, megnyugtató megoldás 1994-ben következett be, amikor — az állam és a város önkormányzatának közös erőfeszítése révén — a várkertben a Petőfi gimnázium új, impozáns épülete elkészült Az emlékkönyv arról a 46 évről (1948-1994) ad számot amelyet a Zrínyi Ilona, illetőleg a Petőfi Sándor Gimnázium a volt irgalmasrendi zárdában, valamint a református kollégium épületében eltöltött. Ebből az előbbi 4, az utóbbi 42 esztendő. A könyv három, egymástól jól elkülöníthető részből áll: I. Iskolánk krónikája (9-53. o.), II. Az intézet tanárai, munkatársai (54—76. o.), III. Diákévek. Események, emlékezések. (77— 125.). Az emlékkönyvet értékes mellékletek egészítik ki, többek között annak a mintegy 5000 tanulónak a névsora, akik a Petőfi gimnáziumban fejezték be tanulmányaikat, utána egyetemre, főiskolára vagy a termelésbe kerülve tovább öregbítették az iskola jó hírnevét. Idehaza és külföldön is. A gazdag névsort olvasva számos ismert közéleti személyiség vagy neves alkotó értelmiségi nevét fedezhetjük fel. Olyanokét, akik ma tanárként, orvosként, jogászként szolgálnak többségükben megyénk iskoláiban, kórházaiban, egyházi intézményeiben, ügyvédi irodáiban. Az iskolánk krónikája című fejezet átfogó képet ad a 46 esztendőről, az iskola helyének, képzési profiljának változásairól, a '80-as évek elején bevezetett fakultációról, a speciális nyelvi képzés indulásáról. A gimnázium ma is a nyelvi (angol-német-francia-orosz és latin) és a számítástechnikai képzést tekinti kiemelt feladatának. Az úgynevezett szervtörténeti folyamatábrák segítségével nemcsak az iskolajelleg (tanítóképzés, líceum, gimnázium, szakközépiskola) gyakori átszervezéséről, hanem az ifjúsági mozgalom nevének és tartalmi kérdéseinek változásairól is szemléletes képet kapunk. (A Mária Kongregáció megszüntetésétől kezdve a Diákszövetségen át a DISZ, illetőleg a KISZ-ig). A második fejezet bemutatja az iskola egykori és mai vezetőit, felsorolja annak a 98 tanárnak a nevét, akik az intézetben az elmúlt évtizedekben törzstagként tanítottak, pontos dátumokkal együtt. Az óraadókét (orvosok) is. Bemutatja az iskola 3 kiválóságának, Bulla Andornak (1948-1968-ig volt az intézet igazgatója) nagy ívű pályáját, s rajta kívül szöveges és fényképes anyagot közöl az emlékkönyv dr. Rácz Istvánról, a polihisztor tanárról, a klasszikafilológusról, az intézet jeles igazgatóhelyetteséről. Bemutatja továbbá az intézet egykori harmadik kiválóságát, A. Tóth Sándor rajztanárt, festőművészt, akinek a neve nemcsak Pápán, hanem országszerte, sőt Európában is ismert alkotásai révén. A harmadik fejezet a Diákélet. Eredmények, emlékezések címet viseli. Valóságos enciklopédia, a maga pontosságával, precizitásával. Nemcsak az intézet egykori és mai kiváló diákjainak nevét és az OKTV-n elért eredményeit sorolja fel, hanem azokat is bemutatja, akik az elmúlt évtizedekben a legeredményesebb diákjai voltak az iskolának (Scweighoffer Tamás, Schweighoffer Edina, Polgár László és Somfai Ellák), s nemzetközi hírnevet is szereztek, illetőleg szereznek maguknak és az intézetnek. Az emlékkönyv beszámol a több mint 4 évtized óta működő Petőfi Sándor Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola gazdag kulturális és sportmunkájáról, a Petőfi-hagyományok ápolásáról s a szabadidő hasznos eltöltéséről (turisztika, országjáró kerékpártúra). Képet kapunk az iskola nemzetközi kapcsolatairól. Szó esik az iskolában folyó esztétikai nevelésről. A könyv végén Varga Géza, az intézet igazgatója felvázolja az intézet jelen- és jövőképét. Egy iskola 46 éves történetének gazdag krónikája ez az emlékkönyv. Forrásértéke ma már óriási (hiszen az elmúlt évtizedekben évenként nem készültek évkönyvek), s később még inkább az lesz. A mindvégig színvonalas műből kirajzolódik egy dunántúli kisváros iskolájának gazdag története. Elénk tárul egy kifejezetten jó színvonalú középiskola oktató-nevelő munkájának közel fél évszázada. S miközben a magyar közoktatás az elmúlt közel 50 