Napló, 1997. február ( 53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-11 / 35. szám
6 NAPLÓ A betegek világnapjára Túrmezei Erzsébet Fogd a kezem! A ködön át a mélyen át, a lápon át keresi lelkem otthonát. Én megállnák, leomlanék és botlanék és hullanék, és minden veszve volna rég. De óv a kéz, és tart a kéz, és áld a kéz, a drága kéz. Elveszni lenne így nehéz. Csüggedni mért? Remegni mért? Aggódni mért? Kérdezni mért? Ki vele járt, mind célhoz ért. Magamba nem, erőmbe nem, imámba sem, hitembe sem, de benne bízom teljesen. Itt a kezem! Fogd a kezem, árva kezem, gyenge kezem! Tudom, hogy így megérkezem! ~d ~agy Lajos végzettsége szerint 1t református lelkész. Közel há-1.rom éve dolgozik a megyei kórházban, mint lelkigondozó-tanácsadó. Szolgálatát nagy alázattal és felelősséggel végzi, ökumenikus szeretettel és nyitottsággal. A betegek világnapja alkalmából arra kértem, vezessen be minket munkája mindennapjaiba. A beteg lelkét is gyógyítani kell! - Lelkész úr! Kérem, beszéljen szolgálatáról, betegekkel való gondozói kapcsolatáról! - Kezdetben nem volt közismert, hogy a betegek rendelkezésére áll egy ilyen jellegű szolgálat-szolgáltatás az intézményben. Annak ellenére nem, hogy az egyes kórházi osztályok értesítést kaptak kinevezésemről. Később különböző belső csatornákon mégiscsak eljutott a kórházi dolgozókhoz - orvosokhoz, ápolószemélyzethez - a híre. Ma már - talán nem szerénytelenség, ha azt mondom - a legtöbb osztállyal valamilyen mértékben munkakapcsolatban állok. A lelkigondozó négyféle úton-módon jut el szolgálatával a betegekhez. Legtöbbször az orvos kérésére, úgy is mondhatnám, „orvosi rendelvényre” kezdeményez lelki beszélgetést a beteggel. Ugyanis a betegségnek, a testi kórnak néha lelki eredetű oka, kórelőzménye van, tehát a gyógyulás érdekében szükséges a beteg lelkét is gyógyítani, felszabadítani szorongásai alól, megerősítést nyújtani lelki békéjének megteremtéséhez. Az orvosnak, az ápolónak nincs arra lehetősége, s nem is feladata, hogy munkája során hosszabb időt eltöltsön a beteg ágya mellett, vagy karon fogja őt, s egy mélyebb beszélgetés közben feltárulhassanak páciensének benső problémái. Máskor külső lelkész előzetes kérésére keresem meg az ápoltat, hogy addig is, amíg a jól ismert lelkipásztora megérkezik hozzá, segítsek megbirkózni elesettségével, esetleg erősítsem a lelkét operációra készülve. Néha a hozzátartozók keresnek meg hasonló kéréssel, de gyakran a beteg kifejezett kívánsága, igénye az, hogy kiönthesse bánatát, mert vigasztalásra vágyik. - E beszélgetések a kórteremben történnek? - Fekvő beteg esetében igen, egyébként nem. De ha technikailag megoldható, mindig teremtünk lehetőséget arra, hogy ki-ki négyszemközt mondhassa el gondjait, félelmeit és kétségeit, s azokra lehetőleg megnyugtató válaszokat kapjon. Ökumenikus érzülettel - Hogyan tudja áthidalni lelkészként, hogy a betegek egy része nem istenhívő, illetve különböző felekezethez tartozó? - Soha nem azzal kezdem a beteggel való beszélgetést, hogy megkérdezem, hívő, vallásos ember-e. Persze természetes, hogy majdnem mindig a hitbe torkollik egy-egy beszélgetés. Általában az a tapasztalatom, igaza van annak a nyugati pszichoterapeutának, aki szerint „a lövészárokban nincsenek ateisták” . Mert a nem hívő vagy nem vallásgyakorló ember számára sem idegen sosem az a biztatás, amellyel megszólítom és megszólaltatom őt. Meggyőződésem, hogy ezt a különleges kommunikációt nem én, a gyarló és méltatlan szolga, hanem maga Isten irányítja. Természetesen, ha hívő emberrel állok szemben - s ez egyre gyakoribb -, akkor nagyon rövid idő alatt előkerül a zsebemből a Szentírás, s Isten Szent Lelke mindig megmutatja az igét, amit épp az adott szituációban kell olvasni, idézni a gyógyulás érdekében. Minden beteg ember éhes arra, hogy valami „több mint emberit” kapjon nehéz helyzetében. Ez egyedül a Szentírásból árad felé. Ilyenkor a Szentlélek ott van velünk. Ez az Istennel való szent közösség, ez a lehetséges „egyetlenegy vigasztalás” - ahogy ez a Heidelbergi Kátéban is olvasható -, s ami, mint általános hitigazság, felekezeti hovatartozástól függetlenül elfogadott minden keresztyén-keresztény ember számára. - Munkája során a megrendítő történések mellett bizonyára biztató élményekben is van része. Megosztana velünk egyet ezek közül? - Szívesen, bár nem könnyű a