Napló, 2002. augusztus (Veszprém, 58. évfolyam, 177-203. szám)

2002-08-12 / 187. szám

2002. augusztus 12., HÉTFŐ KULTÚRA Örökös bizonyítás a tanárnő élete Beszélgetés Dezső Mihálynéval, a várpalotai Zrínyi iskola kitüntetett igazgatójával ■ Ármás János kollégái érdemének is tekinti Dezső Mihályné, a várpalo­tai Zrínyi általános iskola igazgatója, hogy az önkor­mányzat képviselő-testülete a Várpalota városért kitünte­téssel ismerte el szakmai és vezetői munkáját. Egy olyan intézmény élén, amelynek évek óta a bezárás fenyege­tettsége mellett kell folyama­tosan bizonyítani. - Mi játszódik le az ember­ben, amikor szólítják, hogy át­vegye a Várpa­lota városért ki­tüntetést? - Saját örö­möm mellett ar­ra gondoltam, hány nevet tud­nék még mon­dani, akik ezt az elismerést meg­érdemelnék. Ha magamnak kell választ adnom, akkor harminckilenc esztendő - szerintem lelkismeretes, de mindenképpen kemény - mun­kájával indokolhatom. - Mikor dőlt el, hogy peda­gógus lesz? - Négyéves koromban. Uno­kanővérem egy Budapest mel­letti kisközségben, Pátyon taní­tott. Megengedte, hogy beüljek az óráira. Mert látta, hogy ott­hon, faluhelyen berendeztem az udvart, és a képzeletbeli gyere­keket okítottam. Akkor még másként képzel­tem el a pedagógiát. - Kisiskolásként, amikor a katedra mögött állt egy tanító, egy tanár, akkor miként véleke­dett a pedagógiáról? - A mai napig bennem élő élmény, amikor megboldogult nagymamámmal - a markom­ban egy megolvadt savanyú­cukorral - mentünk beiratkozni az iskolába. Már tudtam írni és olvasni, de ennek ellenére nem unatkoztam az első osztályban, köszönhetően a kiváló pedagó­gusoknak.­­ A gyermekkori indíttatás egyértelmű, de végül is hogyan került a pécsi pedagógiai fő­iskola bioló­gia-földrajz szakára? — Az általá­nos iskolában is, de aztán a gimnáziumban nálam nem is jöhetett más számításba. A budapesti Há­­mán Kató Gim­náziumban ta­nultam, az egyik legerősebb kö­zépiskolában. Kemény eszten­dők voltak, bizonyítanom kel­lett, hogy nem véletlenül érkez­tem kitűnő eredménnyel a falusi iskolából. Fél év alatt kellett pó­tolnom az orosz nyelvi ismere­teket. Onnan indulva lett a mai napig egy örökös bizonyítás az életem. Aztán jött Pécs, majd 1967-től Várpalota. Egy tanév az 1. számú, ma Várkerti isko­lában, s azóta itt tanítok, a Zrí­nyiben. - Talált magának példaké­peket? - Óriási ajándéka az életnek, hogy egy ilyen nevelőtestület­ben dolgozhatok. Mivel nem szeretnék senkit sem kihagyni, így nevek említése nélkül hadd mondjam, mindig találtam itt, az iskolában olyan kollégát, akire felnézhettem. S amikor még ez létezett, olyan szakfelügyelőt, aki megerősítést adott. - Megállítják az egykori ta­­nítványyai az utcán? - Természetesen, s ez nagyon jó érzés. Nem függ ez a tanulmá­nyi eredménytől! Ha valaki ezen a pályán képes megőrizni a tisz­tességét, s folyamatoosan bele­éli magát a gyerek helyzetébe, próbál segíteni, az megtérül. Az életem egyik legszebb része az osztályfőnökség, s így ennek folytatásaként az osztálytalál­kozók. Naponta terelgetni a kis dolgaikat, majd évtizedek után hallani a nagy dolgaikról. - Ön egy olyan intézmény folyamatos működését biztosí­totta, szervezte éveken át, ame­lyet folyamatosan a bezárás, leépítés - az agyrémként hasz­nált szó, a „racionalizálás” — fenyeget. - Óriási lelki terhet rótt rám. Úgy kellett felvállalni, hogy a nevelőtestület semmit se ve­gyen