Világ Ifjúsága, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1962-01-01 / 1. szám
Már csak pillanatok választanak el a leszállástól, amikor a kubai légiforgalmi társaság stewardessének hangja felcsendül a megafonban: „Gépünk leszáll Amerika szabad földjén, Kuba fővárosában, Havannában.’’ Kubában először a stewardess mosolyának komoly és elgondolkoztató jellege ragad meg bennünket. Ez a mosoly egyébként jellemző mindenkire. A kubaiak szeretnek mosolyogni, de az utóbbi időkben a nagy nemzeti gond, a forradalom gondja foglalkoztat mindenkit. És nemcsak mosolyukat, hanem minden cselekedetüket és a szavukat is áthatja a népi vívmányok védelmének ez az egységes gondja. Havanna utcáin sétálgattam, néztem a július 26. ünneplésére készülődő embereket, amint leszedték az ablakokról az áprilisi légiriadókra emlékeztető papírborítást. Az egyik kávéházban találkoztam egy New York-i újságíróval, aki elmondotta, hogy riportot akar készíteni az utca emberéről. Ez már mindenesetre fejlődés, hiszen az utca embere aligha vélekedik úgy, mint a Wall Street embere. Természetesen embere válogatja, mert találhat olyan embert, aki kabátja alatt géppisztolyt fejtegetve oson a templomba, hogy onnan nyisson tüzet egy népi tüntetés részvevőire, s ugyanakkor olyan embert is, aki pompás új várost épít Havanna délkeleti részében és július 26-án a José Marti térre vonulva tüntet a forradalom mellett. Hagyjuk csak tovább keresni a New York-i újságírót és keressük meg az utca igazi emberét, a kubai városok és falvak, erdők és mezők vitathatatlan gazdáját. Milliószámra akadnak ilyen emberek, ők alkotják a lakosság túlnyomó többségét. „Mindnyájan legyünk július 26-án a José Marti téren” — adták ki a forradalmi szervezetek a jelszót és az ünnep napján valóban sokszázezer ember sereglett össze José Marti emlékműve körül. Havanna lakosai elárasztották a hatalmas teret, a zöld milicista egyenruhába öltözött fiatalok, az írástudatlanság ellen küzdő mozgalom brigádjai, a zászlót lengető fiatal lányok, a munkások és parasztok, diákok és kereskedelmi alkalmazottak mind eljöttek, hogy meghallgassák Fidelt, lelkesedjenek a forradalomért, népdalokat énekeljenek, táncoljanak, megmutassák az egész világnak, bíznak a haladásban, meg tudják védeni a nép vívmányait. Az alábbi kis epizód rendkívül jellemző a népgyűlés hangulatára: néhány nappal július 26-a előtt történt, hogy egy északamerikai repülőgép több utasa el akart jutni a forradalmi Kubába, s ezért rávette a pilótát, hogy szálljon le a havannai repülőtéren. Fidel beszéde során megemlékezett erről az esetről, s megkérdezte a népet, hogy mi a véleménye: adják vissza a repülőgépet az Egyesült Államok kormányának? Egyesek visszaemlékeztek az amerikai imperialisták áprilisi agressziójára és „nem”-et kiáltottak. Fidel azonban megkérte ezeket az embereket, hogy vegyék alaposan fontolóra ezt a választ. Elmondotta, hogy az imperialisták minden ürügyet megragadnak az újabb provokációkra és éppen ezért helyesebb, ha visszaadják a repülőgépet az amerikai kormánynak. A hatalmas hallgatóság egyhangúan helyeselte ezt a döntést ... Késő éjjel ért véget a népünnepély. Az emberek táncoltak, énekeltek az utcán, megtapsolták a „Tropicana” kabaré művészeit, akik a parlament előtti téren mutatták be forradalmi műsorukat. A július 26-i ünnepségek előkészítésében jelentős szerepet játszottak a Nevelés Nemzeti Iskolájának növendékei. Ezt az iskolát nemrégiben alapította a több mint 100 000 tagot tömörítő Ifjú Felkelők Szövetsége, a DIVSZ tagszervezete. A tizenhét esztendős Guillermo Izquierdo, az iskola növendéke elmeséli életét. Tizenegy gyermek volt a családban, tehát Guillermónak már korán munkába kellett állnia. Az élet válaszút elé állította: vagy egyik napról a másikra eltengeti valahogy az életét, vagy pedig kísérletet tesz arra, hogy gyökeresen megváltoztassa saját maga és társai sorsát. Guillermo a forradalom útját választotta ... Még egészen fiatal volt, amikor látta a harcoló nép győzelmét. Családja földet kapott, új házba költöztek, amelynek bére csak fele a réginek. Édesanyja (Batista, a diktátor megölette az édesapját) a cukorgyárban dolgozik, s négyszer annyit keres, mint a forradalom előtt. Guillermo most politikai és gazdasági tanulmányokat folytat, hogy később a nép körében kamatoztassa tudását. A rendkívül öntudatos és büszke Guillermo elkísér az iskolába. A nagy, kétemeletes épület ezelőtt egyetlen család tulajdonában volt és most kényelmes tanulási lehetőséget és szállást nyújt 90 diáknak. Guillermo folytatja: — Buruchagának, a régi tulajdonosnak a fia elmenekült a forradalom