Napló, 1999. október (Veszprém, 55. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-11 / 237. szám

6 NAPLÓ ÉVGYŰRŰK 1999. október 11., HÉTFŐ Nyugdíjasélet Tördemicen A badacsonytördemici nyugdíjasklub ma az alapító tagok létszámának háromszorosával büszkélkedhet. Eleinte csak néhány­an jártak be a falu könyvtárába beszélgetni, de mivel ez zavarta a kötetekben elmélyülők nyugalmát, az összetartó kis csapat klubot alapított. Igaz, a nyáron havonta, egyébként pedig hetente rendezett találkozókat csak hölgyek tisztelik meg jelenlétükkel, az évi egyszeri, egynapos, önkormányza­ti támogatással szervezett kirándulásokra már a férfiak is el­kísérik asszonyaikat. A kiruccanások persze nem nyúlhatnak túl hosszúra, mivel az asszonyok féltik a lábasjószágokat a pusztítástól, ugyanis gyakori „vendég” a portákon a görény. Ráérő idejükben a klubtagok színdarabot tanulnak - amit a falu színe előtt mindig nagy sikerrel mutatnak be aztán meg ellátogatnak egy valódi színházba is, már mint nézők. A nótás kedvűek csoportja vendégszerepléseken mutatkozik be a környéken. A téli esti vetítések alkalmával viszont ők látják vendégül a régi kedvenceket, Szeleczky Zitát, Latabár Kálmánt, de Arany és Babits is megelevenedik egy-egy szép költemény erejéig. Olyankor, ha a havat hordja is a szél, né­­hányan mégis összejönnek legalább egy tercierére, hiszen megbeszélnivaló mindig van, a klubfoglalkozás sosem ma­radhat el. Politikai témának, pletykának viszont nincs helye, tévét is ritkán néznek, viszont annál népszerűbbek az ünne- A badacsonytördemici nyugdíjasklub tagjai ritkán utazgatnak, de pék, a húshagyó kedd, nőnap, karácsony, törzshelyükön gyakran összejönnek, mert mint mondják, ők falujuk­ tázs­ban is jól érzik magukat Kortalan könyvajánlat Csorba Csaba nemrég két ér­dekes, képes és hasznos tudni­valókat tartalmazó történelmi témájú kötetet indított útjára. Mindkettő témájául magyaror­szági váraink szolgálnak. A Re­gélő váraink és a Legendás vá­raink című kiadványok a törté­nelmi Magyarország legendás hírű erődítményeit mutatják be, megismerhetjük valóságos his­tóriáikat és az évszázadok során hozzájuk kapcsolódott legendá­kat, regéket, anekdotikus törté­neteket is. Hogyan előzzük meg a beteg­ségeket és erősítsük meg ellen­álló képességünket? Hogyan csökkenthetjük a fájdalmakat és gyógyíthatjuk meg az enyhébb lefolyású betegségeket? Milyen szereket tartsunk­ természet­­gyógyászati házi patikánkban? Dr. Ulf Böhmig orvos-szerző Természetgyógyászat otthon cí­mű könyvében a fenti kérdések­re kíséreli meg a válaszadást. Átfogó ismeretekkel bővítheti eddigi tudásunkat a könyv, és gyakorlatban jól alkalmazható módszereket is nyújt. Mellékle­tében a gyakran előforduló tüne­tekhez és laborleletekhez igyek­szik kulcsot, megoldást adni. Keleti eledel: a padlizsán Az őszi konyha egyik köz­kedvelt zöldsége a padlizsán. Leginkább töltve, rántva és le­csónak elkészítve használják háziasszonyaink. A padlizsán indiai eredetű növény, de Kr. e. 600 táján már Kínában is mindennapi eledel volt. Akkor maláj­­ királydiny­­nyének hívták. A kínai nők szépítkezéshez használták. Ha­zánkba török közvetítéssel ke­rült, erre utal másik neve: török­paradicsom. De sokan tojásgyü­mölcsként is emlegetik. A padli­zsán nyers termésének minden 10 dekagrammja 15 kcal ener­giát tartalmaz. Sajnos főzéssel­­sütéssel ez erőteljesen csökken. Tanácsos felhasználás előtt jól besózni, majd a felszínén kelet­kező folyadékot felitatni, így kissé keserű mellékíze közöm­­bösödik. Történelme során a padli­zsánt félelemmel vegyes tiszte­let övezte. Évszázadokon át az a téves hiedelem élt vele kapcso­latban, hogy elmebajt, leprát, sőt rákot okozhat. Ugyanakkor például az afrikai népi gyógyá­szatban régóta használják ned­veit epilepszia, kanyaró és gyo­morrák ellen is. Magyarként­­ Kanadában Szirti Árpád a szívében maradt hazafi, bár sokáig nem látogathatott haza Nemrég hosszabb időt töltött gyermekkora helyszínén, Bala­tonalmádiban a 73 éves Andrew Szirti, azaz Szirti Árpád, aki 1947 óta Kanadában él, s aki hosszú évtizedeken át látogató­ba se térhetett haza Magyaror­szágra. Levelezései révén azon­ban örökös kapcsolatban állt az almádiakkal. 