észre. Bebizonyítottuk, ennek az iskolának igenis van jövője. Ez a város a 125 éves Zrínyi iskola nélkül sokkal sze­gényebb lenne. A kollégáim segítségével, támogatásával, helytállásával, diákjaink sike­reivel tudtuk igazolni, hogy szükség van ránk. Hittünk ben­ne és hiszünk, hogy nem válhat valóra a Zrínyi bezárása. - Szeptemberben újra be­csöngetnek. - Várjuk a tanévkezdést, ké­szülünk. S bízunk benne, a pe­dagógustársadalom visszakapja azt az elismertséget, amely megfelelő tekintélyt és bizalmat is ad a jövő építésében, vagyis a gyermekek nevelésében vállalt szerephez. Azzal a megszállott­sággal, ahogyan ezt tenni sze­retnénk. Óriási ajándéka az életnek, hogy egy ilyen nevelőtestületben, közösségben dolgozhattam és dolgozhatok. Bebizonyítottuk, hogy ennek az iskolának igenis van jövője - mondja Dezső Mihályné igazgató Fotó: Penovác Károly Humor, dallam ragtime stílusban ■ Dallos Zsuzsa A veszprémi vár romantikus díszletei közül és csillagok alól a Városi Művelődési Központ szerény falai közé költöztek a dzsesszrajongók a Budapest Ragtime Band minapi koncert­jén. A szokványos, s némiképp egyszerűbb környezet sem za­varta az együttest és a „műélve­­zetőket”, fantasztikus hangulat­ban telt a három óra. Az örömze­nélésen olyanok is részt vettek, akik alig egy hete a Művésze­tek Völgyében tapsoltak vö­rösre tenye­rük. Noha a műsor egy ré­sze már isme­rősnek tűnt számukra, mégis jutott nem kevés meglepetés nekik is. És ez a Buda­pest Ragtime Band egyik sa­játsága: ké­pesek koncert­ről koncertre megújulni, képesek a közönség hangulatát, igényét megérezni. A művelődési központban ínyenceknek gondolták a hall­gatókat, ezért régi, jól bevált számaik mellett nemcsak leg­újabb lemezükről játszottak, ha­nem a műfaj egykori hatalmas slágereit is elővették. S mindeh­hez társult fantasztikus hang­szeres tudásuk, no meg kétség­telenül egyéni előadásmódjuk. A zenészek önálló produk­ciója egyszer sem volt maga­mutogatás, jókedvű művészek baráti bohóckodása. A közön­séget is bevonták játékukba, és a nézőtéren ülők hálás tapsá­ból egyértelműen kiderült, az emberek mennyire vágynak a humorra, az egyéni előadásmó­dokra, a szép, dallamos, ritmu­­sos zenére. A Budapest Ragtime Band a Művészetek Völgye után elvarázsolta a veszprémi közönséget is Fotó: Penovác Károly Grant térképet terített az asztalra. Fel­emeltem a narancsleves poharamat. Innen láttam az úszómedencét - a lány nem ug­rott bele a vízbe, csak a parton járkált, félig az árnyékban, félig a fényben, vörös fürdő­ruhája csak kiemelte napbarnított bőrét. Többször is felénk nézett, és én arra gon­doltam, aligha Bondinit vagy Grantot szemléli, láthatta őket már éppen eleget. Akkor már csak egyet találgathattam.­­ Itt a kormányzó villája. A nyugati par­ton. Remekül kiépített út vezet arrafelé, mögötte van a régi várrom, amit errefelé ci­tadellának is neveznek. Az út a villától vissza a városba lefelé kanyarog, több haj­tűkanyarral, ahol lassítania kell... És néhol a kanyarokban csak egy vékony korlát vá­lasztja el a szakadék szélétől, a lenti mély­ségtől... - Az a jó -bólogattam intenzíven. - Igen. Szóval Laneck általában egy órát szokott eltölteni az ilyen fogadásokon. - Magával is találkozik ilyenkor? - kér­deztem a főnököt. Bondini furcsán né­zett rám, csúnya félmosollyal arcán jegyez­te meg: - Keresztülnézek rajta, mintha üvegből lenne. - Gondolom, nem