Napló, 1999. január (Veszprém, 55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-23 / 19. szám
1999. január 23., SZOMBAT CSALÁDI HÉTVÉGE Megrengető egy nap... Két jelentős ünnep, Jézus születése és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc között ünnepeljük a magyar kultúra napját. Kultúránk - ne tagadjuk - egyre halványodik, az irodalom és a művészetek területén szinte mindent letarolnak az idegen divatok, Berzsenyi és Vörösmarty költeményeire, Németh László drámáira és tanulmányaira „érdekelt” körökben is sokkal kevesebben kíváncsiak, inkább a semmibe vezető zagyvaságokról vitatkoznak. Persze az avantgárd és a posztmodern vonulat is valamiképpen értéket hordoz, egy-egy korosztály számára mindenképpen. S magam sem zárkózom el a különféle irányzatoktól. De a magyar kulturális szellemiséget - legalábbis számomra - nem ezek a szerzők és műveik képviselik. Ahhoz, hogy fogékonyak lehessünk a modern kultúrára, s ismernünk kell a nemzeti keretek között teremtett értékeinket, a végvári daloktól kezdve a történelmi operákig, Cseh Tamás korunkat kifejező zenéjétől egészen Csoóri Sándor költészetéig, Tar Sándor regényeitől a Nádas Péter-esszékig. De nem válik ártalmunkra, ha mostanában elolvassuk Arany balladáit, Jókai és Mikszáth egy-egy regényét vagy Móricz és Tömörkény novelláit, Ady és József Attila verseit. Mi, magyarok szeretünk nekibuzdulni, fogadkozni; karácsonykor megesküszünk rá, hogy a szeretet, a békesség ezentúl nagyobb hangsúlyt kap az életünkben, a költészet napján elgondolkodunk, hogy azért néha bele kellene lapozni egyegy verseskötetbe, március 15-én és augusztus 20-án történelmi ismereteinket hiányoljuk. És most, a kultúra napja táján rádöbbenünk, hogy egyáltalán nem törődünk humán műveltségünkkel, magatartásunkkal, nem figyelünk a folyamatokra és az ellentmondásokra. S ha mégis megérint bennünket, akkor is csak futólag, felszínesen, épphogy felborzolja lelkiismeretünket. Igaz, anyagi problémáink vannak, nincs pénzünk könyvekre, színházjegyre, hangversenyi belépőre. De ne csapjuk be se önmagunkat, se másokat a kultúra napján. Akinek a kultúra csak századrangú kérdés, ne tegyen erőszakot önmagán, megváltozni úgysem tud, bár a kultúrának éppen az a célja, feladata, hogy harmonikusabbá, elviselhetőbbé tegye mindenki életét. A gazdaságilag fejlett országokban ugyanolyan fontos stratégiai tényező, mint a társadalom más, produktív és profitot hozó területe. A kultúra jó értelembe véve képes megrengetni környezetét. Részt vettem már olyan komolyzenei hangversenyen Füreden és Veszprémben, hogy a termekbe alig fértek be az emberek, pedig pár száz méterrel arrább ismert politikusok fóruma zajlott. S tapasztalom, hogy a hétfőn átadásra kerülő impozáns megyei könyvtárba megnyitása óta tódulnak az olvasók. A kultúrát tehát nem lehet leírni, kiirtani, sem az ünnepén, sem máskor. De túl kellene már lépni az egynapos hivalkodó és kötelező kampányokon, legyen végre természetes szükségletünk a könyv, a zene, a színház, a képzőművészeti alkotás és múltunk ismerete. Általuk a küszködések ellenére is tisztább lélekkel élhetünk. S ezt el is kellene hinni! -kgy- Nemcsak világi, hanem egyházi személyek is öregbítették munkásságukkal a megyeszékhely irodalmi hírnevét. A közeli napokban (február 1.) lesz száz éve, hogy Jánosi Gusztávot (született Jánosik Ágoston) korának legtekintélyesebb irodalmi társulatának, a Kisfaludy Társaságnak tagjául választották. Az első irodalmi