Világ Ifjúsága, 1960 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1960-02-01 / 2. szám

■yudjátok-e, mi a „robot-portré”? A fran­­­­cia rendőrség alkalmazza az azonosság megállapítására. Elkövettek valamilyen bűnt, kikérdezik a tanúkat és vallomásaik alapján felvázolják a bűnös valószínű portréját. Nos, a legutóbbi hetekben sok ezer példány­ban terjesztettek Franciaországban egy ilyen „robot-portrét”, íme: szűk nadrág, hosszú haj, olasz mintájú, hegyes orrú cipő és fekete bőr­ing. Jaj annak, aki fekete bőringet visel, mert ezt tartja divatosnak. Sokan eljövendő bűnös­nek, vagy még szabadon kószáló tényleges bűnösnek tekintik. A fiatalok kedvelik a „fekete inget”, mert meleg és olcsóbb, mint a zakó. Sokan keser­vesen megbánták ezt. Manapság Franciaország sok vidékén való­ságos „fekete ing”-pszichózis alakult ki. Ha egy falusi bálon a kikosarazott táncosok elsütnek három kis ártalmatlan, de hangos peterdát, máris felharsan a kiáltás: — Támadnak a fe­­keteingesek! Ha éjjel betörik az autók abla­kait, kész az ítélet: — A feketeingesek voltak. Betörtek néhány utcai lámpát: — A fekete­ingesek! Elloptak egy robogót: — A feketein­gesek! E ruhadarab valósággal a bűn egyenruhá­jává vált, s hatalmas rágalomhadjáratot indí­tottak a francia ifjúság ellen, csak azért, amiért néhány tucatnyi fiatalember fényes nappal botrányt csinált St-Lambertnél, Brillat- Savarin-nél és néhány más szórakozóhelyen. Ehhez mindenekelőtt meg kellett teremteni a szükséges légkört, s a bulvársajtó, amely „nagynak” tekinti magát, bár csak az aljas­ságban nagy, nem is késlekedett. Minden gaz­tettet azonnal a „feketeingesek” számlájára írnak. Ha egy fiatal életét kockáztatva meg­ment valakit, tíz sort írnak róla a harmadik oldalon. Ha viszont egy bálon kisebb civako­­dásra kerül sor, három hasábot szentelnek neki az első oldalon. A gátlástalan újságírók felbérlik a fiatalokat, hogy biciklilánccal fel­fegyverkezve — ez állítólag a „feketeingesek” kedvenc fegyvere — hivalkodjanak fekete in­gükkel a „riadt leányok” előtt, s olyan „vere­kedéseket” rendezzenek, amelyekről hátbor­zongatóan izgalmas beszámolókat lehet írni. Párizsban alighanem akad néhány tucat fia­tal, aki verekedett a bálon, lopott, vagy más bűnt követett el, a lapok már sok ezer bandi­táról, tucatnyi bűnszövetkezetről, s rejtélyes felvételi ceremóniákról írnak . . . Párizs XX. kerületében három fiatal hajbakapott egy taxisofőrrel, mire a rendőrség razziát rende­zett, s 8 teherautóra való fiatalt tartóztatott le. S amikor a „feketeing-pszichózis” kellőképpen áthatotta már a nagyközönséget, a rendőrfő­nök bejelentette, hogy 20 000 párizsi fiatalt rak lakat alá. Cirkálnak a rendőrautók. Az esti utcán sé­táló vagy vitatkozó fiatalokat bármely pilla­natban a falhoz állíthatják, géppisztolyt nyomhatnak a hasukba és az őrszobára hur­colhatják őket. Gyakran meg is ütik a fiatalo­kat, hiszen számtalan tanú akad erre. A ka­tonaköteles korban levő fiatalokat választás elé állítják: vagy belépnek a hadseregbe, vagy priuszosok lesznek. Akadnak, akik beadják a derekukat. És mihelyt megkezdődött a hajsza a „fekete­ingesek” ellen, megszólaltak a nagy erény­csőszök, s keresték a megoldást. Thierry Manl­­nier katolikus író így nyilatkozott a „Figaro”­­ban: „A felhasználatlan energia számára sok munka akadna Algériában... Kétségkívül hasznos szolgálatot tehetnének.” Hertzog, ifjúsági főbiztos megállapította: „A kockázatos sportok