Napló, 2008. január (64. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-17 / 14. szám
2008. JANUÁR 17., CSÜTÖRTÖK KULTÚRA Istennők csellóval Sebő József Brusznyai-drámáját mutatta be a Pannon Várszínház Kellei György kellei.gyorgy@naplo.pl.hu Veszprém - A Pannon Várszínház ősbemutatót tartott az elmúlt vasárnap. Vándorfi László rendezésében Sebő József Brusznyai Árpádról szóló, Moirák című drámáját adták elő a Petőfi Színházban. Mindaddig nem fogalmazódott meg bennem elég mélyen a következő kérdés, míg meg nem pillantottam a dráma díszletét, háttérben a 301- es parcella kopjafáival, az örök névtelenség felkiáltójeleivel. Szóval az a kérdés merült föl hirtelen: kié az ötven éve kivégzett veszprémi görög-latin szakos tanár, az ötvenhatos megyei forradalmi bizottság egykori elnökének alakja és emléke? Ki tud, ki képes méltó módon bánni ezzel a mártíromsággal? Elég-e egy regény, monográfia vagy dráma sorsának megértéséhez, igazi átéléséhez? Mit tudnak nekünk mondani fél évszázad távolából? Sebő József először monográfiát írt Brusznyairól, majd megszületett a drámája, amely Vándorfi László rendező kezében színpadi változatot ölthetett. Író és rendező felelőssége óriási, az íróé eszmei, a rendezőé pedig még ennél is több, hiszen meg kell nyerni a nézőt az ügynek. Vándorfi mindenekelőtt a látványra helyezte a hangsúlyt, a kezébe kapott - nyilván mély intellektusú - szövegkönyvet „élővé” varázsolta, igyekezett pótolni a szikrázó drámai pillanatok hiányát. Színpadképeinek zömét (Krámer György koreográfusnak is köszönhetően) valóban lenyűgözőnek éreztem, ahogy például az elítélt Brusznyai Árpád (Zayzon Csaba) körbekörbe húzza a rabtársaival zsúfolt rácsos kocsit, a keresztet cipelő és el-elbukó Krisztusra asszociáltam, s valószínűleg nem voltam egyedül ezzel a gondolati párhuzammal. Sebő József könyve annak idején a Moira (sors, végzet - a szerk.) címet kapta. A görög mitológia sorsistennői, a moirák életünk, sorsunk fölött ítélkeznek, a kezükben vagyunk. Felemelhetnek és elejthetnek minket. Brusznyai életfonalát elvágták. Vándorfi ötletesen jeleníti meg őket (Soós Melinda, Huszti Réka, Pfitzner Andrea), angyalként lebegnek a térben, igézően veszik körül Brusznyait, de mindig katartikus, tragikus pillanatokban lejtik vészjósló táncukat. A cselló Brusznyai egyik kedvelt hangszere a zene, a humanizmus, a szárnyaló szellem jelképe csupán tehetetlen játékszer a kezükben. Talán nem egészen szerencsés, hogy a _____ dráma a Moirák címet kapta, a nagyközönség előtt ismeretlenek az istennők, egy „hétköznapibb” cím a produkció jövőjét tekintve hasznosabb lett volna. A dráma megközelítőleg teljes képet rajzol Brusznyai mártíromságának időszakáról. Az ötvenhatos veszprémi események irodalmi és történelmi hitelességgel megjelennek a történetben, de a főhős magánemberi vonásai mintha nem lennének elég hangsúlyosak, pedig döntései, végtelenül humán elveihez való makacs ragaszkodása motiváltabb lenne. Feleségétől (Hatos Andrea) és kislányától, Margitkától (Hörcsik Rebeka) kapunk egyfajta jellembeli információkat, de nem elegendőek ahhoz, hogy ennek a szerencsétlen sorsnak teljes legyen az összképe. Brusznyai még időben elmehetett volna a felbolydult országból, de maradt. Hogy miért? Naivul hitt a kommunista diktatúra megdöntésében? Ez az okos, pallérozott