Világ Ifjúsága, 1968 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1968-02-01 / 2. szám
Manökenek. Csillogó foglalkozás. Talán még áhítottabb, mint a színészeké, hiszen itt nem akadály a tehetségtelenség, mert ugye mi kell ahhoz, hogy egy ragyogó ruhában végiglejtsen valaki a nagyérdemű előtt? Sokan maguk fizetnének, hogy a ruhakölteményekben végigbilleghessenek a kifutón. Nemegyszer mondják is ezt nekik, ha netán panaszkodnak. Ami tény: állandóan sóvár szemek kereszttüzében élnek. A nők a ruhákat gusztálják és irigyük, a férfiak pedig őket, magukat. Két perc dicsőség, csillogás. Eddig tart egy ruha bemutatása. De vajon mi történik, amikor eltűnnek a függöny mögött, az öltözőszobában? Mit csinálnak, hogyan élnek, amikor nem élő kirakat babák, hanem „csak” emberek? Négyen vallanak most önmagukról, foglalkozásukról. HOGYAN LETTEK MŰKÖKÉNEK? KÁLLAI KATI, 24 éves. Kozmetikát tanult. Hamar férjhez ment — nem fejezte be tanulmányait. Két éve manöken. Nagymamival sétált, s egy utcai nyitott telefonállomásnál telefonált, amikor megszólította egy divattervezőnő — nem lenne-e kedve felpróbálni egy bundát? Miért ne lett volna. Hármasban felmentek egy áruházba és ráadtak néhány bundát. Illegett bennük egy kicsit és a divattervezőnő jóízűt nevetett rajta. Azt mondta, isteni milyen csámpás lábai vannak. Így kezdte. KÁLLAI KATI: ... Jó, jó, de mi lesz tíz év múlva, akkor már nem hívnak minket dobogóra ... LIPCSEI KATALIN: ... Még egy szekrény sincs tele a ruháimmal ... FIBINGER SAROLTA : ...Jaj! ha én aludhatnék. Egy nap tizennégy órát is tudnék szundítani ... BÁRTFAI SZTENYA: ... Se smink, se paróka, se harisnya , nem jár ... se. ÉLETÜK LIPCSEI KATI: 22 éves. Két évig a Jégrevűnél korcsolyázott. Sikere volt. Ismerte és megszerette a közönséget. Ma is a jégbalettben korcsolyázna, ha meg nem szűnik az együttes. Kállai Kati a barátnője, ő vitte el a Magyar Hirdető zsűrije elé, ahol a csinos, jómozgású lány természetesen könnyen működési engedélyt kapott Azóta, nem egészen egy éve a manöken. De nem örül neki túlságosan. Érthető? AZ FIBINGER SAROLTA. 25 éves. Adminisztrátor volt. Nem túl látványos foglalkozás, de biztonságos. Egy Gellért-bál mozdította ki innen, ahol felfigyelt rá Dobai Miklós, az OKISZ divattervezője. Érthetően nagyon meglepődött, amikor megszólította Dobainé, és felajánlotta neki, szívesen kipróbálnák, milyen manöken lenne belőle. Azóta az OKISZ Labor státuszbeli manökenje. Egyébként négyük közül az egyetlen, aki fix állásban van, a többieket, mint ez a szakmában szokás — alkalmanként hívják meg és szerződtetik az egyes bemutatókra. Lehet, hogy számára éppen ez a biztonságosabb helyzet hozta, hogy szakított addigi foglalkozásával? Talán — mondta. ÖLTÖZKÖDÉS BÁRTFAI SZTENYA. 27 éves. Gyógytornász volt Lengyelországban. Természetesen ragyogó alakkal. De ettől még nem lenne manöken Magyarországon. A foci volt a bűnös, amit nagyon szeret. Az MTK kint játszott Lengyelországban, s bár a csapat vesztett 3:1-re, a kapus, Bártfai Róbert megnyerte Sztenyát. A szerelemből házasság lett, és egy olyan foglalkozás, amelyhez nem kell nyelvtudás. Amióta a magyar nyelvben is otthonos, német, lengyel, orosz tolmácsként is dolgozik. A rezümé mindenütt azonos — bár bizonnyal csak véletlenül — egyikük sem akart manöken lenni. Lehet, hogy éppen ezért sikerült?! Így indult tehát a karrierjük. — Karrier? Milyen karrier a miénk? (Polifonikus beszélgetés következik, amelyben nem lehet, s nem is érdemes személy szerint különbséget tenni. Akármelyikük szólalt meg, — a másik is mondhatná. Egyként beszélnek.) — Úgy tudom, mindnyájan állandóan foglalkoztatott, élvonalbeli manökenek. Nem? — Az igaz, de meddig? Tíz, tizenkét évnél több nem jut nekünk. És akkor mi lesz? Tudja milyen bizonytalan a mi életünk? — Csak a jövő miatt? — Nem. Bár az sem vigasztaló, hogy negyven év felé kell majd átváltani valami másra. De erre készülünk. Most, ma sem biztos végeredményben semmi. — Hogy-hogy? — Iti nem vagyunk állásban, mint mások. Laci kivételével. A cégek azt hívják meg közülünk a bemutatókra, aki nekik tetszik. Szerződésünk mindig egy alkalomra szól. Lehet, hogy humorosnak találja, de talán mi tudjuk a legjobban, milyen nagy dolog a szakszervezet. Mivelhogy nekünk nincs. Mi sehová nem tartozunk, nincsenek jogaink, csak kötelességeink. Nincs SZTK, se üdülési beutaló, se nyugdíj, se munkaidő, se munkaruha. Semmi. És ha szólunk valamiért, akkor bizony megkapjuk — mások még fizetnének, hogy a dobogóra mehessenek. — Pardon. Mintha