Napló, 1997. szeptember ( 53. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-17 / 217. szám
8 NAPLÓ HÉTKÖZNAPOK GRAFOLÓGIÁJA Nem szeret tétlenkedni A „Carmina” jeligés levélíró nagyon elfoglalt ember látszatát kelti. Rengeteg munkát csinál magának, nem szeret tétlenkedni. Feladatai közül mindegyiket egyformán fontosnak ítéli, így valódi egyénisége ki sem látszik a sok ténykedésből. Hogy minél több dolgot el tudjon végezni, sietteti cselekedeteit, ezért sokszor nyugtalan és izgatott, a gyorsaság miatt pedig tettei összefüggéstelennek, felszínesnek tűnhetnek. Aktív, tettre kész és kreatív, sosincs nyugta, a pihenést nem ismeri. Állandó bizonyítási vágy hajtja, aminek alacsony önértékelése, önbizalomhiánya adja az alapot. Viszonylag közvetlen, könynyen kezdeményez felszínes társas kapcsolatokat. Teljes figyelmével a külvilág felé fordul, de annak ellenére, hogy erősen kötődik az emberekhez, elég bizalmatlan, és itt kerül felszínre életvezetésének egyik legnagyobb gondja, mely a kapcsolatait érinti. Ingadozik a teljes önátadás és a magányos elzárkózás között, pedig sokkal könnyebb lenne dönteni, mint ezt az egyensúlyt tartani. Igényli az állandó, hosszú távú kötődéseket, nem szeret egyedül lenni, mégis nehezen engedi kiismerni magát, nem játszik „nyílt lapokkal” még a mélyebb megismerés érdekében sem. Ellentmondásos érzelmei, gondolatai a céltalanság hangulatát idézhetik elő, pedig minden erejével szeretne hinni valamiben. Természetében az akarat uralkodó elem, számára az élet munka és tevékenység. Mivel a cselekvésre „állította be” magát, pillanatok alatt felfogja az adott helyzetet, és illeszkedik bármilyen körülményhez. Gyakorlatias, takarékosan bánik mindennel, életét nem elképzelései világában éli, szokatlanul nagy állóképességgel rendelkezik. Minden esetben a társadalmi normáknak megfelelően viselkedik, semmilyen kötelezettség alól nem bújik ki, még néha elhatalmasodó aggodalmaskodása sem akadályozza. Tudatalatti késztetése, elfojtott vágyai és tudatos irányítása között meg nem oldott konfliktusok feszülnek. Túlemocionált egyéniség, akinél az érzelmek kicsit egyensúlyukat vesztették. Nem hiszi el, hogy önmagáért lehet szeretni, ezért igyekszik mindenki kedvére tenni. Akkor érzi igazán jól magát, ha fontos, nélkülözhetetlen lehet mások számára. Mivel gyakorlatilag minden problémája a kapcsolatok körül forog, az embertársairól való gondoskodás, életük figyelemmel kísérése sokszor annyira kimeríti, hogy saját lelki-szellemi szükségleteire nem is figyel, elfojtja azokat, belső harmóniájának kialakítására ritkán marad energiája. Inkább más problémáival, gondjaival foglalkozik, mások helyett dönt. Jóságát, kedvességét lehetetlen viszonozni, ami elkedvetlenítheti, hiszen ő is várja mások figyelmét. Nagyon jól alkalmazkodik, „frontális összeütközéseket” az élet egyetlen területén sem enged. Mindenáron kompromiszszumra törekszik, bármilyen konfliktust könnyen elsimít. Biztonság után sóvárog, mindent megtesz a vágyott nyugalom megtalálásáért, bár kicsit fél a jövőtől, és nem nagyon bízik saját képességeiben. Feltétel nélküli hitet keres, pedig tudnia kellene, hogy igazi hit nem lehet kétség nélkül, a válaszokat pedig nem a világban kellene keresnie, hanem önmagában. Továbbra is várjuk jeligés leveleiket. Utassy Zsuzsa grafológus-írásszakértő Az önkormányzat pontosan megértette elgondolásainkat