bizonyára érdekelnék őket. Egynémelyükből pompás ejtőernyősöket le­hetne nevelni...” A „La vie militaire” című lap sem sokat kertelt: „Akadnak tehát olyan fiatalok, akiknek esténként nincs elég dolguk, s szeretik a verekedést... A kormány, amely katonahiánnyal küzködik, megtalálhatná annak módját, hogy hasznosítsa ezt a verekedési haj­lamot.” Kissé választékosabban fejezik ki ma­gukat, de lényegében ugyanazt mondják, mint amit az őrszobák őrmesterei: „Fiatal vagy, tudsz bunyózni, izmos vagy, szereted a ri­csajt, lépj be öcsém a hadseregbe!” És végül az állítólagosan pártatlan szocioló­gusok azt javasolják, hogy szervezzenek mun­katáborokat, ahol a katonai ellenőrzés alatt álló fiatalokat hasznos munkára fogva ne­velnék át. Ennek a manővernek, amelyet már Francia­­országban is „fekete-ing hadműveletnek” ne­veznek, lényegében a következő a célja: meg­osztani az ifjúságot, szembefordítani a felnőt­tekkel, elszigetelni, az átnevelés ürügyével el­fogadtatni a közvéleménnyel a militarizálási rendszabályokat, s végül kikovácsolni azt a nemzedéket, amely hűségesen szolgál bizonyos érdekeket. A demokratikus körök helyes és nem is el­hamarkodott elemzésen alapuló történelmi párhuzamot vonnak, akkor, amikor emlékez­tetnek az 1848-as év fiatal párizsi proletáraira, akiket besoroztak a köztársasági gárdába, s akik ugyanazon év júniusában vérbefojtották az első munkásfelkelést. Tagadhatatlan, hogy a fiatalok — viseljenek bár fekete inget, vagy nem — elkövetnek el­ítélendő tetteket is. Az ifjúságnak bűnösség­gel vádolható része azonban maroknyi kis­­sebbség. Szó sincs az „ifjúság válságáról”, vagy „erkölcsi válságról”: a kapitalizmus van válságban. A fiatal gonosztevők vandalizmusában is akad valamiféle meggondolatlan, öntudatlan, anarchikus lázongás egy olyan társadalom el­len, amely a Sunyikok korszakában semmit sem tud nyújtani az ifjúságnak, hacsak a maga erkölcstelenségét, botrányait, a tőkés­­farkaserkölcs útján szerzett vagyonokat nem számítjuk. Gondoljunk arra a francia fiatalra, aki ma húsz esztendős, akinek hazája születése óta egy napig sem ismerte a teljes békét — és megérthetjük, miért leli kedvét az erősza­kosságban. Gondoljunk arra, hogy az egyetemeken a diákoknak mindössze 3 százaléka munkás­vagy parasztszármazású, hogy az általános iskolát elvégző fiatalok 80 százaléka nem tud normális körülmények között szakmát tanul­ni, hogy az ifjúmunkásokat zsákmányolják ki a legjobban és fizetik a legrosszabbul, s válság esetén ők az elsők, akiket kitesznek az utcára. A nyomor, a tudatlanság, a megcsalt álmok, a kiábrándultság kétségkívül elítélendő tet­tekre ösztönözhetik a kevéssé öntudatos fia­talokat. A fiatalok „bandái”, amelyek ér­deklődési kör vagy szomszédság révén ve­rődnek össze, semmiképpen sem bűnöző ban­dák. A fiatalok azért találkoznak a tereken, a kávéházakban, a kocsmákban, vagy ven­déglőkben, mert a francia fiatalok számára nincsen elég ifjúsági klub, sportpálya, sta­dion és uszoda. A rendőrség azonban mégis ellenségnek tekinti ezt az egész ifjúságot. André Darét, aki januárban lett volna IS éves, múlt év novemberében egy szombati napon egy szó­rakozóhely küszöbén hidegvérrel agyonlőtte hátulról egy rendőr, noha a fiatalember egy szót sem szólt, nem verekedett, nem provo­kált. Az ugyancsak IS éves Guy Prestot-t július 5-én ölték meg, amikor robogóján el­indult a munkahelyére. Nem volt nála a jo­gosítványa, s bekanyarodott egy