1945-ben, mint meséli, tizen­hét éves fiatalemberként, leven­teként sodródott Ausztriába, majd a háború végén a megtor­lás elől menekülve végül is Ka­nadában kötött ki. Ott azonban nem volt gazdag rokona, isme­rőse, aki segítse, saját lelki és testi erejére volt utalva, hogy megéljen, egzisztenciát teremt­sen. Életútja mégsem hasonlít a szokásos sikertörténetekhez, mint azt Majkó Gábor, Almádi tiszteletbeli alpolgármestere is tanúsítja, aki kezdettől fogva le­velező kapcsolatban állt vele , hiszen Szirti Árpád nem az a faj­ta idegenbe szakadt dúsgazdag hazánkfia, aki jövedelme ka­matos kamataiból szórhatná a pénzét. Szirti Árpád a szívében hazafi. Az eltelt több mint öt év­tizedben kemény munkával dol­gozott, s így szerzett nyugdíjá­ból támogatta a két tannyelvű gimnáziumot az elmúlt években angol nyelvkönyvcsomagokkal. Nemrég a diákoknak egy meg­hitt összejövetelen a 18. századi tudós polihisztorról, teológus­orvosról, a Tóth-féle Magyar anekdotakincsből már gyer­mekkorában megismert Hatva­ni Istvánról tartott diavetítéssel egybekötött előadást. Ekkor be­szélgettem vele, faggattam élet­­útjáról, életfilozófiájáról. Az élet értelme az, amit adunk neki - mondja Szirti Árpád, aki negyvennégy esztendeje él Kanadában, s aki nem feled­te el magyarságát, nyelvét és gyermekkori balatonalmádi élményeit - Anyám és apám igen korán elváltak, így én a nagyszüleim­­nél éltem - idézi a kezdeteket. - Nagyapám gimnáziumi tanár volt, sokat foglalkozott velem. Széles látókörű ember volt, s en­gem is arra nevelt, hogy mindig távolabbra nézzek, lássak. Hogy mi az élet értelme, azt ekkor ta­nultam meg. Az élet értelme az, amit adunk neki. Tálcán nem kí­nálnak fel semmit, s ha meg is tennék, mit érnénk vele, ha egy­szer nem a sajátunk, ha­nem mi találtunk rá a magunk útjára. Édesanyja sokat betegeske­dett és közvetlen a második vi­lágháború kezdetén meghalt. Gyermekkori emlékei közt ku­tatva kiderül, igen jó barátság­ban éltek nagyszülei a szom­szédjukban lakó Váth János hajdani iskolaigazgatóval, jeles íróval, Almádi büsz­keségével, akinek tiszteletére szobrot állít e hónapban a város. Bizonyára az árvaság, a korai leventeélmé­nyek edzették keménykötésű fiatalemberré már tizenhét éve­sen is az ifjút. Kanadában kez­detben mint favágó kereste a ke­nyerét, majd egy nikkelbányába került, azután egy farmra Onta­­rióban. Nagy előrelépés volt, mikor egy bádogosgyár mun­kása lett. Ezután Montreal kö­vetkezett, ahol abban a repülő­­gépgyárban dolgozott, ahol a koreai háború idején az ameri­kai légierő utánpótlás-vadász­gépeit készítették. Ekkor hatá­rozta el, vegyészetet tanul, szak­mát szerez. Előbb Drummond­­ville-ben egy textilüzemben he­lyezkedett el, mint egy vegyé­szeti laboratórium minőségi el­lenőre, majd miután a gyárat átköltöztették Saint-Jean-Port­­ba, gyártásfejlesztéssel foglal­kozott. Innen ment nyugdíjba is. - Hazajövetelről persze szó sem lehetett negyvennégy éven át - mondja. - Először 1989- ben merészkedtem át a határon. Addig csak levelezni tudtam az itthoniakkal, de kezdetben még azt sem lehetett. Emlékezetes dátum volt a ka­nadai magyaroknak 1957, mi­kor több hullámban érkeztek a forradalom utáni menekültek, meséli. - Híreket kaptak a szü­lőföldről, a hozzátartozókról. A menekültek leveleket is hoztak magukkal. Nagy volt az öröm. A nehéz időkben mi is megpróbál­tunk segíteni honfitársainknak. Ruha- és