Napló, 2002. február (Veszprém, 58. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám

2002. február 9., SZOMBAT ■ Mátételki András A közelmúltban hirdetett nem jog­erős ítéletet a pápai bíróság huszonöt drogos ügyében. Négy fiatalt összesen több mint 21 év börtön-, illetve fegy­házbüntetésre ítéltek. Mások felfüg­gesztett börtönbüntetést kaptak, próbá­ra bocsátották őket, illetve pénzbünte­tést kell fizetniük. Az alábbiakban az egyik fiatalember édesanyja szólal meg, aki elmondja, miképpen változott meg az életük a történtek óta. A cikk­ben nem a saját nevén szerepel a felfüg­gesztett börtönbüntetésre ítélt fiatal, s bizonyos részleteket elnagyoltunk - ez volt a család kérése. Megszűnt körülötte a világ „Amikor a férjem közölte velem a munkahelyemen a déli órákban, hogy a kisebbik fiunkat bilincsben vitték el a rendőrök otthonról, megszűnt körülöt­tem a világ. Semmire nem emlékszem, hogy aznap még mi történt velem. Az­óta más lett az életünk. Félek az embe­rek kérdéseitől. Az első gyerekünket rendkívül kö­vetkezetesen neveltük, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Etetés-fürde­­tés-alvás, menetrend szerint. Két évvel később koraszülöttként jött a világra Zalán. Kezdetektől elkényeztettük. Ott aludt mellettünk, féltettem. Jó lett vol­na, ha egy évet várunk vele az iskolá­val, de nem, engedtünk a nagyszülők nyomásának. Azt is a féltés mondatta velünk, hogy nem engedjük Győrbe, ahol vendéglátósnak tanult volna. Pe­dig erre a szakmára készült. Maradt mellettünk, géplakatos lett belőle. Soha nem bírta elviselni a kötöttsé­get, a napi nyolcórás elfoglaltságot. Jött-ment állandóan. Aztán kamasz­ként összehozott egy gyereket. Erről a kapcsolatról inkább nem beszélnék, leginkább a kicsi miatt. Amikor udvar­lásai során kiderült, hogy ő már apa, a lányos szülők próbálták tőle távol tarta­ni kislányukat. Többször sikerrel. Leg­utolsó barátnője viszont akkor is ki­tartott mellette, amikor két hónapra előzetesbe került. Még a középiskolában kiderült róla, hogy belekóstolt a szipuzásba. Attól kezdve árgus szemekkel figyeltem a két fiú útját, kapcsolatait. Éjszaka titok­ban megnéztem mindkettőjük vénáját, nincsenek-e rajta tűszúrások. Átkutat­tam a zsebeiket, s elolvastam a szakiro­dalmat, hogyan ismerhető fel, ha vala­ki drogozik. Figyeltem a pupillájukat, nem túl tág-e. Na, egyszer úgy jött haza Zalán, hogy csak úgy dőlt belőle a szó. Rosszat sejtettem. Mondtam is, men­jünk orvoshoz! Szó sem lehet róla, még hogy ő drogozik?! Hittem neki. A másik komoly figyelmeztetés az volt, amikor sorra tűntek el az arany ék­szereim. Mindkét fiú tagadta a lopást. Végül Zalán bevallotta, hogy komoly tartozásai voltak, arra kellett a pénz. Még ekkor sem derült ki, hogy kábító­szerre kellettek a közel százötvenezer forintot érő ékszerek. Csak hallgattak és nyeltek Aztán november 6-án reggel fél hét­kor megjelentek a lakásunkon a rend­őrök. Én akkor már dolgoztam, a fér­jem nyitott nekik ajtót. Szerencsére nem kapott még egy infarktust a jelene­tektől... Vagy hatan átforgatták a la­kást, aztán megbilincselték a kisebbik gyerekünket. Még aznap letartóztatta őt is a bíróság. Sokáig abban bíztam, hogy tévedés történt. Zalán nem ilyen, nem bűnöző! - ezt magyaráztam több­ször is a rendőröknek. Számos helyre írtam