mellékut­cába, amikor meglátta a rendőrautót, mert félt a bírságolástól. Egy lövéssel végeztek vele. Ha a rend fenntartásával megbízott embe­rek lövöldöznek a fiatalokra, anélkül, hogy őket magukat veszély fenyegetné, ha kérde­zés nélkül, első látásra lőnek, „akárcsak az algériaiakra" — amint azt néhány francia újság írta —, akkor már nem gyerekjáték az ifjúság ellen indított kampány. Az ifjúsági szervezetek határozottan szem­befordulnak ezzel a kampánnyal, s a Kom­munista Ifjúsági Mozgalom, amely „Szót kér a holnap Franciaországa” címmel tartotta kongresszusát, megmutatja a francia fiatalok­nak azt az utat, amelyen járva elérhetik a hőn óhajtott boldog jövőt. A mozgalom felhívásában ezt olvashatjuk: „Mindentől meg akarnak fosztani bennün­ket: álmainktól, gondolatainktól, nevetésünk­től, sőt még az öltözködés szabadságától is. Elegünk volt ebből! Elegünk volt ebből az elszürkített életből, az alacsony bérből, a munkanélküliségből, a lélekölő munkából, a túlzsúfolt és elavult iskolákból. Elegünk volt ebből az önkényuralmi gaul­­leista rendszerből, amely mlltarizálni akar bennünket, szembe akar állítani bennünket a felnőttekkel!” Az Országos Ifjúsági Találkozón, amelyet múlt év november végén rendeztek meg Pá­rizs közelében, 20 000 fiatal vett részt Francia­­ország minden vidékéről; 800 gyűlésen vá­lasztották meg őket, 100 000 fiatal jelenlété­ben. És ez még csak az első lépés: április 21-én száz gyűlésen tüntetnek majd a fiatalok a gyarmatosítás ellen, a békés egymás mellett élésért. Íme, ilyen a francia ifjúság, ezt akarják a francia fiatalok. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a „feketeingesekről” szóló burzsoá bulvár­cik­kek mutatják be. Marcel Peyrenet Tanácskozik a francia ifjúkommunisták kongresz­­szusa fényképezhessék? Újfajta elektromos izzó­lámpát szerkesztettek, melynek fényereje a rajta átfolyó hangáram rezgései ará­nyában ingadozik. Egy évig dolgoztak magukra hagyatva, minden anyagi támo­gatás nélkül, míg megszületett az első szerkezet. A legelső szó, amit felvettek ez volt: milliamper, összehívták felesé­geiket, hogy bemutassák a csodát. Az asszonyok bevallották, sistergést, serce­gést hallottak, de milliamper szót nerm De ők hallották, s az első siker megsok­szorozta alkotóerejüket. És négy hónapi megfeszített munka után 1920. június 29-én már az asszonyok is jól hallották az első felvett mondatot: „Így beszél a beszélő film". És ezzel a hangosfilm is elindult világhódító útjára. Eleinte persze nagy ellenállás fogadta: gyárosok, színé­szek, rendezők egyaránt tiltakoztak ellene. A hangosfilm­ tehát megszületett, csak senkinek sem kellett. Végül is egy svájci ügyvéd, majd attól egy William Fox nevű amerikai üzletember vásárolja meg a találmányt, potom áron. És nem telik bele néhány év: mesébe illő vagyont hoz számára a hangosfilm. .. mágneses írógép Sebesen szalad a vékony barna szalag, serényen tekeredik egyik tekercsről a másikra. Hogyan rögzíti a hangot a mag­netofon, napjaink legelterjedtebb hang­rögzítő eszköze? Sem mechanikus úton nem véssük bele a hangot, nem is fény­képezzük rá, szabad szemmel semmi kü­lönbséget sem látunk az üres és a már felvételt tartalmazó magnetofonszalag között. Hogyan kerül hát a hang a mag­netofonszalagra? De haladjunk csak sor­jába. Kezdjük most is a történetével. Ismét Párizsban vagyunk, csakhogy még 1900-at írnak. A világkiállításon nagy fel­tűnést kelt Waldemar Poulsen dán mér­nök