Napló, 2000. április (Veszprém, 56. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-18 / 91. szám

I TV-JEGYZET Hölgyek kéjsóvár uraknak ! Megszokhattuk már, hogy a televíziókban nem nagyon tarta­t ják be a műsorújságokban megjelölt kezdési időpontokat, sőt a­­ műsorváltozásokat sem jelzik mindig. Előfordul, hogy az RTL­­ Klubon nem azt a filmet vetítik, amelyet vár a néző. A csúszá­­­­sok persze megmagyarázhatók, különösen az MTV1-en, késő­­ este. Az Aktuálist pénteken 22.10-kor adták volna, de majd­­­­nem tizenegy óra lett, mire befejezték a húszpercesre szánt műsort. Baló György a tiszai árvízről tudósított, szomorú, megdöbbentő képsorokkal. Különösen a szülői házat kénysze­rűségből elhagyó 73 éves néni keserves szavai hatottak rám, öreg házát, kis vagyonát, szerencsétlen állatait siratta, sajnál­ta. S hogy mi következett ezután? Ernyey Béla Hölgyválasz cí­mű műfajtalan huszonhat perce a „ vadásznőkről”. Egy pilla­natig sem gondoltam azt, hogy oroszlánvadászokat látok szok­nyában. Sejtettem, hogy pasikra lecsapó hölgyekről lesz szó. Az árvízi katasztrófa képsorai után a csinos, előkelően élő interjúalanyok és a műsorvezető nem a két műsor nagyon is mély tartalmi, morális ellentéte miatt keltettek bennem ellen­érzést, inkább fölényük, üres fecsegésük irritált. Régóta készültem rá, hogy bekukkantak a Hölgyválaszba, az öregedő, barázdált arcú színész produkciójába. Mert jót soha nem hallottam róla, és nem is csodálom. Emyey tőlünk­­ nyugatabbra csinált karriert, amikor levetette a katonai­­ egyenruhát a népszerű magyar filmsorozat forgatását követő­ ! -­en. Itthon elénekelt egy-két fülbemászó dalt, aztán kiment, és állítólag ismert sztár lett. A hírek erről szóltak, ha nem csal az emlékezetem. Persze minden relatív. Nekem Huszti Péter, ír Gálffi László, Lukács Sándor (csak néhány név) a valódi szí­ ■ nész. Lehet, hogy Ernyey felismerte, itthon nem képes erre a­z I produktumra, odakint viszont ellavírozhat. De aztán jött, és megjelent a képernyőn. Egyáltalán nem tudom, hogy mit akar, a talán idősödő kéjsóvár uraknak csinálja a Hölgyválaszt. Vagy egykori és mai szépfiúknak, akiknek már csak az emlékezésre futja, és akiknek még lehet jövőjük, reményük arra, hogy csi­nos lányok, nők vadásznak rájuk. Másokat ugyanis nem igaz­­­zán érdekelhet a nős férfiakat gyorsan „kivégző’, uralkodó­­ szellemű, „nevesincs” fiatal színésznő, vagy a bulizás, ha so­kat iszik, kezdeményező festőnő. Az affektáló marketingigaz­gató hölgy elgyengüléseiben sem rejlett semmi vonzó filozó­fia. A tört magyarsággal beszélő olasz fiatalember rajongásá­ban legalább volt valami mediterrános, természetes vonzódás s a magyar lányok iránt. „Show-mesterünk”, Fábry Sándor vi­szont őszinte volt, mondott néhány érdekes, elfogadható dol­got a témáról. Például azt, hogy a túlságos nyomulást nem sze­­­­ reti szerelmi ügyekben. Emyey ezt megfontolhatná a sminké- f E­ leinte furcsa jelenség volt a városban, mert egy érdekes arc, egy idegen akcentus mindig feltű­nést kelt. Amikor megnyitotta az első nagyobb kínai üzletet Ajkán, sokan gyanakodva fi­gyelték. Olyan sok szörnyű pletykát lehetett hallani a kí­nai maffiáról és a leszámolá­sokról. Hamarosan kiderült, hogy Wu Lile és unokatestvére csak megélni szeretne itt, sem­mi közük ellenségeskedő cso­portokhoz. Vajon mi késztet egy kicsi, törékeny kínai lányt arra, hogy elhagyja az otthonát és nekivág­jon a