Világ Ifjúsága, 1968 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1968-02-01 / 2. szám

Manökenek. Csillogó foglalkozás. Talán még áhítottabb, mint a színészeké, hiszen itt nem akadály a tehetségtelen­ség, mert ugye mi kell ahhoz, hogy egy ragyogó ruhában végiglejtsen valaki a nagyérdemű előtt? Sokan maguk fizetnének, hogy a ruhakölte­ményekben végigbilleghessenek a kifutón. Nemegyszer mondják is ezt nekik, ha netán panaszkodnak. Ami tény: állandóan sóvár szemek kereszttüzében élnek. A nők a ruhákat gusztálják és irigy­­ük, a férfiak pedig őket, magukat. Két perc dicsőség, csillogás. Eddig tart egy ruha bemutatása. De vajon mi történik, amikor eltűnnek a függöny mögött, az öltözőszobában? Mit csinálnak, hogyan élnek, amikor nem élő kirakat babák, hanem „csak” em­berek? Négyen vallanak most önmagukról, foglalkozásukról. HOGYAN LETTEK MŰKÖKÉNEK? KÁLLAI KATI, 24 éves. Kozmetikát ta­nult. Hamar férjhez ment — nem fejezte be tanulmányait. Két éve manöken. Nagymami­val sétált, s egy utcai nyitott telefonállo­másnál telefonált, amikor megszólította egy divattervezőnő — nem­ lenne-e kedve fel­próbálni egy bundát? Miért ne lett volna. Hármasban felmentek egy áruházba és ráad­tak néhány bundát. Illegett bennük egy kicsit é­s a divattervezőnő jóízűt nevetett rajta. Azt mondta, isteni milyen csámpás lábai van­nak. Így kezdte. KÁLLAI KATI: ... Jó, jó, de mi lesz tíz év múlva, akkor már nem hívnak minket do­bogóra ... LIPCSEI KATALIN: ... Még egy szekrény sincs tele a ruháimmal ... FIBINGER SAROLTA : ...Jaj! ha én aludhatnék. Egy nap tizennégy órát is tudnék szundítani ... BÁRTFAI SZTENYA: ... Se­­ smink, se paróka, se harisnya , nem jár ... se. ÉLETÜK LIPCSEI KATI: 22 éves. Két évig a Jég­­revűnél korcsolyázott. Sikere volt. Ismerte és megszerette a közönséget. Ma is a jég­balettben korcsolyázna, ha meg nem szűnik az együttes. Kállai Kati a barátnője, ő vitte el a Magyar Hirdető zsűrije elé, ahol a csi­nos, jómozgású lány természetesen könnyen működési engedélyt kapott Azóta, nem egé­szen egy éve a manöken. De nem örül neki túlságosan. Érthető? AZ FIBINGER SAROLTA. 25 éves. Adminiszt­rátor volt. Nem túl látványos foglalkozás, de biztonságos. Egy Gell­ért-bál mozdította ki innen, ahol felfigyelt rá Dobai Miklós, az OKISZ divattervezője. Érthetően nagyon meglepődött, amikor megszólította Dobainé, és felajánlotta neki, szívesen kipróbálnák, milyen manöken lenne belőle. Azóta az OKISZ Labor státuszbeli manökenje. Egyéb­ként négyük közül az egyetlen, aki fix állás­ban van, a többieket, mint ez a szakmában szokás — alkalmanként hívják meg és szer­ződtetik az egyes bemutatókra. Lehet, hogy számára éppen ez a biztonságosabb helyzet hozta, hogy szakított addigi foglalkozásával? Talán — mondta. ÖLTÖZKÖDÉS BÁRTFAI SZTENYA. 