Napló, 2002. február (Veszprém, 58. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám

2002. február 9., SZOMBAT - NAPLÓ |­A HÉTVÉGE BARATSÁGKÁRTYÁK Valentin napját néhány éve Magyarországon is ünnepeljük. (8. oldal) MIÉRT SZERETJÜK A VAGÁNYOKAT? Rövid ideig szórakoztatóak, de hosszabb távon elviselni őket lehetetlen. (8. oldal) EMLÉKEK AZ ÁRNYAK ALATT A VÁNDOR­EMBER TISZTELETE Csak akkor volt magányos, ha ő akarta. (9. oldal) Ezt a mesét az élet írta könnyekkel és csókokkal egy elembertelenedett korban. (9. oldal) ­ Gombás Gabriella Balogh úr kilenc év után akkor vette ke­zébe a vaszari Hunyadi Tsz belső üzlet­részének eladásáról szóló szerződését, amikor rájött, bizony egy esztendővel ezelőtt rossz üzletet kötött a szövetke­zet elnökével. Ugyanis a vagyonjegy névértékének 18 százalékáért adott túl a papíron, most meg az állam kifizetné neki a nevesített összeget, ami az ő ese­tében nem kis pénz, 806 ezer forint. Késő már a bánat Belenézett a szerződésbe ifjabb Ba­logh Jenő is, és döbbenten közölte az édesapjával, a szerződés betűje szerint a papa bizony nem 18 százalékon, azaz 145 ezer forintos áron adott túl a ki­lenc éve szekrényben heverő vagyonje­gyen, hanem a nevesített értékén. Idő­sebb Balogh Jenőt a szívszélhűdés ke­rülgette, jobban szemügyre vette a szerződést - amiről most derült ki, hogy csupán egy fénymásolat -, és a saját szemével is meggyőződhetett ar­ról, mit írt alá tavaly februárban. - Abban az időben - mikor is volt az, 1992-ben? - a vagyonjegyen vehettünk volna munkaeszközt vagy valamit, de már úgy gondoltam, kevesebbet dolgo­zom a gazdaságban, a papírt félretettük. Sokan a faluban az elmúlt években túl­adtak rajtuk öt- meg tízszázalékos név­értéken. Aztán tavaly a faluban elter­jedt a híre, jobb eladni, mert amúgy sem érnek semmit. A téeszelnök a taggyűlé­sen el is mondta, hogy a termelőszövet­kezet átalakul va­lami kft.-vé, a tagok beszáll­hatnak a va­gyonjegyük­kel plusz a vagyonjegy névértéké­nek tíz száza­lékával, kápéban. Ruisch József, az el­nök addigra már sok falubelitől meg­vette a vagyonjegyeket. Elmentük a többi öreghez érdeklődni - mondja Ba­logh úr, a felesége pedig sorolja azok­nak az idős embereknek a nevét, akik­nél jártak: Bognár, Tóth, Dömötör, Ró­zsa. El is mondták neki, ott járt náluk a téesz titkárnője, aztán jött a Rutsch, mondta, jó lesz meggondolni, mert amúgy is odavész, már így sem ér any­­nyit, mint kilenc évvel ezelőtt, és mi lesz, ha tönkremegy a szövetkezet vagy a kft., akkor aztán nézhetünk, így az­után személyesen neki adtuk el, azon­nal fizetett is készpénzben. - Én nem akartam eladni, de az asz­­szony erősködött - szánja-bánja Ba­logh úr, és kifejezi abbéli gyanúját, hogy a téeszelnök már akkor sejthette, hogy a vagyonjegy nagy üzlet lesz. El­lenvetésemre, hogy akkor csak a külső vagyonrészekért lehetett pénzt kapni, a gazda csóválja a fejét.­­ Jött az elnök meg a titkárnője, ő volt a tanú, aztán még egy lett volna, de az nem volt ott, itt az aláírása a papíron - bök rá Sz. D.­­né aláírására -, aztán az elnök azonnal kifizette a 145 ezret. Rózsa Sándor elmúlt hetvenéves. Bánja már, hogy a 900 ezer forintos névértékű jegyet 18 százalékért ad­ta el. Ifjabb Rózsa Sándor fel­kereste Ruisch urat, és a szer­ződés eredeti példányát kérte, ugyanis édesapja sehol nem találta a sajátját, pedig fel­forgatta érte a házat. Az irodában be­mutatott fénymásolt példányt látva a fiú közölte, hogy van egy kis csont a do­logban, ugyanis a szerződésen nem a kifizetett 18 százalék szerepel, hanem a teljes összeg. A fiú próbált megtudni valamit az üzletről, de sikertelenül.