szárnypróbálgatás után majd négy évtizedre érte a veszprémi prépostkanonokot ez a kitüntetés 58 éves korában, amikor már fehér fürtök keretezték kedves arcát. Választásának kultúrtörténeti érdekessége s egyben ökumenikus megnyilvánulás, hogy a Duna Melléki Református Egyházkerület püspöke, Szász Károly ajánlotta a katolikus főpapot a Kisfaludy Társaságba. Az a püspök, aki református létére a katolikus poétát, Dantét fordította magyarra, míg a protestánsok nagy költőjét, Miltont pedig Jánosi Gusztáv katolikus kanonok ültette át nyelvünkre. A székfoglalóját egy év múlva, 1990. január 31-én tartotta meg az Akadémia zsúfolásig megtelt felolvasótermében. Ez alkalommal Rostand Edmond francia drámaíró, a Cyrano de Bergerac szerzőjének A szamaritánus asszony című drámai költeményét mutatta be magyar fordításban. Jánosi a mű egy jelenetét fel is olvasta. Hogyan indult el a Parnaszszus hegyére a veszprémi születésű, Balatonkenesén nevelkedett, s a papi pályára lépett fiatalember? Jánosi Gusztáv költői tehetsége már diákkorában megmutatkozott. Székesfehérvárott gimnáziumi társai „poétának” nevezték. Hiszen még diák, amikor 1858-ban megjelent nyomtatásban három verse egy gyűjteményes kötetben. Ugyanebben az évben folyóiratban is viszontláthatta zsengéit. Ezek egyikében Kenesét énekelte meg, ahol gyermekkorának legszebb napjait töltötte. Innen ered élete végéig megőrzött vonzódása a magyar tengerhez és a Balaton-parti kis faluhoz. Az ifjú költő útját Arany János egyengette. Személyesen is megismerkedett vele még papnövendék korában. Arany mindkét folyóiratában, a Koszorúban és a Szépirodalmi Figyelőben helyet adott verseinek, műfordításainak. De Jánosi több fővárosi lapban is publikált. Jánosi Gusztáv mint eredeti költő, nem volt termékeny. Mintegy ötven saját költeménye jelent meg nyomtatásban. Ezek közül a legjelentősebbek a hazafias versei. Közülük többet beválogattak a szerkesztők antológiákba, szavalókönyvekbe. Irodalomtörténetünk - már Jánosi életében is - mint jeles műfordítót tartotta számon. Egész fiatalon, maga kedvtelésére kezdett fordítgatni. Arany János is buzdította, és tanácsaival az epikus költészet felé terelgette. Jánosi Gusztáv nemcsak kellő nyelvismerettel rendelkezett, hanem a művek szellemét is teljesen magáévá tudta tenni. Ezért hatottak műfordításai mindenkor az eredetinek varázsával. Bámulatos nyelvkészsége képesítette arra, hogy az idegen nyelven írt művek értelmi, formai és nyelvi szépségét vissza tudta adni. Első hosszabb lélegzetű műfordítása 1866-ban Veszprémben jelent meg. Bolanden német író Angela című regényét ültette át magyarra. Simonyi Zsigmondnak már gyermekkorában kezébe került ez a könyv. Híres nyelvészként így vallott erről a feledhetetlen olvasmányélményéről: „olyan szép volt, hogy egy üstömben olvastam, s egész éjjel fogyasztottam mellette szegény apám faggyúgyertyáját”. Költői, műfordítói tehetségének kibontakoztatása mellett Jánosi Gusztáv lelkiismeretesen végezte a papi hivatással járó szolgálatot. Egyévi nevelősködés, illetve egyévi hittantanárság után Ranolder János püspök Veszprémbe szólította. Levéltáros, iktató, püspöki titkár, irodaigazgató fárasztó munkáját végezte több mint két évtizedig. Csak a késő éjjeli órákban áldozhatott a múzsáknak. 1887- ben eltávozhatott a püspöki palotából. A várban maradt, a Simoga György által 1798 körül építtetett házba költözött. Ebben az ízlésesen berendezett lakásban fejezte be Tasso A megszabadított Jeruzsálem fordítását (1892). Több ideje maradt most már a másik két kedvteléséhez is: a külföldi utazásra és a kenesei tartózkodásra. Azonban továbbra is hű maradt az olvasáshoz és a műfordításhoz. 