Napló, 1997. február ( 53. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-11 / 35. szám

6 NAPLÓ A betegek világnapjára Túrmezei Erzsébet Fogd a kezem! A ködön át a mélyen át, a lápon át keresi lelkem otthonát. Én megállnák, leomlanék és botlanék és hullanék, és minden veszve volna rég. De óv a kéz, és tart a kéz, és áld a kéz, a drága kéz. Elveszni lenne így nehéz. Csüggedni mért? Remegni mért? Aggódni mért? Kérdezni mért? Ki vele járt, mind célhoz ért. Magamba nem, erőmbe nem, imámba sem, hitembe sem, de benne bízom teljesen. Itt a kezem! Fogd a kezem, árva kezem, gyenge kezem! Tudom, hogy így megérkezem! ~d­ ~­­agy Lajos végzettsége szerint 1­t református lelkész. Közel há-1.­­­rom éve dolgozik a megyei kórházban, mint lelkigondozó-tanács­adó. Szolgálatát nagy alázattal és fele­lősséggel végzi, ökumenikus szeretet­tel és nyitottsággal. A betegek világ­napja alkalmából arra kértem, vezessen be minket munkája mindennapjaiba. A beteg lelkét is gyógyítani kell! - Lelkész úr! Kérem, beszéljen szol­gálatáról, betegekkel való gondozói kapcsolatáról! - Kezdetben nem volt közismert, hogy a betegek rendelkezésére áll egy ilyen jellegű szolgálat-szolgáltatás az intézményben. Annak ellenére nem, hogy az egyes kórházi osztályok értesí­tést kaptak kinevezésemről. Később különböző belső csatornákon mégis­csak eljutott a kórházi dolgozókhoz - orvosokhoz, ápolószemélyzethez - a híre. Ma már - talán nem szerénytelen­ség, ha azt mondom - a legtöbb osz­tállyal valamilyen mértékben munka­­kapcsolatban állok. A lelkigondozó négyféle úton-módon jut el szolgálatá­val a betegekhez. Legtöbbször az orvos kérésére, úgy is mondhatnám, „orvosi rendelvényre” kezdeményez lelki be­szélgetést a beteggel. Ugyanis a beteg­ségnek, a testi kórnak néha lelki eredetű oka, kórelőzménye van, tehát a gyó­gyulás érdekében szükséges a beteg lel­két is gyógyítani, felszabadítani szo­rongásai alól, megerősítést nyújtani lel­ki békéjének megteremtéséhez. Az or­vosnak, az ápolónak nincs arra lehe­tősége, s nem is feladata, hogy munkája során hosszabb időt eltöltsön a beteg ágya mellett, vagy karon fogja őt, s egy mélyebb beszélgetés közben feltárul­hassanak páciensének benső problé­mái. Máskor külső lelkész előzetes ké­résére keresem meg az ápoltat, hogy addig is, amíg a jól ismert lelkipásztora megérkezik hozzá, segítsek megbir­kózni elesettségével, esetleg erősítsem a lelkét operációra készülve. Néha a hozzátartozók keresnek meg hasonló kéréssel, de gyakran a beteg kifejezett kívánsága, igénye az, hogy kiönthesse bánatát, mert vigasztalásra vágyik. - E beszélgetések a kórteremben történnek? - Fekvő beteg esetében igen, egyéb­ként nem. De ha technikailag megold­ható, mindig teremtünk lehetőséget ar­ra, hogy ki-ki négyszemközt mondhas­sa el gondjait, félelmeit és kétségeit, s azokra lehetőleg megnyugtató válaszo­kat kapjon. Ökumenikus érzülettel - Hogyan tudja áthidalni lelkész­ként, hogy a betegek egy része nem is­tenhívő, illetve különböző felekezethez tartozó? - Soha nem azzal kezdem a beteggel való beszélgetést, hogy megkérdezem, hívő, vallásos ember-e. Persze termé­szetes, hogy majdnem mindig a hitbe torkollik egy-egy beszélgetés. Általá­ban az a tapasztalatom, igaza van annak a nyugati pszichoterapeutának, aki sze­rint „a lövészárokban nincsenek ateis­ták” . Mert