Napló, 2000. április (Veszprém, 56. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-18 / 91. szám
I TV-JEGYZET Hölgyek kéjsóvár uraknak ! Megszokhattuk már, hogy a televíziókban nem nagyon tartat ják be a műsorújságokban megjelölt kezdési időpontokat, sőt a műsorváltozásokat sem jelzik mindig. Előfordul, hogy az RTL Klubon nem azt a filmet vetítik, amelyet vár a néző. A csúszások persze megmagyarázhatók, különösen az MTV1-en, késő este. Az Aktuálist pénteken 22.10-kor adták volna, de majdnem tizenegy óra lett, mire befejezték a húszpercesre szánt műsort. Baló György a tiszai árvízről tudósított, szomorú, megdöbbentő képsorokkal. Különösen a szülői házat kényszerűségből elhagyó 73 éves néni keserves szavai hatottak rám, öreg házát, kis vagyonát, szerencsétlen állatait siratta, sajnálta. S hogy mi következett ezután? Ernyey Béla Hölgyválasz című műfajtalan huszonhat perce a „ vadásznőkről”. Egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy oroszlánvadászokat látok szoknyában. Sejtettem, hogy pasikra lecsapó hölgyekről lesz szó. Az árvízi katasztrófa képsorai után a csinos, előkelően élő interjúalanyok és a műsorvezető nem a két műsor nagyon is mély tartalmi, morális ellentéte miatt keltettek bennem ellenérzést, inkább fölényük, üres fecsegésük irritált. Régóta készültem rá, hogy bekukkantak a Hölgyválaszba, az öregedő, barázdált arcú színész produkciójába. Mert jót soha nem hallottam róla, és nem is csodálom. Emyey tőlünk nyugatabbra csinált karriert, amikor levetette a katonai egyenruhát a népszerű magyar filmsorozat forgatását követő ! -en. Itthon elénekelt egy-két fülbemászó dalt, aztán kiment, és állítólag ismert sztár lett. A hírek erről szóltak, ha nem csal az emlékezetem. Persze minden relatív. Nekem Huszti Péter, ír Gálffi László, Lukács Sándor (csak néhány név) a valódi szí ■ nész. Lehet, hogy Ernyey felismerte, itthon nem képes erre az I produktumra, odakint viszont ellavírozhat. De aztán jött, és megjelent a képernyőn. Egyáltalán nem tudom, hogy mit akar, a talán idősödő kéjsóvár uraknak csinálja a Hölgyválaszt. Vagy egykori és mai szépfiúknak, akiknek már csak az emlékezésre futja, és akiknek még lehet jövőjük, reményük arra, hogy csinos lányok, nők vadásznak rájuk. Másokat ugyanis nem igazzán érdekelhet a nős férfiakat gyorsan „kivégző’, uralkodó szellemű, „nevesincs” fiatal színésznő, vagy a bulizás, ha sokat iszik, kezdeményező festőnő. Az affektáló marketingigazgató hölgy elgyengüléseiben sem rejlett semmi vonzó filozófia. A tört magyarsággal beszélő olasz fiatalember rajongásában legalább volt valami mediterrános, természetes vonzódás s a magyar lányok iránt. „Show-mesterünk”, Fábry Sándor viszont őszinte volt, mondott néhány érdekes, elfogadható dolgot a témáról. Például azt, hogy a túlságos nyomulást nem sze reti szerelmi ügyekben. Emyey ezt megfontolhatná a sminké- f E leinte furcsa jelenség volt a városban, mert egy érdekes arc, egy idegen akcentus mindig feltűnést kelt. Amikor megnyitotta az első nagyobb kínai üzletet Ajkán, sokan gyanakodva figyelték. Olyan sok szörnyű pletykát lehetett hallani a kínai maffiáról és a leszámolásokról. Hamarosan kiderült, hogy Wu Lile és unokatestvére csak megélni szeretne itt, semmi közük ellenségeskedő csoportokhoz. Vajon mi késztet egy kicsi, törékeny kínai lányt arra, hogy elhagyja az otthonát és