Napló, 2002. február (Veszprém, 58. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-09 / 34. szám
8 NAPLÓ HÉTVÉGE 2002. február 9., SZOMBAT Barátságkártyák, szerelmi praktikák Balla Emőke Valentin napját néhány éve Magyarországon is ünnepeljük. A szerelem és barátság napján virággal, apró ajándékkal lepjük meg szeretteinket. Vannak, akik hisznek benne, fontosnak tartják, mások nem ünnepük, hallani sem akarnak róla, csak ügyes üzleti fogásként emlegetik. Kétségtelen, hogy ma egyre inkább elüzletiesedett ez a nap, aminek történelme, hagyományai, szokásai vannak. Valentin papját a keresztények február 14- én ünnepelték. A rómaiak viszont február 15- én tartották Luperkalia ünnepét. A tavaszünnepet Luperkusz isten tiszteletére szentelték, aki a nyájak és a termés védelmezője volt. A rómaiak dalolva és táncolva könyörögtek Luperkuszhoz, hogy vigyázzon az emberek és az állatok termékenységére. A római birodalom bukása után Gelasius pápa 15-éről 14-ére helyeztette át az ünnepet. Sokan úgy vélekednek, a mai Velentin-nap is innen kapta „szerelmes” jellegét, hiszen az egykori ünnepen Luperbus papjai egy nagy vázában összegyűjtötték a város fiataljainak nevét, majd találomra kihúztak belőle neveket - az így összejött párok a monda szerint legalább a következő évig együtt maradtak. Ez a párosító játék tekinthető a mai Valentin-napi szokások előfutárának. A római szokások idővel eljutottak más országokba is. A XIV. században már máshol is feljegyezték, hogy összesorsolt párok alakultak e napon. Az 1780-as évektől pedig elterjedtek az erre az alkalomra nyomtatott „barátságkártyák”. Ezek kezdetben Németországban arattak nagy sikert, később Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban is elterjedt a Valentin-napi képeslap, az egymás megajándékozásának szokása. Angliában a fiúk védelmezték azt a lányt, aki a névhúzás során a párjuk lett. A fiatalok szerelmi zálogot is cseréltek egymással. Később csak a fiú adott ajándékot a lánynak. A Valentin- vagy Bálint-naphoz szerelmi boszorkánykodás is kapcsolódik. Főleg faluhelyen alkalmaztak különböző praktikákat a lányok ezen a napon azért, hogy megszerezzék és megőrizzék szerelmüket. Egyes források szerint Valentin fiatal keresztényként élt a keresztény vallás üldöztetése idején. Hite miatt elfogták, börtönbe zárták, majd halálra verték 269. február 14-én. A legenda szerint, amíg börtönben volt, üzenetet küldött barátainak: Ne felejtsétek el Valentint! Egy másik forrás szerint Valentin pap volt, aki titokban párokat adott össze, ellenszegülve ezzel Claudius császárnak, aki megtiltotta a házasságkötéseket. Bebörtönözték ezért. A börtönben barátságot kötött a börtönőr lányával. A legenda szerint imájával gyógyította meg a lányt, és kivégzésének napján így írta alá a neki szánt levelet: A te Valentinod. Vannak, akik hisznek benne, mások nem ünnepük, hallani sem akarnak róla, csak ügyes üzleti fogásként emlegetik ✓ Áfrány-fotó ■ Bartuc Gabriella James Bond, Marlon Brando, Jack Nicolson, Mickey Rourke - néhány kultikus figura a vagányok sorából. Férfias férfiak. Minden korszak létrehozza a maga lázadó típusát, nemcsak filmen, hanem az életben, de például az irodalomban is. Aki ismerte Sartre-t, őt is az ellenállhatatlanok közé sorolta, mondván, bomlottak utána a nők. Pedig Jean Paul akkora volt, mint a kutya ülve (alig 150 centiméter magas), bandzsított, ránézésre kész csődtömeg. A csinos nők többsége mégsem tudott ellenállni neki. Az egzisztencializmus megalapítója ugyanis zseniális gondolkodó volt, aki ékesszólásával, szellemes stílusával hódított. Azonban ezek a tulajdonságok önmagukban még nem indokolnák a nőkre gyakorolt rendkívüli vonzerejét. Miért tehette meg, hogy sorjában egymás után szeresse és eldobja őket, miközben mindvégig volt egy hűséges, intellgens élettársa? Azt mondják, Simone de Beauvoire válogathatott volna a férfiak közül, de neki sem kellett más, csak Sartre. Mindenki ismer egy-két fenegyereket, lázadó vagányt. Ezek a férfiak általában nem szépek és nem is gazdagok. Ehelyett mágikus kisugárzásuk van, karizmatikus egyéniségek - szokták rájuk mondani. Rövid ideig szórakoztatóak, de hosszabb távon elviselni