nagyvilágnak? Lile nem Magyarországon próbálkozott először. Japánban tanult ruha­tervezést olyan sikerrel, hogy az iskola elvégzése után munkát is ajánlottak neki. Hazautazott, hogy az iskolai vízumát munka­­vállalásira cserélje, amikor ki­tört a Tienammen téri lázadás. Politikai okok miatt hónapokig nem mozdulhatott a hazájából, senki nem kapott kiutazási en­gedélyt. Leendő japán munka­helyén nem várták meg. Választania kellett: marad Kínában, vagy Európában pró­bál szerencsét, ahol már éltek is­merősei. 1990-ben unokatestvé­rével együtt elindult Ausztriába, s útközben leszállt Budapesten, hogy az ottani barátait megke­resse. Sem németül, sem ma­gyarul nem beszélt. Hazánkról csak annyit tudott, hogy élt itt egy Petőfi Sándor nevű költő, akiről tanultak az iskolában. Va­lahogy nem utazott tovább. Itt maradt Magyarországon, máig sem érti, miért. Talán mert itt még nagyobbak voltak a lehe­tőségek, mint gazdagabb szom­szédunknál. Ismerősei szinte valamennyien az akkor népsze­rűvé váló kínai árukkal keres­kedtek. Nagy volt az igény az ol­csó, tetszetős árura, még akkor is, ha az nem volt túl jó minősé­gű. Meg lehetett élni belőle. A kapcsolatok megvoltak, csak ki kellett használni a lehetősége­ket. Gyorsan kiderült, hogy a fő­város telített, kevés esélye van a tisztes bevételre, ráadásul meg­jelentek az egymással versengő csoportok. Lile és társa ekkor döntött úgy, hogy kisebb vidé­ki várost keres, ahol kelendő a portéka, amivel kereskedik, de nincs erős konkurencia, így ta­lálták meg rövidesen Ajkát. Nem volt egyszerű dolguk, egyikük sem beszélt jól magya­rul, így kellett egy teljesen ide­gen közegbe beilleszkedni, dol­gozni. Ráadásul közbeszólt a szerelem. Lile megismerkedett egy magyar fiúval, akihez ha­marosan hozzá is ment fele­ségül. 1993-ban megszületett Emese, a közös kislány. A há­zasság azonban nem bizonyult tartósnak. Valami mégsem egyezett közöttük, pedig soká­ig próbálkoztak. Kibékülések, elköltözések, viták, de a kapcso­latot nem lehetett megmenteni. Emese most hétéves. Se nem magyar, se nem kínai. Mindkét országot, mindkét nyelvet is­meri. Ha itt van, nem szólal meg kínaiul, ha a nagyszüleivel Kí­nába utazik, nem beszél ma­gyarul. Ha ott van, hiányzik az anyja, ha itt van, nem érzi magát otthon. Most menne iskolába, de vajon hova? Lile nehéz döntés előtt áll. A szülei levennék a vál­láról a gyereknevelés gondját, de ő anya, aki a munka melletti kevés idejéből szeretne minél többet a kislányával tölteni. - Tudod - mondja nekem -, mindig ilyen nyughatatlan ter­mészetem volt. Sokat tudok dol­gozni, szeretek is, de gyakran eszembe jut, hogy milyen sok mindenről lemaradok. Még a sa­ját gyerekemről is. Az a szeren­csém, hogy itt hamar befogad­tak az emberek. Még magyarul is a szomszédaimtól tanultam. Sokáig kézzel-lábbal értettem meg magamat. Még most sem lehetek büszke a tudásomra, de sosem jártam tanárhoz. Amit tu­dok, az a szomszédaim, a bará­taim és a munkatársaim érdeme. Amikor az üzleteket nyitottam, a hivatalban is sokat segítettek, mert olvasni csak kínaiul tudtam jól. Az ottaniak magyarázták el, hogyan kell kitölteni a kérelme­ket, milyen szabályokat kell be­tartani, mire mit kell ragasztani, ki ellenőrizhet, szóval mindent. Szeretek ebben a városban lak­ni, befogadtak. Nekem ma már több magyar barátom van, mit kínai. Nálunk olyan nagyok a tá­volságok, hogy akik nem egy tartományból érkeztek, hiába honfitársak, még egymás nyel­vét is alig értik. Olyan nagyok a különbségek kultúrában, gon­dolkodásban, ami itt, Magyaror­szágon elképzelhetetlen. Az it­teniek kedves emberek, vendég­­szeretőek. Mi sokkal gyanak­vóbbak vagyunk. A magyarok őszinték, látszik rajtuk, hogy mit gondolnak. Nálunk a mo­soly mögött nem mindig lakik jó szándék. Talán ezért is jó itt lenni. Csak a konyhát nem sze­retem. Nekem íztelen és nem elég változatos. Előfordul, hogy honvágyam van. Ilyenkor neki­­állok főzni, és óriási kínai va­csorát rendezek, aminek az uno­katestvérem, akivel együtt la­kom, nagyon örül. Rengeteget dolgozom, a munkatársaim sze­rint megszállott vagyok. Tény­leg kevés a szabadidőm, de azt igyekszem hasznosan eltölteni. Szinte az egész Dunántúlt be­jártam, minden nagyobb város­ban voltam már. Érdekes, ahogy visszagondolok az érkezésem utáni időszakra, az jut először eszembe, hogy itt minden olyan kicsi. Amikor megláttam a ma­gyarok hatalmas folyóját, a Du­nát, azt gondoltam: csak ennyi? Aztán rájöttem, hogy itt mások a méretek. Jobban passzolnak hozzám, mert én is kicsi vagyok. Egy kicsi kínai... Csépi Anikó Egy kis kínai a mi kicsi országunkban A kínai üzletek az utóbbi években megszokott és elfogadott ré­szei lettek a hazai kereskedelemnek Illusztráció: (vs.) 2000. április 18., KEDD lésekkel, mikrofonszerelgetésekkel gyakran meg-megszakított , éjszakai, nevetségesen gyenge tegezős csevegéseiben. Közéleti szurkapiszka Az ősember abban különbö­zik a politikustól, hogy az ős­ember gyűjtögetett és halászott, a politikus viszont halászattal nem foglalkozik.­­ Annyira öntelt, ha tükörbe néz, könnybe lábad a szeme sa­ját emberi nagyságától. Hogyan lehetne konszenzus­ra jutni, amikor ugyanolyan könnyen lehet bizonyítékokat gyártani, mint eltüntetni. # Ahhoz, hogy a nagyon gyáva emberből bátor legyen, csak rendszerváltásra volt szükség. Donát Róbert Keller György ! FÓKUSZ NAPLÓ 5 V­isszavágott a természet Napi négyszáznegyvenmillió közforintunkba kerül az árvíz el­leni védekezés. A kormány rendkívüli intézkedésként a minap harminchétmilliárd forintot vont el a különböző ágazatoktól, és ezt az összeget az árvízvédelemmel kapcsolatos feladatokra különítette el. Többek között az oktatás büdzséjét is megnyir­bálta 2,1 százalékkal. Pedig tanítani muszáj! Mondjuk éppenséggel történel­met. Akár a Tisza történelmét is, hogy azután a felnövekvő nemzedékek levonhassák a ma­guk következtetéseit az utánuk jövők hasznára. Például meg kellene tanítani, hogy a nagy ti­szai árvízi szabályozás a múlt század első felében nem annyi­ra a forradalmi ifjúság hősi tet­te, hanem annak kifejezett - egyik - baklövése volt. A folyó, a Tisza megzabolá­­zása mind a mai napig említen­dő tankönyvi példa ugyanis ar­ra, hogy a magyar ész miként győzte le a természetet és te­remtett ott mezőgazdaságilag hasznosítható termőföldet, ahol annak előtte évszázadokon ke­resztül - éppen a rendre meg­jelenő tiszai kiöntések miatt - legfeljebb kertkultúrát, állatte­nyésztést lehetett „csak” foly­tatni. Igaz, cserébe nem mosott el egyetlen várost sem a folyó, nem kellett folyamatosan pen­gő- vagy forintszázezreket, -milliókat árvízi védekezésre költeni, mivel ez a fogalom, hogy árvíz, ismeretlen volt ar­rafelé. Azt meg véletlenül se képzeljük, hogy a hajdani elő­dök ne lettek volna képesek folyókanyarulatokat átvágni, medret kiegyenesíteni, töltése­ket tervezni és