Napló, 2018. december (Veszprém, 74. évfolyam, 279-302. szám)
2018-12-15 / 50. szám, Vasárnapi Napló
fi INTERJÚ 2018. DECEMBER 15., SZOMBAT „Nem bírárt ha, neni állna, mögöttem megértő feleség. Kevesen mondhatják el magukról huszonhat évesen, hogy a magánéletben és a karrierjükben is a csúcson vannak. A jóképű színész őszintén beszél a gyengeségeiről, a hiúságáról és arról, hogy miért működik jól a házassága. Ábrahám Dolli Csilla/ Hát! - Üstökösként ível felfelé a karriered, Magyarország legjobban foglalkoztatott színészei közé tartozol. Ugye jól látom, hogy emögött rengeteg tudatosság és lemondás van? - Nem tagadom, abszolút maximalizmussal vagyok vádolható, nem alaptalanul. Semmit nem tudok „csak egy kicsit” csinálni, legyen az az életnek bármilyen aspektusa. Ha a sportban vagy a szakmai életben akadály gördül elém, igyekszem a legjobb tudásom szerint megugrani. Szerencsére eddig működött ez a taktika. Kétségtelen, hogy nagyon nehezen teszem le a munkát. Ritkán tudok kimoccanni csak úgy spontán, ezért kevesen maradtak meg a régi barátaimból. Ha délután háromkor kiderül, hogy elmarad az esti próba, akkor gyorsan megeresztek pár telefont, hátha sikerül meginni egy kávét a ritkán látott cimboráimmal. Magyarán maximálisan kihasználom a lyukas perceket. Mondjuk, nyaralásra idén sem jutott sok idő, az a három-négy szabadnap csak „toldozás-foltozás” volt. Talán a jövő nyáron sor kerül egy igazi családi vakációra is. Persze ha jön egy olyan visszautasíthatatlan szerep, amire nem lehet nemet mondani, azt szeretném elvállalni. - Talán arra vezethető vissza ez a bizonyítási vágy, hogy te voltál a legkisebb gyermek a családban, és ezért úgy is ted, hogy jobban fel kell hívni magadra a figyelmet? - Mivel elég nagy a korkülönbség köztem és a két bátyám között, ezért nem kellett rivalizálnom velük. Édesapám katonatiszt volt, szigorú és következetes ember. Nem csoda, hogy a fiaiból is ilyen teljesítményorientált kiskatonákat nevelt. Apámnak soha nem mondtak ellent, egyszerűen nem mertünk. „Édesapám teljesítményorientált kiskatonákat nevelt a fiaiból” Amikor a két bátyám néha megpróbált szembemenni az akaratával, akkor ott bizony tört és szakadt minden. Mint minden tinédzsernek, nekem is voltak lázadásaim, volt néhány hangosabb vitánk is. Persze szinte mindig ő kerekedett felül, és a végén mindig beláttam, hogy igaza volt. Ugyanis valahogy kikezdhetetlen, megkérdőjelezhetetlen volt a hatalma. Egyértelmű volt, hogy ő a férfi, az apa. Az más kérdés, hogy mindezek ellenére próbáltam a magam módján forrongni, hiszen melyik kamasz ne lenne lázadó természet... - Mondanál egy ilyen példát? - Emlékszem, apu pont egy komoly szívproblémával feküdt a kórházban, amikor én tűzpiros-fekete hajjal látogattam meg. A séróm gondosan volt belőve, nem igénytelenül, de kétségtelenül nagyon extrém volt. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyáltalán nem reagált olyan hevesen, ahogyan elképzeltem, sőt! Valószínűleg tisztában volt azzal, hogy a tiltással épp az ellenkezőjét váltja ki belőlem, ezért rutinosan azt mondta: „Na, fiam, legalább rendezett a hajad!” Egyáltalán nem tett megjegyzést az extravagáns hajszínre, hanem egyszerűen csak megdicsérte a fazonját, és úgy tett, mintha semmi furcsát nem észlelt volna a megjelenésemen. Mivel nagyon bölcsen kezelte ezeket a lázadó próbálkozásokat, mindig elérte azt, hogy nálam ezek a dolgok pár hónap leforgási**sívása alatt lecsengtek. Mindeközben olyan dolgokat mondott, amelyek talán most így megemlítve csak közhelynek tűnnek, azonban én soha nem felejtem el ezeket az atyai bölcsességeket. Emlékszem, gyakran megveregette a hátamat, és biztatott: „Merj nagyot álmodni, célozd meg a Holdat, fiam! Ha elvéted is, a csillagok között landolsz.” Én ezeket a sokak számára elcsépeltnek tűnő toposzokat hitté tudtam tenni. - Amikor magad is ott állsz egyenruhában, ahogy annak idején az édesapád, eszedbe jut, hogy mit gondolhat most fentről? - Persze, eszembe jutott, és az a jellegzetes gesztusa is, amely mindig előttem lebeg. Bizonyára kaptam volna tőle egy széles mosolyt, amikor teljes rohamlövész-felszeírelésben álltam Szolnokon a kiképzőbázison, ahová a Maya bemutatója miatt utaztunk el a kollégáimmal. Ha már idegenlégiósokat alakítottunk, meg kellett tapasztalnunk, milyen katonának lenni. Sokan kérdezik tőlem, miként élem meg, hogy ők már azt sem érték meg, amikor a színészpályát választottam életre szóló hivatásnak. Hiszen amikor eltántoríthatatlanul