őket lehetetlen. Céljuk nem az, hogy összhangot teremtsenek, hanem hogy túlfeszítsék a létezés határait, új igazságokat, új tapasztalatokat hajszolva. Az idő múlását úgy lehet érzékelni mellettük, hogy mind több és több goromba, megoldhatatlan kérdést tesznek föl. Izgágák, és bűzlenek az önszeretettől. Amilyen kellemes udvarlók, olyan szörnyű élettársak, hiszen a szabadságot sokkal többre tartják a hűségnél. Mellettük a nő csak áldozat lehet, különösen, ha fejébe veszi, hogy megjavítja őket. Merthogy javíthatatlanok. Mégis olthatatlan vágyat érzünk irántuk. Van erre lélektani magyarázat? Esetleg az ízléssel magyarázható? Tudvalevő, hogy nem szabad az ízlés hatalmát lebecsülni, hiszen az ízlés irányít minden szabad emberi reakciót. Nincs, ami ennél döntőbb lenne szerintem. Tudós barátnőm viszont, aki nagy szakértője az erotikának, azt mondja, hagyjuk a lélektant és az ízlést. Nem erről van szó. Elmélete szerint a nő genetikailag vonzódik a domináns férfihoz, a faj fenntartása érdekében az uralkodó egyed tulajdonságait akarja továbbörökíteni. Nagyon egyszerű az egész - állítja barátnőm. Na de hát ennyi lenne a szerelem, genetikailag kódolt csereügylet? Az összes többi csak misztifikáció? Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Lehet, hogy a szerelmet is csak távolságtartó iróniával lehet kezelni. Kérdés azonban, meddig lehet az irónia tartalékait igénybe venni. Valószínűtlen, hogy az ember vég nélkül folytathassa saját életének állandó aláaknázását anélkül, hogy egyszer csak útját ne állná ennek a lehetőségnek a kétségbeesés vagy egy olyan nevetés, amely az emberbe végképp belefojtja a szuszt s vele együtt a szerelmet. ■ Németh Sándor Alighanem rekordot döntött. Már tizenhat évesen a házasságkötő terem körül mozgott. Tizennyolc évesen párokat adott össze. Az elsőnél ugyanúgy izgult, mint az utolsónál, pedig közben eltelt negyvenkét dolgos év. Ma már a számát sem tudja a beteljesült szerelmeknek, a legalizált kapcsolatoknak, az előtte kimondott igeneknek. - Nekem minden pár, minden házasodni szándékozó sajátos egyéniséget jelentett - meséli Sárközi Antalné Kutasi Mária. - Soha nem egy sémára adtam össze az embereket. Megpróbáltam mindegyiknek a sajátosságát megkeresni, a kapcsolatokban az egyénit, és az egyedit felmutatni. Bizonyos értelemben könnyű volt a helyzetem, hiszen tősgyökeres pápai vagyok, szinte mindenkit ismertem. Ma viszont már engem ismer majd mindenki, hisz sokan vannak, akiknek már a gyermekeit is én adtam össze - meséli, amikor nagy nehezen rászedem az emlékeinek felmutatására. Egy kicsit húzódozott, mint mondta, nem szívesen éli át újra az aktív éveit. Mert nagyon hiányzik a nemzetiszínű szalag, az ifjú párok mosolyai, az örök hűséget bizonygató igenek. — Megpróbálom elfeledni a lehetetlent. Azt, hogy elszállt az idő - magyarázza húzódozásának okát. Aztán, amikor arról faggatom, hogy találkozott-e szép kapcsolatokkal, felvidul. - Csak azzal, mert az anyakönyvvezető előtt minden kapcsolat szép. De láttam néhány furcsaságot is. Egyszer például háromszor kérdeztem meg az ifjú menyasszonyt, hogy kíván-e feleségül menni a vőlegényhez. A harmadikra hangzott el az igen. Bevallom, kínos volt, de úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Ma is boldog házasságban élnek. Mint ahogy az a pár is, ahol egy nagyon fiatal férfi egy idősebb hölggyel kötött házasságot. Mindezek ellenére szerintem a kapcsolatok, a házasságok döntő többségét a szerelem határozta meg. Aztán persze az életében egyszer megfordult a dolog, amikor neki tették fel a kérdést. - 1958-ban esküdtem itt, Pápán, és 1991-ig, férjem haláláig éltünk együtt. Egy fiam, egy lányom és három unokám van. Sohasem unatkozom. Tagja vagyok a Jókai Körnek, a Honismereti Körnek, énekelek az Anna Kórusban, dolgozom a Kolping Egyesületben, két túracsoporttal is járom a természetet. Mi kell még? - néz rám mosolyogva, mint aki ismer minden titkot, és soha nem járt orvosnál. Megmaradt fiatalnak. Miért szeretjük a vagányokat? A szeme sem rebbenhetett Kínos helyzetben is meg kell őriznie komolyságát az anyakönyvvezetőnek Már a számát sem tudja az előtte kimondott igeneknek Andrányi-fotó