Napló, 2008. május (64. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-10 / 109. szám
SZOMBATI 2008.05. 10. Régebben, mikor hónapokig laktam egy nagyvárosban, gyakran voltam szomorú. Hogy miért, azt nem igazán tudom, talán túl érzékeny voltam, magányos vagy más, de ez nem is lényeges. Feltűnt, hogy szomorúságomat észreveszik mások. Szólongatnak, kérdezik, mi a baj, szánakozva néznek, finoman bánnak velem. Eleinte ez nagyon zavart, s csak még inkább visszahúzódtam miatta. Aztán rádöbbentem, hogy nagyszerű dolog történik: emberek, akiknek ezer más dolguk van, sietniük kell, akik gyakran közönybe burkolóznak és sok minden lényeges fölött elsiklanak, észreveszik, átérzik a szomorúságot és reagálnak rá. Lehet, hogy talán nincs is az a szegénység vagy betegség, ami olyan mélységes együttérzést tudna kiváltani emberből, mint a puszta szomorúság látványa. ... Kilábaltam. Helyreállt a lelki egyensúlyom, vagy barátaim lettek vagy más, mindegy, túléltem... Aztán egyszer, pár évvel később történt valami a pályaudvaron. Csak úgy flegmán, fejemben kusza dolgaimmal, gyalogoltam a vonathoz. Egyik pillanatban feltűnt egy alak alacsonyan, a földhöz közel. Végigmértem a rongyos férfit. Kartonpapíron ült egyenes háttal, összefont karokkal, combközépig hiányzó, csonka lábai láttán kicsit összerezzentem - rossz lehet így... Éppen elhaladva mellette, arcára tévedt a tekintetem. Megtorpantam. Mozdulatlanul állva, döbbenten meredtem rá, aztán valahogy ösztönösen odasiettem, s letérdelve elé, csak bámultam az arcát, lesütött szemét, és éreztem valami elviselhetetlent. Felemelte a fejét, rám nézett, együttérző mosolyom láttán halványan visszamosolygott, majd lesütötte a szemét. Lassan ballagtam a vonathoz. Igen, én kilábaltam annak idején. Elöntött a veríték. Az elviselhetetlenre, a túlélhetetlenre, a halálos adag szomorúságra gondoltam... Kilépek a ház ajtaján. Hűvös van és erős a szél. Két fekete kutyánk jön elém csaholva, s fehér alapon rozsdafoltos macskánk libben a lábam mellé puhán. Gyönyörködöm bennük. Csodálatos lények. Tiszták, érzékszerveik s érzéseik olyan... tökéletesek. Leguggolok közéjük. Az egyik kutya a fejét térdemnek szorítja, a másik a mancsát nyújtja s beleteszi bal tenyerembe. A macska felmászik az ölembe, nyakamon érzem nedves kis orrát. Dorombol, belefúrja fejét a hónaljamba, aztán a jobb tenyerembe, majd leugrik a kutyák közé és óvatosan, finoman elkezd játszani körülöttem a három állat. Egyre távolabb hömpölyögnek tőlem. Elmerülök a látványban, nem bírom levenni a szemem róluk. Egyik pillanatról a másikra átsuhan rajtam egy eddig ismeretlen gondolat: mellékesek. Gondterhelten igazgatom kócos hajamat. Ők olyan jók, egyértelműek és... olyan mások. Elnézek felettük. Igazából nem a testvéreim, ahogy mindig is tekintettem rájuk..., ők mások. Odaszaladnak hozzám, körülöttem kergetőznek, aztán jeleznek nekem, ahogy mindig, s én is vissza szoktam jelezni nekik az összetartozás jegyében, de nem, most nem... Mert válnom kell, az állatok ellenében, az emberek javára, mert ezek itt csak mellékesek, s embernek csak emberrel lehet igazi, komoly dolga. Sírnom kell, mert döntöttem... Milyen nehéz lesz, és sokszor kiábrándító nélkülük. Az emberrel van dolgom - sulykolom magamban -, az emberrel van dolgom. Berohanok a házba, bezárkózom a szobámba, s csak zokogok megállás nélkül, mert ember vagyok. ...A sír körül álltunk mi, régi osztálytársak. Tíz éve jártunk itt utoljára, amikor temették. Néhány másodperc csend, magunk elé és a sírra révedés után beszélgetni kezdtünk. Pár szót váltottunk a halott osztálytársról, a végzetes autóbalesetéről, aztán hamar egymásra