A Balatonkenesén töltött 36 évemből négyet igazgatói feladatok ellátására fordítottam - 18 évi szaktanácsadás után - a szolgálat szándékával. Az iskolában arra törekedtünk, hogy az intézmény - jó értelemben - laboratórium legyen, ami a minőség igénylését jelentette. Olyan atmoszférának a biztosítását, amelyben az érvényesülési ösztön - Németh László szavaival - erkölcsi ösztönné alakulhat át. Példát akartunk építeni magunkban, s közben szorgalmaztuk azt, hogy tanulóink is igyekezzenek belső erőforrásaikat gyarapítani. Az önkormányzat és a polgármester pontosan értve és értelmezve elgondolásainkat követő támogatással tette lehetővé, hogy a balatonkenesei iskolából Pilinszky János Általános és Zeneiskola legyen. Csak így volt lehetséges a rövid négyéves időtartam alatt, hogy a megelőző évtizedek során felgyülemlett - gyakran félremagyarázott - jó szándékok megvalósítva bizonyíthassák, hogy ha a „búvópatakok” a felszínre juthatnak, a folyóba és a tengerbe tartanak. Örülök és boldog vagyok, mert amit megteltem, azt nem úgy hagyom el, ahogyan találtam, s ennek fontos záloga volt a község és a gyerekek érdekében kialakított és működtetett együttmunkálkodásunk. Köszönöm, és remélem, „a lomb tovább ragyog” (Pilinszky János)! Kecskés József ny. igazgató, Balatonkenese Az Olvasók fórumában közölt levelek tartalmával nem feltétlenül értünk egyet. Helyet adunk a miénktől eltérő véleményeknek, de nem közöljük a személyeskedő, szélsőséges hangvételű írásokat. A szerkesztőségbe érkező leveleket általában rövidítve - szerkesztett formában - adjuk közre. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy minden, a szerkesztőségünkbe érkezett levél esetében igyekszünk meggyőződni arról, hogy a névaláírás mögött valós személy áll-e. Névtelenül és álnéven írt leveleket nem közlünk, s azokra nem is válaszolunk. OLVASÓK FÓRUMA 1997. szeptember 17., SZERDA Gazdikereső Az állatvédő egyesület gazdát keres egy fajtatiszta német vizslának, egy dalmatának, mundi, foxi, német juhász, kuvasz, snautzer keverékeknek, valamint egyéb kölyök- és felnőtt kutyáknak és cicáknak. Érdeklődni lehet a 88/428- 794-es telefonszámon. A Napló szeptember 3-i számában megjelent A légtéren osztozni kell című levélben leírtakkal nem teljesen értek egyet. Ugyanis a helikopter riasztása szabályszerűen történt, csakúgy, mint a légtér ellenőrzése. A pilóta a minimum háromszáz méteres távolságot betartotta. A baleset bekövetkezéséért a sárkányrepülő pilótája ugyananynyira vonható felelősségre, mint a helikopteré, illetve Benyó György ezredparancsnok. A légtérellenőrzés pedig nem önbíráskodás, ahogy a szerző írta, hanem egy kötelező és fontos katonai teendő. Nem megengedett, hogy akárki, akármikor, akármivel berepüljön egy katonai objektum vagy akár az ország légterébe. Ha pedig nem tudják vagy nem lehet ellenőrizni vagy azonosítani, az elfogására helikoptert kell emelni. Végül az éjszakai repülésekhez szeretnék egypár szót fűzni. A szerző erősen túlzott, amikor súlyos veszélyeztetésről írt, ezt adatokkal próbálván alátámasztani, ugyanis, tudomásom szerint, az ezred fennállása óta és az elmúlt jó néhány évben csak egy katasztrófa történt. Ez a pilóták és műszakiak kitűnő munkáját dicséri. A repüléseket szabályszerűen és biztonságosan hajtják végre. Az ötven-száz méteren való manőverezés egy helikopternek alapvető feladat, ami harchelyzetben