találmánya, az első mágneses hang­­vözítő szerkezet, mely vékony acélhuzal­ba rejtette a hangot. A szakértők azon­ban úgy vélekednek: zseniális találmány, csak éppen semmi gyakorlati haszna sincs, hiszen az akkor már népszerű gra­mofon megoldotta a hangrögzítés problé­máját. Sajnos, több mint 40 évnek kel­lett eltelnie, hogy bebizonyosodjék, meny­nyire téves ez a megállapítás. Hiszen ekkor a mágneses hangfelvétel valósággal forradalmasította a stúdiótechnikát. Kitűnt ugyanis, hogy a magnetofon sokkal jobb hangminőséget biztosít. Ki­küszöböli például a lemezeknél fellépő sercegést, sokkal olcsóbb, mert gyakor­latilag akárhányszor lejátszható. Le lehet törölni a felvételeket és a hangszalag új­ból felhasználható. A törlés azt is lehe­tővé teszi, hogy már felvétel közben ki­javíthassák a hibákat. Játékideje sokkal hosszabb, mint a hanglemezeké és így tovább. De hogyan működik a magnetofon, mely sok oly tulajdonságában múlta felül a hanglemezt. Nem kell félni, az elv egész egyszerű: a gép, mint tudjuk, film alap­anyagú szalagra rögzíti a hangot, mely mágnesezhető vasoxid porral van be­vonva. Ezt a mágnesezhető anyagot vala­hogy úgy kell elképzelni, mintha igen apró, rendszertelenül elhelyezkedő elemi mágneskékből lenne összerakva. A vas­oxid-port, melynek szemcséi 0,5—2 ezred­­milliméter átmérőjűek, 15 ezredmilliimé­­ter vastagságban viszik fel a szalagra. A szalagot motorok húzzák el a fejek előtt, mégpedig egyenletes sebességgel. De mik is ezek a fejek? Az írófej lényegében egy meghajlított elektromágnes. Ha például a mikrofonból származó elektromos rez­géseket felerősítve az elektromágnes te­kercsén vezetjük át, ennek részben az elektromos rezgésekkel arányos mágneses változások jönnek létre. Ha már most át­vezetjük a szalagot ezen a mágneses té­ren, ez többé-kevésbé felmágnesezi a sza­lagot. Az egyenletes sebességgel haladó szalag kis elemi mágnesei tehát a hang­rezgéseknek megfelelően rendeződnek el Az elemi mágneskéknek ez az átrendező­dése tartós és akkor is megmarad a sza­lagon, ha az már elhagyta a felvevőfejet. Íme tehát a mikrofonból származó elekt­romos rezgéseket visszamaradó mágnes­­ség formájában rögzítettük a szalagon. A magnetofon tehát nem karcolja be a szalagra a hang képét, hanem a mágne­sek megfelelő átrendezésével mintegy rá­írja azt. Miként lehet megszólaltatni a szalagról ezt a láthatatlan írást? Az úgynevezett lejátszófej segítségével. Ha elhúzzuk a tekercset a lejátszófej előtt, mely ugyan­olyan meghajlított vasmagos tekercs, mint a felvevőfej, a szalag váltakozó erősségű mágnessége váltakozó mág­neses teret létesít a fej vasmagjában. Ennek hatására a tekercsben váltakozó irányú és erősségű áram keletkezik, azaz indukálódik. A keletkező áram tulajdon­ságai híven követik a szalag mágnes­­ségének jellemzőit. íme tehát „a mágne­ses hangkonzervet” ismét elektromos árammá alakították. Ezt a hangáramot azután ismét felerősítik és hangszórókban megszólaltatják. Hol használják a magnetofonokat ! Korántsem csak a stúdiókban. A rádió­riporterek magnetofonnal felszerelt gép­kocsikon, vagy hordozható kis felvevő­­berendezésekkel járják a vidéket, sőt oly­kor a távoli országokat is, hogy minde­nütt ott legyenek, ahol valamilyen fontos esemény történik és időben tájékoztas­sák a hallgatókat. A hanglemezgyárak először magnetofon-szalagra készítik fel­vételeiket, hiszen ez a javítási lehető­ségek és egyéb tényezők miatt sokkal