Napló, 1996. február ( 52. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-14 / 38. szám

1996. február 14., SZERDA Minősítsük a riportert? „Ne haragudj, de ez most nagyon hülye kérdés volt” - mondta kedvesen a rockzenész. S erre az inter­jút készítő újságíró nem szólt semmit. Talán mert neves beszélgetőpartnere mégiscsak elnézést kért tő­le a hülyézésért. Esetleg azért nem kérte ki magá­nak az udvariatlanságot, mert megszokta, hogy in­terjúalanyai minősítik a kérdéseit. Magyarországon ugyan­is a rádióban, de különö­sen a tévében divat értékel­ni a riportert. A neves sze­mélyiség meghallja a kér­dést, alighanem átfut az agyán, hogy nem illik nyögni vagy őzni, ezért hajlamos arra, hogy az át­meneti időt minősítéssel hidalja át, szinte kizárólag elmarasztalással. A köz­életi személyiség számára lényeges, hogy a nyilvá­nosság előtt kiderüljön: a riporter afféle szükséges rossz. Az olykor becsmér­lésszemi minősítések nyo­mán a hallgatókban és a nézőkben kialakulhat az a bosszantó érzés, hogy itt most valaki valakit hülyé­nek néz. Mindez azért jutott eszembe, mert néhány nap­ja láttam egy ellenpéldát a Magyar Televízióban. A Körző című közép-európai művészmagazin tavalyi adásaiból válogatás ké­szült, ezt véleményeztették a stúdióban egy németes nevű amerikai kutatóval. Nos, a harminc körüli fia­talember idegesítően vi­selkedett, minden riporteri kérdést azonnal minősí­tett. De azzal a korántsem lényegtelen különbséggel, hogy folyton-folyvást di­csérte a beszélgetőpartne­rét. A legegyszerűbb kér­dés hallatán is úgy fogal­mazott, hogy nahát, ilyes­mit még nem pipált, le a kalappal az újságíró előtt. Ettől aztán a műsorvezető olykor zavarba jött, szem­mel láthatóan olvadozott, mint vaj a napon. Ez a felfogásbeli kü­lönbség az amerikai és a magyar közélet szereplői között. A tengerentúlon az a fontos, hogy minél job­ban érezze magát a hivatá­sos kérdező, nálunk meg az, hogy minél rosszabbul. Zöldi László Magyarországon évente több mint háromezer ember hal meg öngyilkosság miatt, a sikertelen kísérletek e szám többszörösét is meghaladják. Az újságok hasábjain csupán néhány soros hírként húzód­nak meg ezek a hírek, gyakran átsiklunk felettük. A társada­lom és a „köztudat” szemér­mesen hallgat róla, pedig köz­tudott, hogy azért, mert vala­miről nem beszélünk, az még létezik. Könny, tragédia, lelki­­ismeret-furdalás kapcsolódik ezekhez a számokhoz. Mária maga is megpróbálta átlépni a küszöböt, de még időben érke­zett az orvosi segítség. - Kevés az olyan ember, aki pozitívan gondolkodik az ön­gyilkosokról. Sokan gyávaság­nak, menekülésnek tartják és bi­zonyos fokú egoizmusnak, hisz nem oldanak meg vele semmit. - Szerintem minden életnek értelme van, és ha ezt az értel­met elvesztetted, akkor nincs miért tovább folytatni... Öngyil­kosnak lenni nem egyszerű do­log, a végső elhatározáskor min­den összeroppan. - Nagyon sokunknál vannak konfliktushelyzetek, de az élet­ösztön sokkal erősebb... - Valóban így van, de én ak­kor már nem akartam folytatni semmit. Elmúltam negyven­éves, munka nélkül maradtam. Pedig még konyhalánynak is je­lentkeztem, de harsányan kine­vettek. Azt mondták, hogy nem nekem való. Több mint húsz esztendeig dolgoztam ennek az országnak, felneveltem a gye­rekeimet egyedül, most mégis a perifériára szorultam, sehová sem kellek. A társadalom nem akar tudni rólam, nincs jövedel­mem, gyűlik az adósságom. Nincs segítség, hisz nincs va­­gyonom sem. És ilyenkor bará­tok sincsenek, meg vagy bélye­gezve. Akiken annak idején se­gítettem, most mind elfelejtette vagy meg sem ismer. - Ez társadalmi jelenség, na­gyon sok ember kiszorult a szé­lekre, mégis megpróbálnak fennmaradni és élni.