a nem hívő vagy nem vallás­gyakorló ember számára sem idegen sosem az a biztatás, amellyel megszólí­tom és megszólaltatom őt. Meggyőző­désem, hogy ezt a különleges kommu­nikációt nem én, a gyarló és méltatlan szolga, hanem maga Isten irányítja. Természetesen, ha hívő emberrel állok szemben - s ez egyre gyakoribb -, ak­kor nagyon rövid idő alatt előkerül a zsebemből a Szentírás, s Isten Szent Lelke mindig megmutatja az igét, amit épp az adott szituációban kell olvasni, idézni a gyógyulás érdekében. Minden beteg ember éhes arra, hogy valami „több mint emberit” kapjon nehéz helyzetében. Ez egyedül a Szentírásból árad felé. Ilyenkor a Szentlélek ott van velünk. Ez az Istennel való szent kö­zösség, ez a lehetséges „egyetlenegy vigasztalás” - ahogy ez a Heidelbergi Kátéban is olvasható -, s ami, mint álta­lános hitigazság, felekezeti hovatarto­zástól függetlenül elfogadott minden keresztyén-keresztény ember számára. - Munkája során a megrendítő tör­ténések mellett bizonyára biztató élmé­nyekben is van része. Megosztana ve­lünk egyet ezek közül? - Szívesen, bár nem könnyű a vá­lasztás, hisz oly sok szép emlékem van. Felejthetetlen számomra egy meghitt, lélektől áthatott találkozás kórházi szolgálatom kezdetéről, amikor egy idős, római katolikus asszony testvé­remhez hívtak. Hosszú, mély beszélge­tést követően arra kért, hogy imádkoz­zunk együtt. Rövid bibliai idézet felol­vasása után - ő kérte így - én előmond­­tam az imát állapotának javulásáért, hozzátartozóiért, orvosaiért, s ő szö­vegrészenként ismételte utánam. Mi­kor befejeztük a könyörgést, még el­mondtuk a Miatyánkot is. S akkor a né­ni teljesen spontán és szelíden azt kér­dezte: Ugye, nem tetszik megharagud­ni, ha én még elimádkozom a mi kedves imánkat, az Üdvözlégyet is?! Termé­szetesen összekulcsolt kézzel és áhítat­tal hallgattam végig. Vele azóta is me­leg, szoros kapcsolatban állok. Ez a kedves történet iránymutató számom­ra, jelzi: talán így lehet és kell felekeze­ti feszültség nélkül végezni e szolgála­tot. Egyébként sok volt betegünkkel évek múltával is rendszeresen találko­zom az ambuláns tanácsadó szolgálat keretében, ahol felkeresnek egy-egy lelkigondozó beszélgetés céljából. Aki alázatot akar tanulni... - Eljut szolgálatával a lelki krízis­­helyzetben lévőkhöz is? - Természetesen. A krízisinterven­ció nálunk a I. Számú Belgyógyászat felvételi részlegén működik. Itt a lelki vagy pszichoszociális (életkörülmé­nyekből fakadó lelki problémákkal küszködő) krízisbe jutott betegeket lát­ják el egyebek között, akik többnyire csak egy-két éjszakát töltenek nálunk. Ők az öngyilkosjelöltek, az alkoholbe­tegek, akiknek száma egyre szaporo­dik, a szociális indokkal bekerültek, például hajléktalanok. Mivel e beteg­csoportban szinte mindenki lelki sérült, minden reggel itt kezdem munkámat, a sokszor éjjel, ügyeletben behozott be­tegek között. A sokféle lelki betegnek legfőképpen emberi szóra van szüksé­ge, valakire, aki meghallgatja keser­veit. Külön-külön beszélgetek velük. Az első két-három kérdés után általá­ban megnyílnak, előadják életdrámáju­kat. Megannyi fájdalmas, tragikus tör­ténet! Felszakadnak sebeik, kiöntik pa­naszaikat a meg nem értés, a szeretet­­lenség, s egyre gyakrabban a nélkü­lözés miatt. E panaszáradatot követően jut el odáig a terápiás beszélgetés, hogy a