bebetonozódott bennem az a gondolat, hogy színész leszek, a szüleim sajnos már nem voltak velem. „A szüleim lélekben mindig ott lesznek velem a nézőtéren” Ha akkor még élnek, könynyen elképzelhető, hogy azt mondták volna: „Fiam, legyen egy rendes szakmád, és azután hülyéskedhetsz a színházzal!” Mivel egyedül maradtam, magam döntöttem arról, hogy egy kártyára teszek fel mindent. Van egy jó vezérgondolat, ami sokszor eszembe jut: „Mindenki tudja egy bizonyos dologról, hogy lehetetlen, mindaddig, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét.” Amúgy annak idején apu ötlete volt az a válogatás, amelyen gyerekszínészként részt vettem. Szintén ők vittek el életem első operettelőadására, amely a Mágnás Miska volt Miskolcon. Szóval, lélekben mindig ott lesznek velem valahol a nézőtéren. - Hogyan tudod összeegyeztetni a különböző szerepeket az iskolai tanulmányaiddal? Nem sok ez egy picit? - Dehogynem, néha én is soknak érzem. Ezer dolgot csinálok egyszerre, és nem tagadom, hogy olykor nagyon nehéz felkelni hajnalban. Azonban az önfegyelemben, a tanulásban és a kitartásban látom az előrehaladásom kulcsát. Azok az emberek, akikre felnézek, ilyen habitusúak, munkabírásúak. Mindig is tudatos voltam, szeretném megmutatni, hogy mi van bennem. Titok azonban nincs, csak kemény munka. Ez ugyanígy van a családban, a szakmában és a magánéletben is. Most a Maya férfi főszerepét próbálom az Operettszínházban, közben Székely Kriszta rendezésében az István, a király című rockoperában is szerepelek, és az Ének az esőben főszerepét is én alakítom. Ezzel párhuzamosan A tribádok éjszakáját is próbáltam mostanában, ami egy nehéz prózai darab, de hál’ Istennek sikeres volt a bemutató előadás. Mindemellett ott van a Színművészeti Egyetem, ahol most lesz Méhes Lászlóval egy kurzusunk, ami borzasztóan nehéznek ígérkezik, de nagyon jó kihívás. - Két gyermek neveléséből is kiveszed a részed... Hogy jut egyáltalán időd a szeretteidre? - Mindezt nem bírnám, ha nem állna mögöttem egy megértő feleség és család. De az sem működik befektetett energia nélkül. Éppen ezért amikor van negyedórám, megpróbálok összefutni Lillával egy kávéra vagy egy puszira. Természetesen a gyerekek is borzasztóan igénylik a társaságomat, velük is igyekszem minőségi időt eltölteni. Kivenni semmiből sem lehet, mert az a „ház” bizony összeomlik, ha nem építjük, csak bontjuk. Szóval, le a kalappal a feleségem előtt, hiszen abszolút Lillának köszönhető, hogy ilyen fantasztikus logisztikával osztjuk be az időnket. Természetesen otthon kiveszem a részem a házimunkából, legyen szó kertrendezésről vagy lakásfelújításról, jólesnek a fizikai feladatok. Megölne a szégyen, ha nem tudnék felrakni egy csempét. - Van-e valami, amivel ki lehet zökkenteni téged ebből az irigylésre méltó nyugalomból és összeszedettségből? - Van egy komoly kontrollom. Gyűlölök késni. Lelkiismeretesen készülök mindenre. Amikor rajtam kívül álló okokból nem tudok időben odaérni valahová, például dugóba kerülök egy karambol miatt, attól kiborulok. Az igazi kikapcsolódás számomra, ha olvasok vagy elmegyek horgászni a srácokkal. „Gyűlölök késni, és kiborulok, ha dugóba kerülök” Szeretem a feleségemben, hogy ő is vagány. Például ha kitalálom, hogy menjünk el egy hétre motorozni, akkor mosolyogva felül mögém, és magától értetődően jön velem. Fontos, hogy igazi élményeket tapasztaljunk meg, akár szokatlan dolgokat is. Ilyen és ehhez hasonló szituációkban gyűjt az ember élményanyagot, amiből később tud majd táplálkozni és okos beosztással élni. - Szerinted miben változtál? Mindig képes vagy kimutatni az érzéseidet? - Sokat higgadtam, elkezdtem befelé figyelni magamra, és lefordítani, hogy mik a gyengeségeim és az erősségeim. Szerintem minden lelkiismeretes színésznek kötelessége megismerni önmagát, hogy tudja, mitől igazak vagy hamisak a reakciók. Én is eljutottam arra a szintre, hogy most már pironkodás nélkül ki tudom mondani, hogy valamelyest hiú, lobbanékony ember vagyok, de ugyanakkor a pozitív tulajdonságaimat is reálisan fel tudom mérni. Természetesen tudok beszélni az érzéseimről is, nem okoz gondot kimondani olyan szavakat, hogy „szeretlek” vagy „bocsánat”. Ez is mind hozzásegít, hogy értékes, hiteles színésszé tudjak válni. Magamat is kíméletlenül elemzem. Előfordul, hogy azt mondom: „Ó, Gömöri Máté, most hazudsz magadnak!” Egyre többször tetten tudom érni magam, és olyankor kicsit beszélgetnem kell magammal, hogy ez vajon miért történt így, érezj f