Napló, 2018. szeptember (Veszprém, 74. évfolyam, 203-227. szám)

2018-09-04 / 205. szám

2018. SZEPTEMBER 4., KEDD KRÓNIKA NAPLÓ 7 Célirányos tervek kellenek Az Európa kulturális fővárosa 2023 pályázat egyik nagykövete Laposa Zsófia TÓTH B. ZSUZSA____________ zsuzsa.b.toth@ veszpreminaplo.hu (Folytatás az 1. oldalról)­­ A helyiek és az ide látoga­tók egyaránt kikapcsolódnak, szórakoznak. Idén már a csa­ládokat, a gyerekeket is meg­szólítottuk a könnyűzenei kí­nálat mellett. A Dűlőre futunk című jótékony célú futás pedig a régiót erősíti szintén immár három éve. Egyre többen ne­veznek a megmérettetésre, ez nagy öröm számunkra - mondja Zsófi, aki vallja, hogy személyes kötődés nélkül nem lehetne mindezt képviselni. - Édesapánk budapesti, édesanyánk badacsonyi, a fővárosban kezdték a közös életüket. Mi, gyerekek mind­hárman Budapesten nőttünk fel, de gyakran jártunk Bada­csonyba. Az itteni nagyapánk saját bort is készített, a bu­dapesti nagyapa pedig kádár volt. Tehát mindkét családban adott volt az erős boros kötő­dés. Apa tájrendező mérnök­ként dolgozott, ő készítette elő a Balaton-törvényt is. A szőlő jelentős szerepet játszott az életében, könyveket is írt több borvidékről. A rendszerváltás után a szüleinknek lehetősé­gük nyílt néhány terület meg­vásárlására, akkor kezdték lassan felépíteni a birtokot a heti néhány napos itt-tartóz­­kodással. A bátyám, Bence ideköltözött, miután a keszthe­lyi egyetemen végzett. Ő volt a családban az első, aki főállás­ban foglalkozott a birtokkal. A szüleink akkor költöztek ide, amikor apa nyugdíjba ment. Én sokat utaztam, borászatot tanultam, a kertészeti egyete­men végeztem. Kaliforniában, Spanyolországban, Burgundi­ában, Elzászban voltam gya- Laposa Zsófia és fivére, Bence. Sokat adhat a régiónak az Európa kulturális fővárosa cím. Korábban egyértelműen Buda­pest központú volt az ország, ma már egyre többen rájönnek, hogy vidéken is lehet teljes életet élni. Franciaországban például a tehetősebb rétegnek esze ágában sincs nagyvárosban lakni. Tudják, hogy vidéken jobb a levegő, minőségi alapanyago­kat fogyaszthatnak, így maga­sabb életszínvonalat biztosíthat­nak családjuk számára. Szépen lassan nálunk is felismerik ezt, a Balaton-felvidék pedig tökéletes erre - mondja Zsófia korláton, Bordeaux-ban pedig szőlész-borász mesterképzést végeztem. Ezt követően vág­tam bele a badacsonyi munká­ba. A nővérem immár szintén a családi vállalkozásban dol­gozik, márkaképviselő és az exportért felel. Úgy érzem, akkor tud az ember igazán lo­kálpatriótává válni, ha volt egy lépés távolsága. Gyönyörű vi­dékeket láttam, de az itteni is szép, sőt. Aki itt él, talán más szemmel látja a helyi értéke­ket. Számomra tényleg külön­leges ez a környezet. Hosszú távon nagyon örülnék, ha az itteni szőlőterületek nemzet­közi védelmet is kapnának, megőrizve ezzel a tájat a kö­vetkező generációk számára és csökkentve a tomboló építési hullámot. Ezért nemcsak lehe­tőség, hanem egyértelmű cél a vidéknek az Európa kulturális fővárosa cím - mondja Zsófi. A program fontos eleme Veszprém és a régió összekap­csolása. A fiatal borász hölgy szerint sok még a tennivaló a régióban, például a közleke­dés, az ellátás terén.­­ Kampányolunk az egész éves Badacsonyért, télen is vannak lehetőségek és prog­ramok. Minden hétvégén van legalább egy nyitott pince a borvidéken, a miénk már öt éve egész évben várja a vendé­geket. Kibővült a vállalkozá­sunk a St. Orbán étteremmel, amely szintén éves nyitvatar­­tással működik az idei évtől. Gasztro-hegy címmel tema­tikus hétvégéket indítunk el, sok borászat és vendéglátóhely csatlakozott a kezdeményezés­hez. Enni és borozni mindenki szeret. A klasszikus tömegtu­rizmus pedig kezd átalakulni, egyre több az igényes ven­dég, aki a minőséget keresi. A gasztroturisták pedig jobban szeretik a tavaszi és őszi idő­szakot - mondja Zsófi. Tapasztalata szerint az ő generációja már tanult elődei hibáiból. Nem irigyek a má­sikra, nem tartják konkuren­ciának a szomszéd