levelet, mindhiába. A veszprémi börtönbe én nem men­tem be látogatáskor, mert nem tudtam, hogy milyen hatással lennék rá. He­lyette mindennap írtam neki levelet. S küldtem gyakran a csomagokat. Ciga­rettával, kajával, pornóújsággal sike­rült megváltania a csicskásságát, de így is pokol volt neki odabent lenni. Lefo­gyott, az idegei megviselődtek, eléggé odavolt. Mi meg csak itthon ültünk magunk­ba roskadva. Közeledett a karácsony, de senkinek nem vásároltunk ajándé­kot. Fenyőfánk se volt. Szenteste előtt két nappal engedték ki a börtönből. Ak­kor álltunk neki vásárolni, készülődni az ünnepre. Tavaly ősz óta barátainkat elkerül­jük, mert félünk, hogy egyszer csak ne­künk szegezik a kérdést: Zalán is bent volt? Emlékszem, átjöttek hozzánk az ismerőseink, s szóba hozták, hogy a vá­rosban sok drogost összeszedtek a rendőrök. Hallgattunk. Indulatosan mondták: mind rohadjon bent a sitten, mert lehet, hogy holnap a mi gyere­keinket kínálják meg a kábítószerrel. Tovább hallgattunk és nyeltünk. De vé­gül is igazuk volt, mert senki nem akar­ja, hogy a drog egy életre tönkretegye az életét, a társadalom szélére sodród­jon, végül a börtönben kössön ki. Menekülni messzire A nagyszülők úgy tudják a mai na­pig, hogy Zalán tavaly télen Ausztriá­ban dolgozott egy építkezésen, azért nem látták. Persze ha karácsonyra nem engedik haza, mindent el kellett volna mondanunk a rokonságnak, így ezt megúsztuk. De az állandó gyötrődés nap mint nap bennünk él. Éjszaka fel­riadok, ha a lépcsőházban hangosan jönnek-mennek a lakók. Megint Zalá­­nért jönnek? Nézzen körül a lakásban! Festeni kellene, felújítani ezt-azt. De nem érde­kel. El akarok költözni vidékre, távol a várostól, az ismerősöktől, a még fel nem tett kérdéseiktől. Magamhoz aka­rom láncolni a két gyereket. Persze ez már késő, tudom. Akkor is, el innen, el!” „Félek az emberek kérdéseitől” Egy drogozás miatt felfüggesztett börtönre ítélt fiatalember édesanyjának vallomása Könnyű belesodródni a drogok világába mti-illusztráció A köszönöm ritkán érkezik Egy nap alatt háromszor mentették ki ugyanazt a személyt ■ Tremmer Tamás Vizes családból származik ifj. Bagyó Sándor, így nem csoda, ha ő is a víz mellett éli a mindennapjait. Az általa irányított Vízi Mentők Bala­toni Szakszolgálata Egyesü­let vezetőjeként a munkája is a Balatonhoz köti. A családból, az ismeretségi körből senki nem lepődött meg azon, hogy ifj. Bagyó Sándor az életét a vízhez kötötte. Még meg sem született, amikor már volt egy vizes kalandja. Édesanyja vele volt állapotos, amikor édes­apja egy európai tavon a hajójá­val elsüllyedt, de kimentették. Egyébként a szülei is otthono­san mozogtak a vízben, anyja úszott, apja pólózott, így aztán számára sem lehetett idegen a víz. Már gyermekfejjel vitorlá­zott. Két nagybátyja pedig vízi rendőr volt, innen is a kötődés. Ifj. Bagyó Sándor egy 1956- ban disszidált magyar család tagjaként Svájcban látta meg a napvilágot. Szülei 1975-ben olyat tettek, amit kevesen mer­tek, hazaköltöztek. Az ifjú Ba­gyó a Magyar Vöröskereszt Zala megyei szervezetén belül kóstolt bele a balatoni vízi men­tésbe. Korábban csak helyi szinten működtek vízimentő­csoportok, ő úgy gondolta, ezt a problémakört az egész tavon egységesen kell kezelni. A meg­oldás érdekében 1999-ben létre­hozták a Vízi Mentők Balatoni