évben a változások, az átszervezések évtizedét élte, az iskola — köszönheti elsősorban tanárai humanizmusának, szélsőségektől mentes magatartásának - megmaradt „a szellem és a tudás ritka szigetének”. Mint Pápa iskolatörténetének szorgalmas kutatója, csak ajánlani tudom minden kedves olvasónak az emlékkönyvet. Egykori és mai petőfis diáknak, s mindazoknak, akik magukénak érzik Petőfi igazi örökségét, szellemi hagyatékát. Kitűnő mű, igényes munka. Belőle csak meríteni kell, mint tiszta forrásból. (Szerzők: Somfai János és Somfai Jánosné, Keresszegi Hajnalka. Kiadta a pápai Petőfi Sándor Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, Pápa. Tungli Gyula Kvázi Sinkó Zoltán Timper Olivér, a megrögzött lump, megrögzött agglegény és megrögzött dohányos a késő éjszakai órákban ér haza, égő csikkel a szájában. A ház kapuja be van zárva. Timper kotorászik a zsebében, kezébe kerül a cigarettacsomag, automatikusan kivesz egy cigarettát és rágyújt a csikkről. Tovább kotorászik a zsebében, míg végül rábukkan a kapukulcsra. A sötét lépcsőházban megbotlik, kiesik a cigaretta a szájából. Káromkodik, új cigarettát vesz elő és rágyújt. Fölbaktat első emeleti lakásába. Kalapját, kabátját ledobja a székre, a riasztó rendetlenségű főzősarokban kutatni kezd vacsorának való után. A hosszas kutatás eredménye: egyetlen tojás, azt megfőzi rezsón. Közben rágyújt egy cigarettára. A háromperces tojást darabka száraz kenyérhéjjal fogyasztja, közben a kistányérban füstölög a cigaretta, az utolsó (vagyis a harmadik) falás tojás után mélyet szippant belőle, étkezés után esik legjobban a füst. Újabb reménytelen, de mégis optimizmussal végzett kutatás kezdődik némi folyadék után. Minden vodkásüveg üres. Szenvedély ugyanígy a rumosüvegek is. Üres a kávésdoboz és öt-hat papírzacskó. Végül is a presszóból kikaparja a zaccot és kevés vízzel kifőzi. Remek tea készül belőle. A tea után rágyújt, és örvend, hogy nem kell megvetnie az ágyat, úgy áll minden, ahogy reggel kibújt belőle. Kényelmesen levetkőzik és lefekszik. Néhány pillanatig nézi a menynyezetet, aztán úgy dönt, hogy még egy utolsó cigarettát elszív elalvás előtt. A ledobott zakó ott a keze ügyében, föl se kell kelnie, benyúl a z.sebébe, kiveszi a cigarettát, gyufát, és rágyújt; a hamut a gyufásskatulyába pöcköli. Észre sem veszi, milyen hirtelen álmosodik el, égő cigarettával a szájában elalszik. Tíz perc múlva álmában érzi, hogy nagyon meleg az ágy. Aztán kiugrik a lángoló paplan alól. Látja, hogy az egész lakás pillanatok alatt tüzet fog, ha nem történik gyors intézkedés. Kinyitja az ablakot, és az égő paplant kihajítja az udvarra. Ezután becsukja az ablakot, és azon gondolkodik: mivel takarózik ezután? Végül is a télikabátja tűnik a legalkalmasabbnak. Rádobja az ágyra és alábújik. A kellemetlen incidens azonban teljesen kiverte szeméből az álmot. Kinyúl a cigaretta után, szájába veszi, és rá akar gyújtani. Gyufája azonban nincs - az utolsó szállal gyújtotta meg az iménti cigarettát. Felugrik és idegesen keresgél a lakásban, de sajna sehol gyufára nem lel. A száraz, füsttelen cigaretta a szájában, kétségbeesés a szívében, hogy nincsen mivel meggyújtani. Késő éjszaka van, a szomszédaitól nem kérhet gyufát. Hisztérikus kétségbeesés vesz rajta erőt. Valamit tenni kell, valamit tenni kell, ez így lehetetlen! Az ablakon keresztül megpillantja a még égő paplan lángocskáinak fényét. Villámgyorsan felkapja magára a kabátot, és lerohan az udvarra. A paplan már nem is lángol, csak itt-ott foszlányokban parázslik. Ennek tűzénél végre meggyújtja a cigarettát. Elégedetten fölmegy a lakásba, visszamászik az ágyba, s miközben a paplan tüzénél meggyújtott csikkével rágyújt, egy most már tényleg utolsó cigarettára, nagyot sóhajt és arra gondol: „Milyen veszedelmesek ezek a gyúlékony paplanok!” Márai gyertyája Márai Sándor író, A gyertyák csonkig égtek, A kassai polgárok, a Szindbád hazamegy és még sok regény, elbeszélés, vers, újságcikk szerzője hat évvel