terelődött a szó. Mi újság, kivel mi történt azóta. Jókat kuncogtunk, egyre felszabadultabban csevegtünk a sír körül. Végül ismét néhány másodperc csend, majd visszasétáltunk a kocsikhoz, irány a város, egy étteremben evés, ivás, sztorik, majd búcsú és megy tovább mindannyiunk élete... Később eszembe jutott: halott társunk kimaradt a dolgokból. Neki nem mondtunk semmit, tőle nem kérdezünk semmit, és ő is hallgatott... Hisz hogy értenénk szót mi, az időhöz kötöttek az időtlennel, a körülhatárolt ismeret az ismeretlennel. Nekünk nincs lehetőségünk tudni őróla - ez biztos. A többi titok. Nekünk csak a kevéske emlékezés van, az idő, a körülhatárolt ismeret, a többi valószínűleg az övé. Nyilván ez a rend... Különben ha esetleg kérdeznéd: mi jól, kösz. ...Kérdeztelek és most nagyon várom a válaszodat: bámulom kifejező szemeidet, csüngök halvány mosolyra álló szádon. Végre szólalj meg, mondd azt, amire vágyom, az új ékességemről, a világoskék fülbevalóról a jobb fülemben! Szeretném, ha úgy éreznéd, ahogy én érzem, hogy a hűvös, mindentől távol maradó halványkék csillogás az én magam vagyok, s ezt az ékességet rajtam kívül senki más nem viselhetné! Engem várt, mint egyetlen jogos tulajdonosát az ékszerüzlet felelőtlen színkavalkádjában, az üvegvitrin mögött. Első pillanatásom rá esett és nem is szabadulhattam tőle. Nem érdekelt, mennyibe kerül, kellett mindenáron. Várom, hogy csillapítsd a szomjamat, behunyom a szemem, tenyeremmel eltakarom az arcomat. Száraz szám kicsit nyitva, várok, szomjazom... Egyszer csak odahajolsz közel a jobb fülemhez, érzem halk, nyugodt szuszogásodat, majd kissé remegő, mély lélegzetet véve súgod: - Szép, nagyon szép! Nagy Adrienn szerkesztoseg@naplo.ph.hu Nekem az emberrel van dolgom hétvég? Dalia László szerkesztoseg@naplo.pl.hu Karafiáth Orsi, akár egy nagyvilági dáma, lila ruhában fogad a budapesti kávéházban, nem látszik a szemén sem, hogy hajnali négykor fejezték be a lemezt. Talán ma már a kiadója is alszik, hiszen a könyv- és lemezbemutató is veszélyben volt. - Miért ír a költőnő maffiaregényt? - Mert szereti Agatha Christie-t. - S itt is Hercule Poirot nyomoz? - Nem, hanem az Ágota nevű lány, akinek szörnyű anyja van, de miután Agatha Christie-rajongó, ezért adta neki ezt a nevet. Ágota különben Poirot módszereivel él, tehát beszélteti a népeket, régi leveleket olvas, mert tudja, hogy valaki hazudik. Egyébként a Maffiaklub tizenkét lány története és egy férfié. Ez régi mániám, hogyha egy társaságba bekerül egy jó pasi, akkor mindenki rámozdul. Lajosnak sem lesz minden lány a szeretője, de a kapcsolat létrejött. S miután Lajos eltűnt, Ágota a többieket kérdezgeti, hogy hol lehet, melyikük ölte meg. - Mivel még nyomdában van a könyv, én sem tudom, ki a gyilkos, de azt kiderítettem, hogy Karafiáth Orsi nagyon haragszik egy pasira, s ezt váltotta be regényre, vagyis őt akarta egy életre megleckéztetni. - Nem tagadom, bosszúregénynek indult. Volt az a fickó, akinek viszont időközben megbocsátottam, s a hatodik fejezettől már szerethetővé Amikor csalódottan ültem egy kapolyi kiskocsmában, mellém telepedett egy férfi válik. Végül már nem is lehet ráismerni a modellemre. Túl unalmas lett volna egy hülyére ráhúzni az egész regényt. - Ilyen sem volt még, egy könyv és lemez 12 nőről. Amikor tavaly mesélte az ötletet, hittem is meg nem is. - Még magam sem hiszem el, hogy megvan. Hajnali négykor fejeztük be a lemezt, a kiadóm is megnyugodhat, hiszen a bemutatóra még épp elkészülhet a könyv és az album is. Kitaláltam, hogyan nézzen ki a 12 nő, hogyan beszéljenek, és ezek után már természetes volt, hogy mindegyiknek írok egy