rajonganak egymá­sért - mondtam Grantnek, aki erre egy jót nevetett. Sok tapasztalat lehetett e nevetés mögött. Én is tudtam ám ezt-azt, de nem árultam el nekik. Hadd legyek én csak a nagyon messziről jött előkelő idegen, akit fel kell vértezni számos helyi információ­val. - Szóval valahol az úton - mondtam a térképet figyelve, aztán összehajtogattam és a fotóval együtt zsebre vágtam. Nem tették szóvá, úgy látszik, ezt is bekalkulál­ták kis expedícióm költségeibe. - Arra kérem magát, Bondini, nehogy korábban jöjjön el. - Ez természetes - mondta Bondini. - Már csak az alibink miatt is ott kell maradni, míg nem kapunk hírt a... hm... balesetről. - Sofőr vezeti a kocsit? - Persze. Általában két vagy három test­őrrel megy, a másik kocsit küldi előre. - Rendben van. Holnap délelőtt bevál­tom a csekket a bankban, és elnézek ide. Hátha lesz újabb hírük a számomra... A Continental Szállóban lakom, de jobb, ha ott nem keresnek. Az ördög nem alszik - céloztam a rendőrségre. Pontosan értették. Öt perccel később - anélkül, hogy búcsút vettem volna a Silvya névre hallgató leány­zótól - ismét a fehér autóba ültem. És újabb öt perc múlva nem lehettek két­ségeim, hogy autómat egy másik kocsi kö­veti. (Folytatjuk.) Nemere István Feltűnés nélkül 4. NAPLÓ 7 RÖVIDEN Gyűjteményi kiadványok Pápa (kgy) - Két tudomá­nyos, helytörténeti értékű kö­tet jelent meg a közelmúltban a Pápai Református Gyűjte­mények kiadásában. A Fábi­­án-emlékkönyv, Hudi József történész-levéltáros munkája Fábián József (1761-1825) református esperes pályafu­tását mutatja be művei és a fennmaradt levéltári források alapján. Fábián alsóörsi kisnemesi családból származott, később Vörösberényben és Tótvá­­zsonyban lelkészkedett. A másik kötet az Alfabetizáció az újkori Magyarországon című konferencia előadásait tartalmazza. Magyar siker Locarno (mti) - Iain Dil­­they német rendező A vágy című filmje nyerte vasárnap az 55. Locarnói Filmfesztivál fődíját, az Arany Leopárdot. A második díjat két műnek ítélték oda: Mundruczó Kor­nél magyar rendező Szép Na­­pokjának, valamint Diego Lerman argentin rendező Hirtelen című filmjének. Naplós fotóalbum készül: Küldjön egy képet Ön is! Veszprém (­la) - Készül a Napló fotóalbuma cím­mel hirdet fotópályázatot lapunk. A pályázóktól olyan képe­ket várnak, melyek kapcso­latba hozhatók napilapunk­kal, népszerűsítik azt és rek­lámfotóként is megállják a helyüket. A beküldött pálya­­műveket korosztály szerint (14- 18 év, 19-25 év, 26-30 év) díjazza a napilapok fő­­szerkesztőiből, szerkesztői­ből, fotóriportereiből álló szakmai zsűri. A pályázato­kat szeptember 4-ig kell be­küldeni. A nevezés feltétele: az újságban közölt kuponok­ból hármat össze kell gyűjte­ni, és a pályamunkákkal együtt kitöltve eljuttatni a megadott határidőig az alábbi címre: Veszprém, Házgyári út 12., PLT Terjesztői Iroda. Európai városok képekben Tavaly nyáron nyílt meg Balatonakaliban a Mozaik Art Galé­ria, amelynek kiállításai a helyi nyári fesztivál programjaihoz illeszkednek. Jelenleg tíz kortárs magyar művész negyven alko­tása realista á­brázolásmóddal mutatja be az európai városo­kat Franciaországtól, Spanyolországtól kezdve a magyar váro­sokig. A történelmi Magyarország településeiről készült művek is megtalálhatók a tárlaton. Képünkön Fassel Ferenc Velence című olajfestménye

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék