Napló, 1997. április ( 53. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-02 / 76. szám

1997. április 2., SZERDA TUDOMÁNY­­­TECHNIKA Életmentő Jupiter Kaliforniai bolygókuta­tók szerint óriási szeren­csénk van a Jupiterrel. Ez a nagy bolygó hatalmas gra­vitációs vonzásával magá­ba szippantja a világűrben éppen arra kószáló renge­teg kisbolygót és üstököst. Márpedig, ha ezt nem ten­né, akkor szaporán zápo­roznának ezek az égi ván­dorok a Földre. A hatalmas becsapódások időről időre szinte halott pusztasággá változtatnák bolygónk fel­színét, így például nem áll­na elegendő idő rendelkezé­sére két ilyen becsapódás között, hogy ott magasabb rendű élet alakulhasson ki. Születő tejutak Holland csillagászoknak a nagy csillagvárosok, a ga­laxisok születéséről is sike­rült felvételt készíteniük a Chilében épített nagy táv­csővel. A látható minden­­ség szélén hatalmas, lassan forgó felhőt fedeztek fel, valószínűleg egy olyan gi­gászi képződményt, amely­nek hidrogénjéből éppen galaxisok alakulnak ki. A felhő 12-15 milliárd fény­évnyire van tőlünk. Különös bolygó Genfi bolygóvadászok is távoli, más csillagok körül keringő bolygórendszere­ket fedeztek fel. Vizsgálata­ik szerint a tőlünk 42 fény­évnyire lévő Pegasus 51 nevű csillag körül egy jóko­ra bolygó kering. Feleak­kora, mint a Jupiter. Mind­össze tízmillió kilométerre kering napja, a központi csillag körül. Ebből való­színű, hogy a különös boly­gó a csillag forró magaslég­körében rója pályáját. A nők jobbak Orosz és cseh kutatók ar­ra a következtetésre jutot­tak, hogy a nők alkalmasab­bak a hosszú ideig tartó űr­utazásra, mint a férfiak. Az űrutazásban eddig a férfiak jobban bírták a szűk kabin­ban az irányítással járó fizi­kai megterhelést. A hosszú ideig tartó űrutazások vi­szont - a Marsig és vissza 550 nap - pszichikaiig ki­egyensúlyozott személyze­tet igényelnek. A kísérle­teknél ennek az igénynek a nők jobban megfelelnek: hidegvérűbben reagálnak az unalomra és a tartós stresszre, míg a férfiaknál ez agressziót váltott ki. Módosult életkor A világegyetem korát a csillagászok - méréseikkel - 8-12 milliárd évre teszik, ugyanakkor ismernek olyan csillagokat is, amelyek ko­rára több év adódott. Képte­lenség, hogy egyes csilla­gok idősebbek legyenek, mint az univerzum, ez a pa­radoxon időszerűvé tette a világegyetem korának új­bóli meghatározását. A hamburgi csillagvizsgáló­ban talán sikerrel oldották fel ezt az ellentmondást. Egy olyan kvazárt vizsgál­tak, amelynek egy galaxis által eltérített fénye két kü­lönböző úton jut a Földre. A kétféle terjedési idő különb­ségéből kiszámították a Hubble-állandót, ebből pe­dig a világegyetem korára 10-12 milliárd év adódott. NAPLÓ 9 Földközelben az évszázad üstököse Jelenleg szabad szemmel is látható a kora esti, illetve a hajnali égbolton a Hale-Bopp- Üstökös, amely a századvég egyik csillagászati szenzáció­jának és egyben látványossá­gának is ígérkezik. A Hale-Bopp annál is érde­kesebb égitest, mert létezéséről két éve még semmit sem tudott az emberiség, jóllehet már járt a Naprendszer belső térségében, így a Földünknél is, legutóbb mintegy 3-4 ezer éve, tehát a történelmi idők hajnalán. Fel­jegyzések azonban akkor még nem készültek róla. Az üstököst két amerikai amatőr csillagász, Alan Hale és Robert Bopp pil­lantotta meg először teleszkóp­ján 1995 júliusában. Mindketten ugyanazt a csillagképet tanul­mányozták, amikor feltűnt nekik egy