­­ Az orvos is ezt mondta. Be­lefáradtam az állandó megaláz­kodásba, abba, hogy mindig ma­gyaráznom kell, nem vagyok se­lejtes ember, érek annyit, mint bárki más. Tudnék még dolgoz­ni, ha hagynának. Nem az én hi­bám, hogy eddig jutottam. A gyerekeimtől nem várhatok semmit, már egyik sincs velem, örülök, hogy ők valahogy meg­élnek. Otthon bezárom az ajtót és elvagyok a csendben. Lassan már kimenni sincs kedvem az emberek közé. - Nem szabadna egyedül ma­radni, hiszen mindenkinek szük­sége van valakire, az ember tár­sas lény.­­ Minek? Mindenki menekül a „problémás” ember elől. Vagy nézzem a kirakatokban az áru­kat, amiket nem tudok kifizetni? Kenyérre nincs pénzem, nem­hogy egy kávéra. Eddigi kopla­­lási rekordom hat nap, így nem sok, ha kimondom, de próbálná meg valaki. Egy időben segítsé­get kértem közelinek hitt isme­rősöktől, de rám untak ők is. És elárulok valamit, a szegény, aki csak abban különbözik tőled, hogy munkahelye van, sokkal jobban megaláz, ha ad valamit, mint bárki. - Segítséget csak az várhat, aki szól. - Igen, szóltam is. Kaptam rendkívüli segélyt kenyérre, vil­lanyszámlára. A gyógyszeremet már hónapok óta nem szedem, mert nincs pénzem kiváltani. És nincs jövő sem, legalábbis én nem látom. A társadalom szép szó, de senki nincs mögötte. Az öngyilkosok problémáját hatal­mas álszentséggel és frázisok­kal veszik körül. Miért? Tele van az ország szorongó, agyon­hajszolt emberekkel. Kevesen érzik életüket biztonságban. - Szokatlan, hogy egy tanult ember így beszél az életről és annak vállalásáról... - Talán azért, mert nemcsak érezzük, hanem értjük is a kilá­­tástalanságot. Nem akarok én reklámot csinálni semminek, hi­szen nagyon szeretek élni, és aki ismer, tudja is, hogy mérhetetle­nül tisztelem. Én még most is hi­szek a jóságban és a szeretetben. Hiszem, hogy nem szabad go­nosznak lenni. Csak ez a vegetá­lás nem méltó az élethez. Most újra reménykedem, hogy talán változik valami. Bár a világ elfá­sult és érdektelen. Nem figyel­nek oda az apró segélykérések­re, vészjelzésekre. Pedig néha egy jó szó vagy odafigyelés is segítene... Az önpusztítást min­dig jelek előzik meg. Vajon ész­revesszük? Moravecz Hajnalka Nem figyelünk a jelzésekre FÓKUSZ NAPLÓ 5 A zsebkendőnyi légtér „vadászai” Horn Gyula miniszterelnök múlt heti svédországi tárgya­lásainak témaköre kapcsán is­mét reflektorfénybe került az a tény, hogy a Magyar Hon­védségnél felettébb időszerű lenne új, modern vadászrepü­lőgépek megvásárlása. A most használt vadászgépek zömét 15-20 éve állították rendszerbe, s a géppark nagy ré­szét a jócskán elavult MiG-21- es típus képezi. (Ezeknek egyébként csak egy része van tényleges szolgálatban. A többi már „kirepülte magát” és kon­zerválták. Most raktáron tartják, hogy esetleges válsághelyzet­ben azért még esetleg használ­hassák valamire.) A modernizálás iszonyatos költségei Az orosz államadósság fejé­ben kapott 28 db MiG—29-essel sem közelíti meg Magyarország azt a mennyiségi szintet, ame­lyet az európai hagyományos fegyveres erőkről 1990-ben alá­írt CFE-szerződés a harci repü­lőgépek kategóriájában lehető­vé tesz számára, vagyis a 180 darabot. (Összehasonlításként: Ukrajna CFE-limitje 1090, Ro­mániáé pedig 430 darab, s e két országnak nem igazán gond a keret kitöltése.) A