élelmiszercsomago­kat küldtünk az anglikán egyház közvetítésével Magyarország­ra. Quebec tartományban, ahol élek, az angol katolikusság ki­sebbségben él, viszont magyar papunk van, Somorja Béla szol­gál közöttük, mondja boldogan. Szirti Árpád 1984 óta nyug­díjas. Magyar feleséget válasz­tott magának Kanadában is. Két gyermekük született. Fia csend­őr lett, leánya ápolónő. Felesége 1989-es első látogatása alkal­mával még el tudta kísérni Ma­gyarországra, de azóta súlyos beteg lett, Parkinson-kóros és depresszióval is küszködik, mondja leverten Szirti úr. Majd megjegyzi: A sors iróniája, hogy neje betegsége is segítet­te őt, hogy még egyszer - ki tud­ja, talán utoljára - ellátogathas­son Almádiba. Miután felesé­gét gyógyintézetben gondoz­zák, magas államsegélyt kap­tak, s ebből teremtődött meg az út ára. Az újabb útra neje is na­gyon készült már évek óta, de nem jöhetett. Viszont férjét mindenképpen küldte, hogy majd élménybeszámolójából ő is töltekezhessen. Balatonalmádi polgármeste­re, dr. Kerényi László Szirti Árpádnak ittjártakor Almádi tisztelete jeleként átadta a város címerét, zászlaját és köszönő­levelét. A gimnázium pedig tiszteletbeli tagjává választotta. Szirti Árpád búcsúzáskép­pen, intelemként és útravalóul egy második világháború után megkezdett emlékkönyv első lapjára vetett bölcsességet aján­lott a diákok figyelmébe, amely a mának is szólhat: „Az ókor is­tenei meghaltak; most miraj­tunk múlik, hogy a mennyorszá­got vagy a poklot teremtsük meg magunknak!” Toldi Éva Megyénkbeliek Pannonhalmán E hét végén, október 9-10-én az Idősek nemzetközi éve című országos találkozóra megyénk­ből is érkeztek nyugdíjas kultúr­­csoportok Pannonhalmára. A gyulafirátóti, ösküi közösségek többek között kecskeméti, móri, enyingi, dunaszentgyörgyi, isa­­szegi, tápszentmiklósi, töltés­­falvai, valamint felvidéki (Ga­­lánta), németországi (Engen) csoportok társaságában szom­bat délelőtt 10 órakor a bencés főapátság bazilikájában szent­misén vettek részt, majd utána Áment Lukács orgonahangver­senyét­­hallgathatták meg. Az apátsági kolostort helyi vezetők mutatták be a csoportoknak. Dél körül térzene köszöntötte a vendégeket a Szent Márton-szo­­bornál, s menetzenével érkeztek a művelődési házhoz, ahol a nyugdíjas csoportok bemutatták műsoraikat. A program tartal­mában roppant gazdag volt, hi­szen abban a hagyományőrzés, a népdalkórusok produkciói mellett paródia, líra és kamara­­kórus-bemutatók is szerepeltek. Vasárnap diófaültetéssel em­lékeztek a jelenlevők ezeréves államiságunk és magyar keresz­ténységünk közelgő jubileumá­ra, majd az öregfiúk futballmér­kőzései zárták a napot. Út az örökkévalóságig Érezte, valaki nézi... De már annyira idegen volt számára min­den és mindenki, hogy nem akarta azt se tudni, ki az. Néhány éve már csak úgy járt-kelt a világban, lakása, munkahelye és a sarki élelmiszerbolt között, mint aki nem vár már különösebb válto­zást az életében, mint aki beletörődött, beleszürkült önmaga üres­ségébe, magányába. Pedig a szomszédai, barátai a korábbi lakó­helyén váltig állították, hogy férjhez kell mennie vagy legalább élettársat találnia. Akkor még ő is úgy gondolta, jó volna, hiszen gyermekei is elköltöztek, önálló életüket élik, s a magány egyre erősebben tört rá naponta, mikor a munkahely zsongása után be­tért üres lakásába. De azután feladta. Nem volt az a fajta, aki erő­szakosan keresi „áldozatát”, s mikor megtalálta, cserffel, női ra­vaszsággal behálózza kiszemeltjét. Soha nem lett volna képes ar­ra sem, hogy hirdetést adjon fel vagy arra jelentkezzen. Ha az élet, a sors vagy talán az Isten - gondolta újabban meg-megújuló kétel­kedéssel - nem hoz közel hozzá valakit, hát ő nem fogja keresni, az biztos. Gondosan elpakolta a vásárolt dolgokat, s aztán sarkon fordult és elindult