elmosódott, pamacsszerű folt, amelyről kiderült, hogy a Nap felé közeledő üstökösről van szó. Az is feltűnt, hogy többi társától eltérően igen korán ész­lelni lehetett, amikor még csak a Jupiter távolságában járhatott. Az üstökösök különös tagjai az égitestek családjának. A Nap körül keringenek, de pályájuk a bolygók pályájával ellentétben megnyúlt, így keringésük köz­ben egyszer igen közel kerülnek a Naphoz, majd irdatlan messze­ségbe eltávolodnak tőle. Az üs­tökös maga általában nem nagy égitest. Magva - legtöbbjük ese­tében - csak néhány kilométer átmérőjű. Piszkos hólabdákhoz lehetne őket hasonlítani, ame­lyekben kisebb-nagyobb kőda­rabokat vízjég és megfagyott gázok tartanak össze. A Naphoz közeledve azonban a fagyott gázok elkezdenek párologni, és az üstökös ,,növekedni” kezd, előbb magvának átmérőjét sokszorosan meghaladó gázbu­rokkal veszi körül magát, majd pedig hosszú csóvát ereszt, amelynek fenséges látványát kö­szönheti. A Hale-Bopp az eddig ismert üstökösöknél viszont amiatt is érdekesebb, mert a mérések sze­rint magva jóval nagyobb tár­saiénál. A csillagászok becslése szerint átmérője akár három­­négyszer nagyobb is lehet a leg­ismertebb üstökösénél, a 76 évente bennünket meglátogató Halley­énél. Ez lehet biztosíték arra, hogy különösen március végén, április elején az évezred egyik legfényesebbnek tetsző égitestjeként fog néhány éjszaka az égbolton tündökölni, mielőtt ismét visszasüvít a Naprendszer távoli vidékeire. A csillagászokat azonban a látványon túl a Hale-Bopp ösz­­szetételének a szerkezete is ér­dekli. Tekintve, hogy az üstökös igen távoli térségekből érkezett, feltételezik, hogy olyan ősi gáz- és anyagfelhőkről nyújthatnak újabb információkat, amelyek­ből Naprendszerünk is kialakul­hatott. A csillagászok a Föld szinte minden részéről vizsgál­ják a Hale-Boppot. Résen kell lenniük, hiszen erre legközebb csak a ötödik-hatodik évezred­ben lesz ismét alkalma az embe­riségnek. A Hale-Bopp majd két évvel ezelőtti váratlan feltű­nése egyúttal felveti azt a kérdést is, hogy milyen veszélynek van kitéve Földünk. A csillagászok ugyanis természetes jelenség­nek tartják, hogy üstökösök más égitestekbe csapódnak, azaz ér­vényes a „mindenkit érhet bal­eset” elv. Legutóbb 1994 nyarán figyelhettünk meg hasonló je­lenséget, amikor a Shoemaker- Levy-9 üstökös a Jupiter boly­góba rohant, miközben darabok­ra szakadt. A bolygónkon keletkezett „sebek”, azaz kráterek tanúsága szerint Földünket is eltalálhatta már jó néhány üstökös. A legje­lentősebb ezek közül az lehetett, amely mintegy 65 év millió esz­tendővel ezelőtt találta telibe Földünket. Feltételezések sze­rint ennek nyomán pusztulhattak ki 65 millió évvel ezelőtt vi­szonylag rövid idő alatt a dino­szauruszok, amelyek pedig mintegy 200 millió éven át ural­ták bolygónkat, így ez a kozmi­kus baleset más irányba terelte a földi élet fejlődését. Jelenleg azonban már jól kiépített megfi­gyelőrendszer jelezné még idő­ben, ha esetleg egy üstökös Föl­dünk felé venné útját. A Hale-Bopptól azonban nem kell tartanunk. A számítá­sok szerint március 22-én került a legközelebb a Földhöz, de ek­kor is 187 millió kilométerre volt tőlünk, azaz még a Napnál is jó­val távolabb. (A Föld-Nap átla­gos távolság 150 millió kilomé­ter körüli.) Annak, aki meg kívánja pil­lantani a titokzatos égi vándort, a csillagászok azt javasolják, hogy derült idő esetén naple­mente után az északnyugati ég­boltot