­­ Ruisch úr következetesen azt állí­totta, hogy valamennyien a saját érde­kükben váltak meg a vagyonjegytől, és az egész nem érdekli. Számtalanszor kérdeztem meg tőle, a szerződésben miért nem a 18 százalékos vételárat tüntették fel, miért a százszázalékost, de egyenes választ nem kaptam. Közöl­te, „egyiktől ennyiért vette, a másiktól annyiért”, de nyilvánvaló, hogy a papí­ron feltüntetettek mellett kell kitartani, mert „reméli, hogy sehova sem akarok menni azzal, hogy nem annyi”, mert er­re senkinek sincs szüksége. Később még beszélgettünk, amikor csak azt hajtogatta, hogy ebből az egészből én egy szót sem értek. Kovács József sem járt jobban, a csaknem egymillióra nevesített érték 18 százalékán vette meg a belső üzlet­részjegyét Ruisch József. A tanúk is­mét a téesz titkárnője és Sz. D.-né, aki nem volt jelen az adásvételi szerződés aláírásakor. Legalábbis ezt állítják egy­behangzóan az öregek. És továbbra sem értik, miért szerepel a százszázalé­kos vételár a szerződésen.­­ Nem megyek én már sehová, most halt meg a feleségem, itt, ezen az ágyon, este még semmi baja, itt tett­lett, aztán hajnali háromkor már halott volt, ez volt egy hónapja, eszem ma­gam a vagyonjegy miatt is, alapító ta­gok voltunk - miért dolgoztunk mi, in­gyért? -, de mit csináljak, ezeknek sen­ki sem számít, most hová menjek, meg sem érti az ember, már miről is van szó, kisemmizik az embert, elmentünk mi a gyűlésre is, mondták, hogy valami tagok leszünk vagy mik, de ha netán veszteséges lesz ez a valami, akkor oda a pénzünk, nekem pace­makerem is van, csak ez hiányzott - kap a szíve tájára Kovács úr. - Ahol milliárdokat sikkasztanak a francos miniszterek, hogyne csalhatná­nak egyesek milliókat - közli magvas következtetését és gyanúját Rózsa úr, majd közli, hogy a másik két szomszéd, a T. Laci bácsi és a K. László is így járt, meg B. Kálmán és mások is. T. Laci bácsi nem akar beszélgetni, neki mindenből elege van, nem hajlan­dó már felzaklatni magát. Megtudom, valamennyien ugyanilyen szerződést kaptak, most aztán bottal üthetik a va­gyonjegy nyomát. A másik fél hallgat Ruisch József, a vaszari Hunyadi Termelőszövetkezet elnöke szabályos szerződést, teljesen legális üzletet kö­tött, és a falubeliek gyanújának sincs alapja, miszerint már tavaly februárban tudhatott arról, hogy a belső tulajdonré­szeket is pénzzé tehetik majd a tulajdo­nosok vagy az örökösök. Sejtése lehe­tett neki, de bárki másnak is, de tudo­mása nem. Maga a szerződés jogilag is hibátlan. Eszerint Ruisch úrnak nincs titkolnivalója. Vagy mégis? Az elnök előszobájában töltött húsz­perces várakozás után jutunk be. Rutsch úr mereven elzárkózik a be­szélgetéstől, nem nyilatkozik. Egyet­len mondatot mond, hazugságnak nevezi a hallottakat, aztán ezt a ki­jelentését is visszavonja. Semmi­lyen módon szóra nem bírható. A szerződésen tanúként M. L., és az elnök titkárnője szerepel. Sz.­­ D.-né a másik tanú, aki állítólag nem volt jelen a szerződés alá­írásakor, nem hajlandó be­szélni. Semmiképpen sem bírható szóra. Balogh Jenő és Rózsa Sándor vár­hatóan jogi útra tereli az ügyet. Ügyvédjük révén már felszólították Ruisch Józsefet, hogy fizesse meg a teljes vételárat, amit ő elutasított. Nyilván a bírósá­­­­gon dől majd el, hogy tartozik-e még mindig a téeszelnök a ta­kácsi gazdák­nak a szerző­désben feltün­tetett összeg 82 százalé­kával vagy nem... Potom pénzért elúszott a vagyonjegy Bánják a takácsi gazdák, hogy nem nézték meg jobban a szerződést Nyilván a bíróságon dől majd el, tartozik-e még mindig a téeszelnök a takácsi gazdáknak Gáspár Gábor felvétele Ki érti, mi mennyi?

Next