előnyösebb, mintha közvetlenül lemezre vágnák. Csak később, a végleges kifogás­talan magnetofonfelvételt „játsszák” át lemezre. Jó szolgálatot tesz a magnetofon a nyelvtanulásban, az énekes és a színész­képzésben. Bartók Béla még viaszhenge­res fonográfot használt a népdalgyűjtés­hez. A mai népzene-kutatók már könnyű telepes magnetofongépekkel járják az országot. De ugyanilyen fontos eszköze a magnetofon a néprajzi és a nyelvészeti kutatóknak, hiszen, könnyen és hűen megörökíthetik vele a különböző nyelv­járásokat, vagy akár a dzsungelek mélyén élő primitív népek énekét. A technikában is fontos szerepet ka­pott a hangrögzítés e modern eszköze. Készítenek például úgynevezett magneto­fonnal vezérelt szerszámgépeket. Külön­böző jelek alakjában szalagra rögzítik az elkészítendő munkadarab egyes munka­fázisainak időtartamát és így tovább. A tömeggyártásnál ez a szalag vezérli a gépet. Ha más munkadarab gyártására akarnak áttérni, csak egyszerűen szalagra kell rögzíteni az új munkaprogramot, a gépnek adandó új parancssorozatot és máris kezdődhet a tömeggyártás. Valószínűleg a televíziónál is használni fogják a magnetofont. De nem hangok, a turném képek rögzítésére. Külföldön már különböző típusú ilyen „képrögzítő mag­netofon készülékek” vannak használat­ban. Sokoldalúan felhasználják a magne­tofont az űrkutatásban is. A szputnyikok és űrrakéták műszertartályában speciális magnetofonbe­rendezések rögzítik folya­matosan a műszerek adatait és továbbít­ják azután a rádióadó segítségével a földi adóállomások hívójelére. Nem akarjuk részletesen felsorolni, milyen sokoldalú felhasználásra talál a magnetofon a mindennapi életben is. Csak két nem régi hírt szeretnénk meg­említeni. Angliában telefonkészülékkel összekapcsolt magnetofonberendezéseket hoznak forgalomba, melyek automatiku­san rögzítik a telefonüzeneteket, ha a hí­vott fél nem tartózkodik otthon. És egy másik meglepő hír: Franciaországban és más nyugati országokban „hangos újsá­gok” jelennek m­eg. Fantasztikus tervek születtek egyébként arra is, hogy a jövő­ben egész könyveket rögzítenek majd magnetofon tekercsen, persze a hozzájuk tartozó illusztrációval együtt. Az olvasó­nak nem kell majd egyebet tennie, csak a televíziós készülékhez csatolt szerkezet­be helyezni ezt a „magnetofon-könyvet” és a képernyőn már fel is tűnik az illuszt­ráció, szinte megelevenednek az egyes fejezetek, a hangszóróban pedig felcsen­dül a szöveg. Hangmúzeumok Lényegében a magnetofon elterjedése tette lehetővé az úgynevezett hangmúzeu­mok létesítését, melyek már minden rádióközpontban megtalálhatók. A régeb­bi felvételeket fonográfról, hangosfilmről, vagy hanglemezről játszották át tekercs­re, az újabbakat pedig már magnetofon rögzítette. A Magyar Rádió is régóta gyűjti már hangmúzeumának kincseit: ér­tékes zenei emlékeket, elhunyt művészek énekét, játékát, vagy tudósok, írók, állam­férfiak beszédét. Vannak felvételei Lenin, Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Karin­thy Frigyes, Lagerlöff Zelma, Thomas Mann, Bernard Shaw, Bartók Béla, Blaha Lujza, Odri Árpád és még sok-sok híres ember hangjáról. Ezekkel egyébként gyak­ran találkozhatunk a rádió műsorában. Íme erre vezetett és ma már ennyire szerteágazott a hangrögzítés útja, pedig csak a legfőbb ágakat mutattuk be. Simonffy Géza Korunk elterjedt hangrögzítő eszköze: a mag­neoton Kodály Zoltán fonográfhengerre rögzített népi dallamokat jegyez papírra 12

Next