Szakszolgálatát, őt pedig az egyesület vezetőjének válasz­tották. A központ Zánkán, a Gyermek- és Ifjúsági Centrum­ban van, innen irányítják a vízi mentők munkáját. Az elnök elmondta, az első perctől kezdve azért dolgoznak, hogy bebizonyítsák, az elképze­lésük jó, a Balatonon csak egy­séges vízi mentés létjogosult. A munkájukkal mindezt fényesen igazolják, a vízi rendőrségtől kezdve, a Balatoni Fejlesztési Tanáccsal bezárólag mindenki partnerként kezeli őket. Az elmúlt év tevékenységét egy késő őszi, zánkai sajtótájé­koztató keretében értékelték. Az ember azt gondolná, hogy ezt követően tavaszig a téli álmukat alusszák. Nagy tévedés, szögez­te le ifj. Bagyó Sándor. Minden napjuk mozgalmasan telik. Az egyetemisták, főiskolások körében már szervezik a tanfolyamo­kat, közülük kerülnek ki azok a fiata­­lok, akik az idei nyáron ott lehetnek a stran­dokon. Az eszközeik karbantar­tása is erre az időszakra esik, azt ugyanis nem engedhetik meg maguknak, hogy a csónakjaik nyáron ne legyenek üzemképe­sek. Mindemellett pályázatokat írnak, a technikát ugyanis folya­matosan bővíteni, korszerűsíte­ni kell. Az ember észre sem ve­szi, aztán hipp-hopp, itt a nyár. A 2001-es nyári szezonban 250 embert foglalkoztattak, ennyien vi­ ■■■■■■■ gyáztak a Ba­latonon üdü­lők biztonsá­gára. Tavaly összesen 145 riasztás érke­zett a zánkai központjukba, 207 ember mentésénél kellett segédkezniük. Mint mondta, minden eset más és más tanul­sággal bír. Egy-egy mentés a szenvedő alany számára nem kis megpróbáltatást jelent.. Egyébként előfordult, hogy a nyár folyamán ugyanazt a sze­mélyt többször is ki kellett men­teniük. A csúcs az volt, amikor egy szörföst egy nap alatt há­romszor kellett kisegíteniük a háborgó vízből. Emberileg ért­hető, hogy akkor akart szörföz­ni, amikor jó erős szél fújt, ilyenkor azonban viharjelzés is van. Mindannyiszor jókor érke­zett a segítség, de mihelyt a férfi kifújta magát, ismét deszkára pattant. Az esettel kapcsolatban ifj. Bagyó Sándor megjegyezte, az egyesület tagjai a körülmé­nyeket mérlegelve minden eset­ben mentenek, de azért elvárha­tó lenne némi önkontroll is... A hála szinte ismeretlen foga­lom a bajbajutottaktól. Mintha törvényszerű lenne, hogy ki­mentik őket. Nem is várnak há­lát, hiszen az önként vállalt fel­adatukat végzik, de azért egy köszönöm olyan jól tud esni... Persze van ellenpélda is. A zán­kai központba futott be a ri­asztás, hogy a viharban pecások hánykolódnak a Balatonban. Szakadó esőben, méteres hullá­mok közt kezdték keresni őket. A három horgász már maga sem hitte, hogy megmenekülnek. Amikor rájuk találtak, látszott rajtuk, felkészültek a legrosz­­szabbra. Az utolsó pillanatban érkeztek. A horgászok még az­nap délután megjelentek Zán­kán, s egy pezsgőspohár-kész­lettel, valamint pezsgővel kö­szönték meg, hogy túlélték a nagy kalandot. A vízi mentők azóta is rendszeresen használják a poharakat, emlékezve arra, hogy ilyen is van... A Balatonon csak egységes vízi mentésnek van létjogosultsága. A 2001-es nyári szezonban kétszázötven embert foglalkoztat­tak, ennyien vigyáztak a Balatonon üdülők biztonságára A tavaly nyári viharban a vitorlásversenyről kimentett hajó a biztonságos kikötőben. Az egyesü­let tagjai a körülményeket mérlegelve minden esetben mentenek... RIPORT NAPLÓ 19

Next