kémleljék mintegy 15 fo­kos szög­magasságban, hajnal­ban pedig nem sokkal a Nap megjelenése előtt az égbolt északkeleti régióit fürkésszék. Hegedűs György A Hale-Bopp az eddig ismert üstökösöknél amiatt is érdeke­sebb, mert a mérések szerint magva jóval nagyobb társaiénál Hiedelmek és mítoszok... Valószínűleg csekély csillagászati ismeretekkel rendelkezhe­tett annak az amerikai szektának a harminckilenc tagja, akik a múlt héten egy kaliforniai kúrián vetettek véget életüknek abban a reményben, hogy egy „közelgő­ ufó”, feltehetően a föld­közelben száguldó Hale-Bopp-üstökös elszállítja őket egy távo­li bolygóra. Az üstökösökkel kapcsolatos hiedelmek és mítoszok mindadddig elterjedtek voltak az emberiség körében, míg nem ismerték az égi mechanika törvényeit. Az első feljegyzések az üstö­kösökről az ókorból származ­nak. A görög csillagászok és bölcselők azonban úgy vélték, hogy az égbolton látható pa­macsszerű tünemény földi ere­detű, azaz légkörünkön belüli kipárolgás idézi elő. Az egysze­rű emberek, de még az uralko­dók és a főpapok is féltek azon­ban a furcsa jelenségtől, ame­lyet nem tudtak mire vélni. Krisztus előtt 44-ben, nem sok­kal Julius Caesar halálát követő­en üstökös tűnt fel az égen, és a rómaiak úgy gondolták, hogy az nem más, mint a meggyilkolt diktátor lelke, amely a halhatat­lan istenek világába tart. A középkorban háborúk és járványok közeledtét látták az üstökösökben. A krónikák sze­rint 1456-ban, amikor a később Halley-üstökös néven ismertté vált kométa tűnt fel az égbolton, II. Callixtus pápa újabb imákat rendelt el, mert úgy vélte, hogy az a Nándorfehérvár felé özönlő török sereg hadiszerencséjét hozhatja. Az üstökösök mibenlétét csak a XVI. és a XVII. század nagy csillagásznemzedéke is­merte fel. A dán Tycho Brache 1577-ben mérte meg először az üstökösök távolságát, és arra a következtetésre jutott, hogy jó­val a Föld légkörén túl száguldó égitestekről van szó. Ezáltal cá­folta a jelenség földi eredetét. Százöt évvel később Edmund Halley angol csillagász tanul­mányozta az 1456-ban, 1531- ben és 1607-ben készült üstö­kösfeljegyzéseket, és kiszámí­totta: egy és ugyanazon üstö­kössel van dolgunk, tehát újabb 75-76 év elteltével, 1758-59- ben annak ismét jelentkeznie kell. A Halley-üstökös a jelzett­­­időpontban valóban feltűnt az égen, és így bebizonyosodott, hogy a kométák a Nap körül ke­ringenek és periodikus jelle­gűek, azaz pontosan meghatá­rozható időpontokban látogat­nak meg bennünket. A forradalmi felfedezések ugyanakkor tápot adtak azok­nak, akik szerették misztikus ré­vületbe kergetni embertársai­kat. Donald Yeomans, a Jet Pro­pulsion Laboratorynak, az ame­rikai űrkutatási hivatalnak, a NASA-nak a Naprendszer kuta­tásával foglalkozó tudományos központjának a munkatársa, az üstököstörténelem szakértője a Reuter hírügynökségnek el­mondta: 1773-ban egy Joseph- Jerome Lefrancais de Lalande nevű francia riogatta a párizsia­kat azzal, hogy állítása szerint 61 üstökös szágult a Föld felé, jóllehet tisztában volt azzal: az ütközésnek nagyon csekély a valószínűsége. Angliában pedig 1843-ban egy William Miller nevű szélhámos „számította ki”, hogy az abban az évben megje­lent üstökös április 3-án kioltja a földi életet. A világ végét meg­jósoló forgatókönyv azonban igaztalannak bizonyult. A dinoszauruszok kihalását meteoritbecsapódás okozta A dinoszauruszok kihalását egy hatalmas meteorit becsa­pódása okozta. Legalábbis