dalt. Az ám. de csak az első 500 számozott könyvhöz lesz lemez, a többit majd külön árulják. Ez ugyanis a saját projektem, és a kiadó csak ötszáz lemezre adott pénzt. - Jól tudom, hogy majdnem lemondott a lemezről, mert senki sem akart pénzt adni, aztán egy kapolyi kiskocsmában rátalált a mecénás? - Elfáradtam a pénzhajhászásban, s amikor nyáron csalódottan ültem egy kapolyi kiskocsmában, mellém telepedett egy férfi. Kérdezte, mi bajom, én meg elmondtam, hogy dugába dőlt a lemezem. „Ja, csak pénz kell, azt adok” - mondta, és három nap múlva a számlámon volt az öszszeg. Annyira épp elég volt, hogy elindítsuk a felvételeket a budakalászi stúdióban. Másfél hét alatt felvettük a lemezt. Mindenki cuki volt, pedig barátságból jöttek. El vagyok ragadtatva a magyar énekesektől és a zenekaroktól. Péterffy Bori, Palya Bea, Für Anikó, Soma, Bárdos Deák Ági, Majsai Gábor, Kovács Patrícia, Német Juci, a Kistehén zenekar és még sokan mások énekelnek az albumon. - Állítólag egy dalt ön is énekelt volna, de aztán nem tetszett a saját hangja, és keresett rá mást. - A Kistehénnel énekeltem volna fel az utolsó dalt, de éreztem, hogy nem működik. Viszont az idő nagyon szorított, s épp macskakajáért álltam sorban a boltban, amikor megláttam Kovács Patríciát. Rákérdeztem, hogy ráér-e vasárnap. - Ha így fogta az énekeseket, már azon csodálkozom, hogy ma hajnalban az utolsó dalt is felvették. És minden csodálatom a kiadóé, de ahogy tudom, ők is biztosra mentek, mert egy kis csoporttal elolvastatták a könyvet. - Szerencsére a tesztolvasás nem volt feltétele a megjelenésnek, s én amúgy sem tudtam róla. Jobb is, mert nagyon párás vagyok. Furcsamód minden előolvasónak tetszett, pedig ez a regény megosztja majd az embereket. Igaz, jókat lehet rajta röhögni. Nagy köszönettel tartozom Huszti Gergő szerkesztőnek. Én kértem őt, nem akartam egy öreg nyulat. A kiadó pedig valóban türelmes velem, hiszen erre a regényre szerződtem már 2004-ben is, de helyette leadtam egy verseskötetet. Igaz, jól jártak velem, a Café X nagy siker, most adják ki harmadszor, de akkor is szemtelenség volt a részemről. S az Ulpius nem is szokott verseket kiadni. - A borítón egy kártyalap van, de sokkal izgalmasabb a belső borító, ahol egy ledér nőről készült festményt látunk, s az is ön lenne. - Svájcban festették rólam a képet, s nem is vagyok olyan ledér, hiszen bugyi van rajtam és még a mellemet is eltakarom. - Modellt állt? - Nem, fotókról készült. Levetkőztem, de aztán megállapítottam, hogy nem anynyira jók a melleim, ezért eltakartam és az álldogálást is untam. - Hány éves most? - Harmincegy. - És most, harmincegy évesen jött rá, hogy nem jók a mellei? - Úgy látszik, most azonban hihetetlenül boldog vagyok, és csak a bemutatót várom meg, aztán utazgatok, hívnak Varsóba, Triesztbe, Bázelbe. És már azon gondolkodom, hogy írok egy rockoperát, mert több szerepre lenne jelöltem. - Miről szólna az opera? - Még nem tudom, de olyan bénák a rockoperaszövegek, hogy biztos befutó lenne. Karafiáth Orsolya. Született: 1976. szeptember 19. ELTE Tanárképző Kar (1999) Lotte Lenya titkos éneke (1999), Café X (2004) Mozgó Világ nívódíjasa vers kategóriában (1999), Avon Talentum Támogatás (2001), az Év nője (2002), Móricz- és Soross ösztöndíj, NKA alkotói ösztöndíj, Zuger Kulturstiftung (2004), Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt (2005) A Maffia-klubban Beszélgetés Karafiáth Orsolya költővel, íróval első regényéről Karafiáth Orsi. Nem tagadom, bosszúregénynek indult. Volt az a fickó, akinek viszont időközben megbocsátottam, s a hatodik fejezettől már szerethetővé válik Fotó: Marjai Judit NAPLÓ• 13