választás, hisz oly sok szép emlékem van. Felejthetetlen számomra egy meghitt, lélektől áthatott találkozás kórházi szolgálatom kezdetéről, amikor egy idős, római katolikus asszony testvéremhez hívtak. Hosszú, mély beszélgetést követően arra kért, hogy imádkozzunk együtt. Rövid bibliai idézet felolvasása után - ő kérte így - én előmondtam az imát állapotának javulásáért, hozzátartozóiért, orvosaiért, s ő szövegrészenként ismételte utánam. Mikor befejeztük a könyörgést, még elmondtuk a Miatyánkot is. S akkor a néni teljesen spontán és szelíden azt kérdezte: Ugye, nem tetszik megharagudni, ha én még elimádkozom a mi kedves imánkat, az Üdvözlégyet is?! Természetesen összekulcsolt kézzel és áhítattal hallgattam végig. Vele azóta is meleg, szoros kapcsolatban állok. Ez a kedves történet iránymutató számomra, jelzi: talán így lehet és kell felekezeti feszültség nélkül végezni e szolgálatot. Egyébként sok volt betegünkkel évek múltával is rendszeresen találkozom az ambuláns tanácsadó szolgálat keretében, ahol felkeresnek egy-egy lelkigondozó beszélgetés céljából. Aki alázatot akar tanulni... - Eljut szolgálatával a lelki krízishelyzetben lévőkhöz is? - Természetesen. A krízisintervenció nálunk a I. Számú Belgyógyászat felvételi részlegén működik. Itt a lelki vagy pszichoszociális (életkörülményekből fakadó lelki problémákkal küszködő) krízisbe jutott betegeket látják el egyebek között, akik többnyire csak egy-két éjszakát töltenek nálunk. Ők az öngyilkosjelöltek, az alkoholbetegek, akiknek száma egyre szaporodik, a szociális indokkal bekerültek, például hajléktalanok. Mivel e betegcsoportban szinte mindenki lelki sérült, minden reggel itt kezdem munkámat, a sokszor éjjel, ügyeletben behozott betegek között. A sokféle lelki betegnek legfőképpen emberi szóra van szüksége, valakire, aki meghallgatja keserveit. Külön-külön beszélgetek velük. Az első két-három kérdés után általában megnyílnak, előadják életdrámájukat. Megannyi fájdalmas, tragikus történet! Felszakadnak sebeik, kiöntik panaszaikat a meg nem értés, a szeretetlenség, s egyre gyakrabban a nélkülözés miatt. E panaszáradatot követően jut el odáig a terápiás beszélgetés, hogy a hogyan továbbal is foglalkozzunk. Természetesen legtöbbször valamilyen szakorvosi beavatkozásra is szükség van. Nagyon nehéz meggyőzni őket arról, ha szükséges a pszichiátriai osztályon történő kezelésük. - Mennyire köti önt a titoktartás a betegek lelki vallomásai iránt, tekintve, hogy a betegségeknek gyakran lelki okai vannak? - Szigorúan köt a titoktartás, természetesen. Senkinek nem beszélhetek a betegtől hallottakról, mégis, ha meggyőződésem, hogy az őt bántó lelki problémáknak szoros kapcsolata van az aktuális szervi betegséggel, akkor a beteg felhatalmazása alapján közölhetem azt a kezelőorvosával, sőt ez kötelességem is. - Ön évtizedeken át egyházi szolgálatot látott el, ma pedig kórházi lelkigondozó. Teljesebb, tökéletesebb szolgálatot jelent e gyakorlatiasabb, hatékonyabb missziós munka önnek? - Egy bizonyos: aki alázatot akar tanulni - ami a keresztyénség alapvető összetevője, az jó, ha megpróbál intenzíven betegekkel foglalkozni, és gyakorolja az irgalmasság erényét. „Boldogok az irgalmasok..." - olvassuk a Hegyibeszédben (Mt. 5:7.). Kétségtelen, személyes életemre is áldásként hat vissza ez a fajta szolgálat. Jézus azt mondja: „Éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok ... beteg voltam és meglátogattatok ... amennyiben megcselekedtétek egygyeremet én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg” (Mt. 25.35., 36., 40.). A keresztyén ember e szerint méretik meg. S bizony nemcsak beszédben áll ez a szolgálat, hanem sokszor az „egy pohár víz” odanyújtásának megcselekvésében is. Ez is a keresztyén ember életstílusává, életprogramjává kell váljon, ha hitelesen akarja megélni keresztyénségét. Toldi Éva „Egyetlenegy vigasztalásunk” Beszélgetés Nagy Lajos veszprémi kórházi lelkigondozó-tanácsadó lelkésszel Nagy Lajos: - A nem hívő vagy nem vallásgyakorló ember számára sem idegen sosem az a biztatás, amellyel megszólítom vagy megszólaltatom őt HIT-VILAG 1997. február 11., KEDD Az egyházi konfliktusokról A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége konferenciája a fővárosban Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (Makúsz) a közelmúltban Budapesten, az Országos Lelkipásztori