elméjű, az ókori görög bölcseken nevelkedett filosz ne tudta, ne érezte volna meg a fenyegető veszedelmet, a megtorlást? A városhoz közeledő oroszokat is békével fogadta lelkében, s elvetett mindenfajta fegyveres akciót, kalandorságot. Lassan aztán egyedül maradt, önmaga foglya lett, önmagát tette áldozattá, majd a megye párttitkára - molták ide vagy oda - addig nem nyugodott, míg bitófára ki tud, ki képes méltó módon bánni ezzel a mártíromsággal? nem küldte, nyakába varrva igaztalan vádakat is. S mire Brusznyai rádöbbent, hogy hazug világban nem érdemes élni, már késő volt. Zayzon Csaba megpróbálja ábrázolni ezt a lélektani folyamatot, s úgy hiszem, belsőleg és külsőleg tisztességesen megbirkózott vele. A körülötte zajló forradalmi jelenetek ugyan nem átütő erejűek, nem meggyőzőek, de Brusznyai igyekszik úrrá lenni a káoszon, mindent elkövet, hogy kézben tartsa a dolgokat, megfogalmazza a helyes célt és irányt. Tanári, magánemberi jelleme a meghatározó (mint utaltam rá, jobban ismerhetnénk), elnöki tisztségének árnyalatai pedig kissé homályosak a darabban. A megfontolt lépések inkább a görögös beütésű, humán közember tettei, s nem az elnök cselekedetei, akinek sokkal realistábbnak, politikusabbnak kellene lennie. Vissza is élnek ösztönös tévedéseivel. A darab főhőse vakon hisz a forradalom tartós sikerében, ezért viszi vásárra a bőrét (nem hinném, hogy a családját ért atrocitások miatt valamiféle lappangó, kitörölhetetlen bosszú vezérelte volna), és később az erőszakos elnyomás fokozatosan jelentkező nyúlványai idején már - Homéroszba kapaszkodva - számot vet a vereséggel. Brusznyai, bár körülötte lapítottak, színüket váltogatták az emberek, nem ingott meg, nem ábrándult ki, Zayzonnak csak a koncepciós perben összetört, csalódott férfival kell színészi csatát vívnia. A pártoldal, a kommunista brancs külön bravúr Vándorfi rendezésében, aki színpadi megoldásaival „szerzőtársa” lett az írónak. A szürke egyenruhás ávós brigantik megformálása is figyelemre méltó, bár először abszurdnak, sőt, kegyeletsértőnek éreztem, hogy ekkora barmok, ilyen műveletlen bunkók játszadoznak Brusznyaival, de aztán igazat adtam a rendezőnek: egy konvencionális börtönbeli kihallgatásnak, kínzó vallatásnak nincs sok értelme a színpadon, elcsépelt lenne, így meg kellett teremteni a diktatórikus gépezet közreműködőinek karikatúráját. Szellemi párbaj így persze szóba sem jöhetett. Viszont a megye párttitkára, Pálinkás János (Kiss T. István jól kidomborítja durvaságát, faragatlanságát) és Brusznyai közötti elvi konfliktusban nagyobb lehetőség rejlett, mint ami a színpadon megvalósult. Ez a végzetes ellentét elaprózódott, elhalványult, noha a szellemi és a hatalmi fölény összecsapása érdekes dialógusokhoz vezethetett volna. A Moirák sokszereplős darab, egy-egy színész tehát több szerepet vállal, amely az idősíkok csúsztatása miatt olykor zavarónak hat, különösen a befejező jelenetekben. Szikra József, Koscsisák András, Egyed Brigitta, Kovács Ágnes Magdolna, Lukács József rutinosan átlépik a választóvonalakat, de másoknál szemlátomást összemosódnak a feladatok. Koscsisák karakterváltásaival, gyors „akklimatizálódásával” tűnik ki. Szikra József a reményvesztettséget sugallja. Hatás Andrea (Brusznyai Árpádné) szorongásaival hiteles. Molnár Eninnek, Kiss Dávidnak, Varga Andrásnak