a park felé. Talán elidőzhetek itt egy negyedórát, pihen­tetve szemem a kis szárcsákon, amint anyjuk a halfogás rejtelmeire tanítja őket a tavon, gondolta. Behunyta szemét, s arcát a napko­rong felé fordítva élvezte az őszi fény meleg ölelését. Újabban sok­szor időzött itt a zöldben. Gyermekkorát idézte minden, a fű illata, a hintázó gyerekek kacagása, sikítozása, még a levegő simogatása is, amint meglebbentette a lehullott leveleket az úton. Érezte a bátyja erős kezét ilyenkor, amint húzza magával az iskola után - ez ugyanis jó indoknak tűnt az egykori kamaszfiúnak ahhoz, hogy a húgocskájával törődés ürügye révén focizzon egyet az utcai have­rokkal, míg anyáék hazaérnek. Elképzelte most újra, hogy kisgyermek. Milyen jó volna na­gyokat kurjongatni a világba megint: Józsi, merre vagy?! Józsi, gyere ide! Józsi, félek! De Józsi már két esztendeje nincs. Józsi­ba már nem lehet kapaszkodni, mint ahogy kicsibe sem, aki el­hagyta őket nagyon korán, hogy helyettük a pénzzel kössön örök hűséget. Nagy csalás, ámítás volt az egész élet, gondolta. Mindig azt hit­tem, a jóért előbb-utóbb jót kap az ember cserébe, még akkor is, ha pillanatnyilag épp az ellenkezője látszik. Két évtizede ebbe ka­paszkodva hittem, reméltem. Nem volna tisztességes, ha letagad­nám, hogy nem telt örömem a gyermekeimben, gondolta azután. Hogy nem éreztem szerető közösségben magam közöttük és bará­taim között. Volt sok boldog órám is, meghitt baráti, félig szerel­mes, nemesen tiszta kapcsolatom, amelyeket mindig mások miatt (a gyermekek, az idős anyám iránti felelősségérzetből) idejekorán elaltattam magamban. Igazából mára csak a munkám maradt meg kárpótlásként. Tudta, nem volna­ szabad ezt „Csákként” emlegetni, hiszen so­kan nem találják helyüket az életben, sokan munkanélküliek és nemszeretem munkáktól elgyötörtek, mégis becsapottnak érezte magát. Ha majd nyugdíjas leszek, gondolta számtalanszor, beme­gyek egy otthonba, ott majd lesz állandó társaságom, s szobatár­saimból meg az emlékeimből élve, eltakarhatom majd mai kudar­caimat. Őrület, gondolta ismét, most meg úgy érzem, valaki mögöttem áll. Belerémült a gondolatba, hogy vénségére hallucinációi, kény­szerképzetei lehetnek. Csak lassan, nagyon lassan, lopva merte kinyitni a szemét. Azon megfordult, és egy mosolygós szemű ma­ga korabeli férfit látott ácsorogni nem messze mögötte. Mikor te­kintetük összetalálkozott, különös érzés futott át rajta. Találkoz­tunk már, az bizonyos, gondolta, de fogalmam sincs, hol, mikor. - Zsuzsa, te vagy az?! - szólt hozzá az ismerős baritonú férfi. Felállt és közelebb lépett hozzá, aztán ahogy közledtek egymás­hoz, rádöbbent: - János!!? Te itt? Én úgy hallottam, te külföldön élsz évtizedek óta. - Hazajöttem, kerestelek régóta - mondta szinte súgva a férfi. Majd bicegve eléje lépett keservesen szégyenkező tekintettel. János gyermekkori játszótársa, majd tanúja volt két és fél évtize­de az esküvőjén. A tehetséges zenészfiú gitárjával már akkoriban is a világot járta. Családjuk bensőséges barátja lett, s mikor itthon volt, egy-egy alkalommal még a kisgyermekeiket is elvállalta, hogy ők néha kiszabadulhassanak párjával egy-két órára, valami­lyen tartalmas szórakozást keresve a fővárosban. Már nem nagyon emlékezett rá, hogy történt, de egy nap János eltűnt a szemük elől. Csak később értesültek róla, hogy Amerikába disszidált. Pár éve meg azt híresztelték róla, hogy autóbaleset áldozata lett... Mindez pillanatok alatt futott át rajta, s mikor közelebb lépett hozzá, megértette a férfi reménykedően sugárzó tekintetéből, hogy segítenie kell, s hogy nem tétovázhat tovább... Karját nyújtotta a bicegőnek, aki botjára támaszkodva, angyali mosollyal állt meg mellette, készen arra, hogy elinduljon vele együtt bárhová, akár az örökkévalóságig... té

Next