Világ Ifjúsága, 1966 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
EZT LÁTTUK VIETNAMBAN A sötét vietnami égboltot bevilágították az amerikai világító magnézium rakéták. Riadó! Az ágyúkezelők elfoglalták a helyüket. — Önöknek egy ideig itt kell maradniok — fordult hozzánk a parancsnok. — Az úton azonnal leáll a forgalom. Mindez az egyik légvédelmi alakulat meglátogatásakor történt. A tüzérek a Thanh Hoa tartományban levő Hamrong hidat védték. ... A Hamrong-híd. A békeidőkben semmi sem különböztette meg az ország sok más hídjától. Most mindenki büszkeséggel emlegeti ezt a nevet. Legendássá lett. Hány amerikai bombázó repült ide naponta és szórta le halálos terhét! A bombák feltúrták a földet, széthasadoztak a sziklák, összeroncsolódtak a vasúti sínek és a talpfák. Egy fel nem robbant amerikai bomba fekszik a sárban. A híd megrepedezett pilléreinek fagerendái mint árokra emelt kezek meredeznek az ég felé. De, sérülten és csonkán, a híd mégis áll, jelképezve a szabadságáért és függetlenségéért harcoló nép állhatatosságát és bátorságát. Alig két nap alatt közel ötven amerikai repülőgépet lőttek itt le. Mi is átmentünk a Hamrong-hídon. Mivel ez éjjel történt, sajnos nem sikerült fényképen is megörökíteni ezt a rettenetes és mégis magasztos csatateret. Mi, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség delegációja, a DIVSZ Irodája megbízásából azért mentünk Vietnamba, hogy kifejezzük a világ demokratikus ifjúsága szolidaritását az amerikai agresszió ellen harcoló hős vietnami ifjúság iránt. A delegáció abban az időben járt Vietnamban, amikor az egész világ a DÍVSZ fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte. Ebből az alkalomból a DÍVSZ számos országba elküldte a képviselőit, hogy részt vegyenek az ünnepségeken. Vietnamba pedig, amelyre most a világ figyelme összpontosul, különösen magas szintű delegáció utazott Rodolfo Mechíni-nek, a DÍVSZ elnökének vezetésével. A delegáció tagjai: Babacar N’Diong, a DÍVSZ főtitkárhelyettese (Szenegál), Hitoszi Szaszaki, a Japán Fiatalok Demokratikus Ligájának és Vlagyimir Arjol, a szovjet ifjúsági szervezetek képviselője. Ez nem csupán udvariassági gesztus volt Vietnam iránt, hanem logikus következménye a DÍVSZ fő irányvonalának, amelynek értelmében a DÍVSZ immár húsz éve fáradhatatlanul síkraszáll a nemzeti függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért és az egész világ békéjéért... Mindezt vietnami barátaink is tudták. Nagyra becsülték a DÍVSZ szerepét, amelyet a vietnami nép és ifjúság harca iránti nemzetközi szolidaritás fokozása érdekében fejtett ki. A delegációt lelkesen fogadták a katonák, a munkás- és parasztfiatalok, a diákok, az ifjúsági- és diákszervezetek vezetői. Sőt, abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy fogadott bennünket Ho Si Minh elnök, aki több órán át barátságosan elbeszélgetett velünk. Az elnök sokra értékelte az ifjúság szolidaritási mozgalmát, amely most szerte a világon kibontakozóban van, nem utolsósorban a haladó amerikai fiatalok között. „Az ifjúságnak azonban még többet lehet és kell tennie — mondotta Ho Si Minh —, mert mi nemcsak nemzeti, hanem internacionalista ügyért is harcolunk. Nemcsak hazánkat, hanem más országok haladását is védelmezzük." Mindaz, amit kilenc napos vietnami tartózkodásunk során láttunk és hallottunk, meggyőzött bennünket arról, hogy a DIVSZ helyes úton jár és helyesen cselekszik, amikor támogatja a vietnami ifjúságot és népet, és elítéli a barbár, imperialista amerikai agreszsziót. Ez ugyanis kötelessége nemcsak a vietnami ifjúságnak, hanem minden ország ifjúságának, amely harcol a szabadságért, a függetlenségért, a békéért, az agreszszív imperialista politika feléledése ellen. A DÍVSZ már az indokínai háború és a francia-ellenes szabadságharc idején is mozgósította a világ ifjúságát a vietnami fiatalok támogatására. Hanoiban, a forradalom múzeumában láttuk azt az időtől már megfakult zászlót, amelyet egy DÍVSZ-delegáció ajándékozott a vietnami fiataloknak tíz évvel ezelőtt. Rajta a jelszó, amelyre a vietnami hazafiak saját