27 éves. Gyógytor­nász volt Lengyelországban. Természetesen ragyogó alakkal. De ettől még nem lenne manöken Magyarországon. A foci volt a bű­nös, amit nagyon sz­eret. Az MTK kint ját­szott Lengyelországban, s bár a csapat vesz­tett 3:1-re, a kapus, Bártfai Róbert megnyerte Sztenyát. A szerelemből házasság lett, és egy olyan foglalkozás, amelyhez nem kell nyelv­tudás. Amióta a magyar nyelvben is ottho­nos, német, lengyel, orosz tolmácsként is dol­gozik. A rezümé mindenütt azonos — bár bi­zonnyal csak véletlenül — egyikük sem akart manöken lenni. Lehet­, hogy éppen ezért sikerült?! Így indult tehát a karrierjük. — Karrier? Milyen karrier a miénk? (Polifonikus beszélgetés következik, amelyben nem lehet, s nem is érdemes személy szerint különbséget tenni. Akár­melyikük szólalt meg, — a másik is mondhatná. Egyként beszélnek.) — Úgy tudom, mindnyájan állandóan foglalkoztatott, élvonalbeli manökenek. Nem? — Az igaz, de meddig? Tíz, tizenkét évnél több nem jut nekünk. És akkor mi lesz? Tudja milyen bizonytalan a mi éle­tünk? — Csak a jövő miatt? — Nem. Bár az sem vigasztaló, hogy negyven év felé kell majd átváltani va­lami másra. De erre készülünk. Most, ma sem biztos végeredményben semmi. — Hogy-hogy? — Iti nem vagyunk állásban, mint mások. Laci kivételével. A cégek azt hív­ják meg közülünk a bemutatókra, aki nekik tetszik. Szerződésünk mindig egy alkalomra szól. Lehet, hogy humorosnak találja, de talán mi tudjuk a legjobban, milyen nagy dolog a szakszervezet. Mi­velhogy nekünk nincs. Mi sehová nem tartozunk, nincsenek jogaink, csak kö­telességeink. Nincs SZTK, se üdülési be­utaló, se nyugdíj, se munkaidő, se mun­karuha. Semmi. És ha szólunk valamiért, akkor bizony megkapjuk — mások még fizetnének, hogy a dobogóra mehessenek. — Pardon. Mintha a munkaruhát em­lítették volna. Ez kissé furcsa, hiszen ha valamit, akkor éppen munkaruhát, azt kapnak. Hát nem az a munkájuk, hogy ruhákat mutassanak be? Vagy talán azt szeretnék, ha a bemutatott ruhákat meg­kaphatnák? — Az bizony nem lenne rossz. Sokan valóban azt hiszik, hogy a bemutatott ruhák a mieink lesznek. Ez persze nincs így. De nem is erre gondoltunk. — Hanem? — Tudja mi minden kell egy manö­kennek a munkájához a ruhán kívül? — Nem. — Számolja csak. Először is a smink, mert a dobogón az arcot is „öltöztetni” kell. Azután paróka, mert a saját haj, frizura nem minden ruhához viselhető, és egyik óráról a másikra nem olyan egyszerű megváltoztatni. De a legfőbb kellék a harisnya. Maguk férfiak nem is tudhatják milyen veszéllyel jár a haris­nya felhúzása, levetése. Lefutott szem­mel pedig kissé furcsán festenénk az elegáns ruhákban kint a kifutón. Nem? — Ez igaz. — Van olyan bemutató, amikor három harisnyánk is tönkremegy. Minderről sa­ját pénzből kell gondoskodnunk. Hol és kinek tegyük ezt szóvá? Látja milyen komplikált az élet szakszervezet nélkül? — Itt most azért elmondhatták, s ta­lán nem is eredménytelenül. — Ez bizony jó lenne. Ha nyugdíjra nem is számíthatunk, a „munkaruhával” bőkezűbben bánhatnának velünk. — De a gázsi, az talán nyújt némi kár­pótlást? — Nehogy azt gondolja, hogy valami csillagászati összegeket keresünk. Az emberek hajlamosak azt hinni, mivel min­dig elegáns ruhákban látnak, hogy gazda­gok vagyunk. Nem titok, megmondjuk, s­záz forintot kapunk