Napló, 2002. február (Veszprém, 58. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-09 / 34. szám
Kapkodás kizárva Veszprém megyében is csökken a házasságkötések száma a világtendenciának megfelelően. Míg 1990-ben 2474-en léptek frigyre a megyében, 2000- ben csak 1712-en. A tendencia tovább romlik, a KSH adatai szerint tavaly az első háromnegyed évben 1238-an kötöttek házasságot, 14,7 százalékkal kevesebben, mint 2000 azonos időszakában. Egyre több az egyedülálló nő és férfi. Jellemző, hogy kitolódik a házasságkötési életkor, sokkal tovább otthon maradnak a fiatalok, mert tanulnak vagy mert karriert építenek. A KSH adataiban böngészve kiderül, míg 1990-ben 596 éppenhogy csak nagykorúvá vált lány ment férjhez, addig tíz év múlva már csak 110-nek „kötötték be a fejét” a 18-19 év közötti korosztályból. A nők körében manapság a 20-24 éves korosztályra jellemző elsősorban a férjhezmenési kedv, a férfiak pedig többnyire 25-29 éves korukban szánják el magukat a döntő lépésre. Toldi Éva Ezt a mesét az élet írta könnyekkel és csókokkal egy elembertelenedett korban, két fiatal lavinasodrású szerelméről és elbujdoklásáról s öt évtized utáni hazatalálásáról. Isten előtt házasok Túri István és párja, Dobos Joli ma hetvenévesek, Isten előtt házastársak, de a polgári törvények szerint nem. Mikor életükről beszélnek, időnként megáll a szó a levegőben, szemük elhomályosul, majd sóhajok repítik tovább fájó, mégis melengető emlékeiket. István élete Fűzfőgyártelepről indult. Gépészmérnöknek készült, a veszprémi egyetem hallgatója lett. Egy vitorlázás alkalmával megismerkedett kedvesével, ciki pedagógus volt az inotai iskolában. A meglátni és megszeretni csodálatos érzése hozta össze őket, akkor még tán nem is sejtették, mindörökre. Boldogságukra azonban ráterpeszkedett a rideg történelem. 1950-et írtak, mikor koholt vádak alapján lefogta Istvánt az ÁVH. Börtönbe került, a népi demokrácia megdöntésének kísérletével vádolták. Halál várt rá, amit életfogytiglanra változtattak. Ez 25 évet jelentett. Elkeseredett. Nem hitte, hogy Jolit látja még, s hogy életét valaha összekötheti vele. De a lány várt reá. Bár közben kinevezték az iskolában igazgatóhelyettesnek, s szép jövő, talán karrier is állt előtte, ő mégis mindennel szakítani tudott. Mikor 1956-ban, a forradalom idején szerelme kiszabadult, majd hirtelen menekülnie kellett az országból az ismeretlenbe, követte őt, és vállalta a küzdelmet idegenben is kettejük szebb jövőjéért. - Novemberben már nem volt kétséges többé, el kell hagynom az országot. Tudtam, ha maradok, visszatoloncolnak a börtönbe - emlékszik István. Gyorsan megesküdnek, tervezte, s aztán nekivágnak a világnak. Mivel papírjai nem voltak, keresniük kellett egy papot, aki titokban összeadja őket. Aszófőn volt az esküvő, ahol Jolika nagybátyjáék éltek. Tőlük kapták kölcsönbe a jegygyűrűket a szertartásra. Sietni kellett, mert jöttek a hírek, hogy keresik az elítélt rabokat. - Horváth tisztelendő esketett minket - mondja István aki gyermekkoromban Fűzfőn volt a plébánosunk. Valami hiányzott A pap beírta nevüket az anyakönyvbe, de házassági levelet nem kaptak, mivel azt csak a polgári esküvő után lehetett kiállítani. Az örvényesi malomban éjszakáztak Joli nagyszüleinél. Másnap hajnalban vonatra szálltak, és irány a határ. Pár nap alatt átjutottak az osztrák oldalra. Mikor a követségen megkérdezték, hova akarnak