Intézetben tartotta soros tanulmányi napját Az egyház konfliktusai az egyházi és a világi sajtóban címmel. Dr. Szennay András nyugalmazott pannonhalmi főapát vitaindító bevezetőjében a véleménynyilvánítás szabadságát címezte, amelyet a keresztények Isten ajándékának tekinthetnek, hiszen már Jézus is nyíltan beszélt az emberek előtt. Szólt az úgynevezett agyonhallgatott témákról és az elnyomott igazságok veszélyességéről. A kerekasztal-beszélgetésen Gyulay Endre püspök, Hegyi Gyula, az MSZP országgyűlési képviselője, Huszty Ádám, az Igen című ifjúsági katolikus lap, Bárdosy Éva, A Szív című katolikus folyóirat főszerkesztője, Elmer István, az Új Ember munkatársa, valamint Máté-Tóth András világi teológus, az Egyházfórum főszerkesztője vettek részt. Gyulay Endre rámutatott: évtizedek óta szokássá fejlődött a magyar sajtóban a tények kommentárízű közlése, amely az eseményekről, a történésekről gyakran félremagyarázott, félreérthető formában tudósít, s amely tarthatatlan etikátlansága miatt. A szabadság ennélfogva legtöbbször liberálisnak nevezett szabadosságba csap át. A szabadosság pedig fittyet hány a felebaráti szeretetre. Hegyi Gyula az egyházi sajtó stílusáról, nyelvhasználatáról szólt, rámutatva, hogy sokkal közérthetőbben kellene szólnia az emberekhez. A püspöki kar legutóbbi körlevele (Igazságosabb és testvériesebb világot!) is azért lett olyan népszerű, sikeres, mert a közhasználatú nyelven fordult hívő és nem hívő emberekhez. A közérthetőségre int Jézus Krisztus példája is, aki mindig a mindennapi emberek nyelvén beszélt. A katolikus értelmiségnek is el kell hagynia a felekezeti gettót, ha meg akarja szólítani az embereket. Bárdosy Éva hangsúlyozta, az élet minden területén kemény csatát kell vívnia a nőknek elfogadtatásukért a férfiakkal szemben. Sajnálattal állapította meg ugyanakkor, hogy az említett püspöki körlevél a nők helyzetével egyáltalán nem foglalkozik, mert a szerkesztők szerint a nőkérdés nem tartozik a szociális ügyekhez sem. Huszty Ádám felhívta a figyelmet, nem beszélhetünk általánosságban katolikus újságírókról, hiszen minden ember személyes felelősséggel tartozik az igazság elvének betartását tekintve a tömegkommunikációban. Merthogy nincs tömegbűntudat, kollektív üdvözülés, csak egyéni gyónás van és egyéni feloldozás. Elmer István megkérdőjelezte, hogy egyáltalán lehetséges-e bármilyen konfliktus az egyházban, megalapozott-e bármilyen vita. A katolikus egyház tanítása elég konkrét ahhoz, hogy kizárja a vitázást a dogmatikai kérdésekben. A viták elsősorban abból fakadnak, hogy egyes irányzatok hol erre, hol arra hajlanak el az egyház tanításától. Máté-Tóth András a sajtó központi információs szerepéről szólt, rámutatva: mára az a felfogás alakult ki az újságolvasó közvéleményben, hogy ami nincs a lapokban, az valójában nem is létező probléma. Tudomásul kell venni, mondta, hogy a sajtó nem lehet a tanítás elsődleges fóruma, mivel feladata elsőrendűen információs jellegű. Az evangélium legyen mindenkié! György Attila budapesti plébános költő a közelmúltban a Távlatok című folyóiratban a mai lelkipásztorkodás hiányosságairól, a katolikus egyház felelősségéről fejtette ki véleményét, javaslatait. Be kell ismernünk, vallja, hogy „ritkán és csak rövid időre sikerült egyházunknak olyan közszellemet teremtenie, amelyben a keresztény értékrend érvényesült." Véleménye szerint a mai kereszténység legnagyobb sebe az igazi, élő közösség hiánya. „Ezért vérszegények egyházközségeink, ezért tagjaink számottevő része csak papíron létezik.” Kifejti, hogy a sokat emlegetett paphiány is erre vezethető vissza, mert „ahol igazi, imádságos közösség van, ott megszületnek majd a papi hivatások is." Sohasem szabad szem elől tévesztenünk az egyház születésének és növekedésének feltételeit, hangsúlyozza. Az Apostolok cselekedetei 2:42. alapján ezek a következők: 1. kitartás az apostoli tanításban, 2. együtt imádkoznak, 3. kenyeret törnek, 4. mindenük közös volt. György Attila nagyon fontos feladatnak tartja annak felismerését, hogy a kereszténység nem a kiváltságosok sajátja, hanem mindenki a meghívottak közé tartozik. Ennek megfelelően tanításunknak, teológiánknak evangéliumi egyszerűségben, demokratikus köntösben kell megnyilatkoznia, mutat rá. Jézus népszerűen, demokratikusan hirdette az evangéliumot, és éppen ezért lehetett mindenkié.