Napló, 2004. december (Veszprém, 60. évfolyam, 280-305. szám)
2004-12-04 / 283. szám
2004. december 4., SZOMBAT HÉTVÉGE ■ Varga Róbert !: Talán mindketten azt gondoltuk, rutinbeszélgetés lesz. A Pulitzer- és Hemingway-díjas népszerű sztárriporter dedikálja legújabb könyvét, az Angyali történetek a pokolból címűt Veszprémben a plázában, és közben válaszol néhány kérdésre. Nem csupán ez történt. És ezen Vujity Tvrtko is csodálkozott. - Ha az életéről forgatna filmet, milyen kockával kezdődne? - De meglepett! Várjon, gondolkodnom kell. Ha tartjuk az időrendet, akkor Pécsett tolok egy műanyag dömpert telepakolva kővel. - Ha nem tartjuk? - Akkor azzal kezdődne, amikor az általunk megtalált hadifogoly először megszólalt és azt mondta: Piroska és a farkas, fogtisztító, hetvenméteres házat gyártottunk Nyíregyházán. - És mi lenne az élettörténetének az utolsó mondata? - Remélhetőleg nem tartunk még itt, de valószínűleg így hangzana: Apa, mesélj még a csillagokról! - Miért ezt választotta? - Egy apának mindig a legelső mesét kell jól megválasztania, mert azt kell újra és újra elmesélni a gyermekének. Benjáminnak, a nagyobbik fiamnak - akivel együtt alszom - a csillagokról mesélek esténként. - Mit jelent önnek a pokol? - Azt, hogy ki lehet belőle jönni. A pokol mélyén is élhetnek angyalok, és a nagy nehézségekben mutatkozik meg, mi az, hogy küzdeni tudás. - Így figyeli az életet? - Mindig megvárom a másodlagos híreket. Célkitűzésem, hogy hétköznapi hősöket reklámozzak, szép szóval élve ismertté, népszerűvé tegyek. - Miközben lassan ön is azzá válik. - Nem vagyok az. Csak a hétköznapi hősök történetmesélője lettem, azért, hogy bemutassam őket. Elsősorban azonban főállású édesapa vagyok és csak utána újságíró. Hobbiújságíró. - Hisz az angyalokban? - Teljes mértékben. - Nem csak egy jól hangzó szlogen ez most a könyve miatt? - Minél mélyebben vagyunk, annál jobban tud egy ember segíteni a másikon. A jólétben ez kevésbé működik. Amikor megtaláltuk Kandech Evelyn édesapját - ami lehet, hogy sokaknak csak egy bulvártörténetnek tűnik -, akkor is az motivált, hogy segítsek. - Miért tett ennyit érte? - A kislányt a mi utcánkból ismertem, és tudtam, hogy egész életében a legnagyobb vágya: megismerni édesapját. Miközben kutattunk, olyan ember is mellénk állt ismeretlenül, akire azt mondtam: te egy angyal vagy. - Mindehhez azért ismernie kell, milyen a padlón lenni. Mikor volt a legmélyebben? - Látja, erről soha nem fogok beszélni. Olyan ez, mint amikor Esterházy Péter megírta édesapjáról a javított kiadást, de többet nem beszélt róla. - Fájnak a szavak? - Inkább újból átérzi az ember a súlyukat, de most kivételesen válaszolok a kérdésre, mert mint szellemi párbajt, egyre jobban élvezem ezt a beszélgetést. - Hallgatom. - A legmélyebben 2003. november 18-án voltam, amikor egy száguldó rohammentőben a kisfiam haldoklott a kezem között, és imádkoztam és potyogtak a könnyeim, hogy mentsék meg a gyermekemet. A mentőhelikopter nem szállt fel a nagy köd miatt, nem tudták megműteni a vidéki kórházban, ahol tartózkodtunk, mert ott nem voltak felkészülve a beavatkozásra, Pesten pedig egy egész orvosi csapat állt készenlétben, hogy életmentő operációt hajtsanak végre rajta. Amikor túl volt az életveszélyen, tudtam: ez volt az a néhány órája az életemnek, amiről soha nem fogok beszélni. - Szeretné, ha a gyermekei a médiában dolgoznának majd? - Talán ez a legnagyobb felelősségem. Ha jó, ha rossz