menni, István azt mondta: Ausztráliába. - Miért? Ma sem tudom - mondja Joli. - Talán mert az volt legmesszebb Magyarországtól, s úgy gondoltuk, onnan nem parancsolhatnak vissza. Sydneyben tragikus volt a helyzet, egyikük sem beszélt angolul, és ismerősük sem volt az idegen országban. Kemény évek következtek. Eleinte elvállaltak mindent, hogy megéljenek, s közben tanulták a nyelvet. Barátokra tettek szert. István telefon- és kábelgyárban lett tervezőmérnök, s nemsokára irodavezető, osztályvezető, végül főosztályvezető. Felesége is ott dolgozott. Négy év múlva már elkezdhették építeni saját házukat. Később egy vízóragyártó és automata számlálókat előállító céghez került István, majd megpróbálkozott önálló vállalkozóként is. Mivel gyermekeik sajnos nem születhettek, jutott idejük utazgatásra is. Sok vidéket, természeti szépséget láttunk szerte a világban - mondja István -, de nekem valami mindig hiányzott. Mikor csaknem negyven év múlva hazalátogattam, különös érzés fogott el. Egy nyári éjszakán Fűzfőgyártelepen aztán a sötétben, a fák árnyai között, a Bugyogó-forrás csörgedezése mellett megtaláltam, amit kerestem az emlékeimet. Ötven év után már senkit nem ismerek, s nappal minden idegen, de este minden a régi lesz. Különös ez az érzés! Joli már kiheverte. 1996-ban is miattam jött velem haza. Ő nehezen „akklimatizálódik”, ma már Sydneybe vágyik vissza. Fiatalságunk, szerelmünk, küzdelmeink otthonába. Emlékek az árnyak alatt Egy szerelmi történet mohban és dúrban Jellemző, hogy kitolódik a házasságkötési életkor Gáspár-fotó Túri István és Dobos Joli szemében ma is ott csillog az együtt töltött évek boldogsága Andrányi-fotó 2002. február 9., SZOMBAT HÉTVÉGE Önzés, a felelősség elhárítása? Vagy inkább az a benne lévő örök pesszimizmus, ami a jóban is meglátja a lehetséges rosszat? E kérdések fogalmazódnak meg, ha azt halljuk valakiről: soha nem vállalt kötöttséget, magányosan él. Mindez nem érvényes az örökmozgó vándoremberre, aki mára örömet talál egy gyertyafényes vacsorában is a kedvessel, aki legalább annyira kíváncsi arra, mi történt vele, mint ő rá. Vészeli Lajos, a negyedszázada a Balaton vonzásában élő festőművész (jó egy évtizeddel ezelőttig lapunk grafikusa és képzőművészeti szakírója), múlt századi szóval agglegény. De ő nevetne legnagyobbat - velünk együtt - e szó hallatán. Mert az igaz, hogy soha nem nősült meg, de az is: csak akkor volt magányos, ha ő akarta. Erre pedig csak percekre volt és van példa. A legendás almádi ház, amit jószerével saját kezével épített, rengeteg baráti segítséggel, sokaknak ismerős. Érkezésem előtt Balatonfüredről és a szomszédból jártak itt látogatók, s egy percig sem lehetek biztos abban, hogy nyugodtak lesznek a következő percek. De Lajos készült, előtte egy fénymásolat, kollégánk, Balogh Ödön 1999-ben keltezett írása, amit hosszú idő után először megrendezett, mára legendássá vált kiállítása alkalmából írt. „Vészeli Lajos időben, tájban, nőben, emberi megnyilvánulásban egyaránt a természeteset szereti.” Ezek alapján úgy gondolnám, a Valentin-nap, mint importált ünnep, nem áll hozzá közel. - Tévedsz. A Valentin-nap nemcsak a szerelem, hanem a szeretet napja is. Nekem kicsapongó életem volt, de ez nem jelenti azt, hogy nem kötődöm. - Ha soha nem is nősültél meg, azért van egy igazán marandó eredménye: a lányod. Vele milyen a kapcsolatod? - A világ legjobb nője, most megy férjhez, ezért borzasztó féltékeny vagyok. Fantasztikus, hogyan teljesedett ki, ez főleg az édesanyja érdeme. De az a legnagyobb dolog, hogy az a szemlélet, ami képviselünk, abban egyek vagyunk. Azok a sallangok, amik bennem megvannak, benne is. Van, hogy egymásnak esünk, de tudjuk, mindketten jót akarunk. Büszke vagyok rá, mert van munkabírása, és főleg azért, mert hisz az emberekben. Az megnyugtat, hogy valószínűleg ő viszi tovább azt a családmodellt, amit anyáméktól láttam, csak én nem követtem. Lajos életében a barátoknak nagy szerepe van. Noha erre ő azt mondja: könnyen megtalálja a hangot egy pohár bor mellett az egyszerű emberek között, ahol megváltják a világot, és a minisztériumban is. Ezt a képességet édesanyjától örökölte. Az egész körülötte lévő világot barátként kezeli, de igazi barátja kevés van. - Görögországban döbbenek rá mindig, hogy mi, magyarok mennyire izgágák vagyunk. Ott is előfordul velem, hogy dühöngök a szúnyogok vagy más miatt. Aztán a tavernában rám szólnak: mi a baj, hiszen süt a nap... Görögországot Vészeli Lajos részben Évának köszönheti. Annak az aszszonynak, aki - számára is meglepő módon - tíz éve társa mindenben. Éva Budapesten, Lajos Almádiban él. Valami titok lehet emögött, amit meg nem fejtettek, de szeretet hatja át. - Szinte hihetetlen számomra is. Nekem jó, hogy író emberrel, szellemi társsal vagyunk együtt, át tudjuk gondolni a dolgokat. Ha egyedül járnék ki Görögországba, biztosan jópofa dolgok történnének velem, de ma már fontos, hogy amikor este tízkor hazamegyek a várba, ahol lakunk, van, aki vár egy meleg levessel és jó szóval. Nekünk igazán ünnep, ha együtt vagyunk, itthon is. Azért jó két alkotó embernek együtt, mert mindegyünknek vannak céljai, és nagyon kíváncsiak vagyunk a másikéra is. Voltak persze korábbi, mozgalmasabb esztendők is Vészeli Lajos életében. Említi: akkoriban egy-egy veszprémi lakótelepi lakásban nyugodtan kiköthetett. Nem voltak azok egyáltalán alantas dolgok, vándoremberként is megadta a tiszteletet és - abban a pillanatban - a szerelmet is. Lelkiismeretfurdalást csak azért érzett, mert egy idő után nem tért vissza ugyanoda. Idézi: hosszú időn keresztül vívódott, nősüljön-e. Lebeszélte magát. Lebeszélte magát, hogy az ő életmódjával — mindig szervezett valamit, előbbre voltak a közösségi ügyek, mint a család - egy családot tönkretenne. Ma már elismeri, nem biztos, hogy így volt jó, de sorsa így alakult. Vészeli Lajos festményein gyakran feltűnik a túlsó part, apró fénnyel. Azt mondja, ha ott a túlsó parton van egy nő is, az a legszebb. Még szót ejt a kariatidákról, a Willendorfi Vénuszról és a képzőművészet hol anyai szeretetet hangsúlyozó, hol az erotikát előtérbe helyező alkotásairól. De közben tudom, hogy Budapestre készül Évához, ünnepelni. S már májusra gondol, lánya esküvőjére. Addig azonban számtalan feladat várja itt, a Balaton-parton is. Magányról tehát szó sincs. A vándorember tisztelete Vészeli Lajos festőművész a szeretetről és a szerelemről ■ Horváth Éva # • Vészeli Lajos, a negyedszázada a Balaton vonzásában élő festőművész, múlt századi szóval agglegény Áfrány Gábor felvétele NAPLÓ 9 Előkerültek a gyűrűk A pár ma Zircen él, emlékeik felelevenítésével gyűjtik az erőt magyarságuk újravállalásához. Idén november 9-én polgári úton is megtartják végre esküvőjüket. A régi kölcsön jegygyűrűk előkerültek, s ezentúl már örökké viselhetik őket.