vérükkel írták rá: „Éljen a DÍVSZ!” Mi nemcsak a DÍVSZ tagjainak, hanem valamennyi ország haladó új nemzedékének támogatását vittük el Vietnamba, a vietnami fiatalokhoz. S Vietnamból azzal a mély meggyőződéssel utaztunk el: még nagyobb segítséget kell nyújtanunk a vietnami népnek, hogy maga dönthessen a jövőjéről, minél előbb elűzve az agresszorokat szép földjéről. Sokfelé jártunk az országban. Ellátogattunk a hanoi Politechnikai Intézetbe, amelyet alig hogy megnyitottak, máris ki kellett üríteni, jártunk Thanh Hoa tartományból, amelyet nap mint nap támadnak az amerikai bombázók, találkoztunk munkásokkal, költőkkel, filmesekkel, akik éppen akkor tértek vissza a harci területről. A találkozások nyomán erősödött bennünk a meggyőződés, hogy a vietnami nép nem fél az erős és álnok ellenségtől. A nehézségeket vállalva kész a végsőkig harcolni, hogy megőrizze szabadságát és függetlenségét. Egyszerű, hétköznapi emberekből hősök lesznek ezekben a felelősségteljes időkben. Találkoztunk egy hős leánnyal, Nguyen Thi Thang milicista parancsnokkal, aki bátran verte vissza az amerikai bombázók számos támadását. Először filmen láttuk őt, amit Hanoiban vetítettek le nekünk. Aztán személyesen is találkoztunk vele a szülőfalujában, a Hamrong-híd közelében. Egy nagy udvaron folyt a rizscséplés, ez a békés foglalatosság, de a piramis alakú kévék mellett ott álltak a puskák, elellékeztetve az állandó veszélyre. Ugyanebben a faluban beszélgettünk egy 19 éves lánnyal, Ngo Thi Tuyen-nel. Alacsony termetű, testsúlya mindössze 48 kiló. Az egyik csata során elfogyott a harcosok lőszere és Thi Tuyen vállalkozott arra, hogy odaviszi hozzájuk a lőszeres ládát. Az összekötözött ládákat azonban nem bírta szétválasztani, s mivel egy percet sem késlekedhetett, keskeny vállára vette mind a két ládát, s máig sem tudja, honnan volt rá ereje — el is vitte őket. A ládák súlya 98 kiló volt. Láttunk egészen kislányokat, akik részt vettek a százkilós amerikai pilóták elfogásában. E pilóták egyike az űrrepülés tudományának kandidátusa volt, de a kozmosz helyett börtönbe került, mint bűnöző. Sok országot bejárt a vietnami operatőrök filmje, amely megörökítette a kórházak ellen intézett barbár amerikai légitámadásokat. Egy japán lap közzétette a védtelen betegek legyilkolását bemutató fényképeket. A tokiói amerikai nagykövet erre nyíltan vádat emelt a képek közléséért felelős újságíró ellen, azt állítván, hogy az amerikaiak nem követnek el ilyen embertelen cselekedeteket. Mi nem láttuk a filmen bemutatott kórházat, de láttuk a bhankhoai tüdőszanatóriumot, amelyet ezek a „humanisták” módszeres pontossággal megsemmisítettek. A fehér orvosi szekrényekben még állnak a műszerek, amelyekre ráhullott az üveg és a vakolat. A szél papírdarabokat fúj az üres udvaron a betegek kórlapjait és véranalíziseit. A földből kiállnak a fel nem robbant, de már ártalmatlanná tett bombák ... Kieu Dai faluban a parasztok elmondták nekünk, hogy a falunak már 112 halottja és 200 sebesültje van, a sebesültek közül sokan elvéreztek. A bombázások kárt tettek az állatállományban is, és az öntözőcsatornák pusztulása folytán tönkrementek a rizsföldek. Egy lerombolt parasztház előtt álltunk, amikor hirtelen kiabálni kezdtek a gyerekek és az ég felé mutogattak. Magasan felettünk repült egy F-100-as amerikai vadászbombázó. A fronton már jól ismerik az amerikai harci repülőgépek típusait. Aki Vietnamban jár, az soha el nem fakuló élményekkel tér vissza, s saját szemével győződik meg arról, hogy mennyire hazug az az imperialista propaganda-szólam, amely szerint az amerikai hadsereg a „szabadságot és demokráciát” védi ebben az országban. Vlagyimir Ariol Thuma, fiatal munkásnő a DIVSZ delegációtól kapott magyar szőttessel... Amerikai bombázás áldozata az egyik faluban: az idős asszony fél karját veszítette el... Jellegzetes falusi kép: a parasztok dolgoznak, de bármikor készek harcolni is Dao Thi Thu, 22 éves textilmunkásnő, a gyár egyik legjobb dolgozója, a népi milícia tagja A Thanh Hoa-i tüdőszanatórium, melyet az amerikaiak teljesen lebombáztak .