ezelőtt a kaliforniai San Diegóban megölte magát. Nyolcvankilenc éves volt, egyidős a századdal, amelyet nem szeretett, pontosabban, amelyből hosszú élete végére tökéletesen kiábrándult. A 18. század felszámolta a vallást - írja a 19. Istent, a 20. század pedig felszámolta az Embert. És körülbelül mindent - fűzhetjük hozzá —, mindent, amit Márai Sándor szeretett. Mindenekelőtt Kassát, a gyermekszemnek oly titokzatos és csodálatos várost, boltíveivel, mértékadó hagyományaival, századok csiszolta etikájával, a féltve őrzött morált a magán- és a közéletben egyaránt. Ült kaliforniai lakásában — feltehetően valami jellegtelen, „modern” karosszékben, hideg mosolyú tükör, ablaktábla előtt, s egy tágas, kissé homályos ebédlőre gondolt, ahol nehéz, barna tölgyfa bútorok bóbiskoltak, s birsalma-, mákoskalácsillat lengedezett. Ült megadóan az idegen közeg rideg falai, tárgyai között, s talán egy hajdani kopott redakció meghitt légkörét idézte, ahol telente hasas kályha mellett olvasta, javította verse, karcolata kefelevonatát ő, a Frankfurt, Berlin, Lipcse, Párizs egyetemein tanult fiatal újságíró. Most is tél volt - nem a kassai vagy az eperjesi: zord, hófúvásos, farkasordító tél volt, civilizált, közönyös és lehangoló. Odakint zúzmarás neonerdők, márkás autók, méregdrága giccs, agymosó reklámzuhatag - bent a szobában pedig könyvtárnyi gazdagság, felmérhetetlen, láthatatlan és dermesztő árvaság, anyagi szükség. Füléhez emelte a telefonkagylót, tárcsázott. Egy jól ismert női hang szólalt meg a vonal másik végén, több száz kilométerre San Diegótól. „Nagyságos asszony, mondta - feltehetően így szólította meg a hölgyet -, kérem, ígérje meg, hogy miután letettem a kagylót, felhívja a következő számokat.” Magyarázatképpen hozzátette, hogy a beszélgetés után azonnal véget vet életének, s elhatározása végleges, megmásíthatatlan. Szűkszavú volt, mondatai kristálytiszták, válasza a kétségbeesett „miért”-re csaknem hűvösen tárgyilagos: „Elég volt a magányból és a szegénységből.” Amikor letette a kagylót, egy konflis indult el Óbudáról, legkedvesebb pályatársával, Szindbáddal, aki még „boldogult úrfskorában”, „számára kedvezőbb irodalmi viszonyok” között vette kölcsön a legendás hajós nevét. Hatvan pengőt kellett keresnie, mert kislányának vizsgaruhára volt szüksége, s a feleségétől tudta: kimerülőben a hitel a sarki fűszeresnél és a hentesnél is. Krúdy úr tehát elhatározta, hogy bemegy a London Szálloda sörözőjébe, ott megírja a kéziratot, majd elviszi Várdali segédszerkesztőnek, aki minden bizonnyal meggyőzi főnökét, hogy a vasárnapi lapban szükség van az ő tárcájára. Este hatra pedig hazatér. Most az egyszer, egészen biztosan... Amikor hajnalban megérkezett, az elköltött hatvan pengő lelkiismeret-furdalásos emlékével leheveredett az ágyára és Jókait olvasott. Az éjjeliszekrényén gyertya égett - a villanyt már napokkal azelőtt kikapcsolták -, s Szindbád a 19. századi Magyarország arcával hajózott át az örökkévalóságba. Márai Sándor magyar író ötvenhat év után még egyszer, utoljára odalépett Krúdy úr ágyához és eloltotta a gyertyát. Szapudi András Aba-Novák Vilmos: Mulatozók Fotó: Heitler Vaderna József Nagylátószögű Halál Kollár István fotóihoz — Túlvilági képaláírás Tizenkét filmkocka az év. Fényt kapott. Besötétedett. Előhívhatatlan a nyár, az ősz. Nyakam köré tekeredett. Papírtrombita inog az égen, s szerpentin csavarog a sírig. Idétlen. Végtelenített film pereg egymásra exponálva egészet és felet. Mintha a bakancsos lányok lábát fényképeznéd a szilveszteri tavaszban - nincs hó, sem sír könnyes eső szemükben, csak egy vakuvillanás az égre, földre és a föld kettős sebére, ahol a sírhalom égi koporsóval megszentelt kapkodás, koszorú a lábnyom, s haldoklás az utolsó szemeszter -mindig egyedül marad az iker, s vértelenül a vérlázított ország. A következő szívdobbanás agyonver, s kékre, zöldre üti önmagát. Nagylátószögű a Halál. Vagy egyre keskenyebb. Távozó házad nagytotál. A teleobjektív üres.