Világ Ifjúsága, 1970 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1970 / 6. szám
egy világjáró .cikkjei • A híres világvándorok címlistája eléggé egyoldalú. Azok között az utazók között, akiknek nevét az iskolai földrajzórákon meg kell tanulni, csak férfinevek szerepelnek. Persze, más körülményekkel számolt Stanley, megint másként dolgozott Kittenberger. Nem tévedés, „dolgozott”. Mert hiszen a világgal való alapos ismerkedés olykor a legkeményebb fizikai munkával is fölér és legalább anynyi kitartást követel, mintha egy elhízott ember indulna távgyaloglóversenyeken. Ha tehát különválasztjuk a társasutazást az elszánt magányosok úti programjától, bizonyos mértékig indokolatlan azon meditálni, hogy miért csak a férfiak mennek? No jó, vannak világjáró nők is, ez tény. Amiről azonban az alábbiakban szó lesz, az önmagában eléggé egyedülálló. Françoise Nandet, Franciaországból minden kétséget kizáróan mondja el, hogy nem is olyan egyszerű dolog arra a kérdésre válaszolni: a férfiak olyanok, mint a moszkitók Utazhat-e asszony egyedül a világban? Miután én 15 év óta ezt teszem, igent kell mondanom. Azt tartom, hogy elég az utazás akarása. A félelem ismeretlen előttem, mert a félelem a jövő függvénye és én a jövőtől nem tartok. Azután már csak ellenállónak kell lennie: a sárgaláz, a dizentéria, a gyomorégés, a fáradtság, az éhség, a szomjúság, a rovarcsípések, a fertőzés és a hátizsák elviselésére. Egyébként szobrász vagyok, és rajzot tanítok az időm nagy részében — de minden iskolai vakációt az utazásnak szentelek. Egyszerűen csak az a célom, hogy más emberek életmódjának részese legyek. Rajzolok, s ez kitűnő tolvajkulcs annak, aki egyedül próbál a legzártabb rejtekhelyre, az emberhez közel férkőzni. Gyalog járok, esetleg autóstoppal. Kevés pénzt viszek magammal, s ha lehet, a csillagok alatt alszom, bármely ég van is fölöttem. Azt eszem, amivel megkínálnak. Így hát elmondhatom: ujjaimmal „kanalaztam” egy szegény afgán sűrű kenyérlevesét, és filigrán aranycsészéből kortyolgattam egy gazdag iráni illatos mentateáját. Az egyiptomi bazárban a babot osztották meg velem a munkások és én lenyeltem a tizedik pohár teát is, noha a gyomrom már teljesen felfúvódott. Véresre dörzsöltem szememet abban a guatemalai parasztkunyhóban, ahol az iszonyú füstben a ház lakóival együtt a földön ülve, a középre tett tálból ettük az ebédet. Mert együtt élni másokkal annyi, mint elfogadni az életmódjukat. Levetni a lábbelit a török lakásban; megmosakodni a tisztának egyáltalán nem nevezhető vízben, amit eléd tesznek; visszautasítani luxust, repülőgépet, hotelt, elhagyni a főútvonalat, hogy öszvérhajcsárok között utazz, távol a turistáktól. Ez annyi, mint túllépni az időn. Az afgán férfiak elzárták előttem az utat, hogy jobban szemügyre vegyenek. Az is megtörtént, hogy teljesen kiürült egy vásár, mert észrevették a teherautó tetején és a férfiak a kocsi után szaladtak. Damaszkuszban lehetetlen volt két percig egyedül maradnom. Egy csapat fiatalember — egyébként nagyon udvariasak — éjszaka is a szálloda előtt virrasztott. Lesték a kijáratot és tömegesen ajánlották fel, hogy elkísérnek. Ebédeltünk tehát, majd múzeumokba mentünk, bélyegeket vettünk és telefonáltunk is. Mi, a körmenet. Teljesen érthetetlen volt előttük, hogy egyedül is boldogulok útjaimon. Haifában, a szomszéd asztalnál ülő diákok bort küldtek, s mivel ez a szokás, hogy osztozni kell, meghívtam őket. Amint fizetni akartam, a pincér közölte, hogy már kifizették. S ez mindennap így ismétlődött. Továbbutazás előtt azt mondta a tulajdonos, hogy hajlandó ingyen ebédeltetni, ha még maradok, neki ez mindenképpen megéri. . ." ■■ rabb A férfiak a kocsi után szaladtak A világot járva történelmünk minden századát átéltem. Perzsa házigazdáim legbelső szobájukban fogadtak, zenélő szökőkút mellett. Mint egy királynő, úgy ültem a szőnyegekkel és párnákkal borított díványon és hagytam magam legyeztetni, mialatt egy turbános szolga karcsú ezüstkancsót tett elém, hogy öblítsem le az ujjaimat. Együttérzéssel néztem, hogy Libanonban mint veti oda a szolgának az ételmaradékot a gazda. Megcsodáltam a török parasztot, aki cigarettáját egy kis szalma, egy üvegdarab és a Nap segítségével gyújtotta meg. Persze, egyedül utazni nem könnyű. Az emberek egyszerűen képtelenek megérteni, hogy valóban magányos nő rója az utat. Úgy beszéltek néha, mintha magányos gyerek kóborolna: „Jó napot, hát te mit csinálsz itt? Honnan jössz? Hová mész? Tényleg egyedül vagy? Hol vannak a szüleid? Nem félsz? Mi a neved?” Aztán védelmükbe vesznek, ha tetszik, ha nem. Keleten például egyszerűen nem tudják elviselni, hogy egy asszonynak saját elképzelései legyenek. A muzulmán aszszonyok alig mutatkoznak, akkor is takarva. De én egyedül voltam. És amikor az egyik házba bekopogtam, hogy teát kérjek, látni kellett volna azokat a tekinteteket ... A halottak mellett kerestem menedéket , előbb hotelt említettem, ezért el kell mondanom, hogy a fogadók bármire inkább alkalmasak voltak, csak alvásra nem. Először is meghatározhatatlan mennyiségben nyüzsögtek a poloskák. Az ágynemű színe sokkal lehangolóbb volt, mint a rossz idő. Az ajtókon rendszerint nem volt zár, volt viszont lyuk a falon. Egyes helyeken csak többágyas szobák között Hannover szívében egy szerény épület. Bejárata fölött egy még szerényebb tábla, rajta a következő felirat: Tudakozó Központ, hannoveri fiók. A szerény cégjelzést viselő épületbe sokan bemennek és két-három óra múlva visszajönnek, többnyire zavart arckifejezéssel. — Mi ebben a különös? — kérdezhetné bárki. Tudakozó, ahová emberek járnak és információkat kapnak. A világ legtermészetesebb dolga. Pedig nem az, mivelhogy ezen a helyen nem a kliensek kérdeznek, hanem őket kérdezik és a feltett kérdések igen sajátosak. Mert a cégjelzésből mindössze annyi igaz, hogy hannoveri fiók, csakhogy nem a tudakozó központ, hanem a Szövetségi Tájékoztató Szolgálat (BND), az NSZK hírhedt kémszervezetének fiókirodája. A