Napló, 2019. július (Veszprém, 75. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
4 novella A LENIN ATOMJÉGTÖRŐ Bánkövi Dorottya Ez is mindjárt elromlik - futott át az agyamon, amikor a kezembe vettem a telefont, és tárcsázni kezdtem nagymamám számát -, elképzelhető, hogy nincs elég messze, nála sosem lehet tudni. Felhívtam mégis, hiszen rég beszéltünk, és legalább a szülinapján, gondoltam, így illik, még akkor is, ha feltehetőleg részeg. Megkerülhetetlen volt, hogy az eljegyzésről meséljek neki. A nagymamák egy része soha semmit nem mer a magánéletről kérdezni, a másik részét viszont csak az érdekli. Na, és a fiúkkal mi újság, van udvarló? Van? Ó, hát ez pompás! És rendes? Jár templomba? Esküvő mikor lesz? Eljegyeztek. Először néhány másodperc meglepett csend. Aztán félóra zavart lelkendezés. Ó, és idősebb? Tizenkét évvel? Akkor se aggódjak, annyi volt köztük is nagyapámmal, és milyen szépen éltek, mondta nagyot sóhajtva, azzal a nyugalommal, amivel csak halottakról szokás beszélni. Hallgattam, bólogattam - az úgysem látszik -, azért tudtam, hiába laktak nyolcvan kilométerre, hogy mindenhogyan éltek, csak éppen szépen nem. Egy mondat elég volt hatévesen, a dunaújvárosi lakásuk nappalijában, ami teljes bizonyossággal meggyőzött róla, hogyha férfi és nő összeillhetnek, az egész biztosan nem úgy néz ki, mint ő és a nagyapám együtt, és erről talán nem is csak a Lenin atomjégtörő tehet. Nagyanyám húszéves sem volt, amikor férjhez ment. Leginkább azért, hogy elmeneküljön otthonról a lebénult édesanyja önkéntelenül is terrorizáló felügyelete elől, meg mert amúgy sem maradt semmijük, hála a kommunistáknak. A húga már gimnazistaként, ő az érettségi után kezdett dolgozni. Aztán Zsóka, a nagymamám valahogy megszokta, hogy mindig dolgozzon, tele volt energiával, ha valamit, akkor dolgozni azt nagyon tudott, talán ez idegesítette legjobban nagyapámat, aki délben kelt, három kör pasziánsz, és egy készen kapott tál étel után becsoszogott a zeneiskolába, letanította a kötelező öt zongoraórát, majd hazament, megette a híradó előtt a vacsorát, fél éjszaka dohányzott és pasziánszozott, másnap újrakezdte, és titkon nagyon örült annak, hogy sosem lett belőle előadóművész. Ezt senki nem hitte el neki, pedig Andruci valójában - ahogy nagyanyám jó érzékkel elnevezte - tökéletesen elégedett volt lustán, a pasziánszasztal vagy Lenin atomjégtörője mellett ülve harminckét évesen éppúgy, mint nyugdíjasan. Azért volt egy kedves történetük, amelyet húsz, harminc, negyven év távlatából is mindig ugyanakkora átéléssel, büszkén mesélhettek, mint összetartozásuk szép és tulajdonképpen egyetlen bizonyítékát. Ez a történet a megismerkedésükről szólt. Nagy mulatságon vettek részt, nagyapám a zongoránál ült, nagyanyám néptáncolt. Szünetben bömbölt a rádióból Csajkovszkij b-moll zongoraversenye. A társaság nem figyelt, inkább zavarta őket a zene, egy férfi oda is lépett a rádióhoz, hogy lekapcsolja, de nagyanyám és nagyapám abban a pillanatban egyszerre futottak oda, hogy megfogják a férfi kezét, végül egymáséhoz értek - épp mint egy giccses amerikai filmben. Összemosolyogtak, a rádióból recsegve bömbölt Csajkovszkij, és pár hónap múlva Zsóka és Andrucs ott állt az oltár előtt. Csak arról maradtak le a nagy egymásra találásukban, hogy a rádió a harmadik tételre végérvényesen bekrepált, az istennek sem tudták megszerelni, és a társaság az este hátralévő részében - amikor ők már régen a kertben romantikáztak - muzsika nélkül maradt. Jobb lett volna, ha előbb értesülnek a rádió sorsáról, gondolhatta nagyapám évekkel később, amikor Zsóka hol a poharaikat törte össze, hol a fényképezőállványt rúgta fel, hol a villanykörte égett ki, amikor belépett a szobába. Kifinomult érzékkel mindig azt tette tönkre, amit Andrucs éppen a legnagyobbra becsült. Senki nem értette, miért van ez így, Zsóka nem volt ügyetlen, habár gyorsan dolgozott, feltehetőleg nem ez okozta a folyamatos háztartási minikatasztrófákat. Ez aznap bizonyosodott be végérvényesen, amikor elromlott a karórája. Az órás megállt, Zsóka jóhiszeműen elvitte megjavíttatni. - Kedves uram, ez az óra megállt, pedig két hete cseréltettem benne elemet. Az órás megfogta, megnézte, megforgatta, meregette a szemét a karórára. - Asszonyom, ez az óra jár - s azzal visszaadta nagyanyámnak. Zsóka ismét megfogta, feltette, örült. Már átlépte az üzlet küszöbét, amikor észrevette, hogy a kismutató meg sem mozdul, néha ráng egyet, mintha lendületet venne a továbbhaladáshoz, aztán ugyanoda