hogyan továbbal is foglalkozzunk. Természetesen legtöbbször valamilyen szakorvosi beavatkozásra is szükség van. Nagyon nehéz meggyőzni őket ar­ról, ha szükséges a pszichiátriai osz­tályon történő kezelésük. - Mennyire köti önt a titoktartás a betegek lelki vallomásai iránt, tekintve, hogy a betegségeknek gyakran lelki okai vannak? - Szigorúan köt a titoktartás, termé­szetesen. Senkinek nem beszélhetek a betegtől hallottakról, mégis, ha meg­győződésem, hogy az őt bántó lelki problémáknak szoros kapcsolata van az aktuális szervi betegséggel, akkor a beteg felhatalmazása alapján közölhe­tem azt a kezelőorvosával, sőt ez köte­lességem is. - Ön évtizedeken át egyházi szolgá­latot látott el, ma pedig kórházi lelki­gondozó. Teljesebb, tökéletesebb szol­gálatot jelent e gyakorlatiasabb, haté­konyabb missziós munka önnek? - Egy bizonyos: aki alázatot akar ta­nulni - ami a keresztyénség alapvető összetevője­­, az jó, ha megpróbál in­tenzíven betegekkel foglalkozni, és gyakorolja az irgalmasság erényét. „Boldogok az irgalmasok..." - olvas­suk a Hegyibeszédben (Mt. 5:7.). Két­ségtelen, személyes életemre is áldás­ként hat vissza ez a fajta szolgálat. Jé­zus azt mondja: „Éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adta­tok ... beteg voltam és meglátogattatok ... amennyiben megcselekedtétek egy­­gyer­emet én legkisebb atyámfiai kö­zül, énvelem cselekedtétek meg” (Mt. 25.35., 36., 40.). A keresztyén ember e szerint mére­tik meg. S bizony nemcsak beszédben áll ez a szolgálat, hanem sokszor az „egy pohár víz” odanyújtásának meg­­cselekvésében is. Ez is a keresztyén ember életstílusává, életprogramjává kell váljon, ha hitelesen akarja megélni keresztyénségét. Toldi Éva „Egyetlenegy vigasztalásunk” Beszélgetés Nagy Lajos veszprémi kórházi lelkigondozó-tanácsadó lelkésszel Nagy Lajos: - A nem hívő vagy nem vallásgyakorló ember számára sem idegen sosem az a biztatás, amellyel megszólítom vagy megszólaltatom őt HIT-VILAG 1997. február 11., KEDD Az egyházi konfliktusokról A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége konferenciája a fővárosban Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (Makúsz) a közel­múltban Budapesten, az Or­szágos Lelkipásztori Intézetben tartotta soros tanulmányi napját Az egyház konfliktusai az egyhá­zi és a világi sajtóban címmel. Dr. Szennay András nyugal­mazott pannonhalmi főapát vi­taindító bevezetőjében a véle­ménynyilvánítás szabadságát címezte, amelyet a keresztények Isten ajándékának tekinthetnek, hiszen már Jézus is nyíltan be­szélt az emberek előtt. Szólt az úgynevezett agyonhallgatott té­mákról és az elnyomott igazsá­gok veszélyességéről. A kerekasztal-beszélgetésen Gyulay Endre püspök, Hegyi Gyula, az MSZP országgyűlési képviselője, Huszty Ádám, az Igen című ifjúsági katolikus lap, Bárdosy Éva, A Szív című ka­tolikus folyóirat főszerkesztője, Elmer István, az Új Ember mun­katársa, valamint Máté-Tóth András világi teológus, az Egy­házfórum főszerkesztője vettek részt. Gyulay Endre rámutatott: év­tizedek óta szokássá fejlődött a magyar sajtóban a tények kom­mentárízű közlése, amely az eseményekről, a történésekről gyakran félremagyarázott, fél­reérthető formában tudósít, s amely tarthatatlan etikátlansága miatt. A szabadság ennélfogva legtöbbször liberálisnak neve­zett szabadosságba csap