embernek tartanak, akkor is én vagyok a fiaim példaképe. Engem látnak, utánoznak. Jó példaképnek kell lennem, hogy aztán majd dönteni tudjanak, esetleg tényleg követnek-e. - Milyen a jó példakép? - Mindig átadja, amit megtanult. Az évek során én is megtanultam, amin bosszankodunk, hogy késnek a buszok, koszosak az utcák, ezek nem is olyan tragikusak és fontosak az életben. Minden viszonyítás kérdése. Ez igaz. Kambodzsában egy pohár fertőzött víztől meg szoktak halni, Etiópiában a kisgyerekeknek a lepra miatt leesik az ujjuk, végtagjuk. Persze nem lehet az életet csak így szemlélni, hiszen itt élünk Magyarországon, de most már tudom, miért mondta nekem apukám egy ebédnél, ami nem ízlett nekem, hogy ezt Etiópiában egy gyerek a tányér széléről is megenné. - Mindig eszébe jut az édesapja? - Mindenre emlékszem, amit ő mondott. Minden pillanatra. Öt éve halt meg, életem nagy fájdalma, hogy nem láthatta, amikor hazaérkezett Torna András, a hadifogoly. Ám az mindenképpen nagy boldogságot jelentett, hogy azt megélte, amikor elvettem a párom feleségül. - Fél a haláltól? - Gyermekkoromban rendszeresen sírtam azért, hogy mi lesz akkor, ha meghalok. Most már azonban nem gondolok erre. Nem hiszek az asztrológiában, a földön túli életben. Szeretném a világot megismerni és kihasználni erre az életet. - Mégis, riportjaiból úgy tűnik, mintha kísértené a halált. - Rettentő sokat készülök a riportjaimra, és ez nem úgy működik, hogy fogom az útlevelem és irány Észak-Korea. Oda például 800 e-mail, fax, levél ment el, mire elindultunk. Csernobilban a fél várost megvettük, Evelyn édesapját hat hónapig kerestük az Interpollal együtt, mégis mi voltunk a gyorsabbak. Kambodzsába nyolc hónapig készültem, 17 injekció és számtalan orvosság van bennem. Felesleges lenne azt a mítoszt kelteni vagy erősíteni, hogy én vagyok a nagy hős. - Leírta, hogyan hazudnak az újságírók. Ön is hazudik? - Igen, és megmondom, hogy hol. A nézőt, olvasót maximálisan megtisztelem azzal, hogy minden, amit lát vagy olvas, teljes mértékben igaz. Büszke vagyok rá, hogy a filmjeimmel, publikációmmal kapcsolatban egyszer sem merült fel, hogy azok nem igazak. Nálam az igazsághoz vezető út van kikövezve, néha füllentésekkel. - Mondjon néhányat! - Észak-Koreába a magyar baptista szeretetszolgálat segélyosztó aktivistájaként jutottam be, Etiópiában orvosi egyetemista voltam, és medvevadászként találtam meg a hadifoglyot. - Néhányan azonban túlzottan hatásvadásznak tartják a történeteit. - Igen, hatni akarok az emberekre, az érzelmekre. A televízió a nevében hordozza azt, hogy tele van vízióval. Ezt használom én is tudatosan, a vágástechnikával, a zenével, a képfelvétellel. Élek ezekkel az eszközökkel, de nem élek vissza velük. - Akkor én nem is zavarnám tovább, dedikáljon nyugodtan. - Abba ne hagyja, kérdezzen meg! Az utóbbi tíz évem legjobb riportbeszélgetésébe rángatott bele. - Mit nem tud megbocsátani? - Ha valaki szándékosan okoz fájdalmat másnak. - Van élet a médián túl? - Persze, az élet jelentős része a médián túl kezdődik. - És mi van a pokol után? - Ott élnek az angyalok. Élet a pokol után Vujity Tvrtko az angyalokról, édesapjáról és a hazugságról Elsősorban főállású apa vagyok és csak utána újságíró - mondta Vujity Tvrtko Fotó: Gáspár Gábor Klasszikus gitármuzsika Tapolcán ■ Donászi Franciska ) szakmai tapasztalatcseréje céljából. A rendezvényen a házigazda intézmény diákjai mellett a balatonfűzfői Irinyi János