egy bemutatón, és a ruhák próbálásáért külön harminc fo­rintot. — Ez tényleg nem olyan sok. Na de le­gyünk őszinték, nem is kell érte olyan sokat tenni. Besétálnak a szép ruhában és kész. — Gondolja? Egy bemutatón általában tíz ruha jut egy-egy manökenre. Maguk csak két percig látnak minket mosolyog­va a kifutón, de amikor belépünk az öl­tözőbe, egy rohanás az élet. Húsz per­cenként lesz teljesen csupasz és újra öl­tözött az ember. Új ruha, új fehérnemű, új harisnya, új kalap, új kesztyű, új ék­szer, új frizura. Nemegyszer szakad a hátunkon a víz, amíg magukra moso­lyogva sétálunk a deszkán. De aki lent ül, az csak az eleganciát láthatja. És ez csak a bemutató. Előtte, tíz ruhával, mit gondol mennyi próba van? Ez is a mun­kához tartozik. Lehet irigyelni! — Úgy tudom, a nők szeretnek ruhát próbálni. — Na igen, ha az a sajátjuk. De ez mind a másé lesz. Éppenséggel már csak ezért is naponta megüthetne bennünket a guta. — Egy kissé komor a kép. Lehet, hogy nekem kell színesebbre festeni? Hány­szor és hol jártak külföldön amióta ma­nökenek? — Mindnyájan sokat utaztunk. Bécs­ben, Londonban, Hamburgban, Moszkvá­ban, Brüsszelben, Amszterdamban, Prá­gában, Lipcsében, Belgrádban, Bernben jártunk már, néhol többször is. — Na ugye! — Legyünk rosszmájúak? Sztenya pél­dául szörnyen fente a fogát, hogy ha ki­megy Amszterdamba, töviröl-hegyire be­barangolja a Rembrandt múzeumot. Ma­ga járt már benne? — Sajnos nem. — Hát ő sem jutott el. Csak annyi ideje volt, hogy a repülőtérről a bemu­tatóra siessen és már jött is vissza. És tudja mi volt a legbosszantóbb? _ ?? — Mindössze négy ruhát­ mutatott be, de csak másfél, két óránként került rá a sor. Egész nap ott kellett kuksolnia. — Ne mondják, hogy külföldi útjaikon soha semmi élményük nem volt! (Kuncognak) — Ezt éppen nem lehet mondani. Brüsszel például, Sacával, mindkettőnk számára örökre emlékezetes marad. (A vallomást Sztenya teszi) — Nos? — Volt egy szabad esténk, s meghívást kaptunk egy zártkörű klub összejövete­lére, ahol Laca pillanatok alatt elhódí­totta a belga szépségkirálynő fiúját. — Még egy emlékkel adós. — Egész este Mel Ferrerrel táncoltam, pedig nem volt hölgyválasz. — Na lám, ugye nem is olyan rossz a manökenek élete. (Nevetnek) — Nekünk mondja?! De azért nem árt, ha a közönség azt is tudja, nekünk is vannak gondjaink. — Azt hiszem búcsúzhatunk. De jus­son még idő egy mindenkit érdeklő szak­mai kérdésre: Milyen lesz a fiatalok di­vatja az idén? — A lányoknál továbbra is hódít majd a miniszoknya. Pedig megpróbálják meg­hosszabbítani. Ennyi elég is a lányoknak. Inkább a fiúkról mondanánk többet, ők úgyse sok helyet kaptak ebben a beszél­getésben. Náluk a karcsúsított vonal lesz a domináns. A zakó továbbra is elég hosszú lesz, az egész öltözködés roman­tikus elemekkel gazdagodik és színese­dik. Világosabbak lesznek a színek. Az ing és a nyakkendő anyagában feltűn­nek a virágminták. De tudja mit, kérje meg Dobai Mikit, a divattervezőnket, ő néhány rajzzal mindnyájunknál többet mond. Tessék. Gaál Ferenc

Next