modernizálás persze iszonyatos költségeket jelent, s rossz lenne belegondol­ni, ha a honvédség bombázókra is igényt tartana, vagyis ha a ma­gyar katonai doktrína nem szű­kítené le a légierő szerepét az or­szág légterének biztosítására, il­letve a védelmi feladatok ellátá­sához a szárazföldi erőknek szükség esetén nyújtandó légi támogatásra. Egy B-1-es típusú bombázó ugyanis mintegy 100 millió dol­lárba, a B-2-es pedig ennek négyszeresébe kerül (ez utóbbi tehát mintegy 3 tonna színarany árát testesíti meg). A vadászgé­pek ennél lényegesen olcsób­bak, de Magyarország e kategó­riában sem gondolhat a legtöb­bet tudó gépek beszerzésére — és nincs is erre szüksége. (A közös nyugat-európai fejlesztésű Eu­­rofighter-2000-es például elő­reláthatólag 50-60 millió dol­lárba kerül majd.) Elvben talán öt, gyakorlatilag inkább csak kettő vagy három lehetőség jö­het szóba. Az ötös fogat, a svéd SAAB Művek JAS-39 Gripen típusa, az amerikai F-16 és az F-18, a francia Mirage 2000-5, vala­mint az orosz MiG-29. Ezek közül anyagi megfontolásból valószínűleg rögtön kiesik az F-18-as és a Mirage, hiszen ezeknek az ára mintegy 34-35 millió dollár, míg a másik három típus mindegyikének darabja 20-26 millió dollárért megkap­ható. (Ezen belül a Gripen in­kább az alsó, a másik kettő pedig a felső határhoz közelít. A költ­ségszámítások meglehetősen bonyolultak, hiszen a puszta vé­teláron kívül azt is figyelem­be kell venni, hogy az egyes szállítók milyen fizetési és fő­ként milyen ipari kooperációs feltételrendszerben kínálják portékájukat.) Dr. Szabó József nyugállo­mányú vezérőrnagy, a Magyar Hadtudományi Társaság elnö­ke, aki 25 éven át vadászpilóta volt, és a hadsereg repülőfőnö­keként fejezte be hivatásos kato­nai pályafutását, a minap újság­írók előtt elmondta: a rendelke­zésére álló adatok, írásbeli for­rások alapján számára jelenleg a Gripen látszik a legkedvezőbb megoldásnak, de ahhoz, hogy végül helyes döntés szülessen, a katonai-műszaki paramétere­ken túl a gazdaságpolitikai szempontok egész rendszerét is figyelembe kell venni. Milyen fő szempontokat emel ki a volt repülőfőnök? A MiG harcászati hatósugara 350, a Gripené 500, az F-16-osé pedig 1000 kilométer. Dr. Szabó József szerint Magyarország méretei miatt felettébb kérdé­ses, hogy szükséges-e az ezer ki­lométeres hatósugár, tehát ér­demes-e azt megfizetni. A MiG ugyanakkor alapvetően nem vé­dővadász, hanem vadászbom­bázó, s Magyarországnak nincs szüksége bombázóképességre. A Gripen fedélzeti radarjai állítólag 20-30 százalékkal nagyobb távolságból képesek érzékelni a légi célokat, mint a sorrendben következő F-16- osé. Mindazonáltal a földi cé­lok elleni eredményesség terén - ami a gép felderíthetőségének, a célfelderítés képességének és a találati valószínűségnek az összevetéséből áll össze — a pa­pírok tanúsága szerint az F-16- os 85, a Gripen 80, a MiG pe­dig 55 százalékosnak minősít­hető. Néhány év alatt a Gripen „beérhet” Az F-16-os lényegesen több, 5,2 tonna harci terhet vihet ma­gával, mint a 3,7 tonnával ter­helhető Gripen. Ugyanakkor a gép ismételt bevetésre való fel­­készítési idejét tekintve a Gri­pen a legjobb: nála ez az idő mindössze tíz perc, míg az F-16- nál harminc, a MiG-nél hatvan perc. (A földi cél elleni bevetés­re való felkészítés ennek az idő­nek mintegy másfél-kétszerese minden típusnál.) Fontos szem­pont az, hogy egy gép két meghibásodása között átlago­san mennyi idő telik el. Az F-16-os eseté­ben ez három óra, míg a