borászatot, inkább erősítik egymást. - Számunkra már gyer­mekkorunkban adott volt a példa, dolgoztunk, ebbe nőt­tünk bele. Megtanultuk azt, hogy előre kell nézni. Ha a másik jobban fejlődik, az ben­nünket is ösztönöz. Bence bá­tyám a Balatoni Kör elnöke, én a Junibor elnökségi tagja vagyok. Utóbbi aktív fiatal borászok országos egyesülete. Ezek a közösségek segítenek, hogy lássuk, mekkora ereje van a közös munkának, együtt gondolkodásnak. Badacsony­ban szerencsére több fiatal, si­keres borász felismerte már a lehetőséget a vendéglátásban, borászatban és a közösségi munkában - teszi hozzá. Veszprém a város védő­szentje, Gizella apropóján a nők helyzetéről, szerepéről is diskurzust kezdeményez az Európa kulturális fővárosa . A program fontos eleme Veszprém és a régió össze­kapcsolása 2023 pályázatban. Zsófi úgy érzi, nagyon fontos a nők ve­zető szerepe, mert más menta­­litásúak, más oldalról közelítik meg a dolgokat.­­ Kell a női pólus, jó, ha bi­zonyos területeken megjelen­nek a nők. A női munkaválla­lókra erősen kell koncentrálni, hiszen ők tartják össze a csalá­dokat. Kedvezőtlen adottságok mellett ez azonban nehezebb feladat. Ami a szakmai szere­pemet illeti, az elején nem volt könnyű. Nemcsak azért, mert nő vagyok, hanem a fiatalsá­gom miatt is. Hat éve vagyok itthon a szakmában, szépen lassan megismertek, és azt gondolom, elfogadtak. A pél­dám is mutatja, hogy ha nehéz is, de semmi sem lehetetlen - véli Laposa Zsófia. Fotó: Tóth B. Zsuzsa Hász Róbert Fábián Marcell és a nagy Maurizio --------------Második rész--------------­ Marcell egy gyufaszállal ki­takarította a pengék közül az alvadt vért, aztán zsebkendő­jével megfogta az egyik pen­gét, és óvatosan lefelé kezdte nyomni. A kés engedett, egy­szersmind valamennyi penge elmozdult a helyéről. Erőseb­ben megnyomta, és a pengék a kettős élükkel bicska módjá­ra becsukódtak, rápattantak az alattuk lévő fokára.­­ A trükk lényege, hogy az ajtó becsukásának egy pil­lanatában, amikor a késeket a nézők már nem láthatják, a pengéket kiiktatják.­­ Most mégsem tették. Kívülről körbetapogatta a szarkofágot, kapcsoló után kutatva, de nem talált semmi ilyet. - Ha ő volt a trükkmester - folytatta Marcell feltételez­hetően ő tervezte a szarkofá­got. Vajon miért bújt bele? Ki akarta próbálni a szerkezetet, de csődöt mondott? A gond­nok nyitva vagy csukva talált rá a szarkofágra? - Csukva. Észrevette, hogy vér szivárgott az alján, meg­ijedt, beszólt a csendőrségre, a kiérkező embereim feszítet­ték ki az ajtót. Hirtelen hangoskodás tá­madt a nézőtéren. Éles női hang vegyült szigorú csend­őrparancsokéval. Föntről, a kivilágított színpadról csupán egy fehér ruhás nő körvona­lait látták, aki a két posztó­ló csendőr mellett igyekezett átverekedni magát a színpad lépcsőjéhez, ami végül sike­rült is neki. - Jaj, istenem, ne! Richárd! - kiáltotta, és fölszaladt a pó­diumra. - A szentségit, emberek! - szidta a beosztottjait a kapi­tány. - Csak elbírnak egy nő­vel! Maga ugrott utána, mielőtt odaért volna a szarkofághoz, megragadta a derekánál fog­va, és visszafelé vonszolta a lépcső irányába, miközben a nő tiltakozva próbált szaba­dulni karjai közül. - Hagyja csak, kapitány úr, hadd beszéljünk a hölggyel! A kapitány megtorpant, de nem engedte el a foglyát. - Nem itt, az öltözőben - mutatott Marcell a kulisszák közti átjáróra, mire Bánáti ar­rafelé kezdte vezetni a nőt. A színpad hátsó traktu­sában, a ragasztó- és terpen­­tinszagú szűk öltözőben leül­tették a hölgyet a kanapéra. - Engedelmével, Fábián Marcell nyomozó vagyok a helyi rendőrségtől, ő pedig itt Bánáti csendőrkapitány. Meg­tudhatnánk a becses nevét? A hölgy ölébe ejtette a ke­zét, maga elé meredt. Aztán elővett egy zsebkendőt a csuk­lóján függő neszesszeréből, és megtörölte vele a szemét. - Müller Imola vagyok - felelte elhaló hangon. Marcell önkéntelenül kife­le mutatott. - Müller Richárd az ön... Bólintott. - A férjem - felelte, majd újra lesütötte a szemét. - Fogadja őszinte részvé­tünket! Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell őt vi­szontlátnia. Ha gondolja, visz­­szakísérjük a szállodába, és majd később folytatjuk a be­szélgetést. Müllerné az ajtó felé tekin­tett, de végül megrázta a fejét. - Jól vagyok! - Köszönöm. Maga nagyon bátor asszony. - Hogyan történt?... - Mi is ezt szeretnénk ki­deríteni. Bánáti kapitány az ajtóhoz lépett, és kiordított az embe­reinek, hogy azon nyomban hozzanak egy pohár vizet. - Bocsásson meg - kezd­te Marcell -, de kötelessé­gem megkérdezni, mikor látta utoljára a férjét... élve? A nő sóhajtott egy mélyet. - Tegnap estefelé. Olyan öt óra tájt. Azt mondta, meg kell vizsgálnia az új masi­nát, amelyet tervezett. Holnap kezdtünk volna csomagolni, szombaton Zágrábban lépünk fel... Biztos akart lenni ben­ne, hogy ott már tökéletesen fog működni. Egy pillanatra úgy tűnt, újra elsírja magát, szája le­görbült, de végül sikerült el­nyomnia a könnyeit. Olyany­­nyira, hogy felvetette a fejét, és egyenesen Marcell szemé­be nézett. - Tegnapra szabadnapot kaptunk, de ő mindig dolgo­zott, még a szabadnapjain is. - Ez egy új rekvizitum? A nő bólintott. - Nemrég készítette. A mester ötlete volt, de ő tervez­te és építette. A gyilkos szar­kofág. Ez lett volna a produk­ció címe. - Látta korábban használat közben? - Igen. Automatikus, be van építve egy szerkezet. Mi­előtt az ajtó becsapódna, a pengék lehajolnak. Elsírta magát. Szipogva folytatta: - Nekem... nekem kellett volna abban a szarkofágban lennem! - Hogyhogy magának? - Maurizio úr úgy tervezte, az előadásokon én állok be a szarkofágba, mert hatásosabb, ha egy nő néz farkasszemet az éles késekkel! Nem örül­tem ennek, féltem, mondtam neki, hogy szerintem veszé­lyes, ne csináljuk! De a mes­ter erőltette, hogy kell valami új a műsorban, valami, ami... ami megborzongatja majd a nézőket. Hogy már nagyon megkoptak a régi számaink, a publikum előbb-utóbb unal­masnak fogja találni a fellé­péseinket. Marcell elgondolkodott. - Lennie kellett valakinek itt tegnap este, aki rácsukta a férjére az ajtót. Egyedül nyil­ván nem tehette meg. Vagy igen? Müllerné hirtelen abba­hagyta a sírást, fölpillantott. - Végül is... megtehet­te. Van egy pánt az ajtó belső burkolatán. Ha azt megrántja, az ajtó rácsukódik. Korábban, még a kések nélkül, láttam, hogyan kísérletezett vele. A késeket visszahajlító rugó az ajtó csukódására is ráerősít, félúttól az ajtó gyakorlatilag magától a keretébe ugrik. - Úgy gondolja, baleset történt? - Mi más? Csak nem kép­zeli, hogy valaki... - Egyelőre semmit nem képzelek, Müllerné, pusztán találgatok. Közben egy csendőr lépett be az öltözőbe, kezében egy pohár vízzel. Müllerné meg­köszönte, beleivott a pohárba. - Most visszakísérik a szállodába - mondta neki Marcell. - Sokat segített, kö­szönettel tartozunk! Miután Müller Imola a csendőr oldalán elhagy­ta az öltözőt, Marcell a kapi­tány társaságában visszatért a színpadra. Az áldozat holt­testét éppen akkor helyezték hordágyra a halottszállítók. Megvárták, amíg a feketé­be öltözött férfiak távoznak a lepedővel letakart terhükkel, majd újra szemügyre vették a késes szarkofágot. A pengék még ugyanúgy álltak, aho­gyan otthagyták őket, leen­gedve. Marcell megfogta az ajtót, és gyengéden meglen­dítette. Az özvegynek igaza volt, az ajtó félúton begyor­sult, és magától a helyére ug­rott. Amikor újra kinyitotta, Bánáti kapitány meglepetésé­ben felkiáltott. A kések ismét fenyegetően előremeredtek. Marcell megismételte a kísér­letet, visszanyomta a pengéket a helyükre, majd újra belendí­tette az ajtót. Ugyanaz történt, mint előbb. Harmadszor már úgy csukta be az ajtót, hogy a pengéket élesre állítva hagyta. Finoman kinyitotta az ajtót, és látni lehetett, ahogy a kések lassan lehajolnak a helyükre.­­ Valaki megbabrálhatta a rendszert, hogy a mechanika fordítva működjön, mint aho­gyan eredetileg tervezték. A kések nem eltűnnek az ajtó csukódásakor, hanem kinyíl­nak. Ideje elbeszélgetnünk a társulat tagjaival! Folytatás holnapi lapszámunkban

Next