Általános és Alapfokú Művészeti Iskola, a balatonfüredi Ferencsik János Zeneiskola, a keszthelyi Festetics György Zeneiskola, a pápai Allegro Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, a Siófoki Művészeti Iskola, valamint a veszprémi Csermák Antal Zeneiskola növendékei és tanárai képviseltették magukat. A 22 növendék több korcsoportban adott számot tudásáról. A legfiatalabbak és a továbbképzősök két szabadon választott művel mutatkoztak be, míg a többi gitáros egy kötelező és egy szabadon választott művet adott elő. Teljesítményüket Straub Tamás gitárművész, a szombathelyi zeneművészeti szakközépiskola tanára és Scholz Annamária, a Magyar Gitártanárok Egyesületének elnöke, a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola tanára értékelte. A zsűri országos viszonylatban is megfelelőnek találta a fellépő növendékek előadásának színvonalát, sőt, néhány produkciót külön is kiemeltek. Döntésük alapján a második korcsoportban a tapolcai Mészáros Anna, valamint a balatonfüredi Kőszeghy Péter aranyminősítést kapott. A keszthelyi Vörös Rózsa Katalin produkcióját ezüst-, a balatonfűzfői Frei Jenniferét és a tapolcai Fábián Viktorét bronzminősítéssel jutalmazták. A harmadik korcsoportban a tapolcai Hatvani Mátyás kapott aranyminősítést, a fűzfői Stadinger Gergely ezüst-, a füredi Kisz Dalma bronzminősítést kapott. A negyedik korcsoportban a tapolcai Bárka Csanád és Szőts Nikolett ezüstminősítést kaptak, a füredi Cercigaler Dániel és a pápai Vanyolai Réka bronzot. Az ötödik korcsoportban a tapolcai Koczka Benjamin és Sipos Dániel bemutatója bronzminősítést érdemelt. A hatodik korcsoportban a keszthelyi Romsics Bence és a veszprémi Szólás Áron egyaránt ezüstminősítést kapott. A gitártalálkozó egyik szervezője, Tihanyiné Orosz Sarolta lapunknak elmondta, nagy szükség van az ilyen rendezvényekre, mert amióta megszűnt a szakfelügyelet, a vidéken dolgozó tanároknak nincs lehetőségük az egymás közötti tapasztalatcserére. A tapolcai találkozón a kollégáknak alkalmuk nyitt a szakmai és módszertani problémák megvitatására, ami hozzájárult a találkozó sikeréhez. már rendezteklálkozót a ta polcai Járdányi Pál Zeneiskolában a klasszikus gitármuzsika népszerűsítése és az ezen a területen dolgozó pedagógusok A regionális gitártalálkozó színvonalával a zsűri elégedett volt, a tanárok pedig módszertani kérdéseket is megvitathattak egymás között A szerző felvétele NAPLÓ 7 Búzás Huba A Krka zuhatagai azóta kortyolom - csodák! - e vágyözön-tájt, a vadvizek csobajló szökdeléseit, mióta, rég, a föld az égtől elvált, a meghasadt időt, hol gyönge híd csupán a lét, ember-sirám s e zuhatag csalóka csókja édesít, hol harminchárom nyelvét ölti rám a fák mögül, majd mélybe bágyad, szikláin mintha száz titán dobolna áriákat, mikor öléből, lám, az alkonyat kidől és szemlesütve, mint egy emberállat hajlik le épp elém — csókolni kell — csak kóstolót, zajgó csodákat mutatva roppant kebliből Naplementék madara marasztalom... kékhamvas rétihéja néz rám, alig hintázik - torkonfojtó pillanat - megsárgult sártüzek mezítlen ágán, hallgatja - mit gondolva? - hangomat, az alkonyatban szinte ég, valóság vagy csupán egy izzó réznyomat? netán e lángoló folyam vidék jelképe — túlnan naplemente - , ha látná, neki intenék, akár egy nő lehetne? kitárja szárnyait... mit mond? ki érti meg, csábítja föl magával tüllegekbe, ne hallja más, csupán a vadvizek és szélre kapva szoknya-lenge felhőcskéjében ellibeg