nekivágjon a nagyvilágnak? Lile nem Magyarországon próbálkozott először. Japánban tanult ruhatervezést olyan sikerrel, hogy az iskola elvégzése után munkát is ajánlottak neki. Hazautazott, hogy az iskolai vízumát munkavállalásira cserélje, amikor kitört a Tienammen téri lázadás. Politikai okok miatt hónapokig nem mozdulhatott a hazájából, senki nem kapott kiutazási engedélyt. Leendő japán munkahelyén nem várták meg. Választania kellett: marad Kínában, vagy Európában próbál szerencsét, ahol már éltek ismerősei. 1990-ben unokatestvérével együtt elindult Ausztriába, s útközben leszállt Budapesten, hogy az ottani barátait megkeresse. Sem németül, sem magyarul nem beszélt. Hazánkról csak annyit tudott, hogy élt itt egy Petőfi Sándor nevű költő, akiről tanultak az iskolában. Valahogy nem utazott tovább. Itt maradt Magyarországon, máig sem érti, miért. Talán mert itt még nagyobbak voltak a lehetőségek, mint gazdagabb szomszédunknál. Ismerősei szinte valamennyien az akkor népszerűvé váló kínai árukkal kereskedtek. Nagy volt az igény az olcsó, tetszetős árura, még akkor is, ha az nem volt túl jó minőségű. Meg lehetett élni belőle. A kapcsolatok megvoltak, csak ki kellett használni a lehetőségeket. Gyorsan kiderült, hogy a főváros telített, kevés esélye van a tisztes bevételre, ráadásul megjelentek az egymással versengő csoportok. Lile és társa ekkor döntött úgy, hogy kisebb vidéki várost keres, ahol kelendő a portéka, amivel kereskedik, de nincs erős konkurencia, így találták meg rövidesen Ajkát. Nem volt egyszerű dolguk, egyikük sem beszélt jól magyarul, így kellett egy teljesen idegen közegbe beilleszkedni, dolgozni. Ráadásul közbeszólt a szerelem. Lile megismerkedett egy magyar fiúval, akihez hamarosan hozzá is ment feleségül. 1993-ban megszületett Emese, a közös kislány. A házasság azonban nem bizonyult tartósnak. Valami mégsem egyezett közöttük, pedig sokáig próbálkoztak. Kibékülések, elköltözések, viták, de a kapcsolatot nem lehetett megmenteni. Emese most hétéves. Se nem magyar, se nem kínai. Mindkét országot, mindkét nyelvet ismeri. Ha itt van, nem szólal meg kínaiul, ha a nagyszüleivel Kínába utazik, nem beszél magyarul. Ha ott van, hiányzik az anyja, ha itt van, nem érzi magát otthon. Most menne iskolába, de vajon hova? Lile nehéz döntés előtt áll. A szülei levennék a válláról a gyereknevelés gondját, de ő anya, aki a munka melletti kevés idejéből szeretne minél többet a kislányával tölteni. - Tudod - mondja nekem -, mindig ilyen nyughatatlan természetem volt. Sokat tudok dolgozni, szeretek is, de gyakran eszembe jut, hogy milyen sok mindenről lemaradok. Még a saját gyerekemről is. Az a szerencsém, hogy itt hamar befogadtak az emberek. Még magyarul is a szomszédaimtól tanultam. Sokáig kézzel-lábbal értettem meg magamat. Még most sem lehetek büszke a tudásomra, de sosem jártam tanárhoz. Amit tudok, az a szomszédaim, a barátaim és a munkatársaim érdeme. Amikor az üzleteket nyitottam, a hivatalban is sokat segítettek, mert olvasni csak kínaiul tudtam jól. Az ottaniak magyarázták el, hogyan kell kitölteni a kérelmeket, milyen szabályokat kell betartani, mire mit kell ragasztani, ki ellenőrizhet, szóval mindent. Szeretek ebben a városban lakni, befogadtak. Nekem ma már több magyar barátom van, mit kínai. Nálunk olyan nagyok a távolságok, hogy akik nem egy tartományból érkeztek, hiába honfitársak, még egymás nyelvét is alig értik. Olyan nagyok a különbségek kultúrában, gondolkodásban, ami itt, Magyarországon elképzelhetetlen. Az itteniek kedves emberek, vendégszeretőek. Mi sokkal gyanakvóbbak vagyunk. A magyarok őszinték, látszik rajtuk, hogy mit gondolnak. Nálunk a mosoly mögött nem mindig lakik jó szándék. Talán ezért is jó itt lenni. Csak a konyhát nem szeretem. Nekem íztelen és nem elég változatos. Előfordul, hogy honvágyam van. Ilyenkor nekiállok főzni, és óriási kínai vacsorát rendezek, aminek az unokatestvérem, akivel együtt lakom, nagyon örül. Rengeteget dolgozom, a munkatársaim szerint megszállott vagyok. Tényleg kevés a szabadidőm, de azt igyekszem hasznosan eltölteni. Szinte az egész Dunántúlt bejártam, minden nagyobb városban voltam már. Érdekes, ahogy visszagondolok az érkezésem utáni időszakra, az jut először eszembe, hogy itt minden olyan kicsi. Amikor megláttam a magyarok hatalmas folyóját, a Dunát, azt gondoltam: csak ennyi? Aztán rájöttem, hogy itt mások a méretek. Jobban passzolnak hozzám, mert én is kicsi vagyok. Egy kicsi kínai... Csépi Anikó Egy kis kínai a mi kicsi országunkban A kínai üzletek az utóbbi években megszokott és elfogadott részei lettek a hazai kereskedelemnek Illusztráció: (vs.) 2000. április 18., KEDD lésekkel, mikrofonszerelgetésekkel gyakran meg-megszakított , éjszakai, nevetségesen gyenge tegezős csevegéseiben. Közéleti szurkapiszka Az ősember abban különbözik a politikustól, hogy az ősember gyűjtögetett és halászott, a politikus viszont halászattal nem foglalkozik. Annyira öntelt, ha tükörbe néz, könnybe lábad a szeme saját emberi nagyságától. Hogyan lehetne konszenzusra jutni, amikor ugyanolyan könnyen lehet bizonyítékokat gyártani, mint eltüntetni. # Ahhoz, hogy a nagyon gyáva emberből bátor legyen, csak rendszerváltásra volt szükség. Donát Róbert Keller György ! FÓKUSZ NAPLÓ 5 Visszavágott a természet Napi négyszáznegyvenmillió közforintunkba kerül az árvíz elleni védekezés. A kormány rendkívüli intézkedésként a minap harminchétmilliárd forintot vont el a különböző ágazatoktól, és ezt az összeget az árvízvédelemmel kapcsolatos feladatokra különítette el. Többek között az oktatás büdzséjét is megnyirbálta 2,1 százalékkal. Pedig tanítani muszáj! Mondjuk éppenséggel történelmet. Akár a Tisza történelmét is, hogy azután a felnövekvő nemzedékek levonhassák a maguk következtetéseit az utánuk jövők hasznára. Például meg kellene tanítani, hogy a nagy tiszai árvízi szabályozás a múlt század első felében nem annyira a forradalmi ifjúság hősi tette, hanem annak kifejezett - egyik - baklövése volt. A folyó, a Tisza megzabolázása mind a mai napig említendő tankönyvi példa ugyanis arra, hogy a magyar ész miként győzte le a természetet és teremtett ott mezőgazdaságilag hasznosítható termőföldet, ahol annak előtte évszázadokon keresztül - éppen a rendre megjelenő tiszai kiöntések miatt - legfeljebb kertkultúrát, állattenyésztést lehetett „csak” folytatni. Igaz, cserébe nem mosott el egyetlen várost sem a folyó, nem kellett folyamatosan pengő- vagy forintszázezreket, -milliókat árvízi védekezésre költeni, mivel ez a fogalom, hogy árvíz, ismeretlen volt arrafelé. Azt meg véletlenül se képzeljük, hogy a hajdani elődök ne lettek volna képesek folyókanyarulatokat átvágni, medret kiegyenesíteni, töltéseket tervezni és építeni, hiszen ennél lényegesen komolyabb műszaki csodákkal tudtak rendre előállni. Azt se higgyük, hogy a Tisza szabályozása osztatlan elismerést váltott ki hazánkban és külföldön. Miközben ez zajlott, már itt jártak a külhoni szakértők és figyelmeztettek: ne csináljátok, mert erre nagyon ráfáztok! Így is történt: előbb hat, pár év múlva hét méterrel a Tisza elmosta Szegedet, a rákövetkező árvizek vízszintje folyamatosan magasodott, mára már tíz méter fölé került, s ez a folyamat megállíthatatlan, ennél mindig csak rosszabbra lehet számítani, javulásra semmiképpen. Az ok nem a meteorológiában keresendő: most sem hullik több eső és hó a Kárpátmedencére, mint régebben. Csakhogy a természet kizsigerelése nem magyar, hanem emberi sajátosság: környezetünkben mindenütt rablógazdálkodás zajlik a természet átalakítása hősi-hazug ideológiájának leple alatt, és az erdők hektárszázezrei tűnnek el a Kárpátokból, válnak eladott faáruvá, tart hagyván a helyükön, ami nem fog meg sem szelet, sem esőt, sem pedig havat, így az utóbbira egyszerre süt tavasszal a nap, egy időben olvasztja és zúdítja azt a legmélyebb pont felé, hozzánk. Ezért az újabb és újabb vízszintnövekedés a Tiszán és mellékfolyóin. Az árvizek viszont a hajdani folyamszabályozás eredményei. A felgyorsított, beszűkített, kordába kényszerített, természetes igényeitől megfosztott Tisza nem tehet mást, mint rohanvást siet a Duna felé, ahelyett, hogy ha duzzadnia muszáj, azt nyugodtan megtehesse, elterpeszkedhessen öntésterületein, felfrissíthesse az ágaiban-bogarban megbúvó tavakat, friss vizet hozhasson a legendás volt halállománynak, növényvilágnak, veszélytelenül lerakhassa iszapját, amin - az ár elvonultával - vízigényes kerti növények nőhetnek, szabadon legelhetnek dús, természetes tápanyagokban gazdag, vegyszermentes füvet az állatok. Ez nincs, helyette napi négyszáznegyvenmillió forintos kiadás van, őrületig fokozódó félelem, majd pedig a mindig magasabbra emelendő gáti kényszer, újabb tízmilliárdokért. Mondom: tanulni kellene inkább. Akár a saját hibáinkból is, mint ahogy arra örökösen rákényszerít bennünket a történelem az élet majdnem minden területén. Vásárhelyi Pálék akkor hibáztak, ez egy dolog. A nagyobbik és komolyabb baj az, hogy ezt a hibát ahelyett, hogy beismernénk, és hozzáfognánk a kijavításához, tetézzük: a hibát eredménynek tudjuk és tanítjuk százötven év távlatából is. Mindeközben a világ számos pontján már régen megkezdődött a természethez való visszafordulás, alkalmasint a folyók valódi rehabilitációja. Száz, kétszáz éve lekötött kanyarok gátjait vágják át újra, hogy a víz ismét szabadon kószálhasson a maga törvényei szerint, s ezzel dollár- és márkamilliókat hagynak az arrafelé élők zsebében, azután pedig megteszik, hogy az újjáéledő természetre figyelve, attól tanulva annak hasznát is az emberek javára fordítják. Hajdan ifjak szúrták el a dolgot, most ismét fiatalok irányítják a hajót. Tán az utolsó generáció, amelyik még kívülről tanult meg Petőfi-verseket. Sok százados bölcsesség, nem egyszerű költői kép a néhány sor, amit most citálniuk lenne érdemes ,bár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr.” Üveges Sándor A folyamszabályozás miatt felgyorsult, beszűkített, kordába kényszerített Tisza vízszintje áradáskor minden alkalommal egyre magasabbra emelkedik Fotó: mti