át. A szabadosság pedig fittyet hány a felebaráti szeretetre. Hegyi Gyula az egyházi saj­tó stílusáról, nyelvhasználatáról szólt, rámutatva, hogy sokkal közérthetőbben kellene szólnia az emberekhez. A püspöki kar legutóbbi körlevele (Igazságo­sabb és testvériesebb világot!) is azért lett olyan népszerű, sike­res, mert a közhasználatú nyel­ven fordult hívő és nem hívő emberekhez. A közérthetőségre int Jézus Krisztus példája is, aki mindig a mindennapi emberek nyelvén beszélt. A katolikus ér­telmiségnek is el kell hagynia a felekezeti gettót, ha meg akarja szólítani az embereket. Bárdosy Éva hangsúlyozta, az élet minden területén kemény csatát kell vívnia a nőknek elfo­gadtatásukért a férfiakkal szem­ben. Sajnálattal állapította meg ugyanakkor, hogy az említett püspöki körlevél a nők helyzeté­vel egyáltalán nem foglalkozik, mert a szerkesztők szerint a nő­kérdés nem tartozik a szociális ügyekhez sem. Huszty Ádám felhívta a fi­gyelmet, nem beszélhetünk álta­lánosságban katolikus újság­írókról, hiszen minden ember személyes felelősséggel tarto­zik az igazság elvének betartását tekintve a tömegkommunikáció­ban. Merthogy nincs tömegbűn­tudat, kollektív üdvözülés, csak egyéni gyónás van és egyéni fel­­oldozás. Elmer István megkérdőjelez­te, hogy egyáltalán lehetséges-e bármilyen konfliktus az egyház­ban, megalapozott-e bármilyen vita. A katolikus egyház tanítása elég konkrét ahhoz, hogy kizár­ja a vitázást a dogmatikai kérdé­sekben. A viták elsősorban ab­ból fakadnak, hogy egyes irány­zatok hol erre, hol arra hajlanak el az egyház tanításától. Máté-Tóth András a sajtó központi információs szerepé­ről szólt, rámutatva: mára az a felfogás alakult ki az újságolva­só közvéleményben, hogy ami nincs a lapokban, az valójában nem is létező probléma. Tudo­másul kell venni, mondta, hogy a sajtó nem lehet a tanítás elsőd­leges fóruma, mivel feladata el­sőrendűen információs jellegű. Az evangélium legyen mindenkié! György Attila budapesti plé­bános költő a közelmúltban a Távlatok című folyóiratban a mai lelkipásztorkodás hiá­nyosságairól, a katolikus egy­ház felelősségéről fejtette ki véleményét, javaslatait. Be kell ismernünk, vallja, hogy „ritkán és csak rövid idő­re sikerült egyházunknak olyan közszellemet teremtenie, amely­ben a keresztény értékrend érvé­nyesült." Véleménye szerint a mai kereszténység legnagyobb sebe az igazi, élő közösség hiá­nya. „Ezért vérszegények egy­házközségeink, ezért tagjaink számottevő része csak papíron létezik.” Kifejti, hogy a sokat emlegetett paphiány is erre ve­zethető vissza, mert „ahol igazi, imádságos közösség van, ott megszületnek majd a papi hiva­tások is." Sohasem szabad szem elől tévesztenünk az egyház születésének és növekedésének feltételeit, hangsúlyozza. Az Apostolok cselekedetei 2:42. alapján ezek a következők: 1. kitartás az apostoli tanításban, 2. együtt imádkoznak, 3. ke­nyeret törnek, 4. mindenük kö­zös volt. György Attila nagyon fontos feladatnak tartja annak felisme­rését, hogy a kereszténység nem a kiváltságosok sajátja, hanem mindenki a meghívottak közé tartozik. Ennek megfelelően tanítá­sunknak, teológiánknak evan­géliumi egyszerűségben, de­mokratikus köntösben kell meg­nyilatkoznia, mutat rá. Jézus népszerűen, demokratikusan hirdette az evangéliumot, és ép­pen ezért lehetett mindenkié.

Next