akad egykét jó pillanata. Zayzon Csaba megfogadta a Vándorfi-instrukciókat, és Brusznyai mentalitásához saját eszköztárából is merített. Javára írható, hogy nem hatódott meg a szereptől, nem esett az elragadtatás túlzásaiba. Justin Júlia jelmezei híven őrzik a fél évszázados tragédiát, a lírai drámaisággal megkomponált záróképben, a pislogó fényű mécseseken - az időn, a fájdalmon is - áthatolnak. Forradalmi pillanat a városban. Balról a Brusznyait alakító Zayzon Csaba (fent). Moirák, a sors istennői (balra). Brusznyai Árpád és a megyei párttitkár, a későbbi mindenható Pálinkás János - Kiss T. István (jobbra) Fotó: Gáspár Gábor NAPLÓ • 7 Fölségesebb a boroshordó Balatonfüred frigy) -Újabb kötete jelent meg Lichtneckert András veszprémi levéltárosnak. Az LA Könyvtár-sorozatban kiadott mű a Borászok titkai - titkok gazdái - Források és szemelvények szőlészetünk és borászatunk múltjából 1700-1871 címet kapta. „Szőlőművelő, bortermelő elődeink örömei felejthetetlenek, gondjai sokrétűek voltak”- írja a szerző a bevezetőben. S tulajdonképpen erről a változó hangulatról és átalakuló tájról szól ez a páratlanul érdekes „történelemkönyv”. Lichtneckert András húsz éven át gyűjtötte az anyagot a munkájához, amelyben a Balaton vidéki szőlészet-borászat legértékesebb kincseit teszi hozzáférhetővé számunkra. Megismerkedünk a szőlőhegyi artikulusokkal, amelyek a Balaton táján a 17. század óta szabályozzák a szőlőhegyek rendjét és a borosgazdák életét. Pinceutasításokba, „korcsmáltatási” jogokba, a borbírák tevékenységébe, a borkimérés rendjébe, az áldomások formáiba, a hordótáncok szokásaiba pillanthatunk be, s a háttérben eközben kirajzolódik a hazai múlt, a balatoni táj élete. Az ősi magyar borászati szokások kuriózumokkal szolgálnak, nem beszélve a Boros könyvecskéről, amelyet Christian Bergman 1799. november 12-én tett közzé. Az 1700 és az 1805 közötti évekből mintegy 275 szőlészeti-borászati eljárás, megfigyelés maradt fenn, amely manapság sok mindenben elavult lenne. Egy 1762-es artikulusból megtudjuk, hogy akik a szőlőhegyen egymást szidják és gyalázzák, négy forintot kötelesek fizetni, ha pedig megsebesítik egymást és vér serken a seb nyomán, a büntetés 12 forint. Ez dívott a vörösberényi, kenesei, kajári, akarattyai jezsuitáknál. Persze lopni sem lehetett a szőlőhegyeken. A hegy „frángja” pedig külön felelősségre vonást jelentett, a földesurak élhettek ezzel a joggal. Egy külön fejezet bevezeti az olvasót a tihanyi apát és az aszófőiek közötti 1841-es szerződésbe, amely Vörösmár beültetésével foglalkozott. A szerző felsorolja például Balatonfüred és vidéke szőlőfajtáit 1862-ből, de a keszthelyi, a „badacsoni" fajtákat is leírja a források alapján. Bergman 113 pontos Boros könyvecskéje mellett Király István veszprémi polgár, csopaki szőlőbirtokos borkezelési feljegyzéseivel is megbarátkozhatunk, amelyek 1805-ben születtek. Természetesen a tihanyi apátság pincemesteri utasítása sem marad ki a sorból. Lichtneckert András a német nyelvű melléklet előtt még közzéteszi Eötvös Károly A magyar bor című írásának is egy részletét a pincéről és a boroshordóról: „Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boroshordó, mint a miniszter vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort hiába dicsőítik. A hazugság rögtön kitudódik.” Hirdetés