Napló, 1999. április (Veszprém, 55. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-24 / 95. szám
1999. április 24., SZOMBAT CSALÁDI HÉTVÉGE Mindenki a mókuskerékben Padli, az egykoron fölöttem járt hatalmas gimnazista fiú szokta volt mondogatni, úgy még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Mostanában, amikor rendre keresnek meg olvasók szerte a megyéből azzal, hogy az iskolájukat, óvodájukat bezárni, átszervezni, kifuttatni szándékozik a helyi önkormányzat, hogy mi lesz a gyerekekkel, a szülőkkel, a tanárokkal, bármennyire is igyekszem megnyugtatni az izgulókat, idegeseket, féltőket, állandóan Padli régi közhelye jut az eszembe. Tény, hogy bármelyik végénél ragadjuk meg a történetet, mintha bogáncshoz nyúlnánk, ami nemcsak a ruhát, de a tenyerünket is szúrja. A bogáncs valahol végtelenül egyszerű növény, a probléma, amit most jelképez, az is primitív: arról szól, hogy nincs pénz. Sehol sincs pénz. Az iskolában már régen nem a fénymásolóhoz szükséges papírt adagolják darabonként, hanem a krétát is, grammra. A tanítók évek óta nem számolják, hány rétegű a bőrük, hiszen mindig akad újabb és újabb, amit le lehet róluk nyúzni. A szülők többsége a távol-keleti diszkontban turkálja ki gyermekének a tornacipőt, miközben tudja, hogy a tizenvalahányezer forintos csuka tovább tartana, de hát nincs keret másra. Az önkormányzat fűtési, világítási és bérköltségeket számol, azt latolgatja rendre, hogy honnan, kitől miből vegyen el annak érdekében, hogy oktatási intézményeiben a fenti tételek a lehető legkevesebbet sérüljenek. Az állam hangzatosan mond valami biztatót, közben meg pirul más államok előtt: nálunk a nemzeti összterméknek még egy teljes százaléka sem jut az oktatásra. Cizellálhatjuk, de akkor is igaz: itt a nincs az úr. Márpedig ha a nincs az úr a jövőben, lévén az oktatás nem a máról, hanem éppen a holnapról szól, akkor a nagyobbnál is nagyobb a baj. Ennek bizonyítására elegendő csak arra emlékeztetni, ahogy a történet valamennyi szereplője egymással szembehelyezkedik, s amikor döntő fordulat közeleg, apróbb-nagyobb háborúk törnek ki, frontok nyíltak, addig jutunk, hogy ne én legyek az áldozat, hanem ő, a másik, akit e pillanatban nem fenyeget a veszély. Az a szörnyű, hogy mindenki ugyanabban a mókuskerékben fut őrült erőbedobással, de a kerék csak a saját tengelye körül képes forogni, előbbre nem jut egy centit sem. Úgy még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Igen, valahogy most is van. Most is jut pénz az oktatásra - valamennyi. Hogy több juthasson, tenni kell. Összébb húzódni, az eddigi három kályha helyett egyetlennek a melege köré gyűlni, és ott nagyon-nagyon figyelni arra, hogy a másik kettőn megtakarított költségeket mire is fordítja a fűtő. Ha arra, hogy a megmaradt egyetlenbe jobb szenet vásároljon, jövőre pedig kicserélje azt korszerűbb berendezésre, akkor megéri. Akkor nem „valahogy” lesz, hanem jobb lesz. Üveges Sándor Megyei szerzők az Árgusban A székesfehérvári szerkesztésű Árgus irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője, Péntek Imre rendszeresen figyelmet fordít megyénk irodalmi életére, közli az itt élő szerzők műveit, és tanulmányokat, kritikákat jelentet meg róluk. Ezúttal Géczi János költői világáról Brassai Zoltán írt eligazító tanulmányt. A költő ezer veszprémi naplemente című versciklusából is olvashatunk. Fenyvesi Ottó Amerikai improvizációk című verseskötetéről és Varga Imre költő Tereptárgyak, jósjelek című kötetéről Kilián László tett közzé kritikát. Tüskés Tibor Balatonról szóló, Gyönyörű magyar tengerke című kötetét Bodosi György ismerteti. A nemrég elhunyt Czine Mihály irodalomtörténésztől Bakonyi István vesz búcsút az Árgusban. NAPLÓ 7 Valaki tehát jár a fák hegyén A gyulafirátóti Gyulaffy-napokon vendégeskedett nemrég Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, aki Kolozsvárott él és idén májusban lesz hetvenéves. Versei, meséi népszerűek, fordításkötetei is keresettek. „Egyberostált” műfordításai Csipkebokor az alkonyatban címmel a közelmúltban jelentek meg. Költeményeinek dallamossága és a költő vonzó orgánuma mindig élményt jelent. Szívesen jár író-olvasó találkozókra, a verseket, az irodalmat és a beszélgetéseket szellemi anyagcserének nevezi. „...az egyetemes magyar líra mai első vonalába tartozik” - írta róla Görömbei András irodalomtörténész. Látogatásakor életéről, pályájáról kérdezte munkatársunk Kányádi Sándort. - Milyen családi környezetben nőtt fel? - Székely földműves családból származom, őseim az 1500- as években határőrök, gyepűvédők voltak. A Kányádi nevűeket először a tizenötödik században említik a falumban, Nagygalambfalván, ahol a könyvtári és a népi színjátszás hagyományai a tizennyolcadik századra nyúlnak vissza. Mindig olvasó nép voltunk, nem ritka a 300- 400 éves iskola felénk, már a reformációt megelőzően minden lakott területen iskola működött. Értelmiséggé válásomban az is közrejátszott, hogy a fiatalkori betegségek miatt fizikai munkára alkalmatlan voltam. - A középiskola elvégzése után színésznek készült. Miért választotta ezt a pályát? - Fémipari középiskolába jártam, és már akkor rendeztem színdarabokat, sőt játszottam is bennük. A humán adottságaim nagyobbak voltak. Csupán fél évet jártam a kolozsvári Színművészeti Főiskolára. Édesapám nem állt be a kolhozba, és mivel a húgomat is szerettem volna taníttatni, elmentem dolgozni. Egy időszaki irodalmi folyóiratnál alkalmaztak. Később munka mellett elvégeztem a Bolyai Tudományegyetemet, magyar irodalom tanári oklevelet szereztem. Amikor jó előadást látok, igazán nem bánom, hogy abbahagytam a színészi tanulmányaimat. A totális színészeket szeretem, akik táncolnak és énekelnek, mindenre használhatók. Én meg botfülű vagyok, amit a dallamos verseimmel igyekszem kompenzálni. Illyés Gyula szerint Petőfi is azért hagyta abba a színészetet, mert nem tudott énekelni. - Ön hétköznapi, könnyen érthető nyelven ír. Mi a titka ennek a nemes egyszerűségnek? Nem tartják korszerűtlennek? - Röstellném, ha négyelemis apám, ha még élne, nem értené a verseim lényegét. Kassák Lajos avantgárd költő volt, mégis közérthető nyelven írta a költeményeit. Persze a közérthetőség nem jelent feltétlenül gügyögést. Illyés mondta azt is, hogy az olvasótól is elvárható annyi erőfeszítés a megértés érdekében, mint amennyit a szerző kifejt a megértetés érdekében. Örülök annak, hogy a verseim olvashatóak, erre törekszem is. A nemzetiségi lét egyik pozitívuma, hogy a verseket közel vittük az olvasókhoz. A költemények nyelve közelebb áll az élőbeszédhez, mint a próza, mert ez egy „indulatos”, nyomatékos közlés. Meggyőződésem, hogy minden nagy költő közérthető és mondható is. - Előszeretettel ír gyermekverseket és meséket. - Egy időn át így kerestem a kenyeremet, harminc évet gyermeklapnál töltöttem. Ott erősödött meg bennem a hit, hogy nincs külön felnőtt- és gyermekirodalom. Van erre egy elvásott hasonlatom: csak annyi a különbség a két irodalom között, mint a kis asztal és a magas asztal között. Az asztalnak asztalnak, a versnek versnek kell lennie. - Soha nem fordult meg a fejében, hogy áttelepül Magyarországra? - Nem... Miért kellett volna? - Pályatársai közül ugyanis sokan átjöttek. - Mindenki maga tudja a saját baját. Én senkire nem dobok követ azért, mert áttelepült, végül is nem futott ki a világból. Nem tartom különösebb hősiességnek azt sem, ha valaki a maradás mellett döntött. Az lenne az ideális, ha a világban bárki bármikor szabadon hagyhatná el a hazáját, és amikor akar, sértetlenül hazatérhetne. Nekem Kolozsvárott van több tennivalóm, aki eljött, bizonyára úgy látja, hogy neki meg itt van. - Egy interjúban nyilatkozta: olykor szégyelli, hogy embernek született. Ez kemény vélemény. - Hát nem szégyellnivaló?! Gondoljunk csak Albániára vagy a holocaustra. Az emberiség rettentő disznóságokat követ el. Jártam olyan Gulág-területen, ahol hatalmas nagyságú szúnyograjok támadnak. Ott egyik kivégzési módszer az volt, hogy meztelenre vetkőztették a foglyokat, kikötötték őket és reggelre a szúnyogok végeztek velük. Ilyenkor nem olyan nagyon büszke az ember. A Duna-deltában, a román Gulágon még ezen is túltettek, ott derékig a piócáknak lógatták be az embert és a felsőtestét hagyták a szúnyogoknak. Nincs olyan emberi gazemberség, amire még egy lapáttal ne tudna a másik rátenni. Valaki jár a fák hegyén című kötetének borzongtatóan gyönyörű címadó versében írja: „ én félek még reménykedem ez a megtartó izgalom / a gondviselőfélelem / kísért eddigi utamon” ! Félt valamikor is? / S ki jár a fák hegyén? Az ember addig fél, amíg reménykedik. Ha a reményét elveszíti, már nincs mitől félnie. Parányi lények vagyunk a végtelen világegyetemben. Tréfásan is mondhatnám: valahonnan a világűrből, akik minket „idetettek”, figyelnek bennünket, követik emberhez méltatlan cselekedeteinket. Valaki tehát jár a fák hegyén. Rejtély, hogy kicsoda. Rilkével is felelhetnék: „Valaki van, ki mindent kézbe vesz.” Kellei György A versek nyelve közelebb áll az élőbeszédhez, mint a próza - mondja Kányádi Sándor kolozsvári költő Fotó: Gáspár Gábor Izzó konfliktusok nélkül A veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár hét éve nyugdíjas igazgatójával, Varga Bélával beszélgetett a veszprémi Városi Művelődési Központ Vendégeink a barátaink rendezvénysorozatában a hét közepén Czingráber János. A megbecsült és mai is tiszteletre méltó intézményvezető közvetlen hangon, humorral vegyítve vallott családjáról és gyerekkoráról. Családja 1936- ban Pápa mellett, Mezőlakon telepedett le, itt járt általános iskolába. Szülei polgáriba íratták, remélve, hogy segédjegyző vagy tanító lesz a fiukból. De egy könyvtárosi tanfolyam elvégzése után, 1950-ben a távoli Békéscsabára helyezték könyvtárosnak, ahol Lipták Pál könyvtáros, festőművész mellett dolgozott. Pezsgő kulturális élet alakult ki akkoriban, ezért a békéscsabai egy esztendő a „világ elejét” jelentette a fiatalember számára. Személyes sorsa kedvezően alakult, jó időpontban született, hangsúlyozta a vendég. Falusi, paraszti származásának köszönhetően a rendszer felkarolta, ám a politikai változások, a diktatúra túlkapásai őt nem érintették, szégyellnivaló ügyekbe sem akkor, sem később nem keveredett. Veszprémben 1952-ben kezdett el dolgozni, a „hőskorban” vidéken szervezte a könyvtárakat. Varga Béla 1962-ben lett a megyei könyvtár igazgatója. Az intézményt ekkor még a múzeumban helyezték el, s csak hat év múlva költöztek a mostani épületbe. A beszélgetésből kiderült, hogy higgadt, tárgyilagos vezető volt, és rendszeresen kiállt a kollégái mellett. Keveset rendeltek be raportra a pártbizottságra, izzó konfliktusa soha nem akadt. Ma is úgy jár be a megyei könyvtárba, mintha hazamenne. Valamit mindig tenni kell, jegyezte meg. Három éven át, 1995-ig ezért vállalta el a szocialista párt Veszprém városi elnöki teendőit. Nagyratörő politikai ambíciói azonban soha nem voltak. Arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb eredmény az életében, így válaszolt: - Egész életemet fontos eredménynek tartom. - Így- Varga Béla: Szégyellnivaló ügyekbe soha nem keveredtem Fotó: Andrányi Erős várunk-e még a nyelv? Benne él a nemzet, általa lesz tudás, a kétely, a kétségbeesés óráiban egyetlen vigaszunk, felnevelő édesanyánk. Mennyi idézet, mennyi fényes név anyanyelvünk magasztalására. De vajon mit érnek a szebbnél szebb gondolatok, a drága nevek, ha évente csupán egyszer, ilyentájt, a magyar nyelv hetén hangzanak el? Pilinszky János valamikor egy nyilatkozatában nevetségesnek tartotta az anyák napi és nőnapi ünnepségek hamis pátoszát, mondván, a legszentebbet, a legoszthatatlanabbat, a legegyetemesebbet nem lehet egy napon ünnepelni. Iskola, irodalom, nyilvánosság. Mióta a nemzet önmagára eszmélt, ez volt a nyelv zegzugos várrendszerének az a három bástyája, ahol mindig fennen lobogott a zászló. Ma az iskolában az igazgató utánanéz, nem-e történt valami, nem-e lehetséges, nem-e elképzelhető. A történelemtanár - horribile dictu- így értékeli Széchenyit: nem tudnak nála nagyobb magyart mondani. A többiek kiosszák a dolgozatokat, és úgy általában mindenki a fogasra akassza a kabátját. A szépirodalomban néha már ortodoxiának számít az ápolt, igényes, választékos stílus, művelője pedig elavultnak és maradinak. Magára valamit is adó írónak nem illik egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, a szabályos mondatszerkesztésről nem is beszélve. A modernség leple alatt a zagyvaság ütötte fel a fejét. Pedig Kassákék másként gondolták és csinálták. A legnagyobb hatású médiumok vigasztalan perspektívákat tárnak elénk, ami önmagában is szomorú, de ráadásul még meg is fertőzik, meg is zavarják és tanácstalanná teszik az ép nyelvérzékű egyszerű embereket, akik letéteményesei az anyanyelvnek, akitől egy Bessenyei, egy Berzsenyi, egy Arany se röstellt tanulni. A három bástya pedig omladozik, a zászló félárbocon, holott a várat már nem akarja bevenni senki. Senki nem akarja németté, szovjetté tenni, a nagy világnyelvek illedelmesen kopogtatnak a kapun, de bebocsáttatásuk csakis az anyanyelv tökéletes birtokában nyeri el egyáltalán az értelmét. A várat már nem ostromolják, csak omladozik. Omlasztja a Portyázó Pökhendiség, rést üt rajta a Nehézkes Tunyaság és koptatja a Sivár Gondolatnélküliség. Erős várunk-e hát még a nyelv? Várnak már nem vár, csak turistalátványosság, zajos idegenforgalmi kavalkád. De erősnek még erős. Lobog, pislákoló őrtüzei még fellobbannak, és fényüknél érezni melegét, simogatását, szigorát, érezni, hogy nyelvünk nemcsak írás és beszéd, hanem lélek is, és határai mindig egybeesnek a lélek határaival. Ha ezeket a határokat is megcsonkítjuk, többé nem benne él a nemzet, nem lesz általa tudás, nem lesz egyetlen vigaszunk a kétely és kétségbeesés óráiban, és nem lesz felnevelő édesanyánk. Bresik Vilmos