1900-ban újabb kötete jelent meg Angol, francia és olasz költőkből címmel. 1905-ben pedig Giovanni Pascoli Paedagogium című latin költeményének magyar fordítását díszes kiadásban jelentette meg. A könyv illusztrátora a németbányai születésű Nagy Sándor festőművész. Jánosinak ez a műve országosan kedvező visszhangot váltott ki. Jánosi Gusztáv a művészi értékek iránti fogékonyságát számtalanszor megmutatta. Csak a bennünket közvetlenül érintőt emelem ki. A Veszprémi Múzeumegyletnek nemcsak szellemi munkatársa volt alelnök-, majd elnökként, hanem mecénása is. Számos múzeumi kiadványt finanszírozott. A balácai ásatások sem kezdődhettek volna el Jánosi anyagi erőforrásai nélkül. Áldozatkészségét Balatonkenesén a katolikus templom is élvezte: hosszú időn át pénzzel támogatta, majd belsőleg renováltatta, fal- és üvegfestményekkel díszíttette. A papköltő, a jeles műfordító emlékét 1928-ban a Balatoni Társaság örökítette meg közadakozásból. A gránitból csiszolt tábla arra a házra került, ahol Jánosi Gusztáv kanonokként háborítatlanul szolgálhatta múzsáját. Veszprémben kevés olyan épület van, amely a szellemi műhely jellegét két évszázadon át megőrizte. A Vár utca 17. számú késő barokk épület ilyen. Molnár Jánosné Műfordító kanonok a várban Jánosi Gusztáv (1841-1911) költői és műfordítói tehetsége Veszprémben bontakozott ki NAPLÓ 7 A csopakiak „admirálisa” Évtizedek óta látom felbukkanni a kulturális rendezvényeken, irodalmi találkozókon, táblaavatókon, kiállítások megnyitóján. Verseket mond, prózarészleteket olvas fel, konferál, és ha kell, énekel. Az ötvenegy éves Steinhausz György sokoldalú ember. S szerencsés is, mert ideális környezetben él Csopakon. Nős, egy fia és két lánya van, tem a község és a megye nevező- szerkesztésében is közremű kötességeit. Ez ma is így van. Az lött. Kezdeményezője volt a idők során tiszteletbeli hajós Csopak-napok egyhetes rendőrkapitány lettem, az utakon vénysorozatnak, amely auguszgyakran viselek egyenruhát, a tus 20-a táján a borhéttel is kikülföldiek ezért elneveztek „ad- egészül és nagy népszerűségnek örvend, ilyenkor nyüzsögnek az emberek a tóparton. 1995 óta őszervezi a Csopak Galéria kiállításait is. A helyi kábeltelevízió műsorának szerkesztésében is részt vesz, két éven keresztül Csopak története címmel tartott előadásokat. A község erdélyi testvértelepülési kapcsolatáról pedig a következőket mondja: Az 1970-ben elhunyt Nyárády-Gulyás Jenő csopaki festőművész - akinek a nyáron emlékkiállítást rendezünk - felesége erdélyi volt. Szovátai rokonaival barátság alakult ki. Szováta a községünkhöz hasonlóan fürdőhely. Az 1989-es romániai forradalom idején segélyszállítmányt vittünk az ott élőknek. Kapcsolatunk aztán rendszeressé vált, ezért felvetettük a testvértelepülési együttműködés lehetőségét. A két polgármester 1996-ban írta alá a szerződést. Steinhausz György 1980-90 között tanácstag volt, 1994 óta önkormányzati képviselő. A népjóléti, a kulturális és a sportbizottság tagja, és az új felállásban a kulturális és sport-, valamint az idegenforgalmi albizottságok elnöke. Feladata, hogy az ezerhatszáz lakosú községben a kultúra és az idegenforgalom megőrizze vonzerejét, merítsen a hagyományokból és befogadja az újat, tegyen eleget a korszerű igényeknek. A csopaki népi