elengedhetetlen az életben maradáshoz. Azt se felejtsük el, hogy ezek a fiúk védik és védték az országot akkor is, amikor a déli szomszédunknál háború folyt. Minden elismerésem az övék, és további balesetmentes repülést kívánok az ezrednek. Nyirán Levente, Balatonszőlős VISSZHANG A sárkányrepülő is felelős A harangszót el kell viselni A Napló augusztus 27-iki számában közölt A harang a templomhoz tartozik című olvasói levelet szeretném kiegészíteni. Az én gyerekkoromban még nem volt rádió és telefonébresztő, az emberek a hajnali harangszóra keltek, és az esti harangszóra feküdtek. Elimádkozták az Úrangyalát, és nyugodalmas jó éjszakát kívántak egymásnak. A déli harangszó Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári győzelmének emlékére szól. A harangszó az élőket hívogatja. Elsősorban Isten dicsőítésére, szentmisére, istentiszteletre, de más funkciója is van. Figyelmeztet, ha valahol tűz vagy más természetellenes veszély van, ilyenkor félreverik a harangot. Siessetek, amit lehet menteni, mentsetek! Talán ismerik a kedves harangszó ellen tiltakozók Petőfi Sándor Tisza című gyönyörű, természetet dicsérő versének néhány utolsó sorát: „Másnap aztán félszendergésemből, félrevert harang zúgása vert föl. Jön az árvíz, jön az árvíz, hangzék, s tengert láttam, ahol kitekintek.” Szülőfalumban, Tüskeváron az volt a szokás, ha valaki meghalt, meghúzták a lélekharangot. Ha fiatal vagy gyerek halt meg, egyszer kondult a harang, ha felnőtt női halott volt, kétszer, ha férfi, háromszor kongattak. Erről tudták, ki halt meg. A harangnak nemcsak szíve, lelke is van. Másképp szól Isten dicsőítésére vagy örömünnepre, és másképp szól, ha halottat sirat. Csak meg kell érteni, és azt a pár percet el kell viselni. Hajgató Lajosné Szabó Ágota, Zirc Van egy sziget Takácsiban Van egy falu, Takácsi, amit a szeretet erecskéje éltet. Ebből a faluból kellett eljönnöm nekem a nyolcosztályos általános iskola kialakulásának ötödik évében. Az önkormányzat testülete az általam is kialakított értékes tantestület létrehozásakor úgy döntött, ennek a falunak nincs szüksége a nyolcosztályos iskolára. Akkor már közel húszéves vezető pedagógiai munka állt mögöttem. Fájó volt számomra olvasni, hallani a bezárt nyolcosztályos iskoláról, a gyermekek utaztatásáról, ki Pápára, ki Vaszarra került, ahogy a szülők pénze engedte elbocsátott pedagógustársaim sorsáról, az elbocsátások módjáról. (Engem például többek között szociális helyzetemre való tekintettel bocsátottak el.) Olvastam testületi gyűlésről, amely arról is szólt, kinek a fia rosszabb: a polgármesteré vagy a takarítónőé? Hallom, a megmaradt kicsi alsó tagozatot 1996 és 1997 nyara óta három vagy most már talán négy igazgató irányítja. Nem hallok, nem olvasok a falu épüléséről, eredményeiről, csupán vádaskodásokról, vitákról. Most azonban olvastam a Naplóban egy újságcikket egy szigetről, egy csoportról, mely Takácsiban van, amit és akiket a szeretet erecskéje éltet. Ők nem mások, mint azok, akik megteremtették falunkban a nyolcosztályos iskolát, kultúrát, gyermekszeretetet vittek a falu életébe. Évekig falunapot szerveztek .Az idén már nem volt rá pénzük. És az önkormányzatnak sem?), gyermekeknek játszóházat ünnepek előtt. Van tehát Takácsiban egy kicsi sziget, ahol dolgoznak emberek. Ők azok, akik nagy erőfeszítésük ellenére sem tudták megmenteni iskolájukat, nem tudták megvédeni