építeni, hiszen ennél lényegesen komolyabb műszaki csodákkal tudtak rend­re előállni. Azt se higgyük, hogy a Tisza szabályozása osztatlan elisme­rést váltott ki hazánkban és kül­földön. Miközben ez zajlott, már itt jártak a külhoni szakér­tők és figyelmeztettek: ne csi­náljátok, mert erre nagyon rá­fáztok! Így is történt: előbb hat, pár év múlva hét méterrel a Ti­sza elmosta Szegedet, a rákö­vetkező árvizek vízszintje fo­lyamatosan magasodott, mára már tíz méter fölé került, s ez a folyamat megállíthatatlan, en­nél mindig csak rosszabbra le­het számítani, javulásra sem­miképpen. Az ok nem a meteo­rológiában keresendő: most sem hullik több eső és hó a Kárpát­medencére, mint régebben. Csakhogy a természet kizsige­relése nem magyar, hanem em­beri sajátosság: környezetünk­ben mindenütt rablógazdálko­dás zajlik a természet átalakí­tása hősi-hazug ideológiájának leple alatt, és az erdők hektár­százezrei tűnnek el a Kárpátok­ból, válnak eladott faáruvá, tart hagyván a helyükön, ami nem fog meg sem szelet, sem esőt, sem pedig havat, így az utóbbi­ra egyszerre süt tavasszal a nap, egy időben olvasztja és zúdítja azt a legmélyebb pont felé, hoz­zánk. Ezért az újabb és újabb vízszintnövekedés a Tiszán és mellékfolyóin. Az árvizek viszont a hajda­ni folyamszabályozás eredmé­nyei. A felgyorsított, beszűkí­tett, kordába kényszerített, ter­mészetes igényeitől megfosz­tott Tisza nem tehet mást, mint rohanvást siet a Duna felé, ahe­lyett, hogy ha duzzadnia muszáj, azt nyugodtan megte­hesse, elterpeszkedhessen ön­tésterületein, felfrissíthesse az ágaiban-bogarban megbúvó ta­vakat, friss vizet hozhasson a legendás volt halállománynak, növényvilágnak, veszélytelenül lerakhassa iszapját, amin - az ár elvonultával - vízigényes kerti növények nőhetnek, szabadon legelhetnek dús, természetes tápanyagokban gazdag, vegy­szermentes füvet az állatok. Ez nincs, helyette napi négy­száznegyvenmillió forintos ki­adás van, őrületig fokozódó fé­lelem, majd pedig a mindig ma­gasabbra emelendő gáti kény­szer, újabb tízmilliárdokért. Mondom: tanulni kellene in­kább. Akár a saját hibáinkból is, mint ahogy arra örökösen rákényszerít bennünket a törté­nelem az élet majdnem minden területén. Vásárhelyi Pálék ak­kor hibáztak, ez egy dolog. A nagyobbik és komolyabb baj az, hogy ezt a hibát ahelyett, hogy beismernénk, és hozzáfognánk a kijavításához, tetézzük: a hi­bát eredménynek tudjuk és ta­nítjuk százötven év távlatából is. Mindeközben a világ szá­mos pontján már régen meg­kezdődött a természethez való visszafordulás, alkalmasint a folyók valódi rehabilitációja. Száz, kétszáz éve lekötött ka­nyarok gátjait vágják át újra, hogy a víz ismét szabadon kó­szálhasson a maga törvényei szerint, s ezzel dollár- és márka­milliókat hagynak az arrafelé élők zsebében, azután pedig megteszik, hogy az újjáéledő természetre figyelve, attól ta­nulva annak hasznát is az em­berek javára fordítják. Hajdan ifjak szúrták el a dol­got, most ismét fiatalok irányít­ják a hajót. Tán az utolsó ge­neráció, amelyik még kívül­ről tanult meg Petőfi-verseket. Sok százados bölcsesség, nem egyszerű költői kép a néhány sor, amit most citálniuk lenne érdemes­ ,bár fölül a gálya, alul a víz­nek árja, azért a víz az úr.” Üveges Sándor A folyamszabályozás miatt felgyorsult, beszűkített, kordába kényszerített Tisza vízszintje ára­dáskor minden alkalommal egyre magasabbra emelkedik Fotó: mti

Next