Gri­pen gyártói azt vállalják: ha ez az érték 5,2 óra alá csökken, akkor ennek anyagi felelős­ségét ők viselik. A Gripen állítólag előkészí­tetlen pályára - nem minőségi betonra - is le tud szállni, s on­nan el tud indulni. (A MiG 21- esnek megtette még a füves me­ző is.) Ez, tekintettel a magyar­­országi katonai repülőterek mű­szaki állapotára, nem mellékes kérdés. Mivel az F-16-osnak a hasa alatt van a levegőbeömlő nyílása, nem tudni, hogy e típus hajtóművét nem rongálná-e meg túlságosan a sok beszip­pantott kavics. Ezen a ponton mindenképpen ki kell térni arra, hogy számos paramétert csak úgy lehet össze­vetni, hogy a régi, kipróbált és bejáratott F-16-os tapasztalati értékeit vetjük össze a Gripen­­nek a gyár által ígért értékeivel. A svéd gép ugyanis köztudomá­súlag jóval újabb fejlesztésű, így egyszerűen nem áll róla ren­delkezésre annyi üzemórányi tapasztalat. Az új konstrukciókon mindig kiütköznek „gyermekbetegsé­gek”, amelyekből aztán néhány év alatt többé-kevésbé ki lehet gyógyulni. A kezdeti időkben az F-16-osnál csaknem tízszerese volt az egységnyi repülési órára jutó lezuhanások száma a jelen­leginek. Magyarország pedig csak 2000 után számít a gépek rendszerbe állítására, s addig a Gripennek is van néhány éve, hogy beérjen - hívta fel a figyel­met Dr. Szabó József. Szakmai körökben ugyanakkor az is hír­lik, hogy a számítások nem egy­séges szempontokon alapulnak: az amerikaiak egy izzó kiégését is beszámítják a meghibásodás közé, a svédek pedig állítólag csak az olyan eseteket, amelyek veszélyeztetik egy akció végre­hajtását. A Magyar Hadtudományi Társaság elnöke tagadja ezt az állítást - miként azt is, hogy a Gripen nem NATO-kompatibi­­lis. Hangsúlyozza, hogy a Gri­pen bármely NATO-tagállam repülőterén le tud szállni, s NA­­TO-kompatibilis a gép irányítá­sa, valamint azonosítási (barát­ellenség felismerő) rendszere. Ellátható olyan rakétákkal is, amilyeneket az amerikaiak egyelőre nem hajlandóak eladni a NATO-n kívüli országoknak (persze ezt az F-16-oshoz sem adnák), de akár orosz rakétákkal is. A Gripen 27 mm-es fedélzeti gépágyúja sem fehér holló a NATO-ban: van ilyen a Torná­dókon, s lesz az Eurofightere­­ken - teszi hozzá a nyugállomá­nyú vezérőrnagy. Az F-16-os több lehetőséget takar Az F-16-osról mindeddig mint egységes típusról beszél­tünk, de a valóságban ez is több lehetőséget takar. Lehet venni új gépeket a legkorszerűbb beren­dezésekkel, illetve szó lehet használt, régebbi gyártású gé­pek modern műszerekkel ellá­tott, „feljavított” példányainak beszerzéséről. Mérlegre kell tenni az erkölcsi és a fizikai ko­pásból fakadó hátrányokat, az árengedményből fakadó elő­nyöket, a későbbi karbantartás várható költségeit. Járt utat já­ratlanért el ne hagyj - mondják, akik a Gripen helyett az F-16- ost pártolják. A Gripen konst­rukció fiatal kora egyszerre előny és hátrány: többet ígér, de egyelőre keveset bizonyított. Ilyen horderejű kérdéseknél hosszú az átfutási idő: a szakmai vitákat már most le kell folytat­ni, de a puding elfogyasztása csak évek múlva lesz aktuális. Abban az egyben azonban teljes a szakértők nézetazonossága, hogy ma már a szárazföldi erők szinte semmit sem érnek haté­kony légi támogatás nélkül. Kárpáti János Szakemberek a szóba jöhető lehetőségek között emlegetik a Mirage-2000-es típust is. A franciák vadászgépei már bizonyítottak, de túlságosan drágák a Magyar Honvédségnek A MiG-21-esek többsége „lezsírozva” várja az esetleges válsághelyzetet

Next