táncosok, képzőművészek és a folyamatosan szépülő, formálódó település kedvező adottságaival — például gyönyörű strandjával - megfelelő keretet és terepet ad a munkához. Steinhausz György már eddig is igazi „admirális” módjára viselte gondját közösségének. Valószínűleg így lesz ez a jövőben is, mirálisnak”. A vissza-visszatérő vendégek legtöbbször így keresnek Csopakon. A belső, üdülői esteken én adtam a műsort, énekeltem, magánszámokat mutattam be. A könyvtárral is én foglalkozom. Timár József 1958-ban, hetvenhárom éves korában halt meg. Halála előtt hat évvel Zákonyi Ferenc ösztönzésére bekapcsolódott a balatoni krónikaírói csoportba, és megírta Csopak történetét. Steinhausz György ezt a kéziratot használta fel abban a monográfiában, amely a község fennállásának hétszázadik évfordulójára jelent meg 1977-ben. A kezdetektől 1945-ig tartó fejezetet Steinhausz írta. Az 1997-ben kiadott vaskos falutörténet írásában, A ház 1865-ben épült, és 1913-ban vásárolták meg anyai nagyszülei. Nagyapja, Timár József a két háború között ismert író volt, Steinhausz György a róla elnevezett utcában lakik. Nagyapja (eredetileg Tanczer József) pápai iparoscsaládban született. A református főgimnáziumban érettségizett, majd joghallgató lett Budapesten, de édesapja betegsége miatt abba kellett hagynia a tanulmányait. Segédjegyző lett Pápa környékén, később Füredre és Csopakra került. 1910-től Csopak és környéke körjegyzőjeként dolgozott, és 1922-ben felvette a Timár írói álnevet. Novellái fővárosi és pápai lapokban jelentek meg. Lélek a mezőn című novelláskötetét 1927-ben adták ki. Két évvel később látott napvilágot A roskadozó omnibusz című kötete, amelyben jegyzői emlékeit írta meg. Közkedvelt regénye Az ifjú megfürdött a folyóban (1931). Egy ifjúsági regényében már helyből felszálló repülőgépről is olvashatunk. Steinhausz Györgyöt régi bútorok, könyvek, festmények és emléktárgyak veszik körül. Szereti a történelmi munkákat és a verseket, de művészeti, néprajzi, helytörténeti és erdélyi köteteket is szívesen forgat. 1970 óta lakik a házban, ahol gyermekként sok-sok nyarat töltött. Peremartonban, Lábatlanban, Putnokon éltek, majd mezőgazdasági technikusként Budapestre került. - A szívem csücske mindig is a színjátszás volt, középiskolásként irodalmi szakköröket vezettem, színdarabokat rendeztem, kabaréjeleneteket írtam - meséli. - így aztán jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A felvételivel egyszer kísérleteztem, de nem sikerült. A Kertészeti Főiskola különböző üzemeiben dolgoztam, és közben három színjátszócsoport tagja voltam. Ezekben sajátítottam el a beszédtechnikát, és színpadi, fellépési rutint szereztem. Az 1965-ös Ki mit tud?-on parodistaként a tévés előselejtezőig jutottam. Amikor Csopakra költözött, nagynénje egyedül élt a házban. Steinhausz Györgyöt sokáig csak így nevezték: a főjegyző unokája. Nagyapját becsülték, szerették az emberek, kiálltak mellette, így a házát nem vették el. Az épületet az unoka nászajándékba kapta. Nagyapja emléke arra kötelezte Steinhauszt, hogy tennie kell a falu közösségéért. -Az állami gazdaságok üdülőjében kaptam munkát, majd 1971 májusában az üdülő kultúrása lettem főállásban. 1992 óta vállalkozóként látom el a feladatot, amely mindenkor nagy kihívást jelent. Régebben, a kéthetes beutalások idején nappali és éjszakai hajóutakat tettünk, és a vendégekkel megismertet Keller György Steinhausz György jó gazda módjára törődik Csopak kultúrájával