amerikai kutatók azt állítják, hogy most erre nézve minden kétséget kizáró bizonyítékot sikerült találniuk Florida partjai előtt a tengerben, pon­tosabban a tengerfenék lera­kódásaiban. A tudósokat már nagyon ré­gen foglalkoztatja, hogy miért halt ki 65 millió évvel ezelőtt a földi élőlények mintegy hetven százaléka, s köztük a dinoszau­ruszok. A kutatók feltételezései szerint 9,5-14,4 kilométer át­mérőjű meteorit csapódott be a Földbe több ezer kilométeres óránkénti sebességgel, s 240- 290 kilométer átmérőjű krátert szakított ki. A felszabaduló energia egyes tudósok szerint olyan hőséget fejlesztett, hogy ez okozta az élőlények kipusztulását. Más kutatók úgy vélik, hogy a felka­varodó por hosszú időre elsöté­títette az eget, a növények fény hiányában elhaltak és az állatok éhen vesztek. A mostani kutatások során 2600 méteres mélységben mint­egy 90 méternyire fúrtak le a tengerfenék talajába. A talajpró­bákban találták meg egy aszte­roida nyomait - azaz bizonyíté­kot arra, hogy a feltételezett me­teorit létezett -, s a legmélyebb­ről felhozott mintában megkö­vült állati maradványokat leltek. Az amerikai Országos Kutatási Alapítvány szerint a földtani tu­dományok terén ez az elmúlt húsz év legjelentősebb felfede­zése - jelentette ki Robert Co­rell az alapítvány nevében. Ismét arccal a Hold felé Azóta, hogy 1972 december közepén az Apolló-17 űrhajósai magukra zárták a holdkomp ajtaját, és visszakapcsolódva az anyaűrhajóhoz, szerencsésen visszatértek a Földre, az emberi­ség nem küldött általa épített szerkezetet égi kísérőnk közelébe. Az idei esztendőben azonban újrakezdődik a Hold „testközeli” kutatása: az amerikai űrhajózási hivatal, a NASA a közelmúlt­ban bemutatta a Lunar Prospector nevű szondát, amely az ősz­szel kezdi meg küldetését a Hold körül. Az űrszerkezetet szeptember 24-én indítják. Öt nappal ké­sőbb, majd 400 ezer kilométer megtétele után, száz kilométerre a Hold felszínétől orbitális pá­lyára áll. Elsődleges célja: tisz­tázza, hogy van-e víz a Holdon. Az eddig ugyanis csontszáraz­nak vélt égitesten tavaly egy amerikai katonai műhold léze­res vizsgálatai arra mutattak, hogy a Hold déli sarkán egy krá­terben befagyott tavak vannak. Az elemzések szerint a kráter­ben lelt jég nem más, mint jelen­tős mennyiségű megfagyott víz, amelyet mintegy 3 és fél milli­árd évvel ezelőtt egy becsapó­dott üstököstől örökölhetett a Hold. A szóban forgó holdbéli térségben a hőmérséklet mínusz 230 Celsius-fok - emlékeztet­nek rá a szekemberek. A Lunar Prospector másik küldetése, hogy befejezze a Hold feltérképezését. A hoz­zánk legközelebbi égitestről - amelyen pedig már tíz embertár­sunk is járt - ugyanis még min­dig hézagosak az ismereteink. Felszínének 75 százalékát még nem térképezték fel. A Lunar Prospector emellett további mé­réseket végez a Hold tektonikus és vulkanikus tevékenységéről, valamint geológiai adatokat is továbbít Hold talajának az ösz­­szetételéről, azaz arról, hogy milyen ásványkincsek bányá­­szására nyílhat egyszer majd le­hetőség. Amennyiben a szonda egy esztendőre tervezett kutatóútja eredményesen fejeződik be, úgy számos izgalmas kérdésre kap­hatnak választ a csillagászok. Például arra is, hogy­ lehetsé­­ges-e egy olyan űrállomás kiépí­tése a Holdon, ahonnan a boly­góközi térbe, elsőként a Marsra, emberekkel a fedélzetükön űr­hajókat lehetne indítani. Az Apolló-15 holdautója a Hadley-szakadéknál 1971 nyarán

Next