az ott dolgozó pedagógusokat sem. Munkájukat ezután nem tudják a falunak, annak gyerekeinek szentelni. Nem tudtak megmenteni engem sem attól, hogy olyan munkahelyen dolgozzam, ahol kollégiumi nevelőként a munkaidő-beosztásom miatt nem lehetek a fogyatékos lányommal és a most negyedik osztályba készülő fiammal. Örülök, hogy van egy sziget Takácsiban, ami szeretetet ad gyermeknek, felnőttnek. Kívánom e sziget valamennyi dolgozójának, érjék el azt, amit akarnak és amit megérdemelnek. Aradi Alajosné, Pápa Gyászolja: az egész világ A walesi hercegnő örök álmát a családi birtok nyugalmas szigetén alussza. Ott már nem villognak rá a fényképezőgépek blendéi, szemkápráztató vakui. Ott már örök fényesség veszi körül... A tévé csatornái azokban a napokban rendszeresen tudósítottak a történtekről s vetítettek színfoltokat Diana életéből. Végigkísérhettük életét a királyi családban, ahol a csillogás és örömök mellett fájdalmas megaláztatásokkal, tévelygésekkel teli évek jutottak neki. S ettől lett ő olyanná, mint a legtöjbb ember Nagy-Britanniában és az egész földgolyón. Ettől érezték úgy az emberek, hogy lányuk, testvérük, húguk, nővérük lett Diana. A visszapergetett képekből részben megfejthető a hercegnő eleve elrendelt „bukása”. Károly még a mézeshetek alatt sem fogta meg Diana kezét. Pedig Dianának szüksége lett volna az érintésre, a mély emberi (hitvesi) kapcsolatra. A levetített képek mindegyike ezt bizonyítja. Nemcsak jó barátjával, Elton Johnnal való beszélgetése alkalmával tette annak karjára, vállára kezét, hanem a kamasz gyerekeit is kezének érintésével irányította. Károllyal való közéleti szerepléseiben mintha csak ő kereste volna férje pillantásait. Ezekből csak most utólag tudjuk kiolvasni a valóságot. Diana vágyta volna Károly biztos öszszetartozást sugárzó tekintetét, de helyette futó pillantásokat kapott ugyanúgy, mint a leheletnyi csókot házasságkötésükkor. Közös életük nehézségei, a férj családjának a fiatal asszonynyal szembeni keménysége, Károly hidegsége (Kamilla megjelenése, majd fésületlen vallomása a tévé képernyője előtt) hozta őt a kor egyszerű szülötteinek közelségébe. Diana nem tudott és nem akart hazudni, színjátékot játszani. Tiszta arcú, tiszta tekintetű ember volt, aki óhajtotta a szeretetet. Őszinteséget, emberszeretetet igénylő óvónői hivatása lényéből fakadt, s ő a trónörökös feleségeként is az maradt, aki volt. Minden teatralitást mellőzve közeledett a gyerekek, a betegek felé. A színesbőrű csecsemő is sajátjaként szunyókált fehér karjaiban. Ölbe vette a taposóakna miatt fél lábát vesztett gyermeket is. Megtette mindazt, amit pozíció és pénz híján a kisember nem tud megtenni. Bármilyen fényes ruhában is volt, ha gyermek köszöntötte, leguggolt hozzá és elfogadta a világot. Többet érdemelt volna a szeretetből. Talán megkaphatta volna, ha nem a rideg királyi családba kerül. S miután kivetették onnan, kereste azt időnként nem a legmegfelelőbb módon. De akkor nem ismernénk őt: a kiközösítettet, a becsapott aszszonyt, a gyerekeivel törődő anyát, az útkeresőt, az elbukót, a felemelkedőt. A nép, az alattvalók éppen emiatt a sorsközösség miatt zárták szívükbe a mesék hercegnőjét, Dianát. Most, halála kapcsán elgondolkodhatunk a klasszikus örök emberi értékeken. S ezen moralizál a világ. De túljutunk-e egy lépéssel is a következtetések levonásán? M. Mester Katalin, Devecser