visszafittyen. Nagyanyám visszafordult, zavart volt, mosolygott. - Uram, ez az óra nem jár. - Nem hiszem én azt, na adja ide - mondta az órás. Nézte, nézte, forgatta, csóválta a fejét. - Asszonyom, biztosíthatom róla, hogy ez az óra jár - mondta határozott hangon, és egyre gyanakvóbban pislogott apró szemeivel nagyanyámra a szódásszifon vastagságú szemüveglencse mögül. Zsóka a kezébe vette a vörös műbőr szíjú karórát, felcsatolta, nézte értetlenül. - Uram - hebegte, higgye el, hogy nem jár. - Ne csúfolódjon velem, kérem. Sok dolgom van! - De legyen szíves, nézze meg még egyszer. Na, adja ide a kezét az órával együtt! Zsóka odatartotta a csuklóját, rajta a félig becsatolt órát, mindketten láthatták, meg se moccannak a mutatók. Az órás akkor nagyanyám szemébe nézett, mint aki végre kezdi érteni, mi folyik itt, majd aggodalmas tekintetét körbefuttatta a szobába zsúfolt faliórákon, karórákon, elemeken, mozgó alkatrészeken, elengedte nagyanyám kezét, fél lépést tett hátra, és nagyon halkan, de határozottan mondta: - Asszonyom, nagyon szépen megkérem, azonnal hagyja el az üzletemet. Nagyanyám pedig fogta az órát, és ment, meg sem lepődött, volt ez már így, gondolta, és lelki szemei előtt látta a pléhtányérokat. Ezeket elővigyázatosságból kapta nagyapámtól a házassági évfordulójukra, hogy na, ezt ugyan nem töröd össze, nem szép készlet, de legalább praktikus. Aztán mikor kempingezni mentek, és már készülődtek haza, nem vették észre, hogy éppen a pléhtányérok maradtak ki a csomagtartóból. - Gyere, mama, hátra-hátra - navigálta a tízéves apám Zsókát, és bár ő sem volt elég körültekintő, mégiscsak nagyanyám volt az, aki az olajzöld Ladával hátratolatva kivasalta az egész étkészletet. Hát így éltetek ti, szépen, gondoltam, miközben elköszöntem Zsokétól, és letettem a telefont, igen, szépen éltetek, hogyne, az a tizenkét év semmi. - Az isten rohassza le a kezedet! - üvöltött fel nagyapám a nappali közepén, a törmelékek előtt állva. Zsokénak több év óta először, éppen aznap jutott eszébe kitakarítani a vitrint, és egyetlen óvatlan mozdulattal verte le a festés előtt álló, szinte már egészében összeszerelt Lenin atomjégtörő makettjét, amelyen a nagyapám két hétig, éjszakákon keresztül dolgozott. - Nem egy könyvet, nem egy poharat, neked éppen a Lenin atomjégtörőt kellett, hogy rohaszsza le! - üvöltötte nagyapám félig szívott cigarettával a kezében, és nem igazán érdekelte sem őt, sem a már egészen részeg Zsókát, hogy én plüssel a kezemben, kócosan, alvózsákomból kilépve, mezítláb csoszogok ki hozzájuk a szobából az atomjaira szétesett Lenin atomjégtörőn. Fohászkodó Üdvözítő (1903, Janus Pannonius Múzeum] IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2019. július salyazat AZ ELŐRETOLT HELYŐRSÉG BABITS-VERSPÁLYÁZATA Ki ne ismerné Babitsnak azt a verssorát, amely Karinthy Frigyesnek köszönhetően, az így írtok ti egyik remek darabjaként maradt az utókorra: „Szegszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem.” A vers sajnos elveszett. Most az Előretolt Helyőrség szerkesztősége, a Magyar PEN Club elnöksége és a Petőfi Irodalmi Múzeum pályázatot hirdet a vers visszaszerzésére. Arra kérünk mindenkit -agg klasszikusokat és ifjútag titánokat egyaránt, költőket, filológusokat, egyszerű professzorokat, zsenge poétákat és hétpróbás kritikusokat -, hogy ha náluk lappangana a kézirat, másolják le és küldjék el nekünk az eredeti szöveget. Vagy ha megvolt nekik ugyan, de elveszítették, esetleg ha valahol máshol olvasták, rekonstruálják a verset. Nem paródiát kérünk - szép, meggyőző, igazi lírai remekműre számítunk, abban a reményben, hogy elfoglalja méltó helyét Babits életművében.Ki volt a színésznő? Lehet, hogy több költemény is született a Szekszárdi Titokzatoshoz? Miért kellett ezeknek megsemmisülniük vagy zárt dobozba kerülniük? Milyen versformában születhettek ezek? Klasszikusban? Szabadversben? Slamköltészetet megelőlegező laza strófákban? Megannyi kérdés, amelyekre - reméljük - a pályázatunkra beérkező szövegek meggyőző választ fognak adni.) Első díj: 150 000 forint Második díj: 100 000 forint Harmadik díj: 50 000 forint Elismerő oklevéllel járó jutalom: 25 000 forint Beküldési határidő: 2019. július 15. Címünk: babitspalyazat@gmail.com vagy Előretolt Helyőrség, 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. A pályázat eredményét augusztus 31-i lapszámunkban közöljük. Babits Mihály születésnapján, november 26-án a legjobb versek a Petőfi Irodalmi Múzeum pódiumműsorában is elhangzanak. 3BOOT helyőrség