a munkaruhát említették volna. Ez kissé furcsa, hiszen ha valamit, akkor éppen munkaruhát, azt kapnak. Hát nem az a munkájuk, hogy ruhákat mutassanak be? Vagy talán azt szeretnék, ha a bemutatott ruhákat megkaphatnák? — Az bizony nem lenne rossz. Sokan valóban azt hiszik, hogy a bemutatott ruhák a mieink lesznek. Ez persze nincs így. De nem is erre gondoltunk. — Hanem? — Tudja mi minden kell egy manökennek a munkájához a ruhán kívül? — Nem. — Számolja csak. Először is a smink, mert a dobogón az arcot is „öltöztetni” kell. Azután paróka, mert a saját haj, frizura nem minden ruhához viselhető, és egyik óráról a másikra nem olyan egyszerű megváltoztatni. De a legfőbb kellék a harisnya. Maguk férfiak nem is tudhatják milyen veszéllyel jár a harisnya felhúzása, levetése. Lefutott szemmel pedig kissé furcsán festenénk az elegáns ruhákban kint a kifutón. Nem? — Ez igaz. — Van olyan bemutató, amikor három harisnyánk is tönkremegy. Minderről saját pénzből kell gondoskodnunk. Hol és kinek tegyük ezt szóvá? Látja milyen komplikált az élet szakszervezet nélkül? — Itt most azért elmondhatták, s talán nem is eredménytelenül. — Ez bizony jó lenne. Ha nyugdíjra nem is számíthatunk, a „munkaruhával” bőkezűbben bánhatnának velünk. — De a gázsi, az talán nyújt némi kárpótlást? — Nehogy azt gondolja, hogy valami csillagászati összegeket keresünk. Az emberek hajlamosak azt hinni, mivel mindig elegáns ruhákban látnak, hogy gazdagok vagyunk. Nem titok, megmondjuk, száz forintot kapunk egy bemutatón, és a ruhák próbálásáért külön harminc forintot. — Ez tényleg nem olyan sok. Na de legyünk őszinték, nem is kell érte olyan sokat tenni. Besétálnak a szép ruhában és kész. — Gondolja? Egy bemutatón általában tíz ruha jut egy-egy manökenre. Maguk csak két percig látnak minket mosolyogva a kifutón, de amikor belépünk az öltözőbe, egy rohanás az élet. Húsz percenként lesz teljesen csupasz és újra öltözött az ember. Új ruha, új fehérnemű, új harisnya, új kalap, új kesztyű, új ékszer, új frizura. Nemegyszer szakad a hátunkon a víz, amíg magukra mosolyogva sétálunk a deszkán. De aki lent ül, az csak az eleganciát láthatja. És ez csak a bemutató. Előtte, tíz ruhával, mit gondol mennyi próba van? Ez is a munkához tartozik. Lehet irigyelni! — Úgy tudom, a nők szeretnek ruhát próbálni. — Na igen, ha az a sajátjuk. De ez mind a másé lesz. Éppenséggel már csak ezért is naponta megüthetne bennünket a guta. — Egy kissé komor a kép. Lehet, hogy nekem kell színesebbre festeni? Hányszor és hol jártak külföldön amióta manökenek? — Mindnyájan sokat utaztunk. Bécsben, Londonban, Hamburgban, Moszkvában, Brüsszelben, Amszterdamban, Prágában, Lipcsében, Belgrádban, Bernben jártunk már, néhol többször is. — Na ugye! — Legyünk rosszmájúak? Sztenya például szörnyen fente a fogát, hogy ha kimegy Amszterdamba, töviröl-hegyire bebarangolja a Rembrandt múzeumot. Maga járt már benne? — Sajnos nem. — Hát ő sem jutott el. Csak annyi ideje volt, hogy a repülőtérről a bemutatóra siessen és már jött is vissza. És tudja mi volt a legbosszantóbb? _ ?? — Mindössze négy ruhát mutatott be, de csak másfél, két óránként került rá a sor. Egész nap ott kellett kuksolnia. — Ne mondják, hogy külföldi útjaikon soha semmi élményük nem volt! (Kuncognak) — Ezt éppen nem lehet mondani. Brüsszel például, Sacával, mindkettőnk számára örökre emlékezetes marad. (A vallomást Sztenya teszi) — Nos? — Volt egy szabad esténk, s meghívást kaptunk egy zártkörű klub összejövetelére, ahol Laca pillanatok alatt elhódította a belga szépségkirálynő fiúját. — Még egy emlékkel adós. — Egész este Mel Ferrerrel táncoltam, pedig nem volt hölgyválasz. — Na lám, ugye nem is olyan rossz a manökenek élete. (Nevetnek) — Nekünk mondja?! De azért nem árt, ha a közönség azt is tudja, nekünk is vannak gondjaink. — Azt hiszem búcsúzhatunk. De jusson még idő egy mindenkit érdeklő szakmai kérdésre: Milyen lesz a fiatalok divatja az idén? — A lányoknál továbbra is hódít majd a miniszoknya. Pedig megpróbálják meghosszabbítani. Ennyi elég is a lányoknak. Inkább a fiúkról mondanánk többet, ők úgyse sok helyet kaptak ebben a beszélgetésben. Náluk a karcsúsított vonal lesz a domináns. A zakó továbbra is elég hosszú lesz, az egész öltözködés romantikus elemekkel gazdagodik és színesedik. Világosabbak lesznek a színek. Az ing és a nyakkendő anyagában feltűnnek a virágminták. De tudja mit, kérje meg Dobai Mikit, a divattervezőnket, ő néhány rajzzal mindnyájunknál többet mond. Tessék. Gaál Ferenc