elől, de ma ismét Havannában tartózkodik —, illetve a havannai börtön lakója. Áprilisban szállt partra Playa Heron-ban a többiekkel együtt, hogy megdöntse a forradalmat. Különös fickók ezek a partraszállók. Amikor megkérdezik tőlük: „Miért nem akartok ti is dolgozni, mint a többiek?” — megvetően válaszolják: „És mennyit fizettek?” Guillermo elmondja, hogy szervezetük egyik fő feladata: új szellemben nevelni az embereket. Hozzáteszi: — Ezelőtt azt mondtuk, hogy mindenki gondoskodjék saját magáról, de most a munka és a tanulás szeretetére akarjuk nevelni az embereket. Az emberi gondolkodásmód átalakításának vágya nemcsak egyes emberek puszta óhaja, hiszen maga az új helyzet is spontán módon hozzájárul a nézetek megváltoztatásához. Ezt igen erőteljesen éreztem a „Fundíción José Marti” kohászati üzemben, ahol Leon Arencibiával, az egyik munkással, az ifjúsági szervezet felelősével beszélgettem. A helyi szakszervezet a forradalom előtt követelte a tőkésektől, hogy az egyik műhelybe állítsanak be a nehéz munka megkönnyítésére egy egyszerű futószalagot. A tőkések elszabotálták a követelés teljesítését. Győzött a forradalom, az üzemet államosították és rábízták a munkásokra. Kezdetben nehéz volt a gyár üzemeltetése, de azután sorra bevezették az újításokat és a munkások szabad idejükben beállították az említett futószalagot, anélkül, hogy arra gondoltak volna: a régi szakszervezeti követelést valósítják meg. Így alakult ki a munkások új magatartása az üzemmel, a munkával szemben. Érezték, hogy az üzem a saját üzemük, s a saját munkájukat könnyítették meg a futószalag beállításával. És a pénz? Nos, a pénz arra való, hogy az ember tisztességesen megéljen, de nem önmagáért való, nem azért, hogy műhelyt vagy szórakozóhelyet nyissanak vele. És ez élet? Kérdezzétek meg azt a több száz munkást, aki győzött a munkaversenyben, s azután ingyen üdült Sorroa pompás strandján, ahová korábban egy munkás be sem tehette a lábát. Ha az embereknek nem tetszene ez, akkor nem építették volna fel szabad idejükben a havannai sportcsarnokot, nem járnának az ingyen iskolákba ... Havannától mintegy száz kilométerre terül el a festői Boradegro félsziget. Harminc kilométer hosszú, selymeshomokú strandja valóságos fogalom az egész amerikai kontinensen, a turisták igazi paradicsoma. A hazai és a külföldi nagytőke kisajátította magának a félszigetet, erről tanúskodnak a pompás villák, bárok és tánccsarnokok. A forradalmi kormány sok száz modern házat építtetett Boradenróban, hogy olcsó üdülést biztosítson a dolgozóknak. Ezeket az üdülőket 1961 nyarán megtöltötték az orszá^különböző részeiből jött fiatalok, itt ment egymásnak találkozót az analfabetizmus ellen küzdő brigádok tagjai, hogy kicseréljék munkamódszereiket, előadásokat hallgassanak és pihenjenek. Az 1961-es év az „oktatás éveként” vonul be Kuba történelmébe. A mozgalom valóban jelentős eredményeket könyvelhet el. A fiatalok, a pedagógusok, a művelt emberek, az írni és olvasni tudók százai és százai utaztak a falvakba, ahol azelőtt csaknem teljes volt az írástudatlanság. Mindenütt, ahol csak lehetett, iskolákat szerveztek, ahol pedig az anyagi feltételek még nem tették ezt lehetővé, a fiatal önkéntesek közvetlenül a családokat keresték fel. Nappal velük együtt dolgoztak a földeken, este pedig írniolvasni tanították az írástudatlan családtagokat. Az ifjúsági szervezet tagjai elmondották, hogy az oktatási kampány befejezéseként nagy ünnepséget szerveznek, megmásszák a sziget legmagasabb csúcsát, a Pico Turquinót, ahol egy új oktatási központ működik, s kitűzik a zászlót, ezzel a büszke felirattal: „Tudatlanságtól megszabadult terület Amerikában!” Hát nem nagyszerű ez? És ki hajthatna végre ilyen nagyszerű tettet, ha nem a kubai forradalom? Hazautazásom előtt fiatal barátaimmal ellátogattam az egyik kubai strandra, ahol korábban csak a felső tízezer tagjai fürödhettek. Egyik társam a vízre mutatott: — Látod, hogyan fürödnek egymás mellett a fehérek, négerek, meszticek és kínaiak? Eszembe jut, hogy korábban csak az évi 1000 peso tagdíjat fizető klubtagok kereshették fel ezt a strandot. Batista, a diktátor nem volt ugyan teljesen fehérbőrű, de vele mégis kivételt tettek, bár neki 10 000 pesot kellett fizetnie ... Nálunk megszűnt a faji kérdés... Néztem a napozó és fürdőző fiatalokat és arra gondoltam, hogy nincs olyan erő, amely visszakényszeríthetné őket a sötét múltba. Van mit megvédeniük. F. Taraszov Falusi dolgozók a július 26-i tömeggyűlésen A nők is lelkesen vesznek részt a termelésben Az államosított kubai olajipar egyik hatalmas üzeme »nsiNKi FESZTIVÁL nTw y£»°-