Világ Ifjúsága, 1970 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1970 / 12. szám

AZ ACÉLIZOM KLUB Nyáron múlt két éve, hogy megrendez­ték a Jégszínházban az Acélizom Klub első országos versenyét. A versengés színtere a porond közepére állított fék­pad volt, amelyhez a látványos izom­zatú fiúk sorban odajárulva, tekintélyes súlyokat nyomkodtak a fejük fölé. Fek­vő testhelyzetben. A versenyt külön­ben egy, a nagymenőkhöz képest ne­vetségesen vézna fiatalember nyerte, akiről később kiderült, hogy igazolt ver­senyzője valamelyik alsóbb osztályú súlyemelő csapatnak. A legszebbek, ahogy mondani szokás, labdába sem rúgtak, sőt, a verseny fő szervezője — egy páratlanul remek felépítésű ne­gyedéves egyetemista — el sem indult a vetélkedőn, ő csak akkor jelent meg a porondon, amikor a szorgos segéd­erők elszállították a fékpadot és kez­detét vette a nagy szám, a kar-, mell-, has- és hátizmok bemutatása. Ez úgy történt, hogy a soros versenyző különböző, előre meghatározott attrak­tív pózokat vett föl és könnyed mosoly kíséretében a közönség elé­­tárta nagy­szerű izomkötegeit. Egy-egy ilyen be­állás-sorozat, ha jól emlékszem, két per­cig tartott. Az győzött, aki a legszeb­ben tudta mozgatni a bicepszeit. A fel­készülés pedig körülbelül fél-háromne­gyed órát vett igénybe a szomszédos edzőteremben, ahol a fiúk apró, öt-tíz kilós súlyzókkal, különféle kenőcsökkel és egyéb alkalmasságokkal „pumpálták” fel véredényeiket és izomrostjaikat. Mert azt még egy csenevész laikus is tudja, hogy az ilyen bemutatókon lát­ható 55 cm kerületű felkar fél órával később már csak 45, vagy jobb esetben 50 centiméter. A Magyar Súlyemelő Szövetség egyik szakvezetője is végignézte az acélizmú legények versengését. Megkérdeztem tőle, hogyan hasznosíthatná a magyar súlyemelő sport az itt feltűnt tehetsé­geket. — Jól mutatnának a nézőtéren — mondta, és különös mosollyal nézett maga elé. Bár az Acélizom Klub — tudomásom szerint — azóta nem rendezett ilyen rangos bemutatót, a testépítés (body­building) hívei változatlan hévvel dön­getik súlyzóikkal a tornatermek padló­zatát és amikor beköszönt a kora nyár, ott láthatók valamennyien a stégeken, az úszómedencék szélén, amint körbe­­hordozzák szédületes deltáikat. Belépés díjtalan. MR. WEIDER ÖRÖME Képzeljünk el egy tizenhat éves fiatal­embert, aki ügyetlennek, esetlennek hi­szi magát, nincs önbizalma, s félénk is. Példaképei éppen ezért többnyire szé­les vállú, magabiztos fickók, akik a fil­mekben roppant ökölcsapásokkal tisz­títják meg a terepet maguk körül, ám­bár mostanában komolyan előretör a karate is. Tévénézés közben persze a legritkább esetben fejlődik az ember izomzata. Heti három edzés egy jól fel­szerelt tornateremben, és bőséges fehér­jedús táplálkozás viszont már segíthet valamit. Erre a kézenfekvő felismerésre alapoz­ta vállalkozását Mr. Weider, a merkan­til szellemű tányérmosogató. Az első erőfejlesztő termet követte a többi, s amikor tornatermei már behálózták a fél világot, eképpen szólt a testépítés híveihez: „Szeretnélek mindannyiótokat kézszorítással üdvözölni a Testépítés Világában!” (World of the Body-buil­ding) Mr. Weidernek jó oka volt rá, hogy ilyen meghitt barátsággal visel­tessen az erőfejlesztő termek látogatói­val szemben. A hajdani tányérmosogató Halló, szép­fiú! ugyanis nekik köszönheti millióit. Ma már több mint hatvanféle Weider-cikk, illetve készítmény áll a szép testalkat­ra vágyakozó férfiak szolgálatában. Könyvek éppúgy találhatók közöttük, mint súlyzótárcsák, speciális erőfejlesz­tő gépek és protein-készítmények. Az edzés persze nem könnyű, de egy idő után meg lehet szokni, csakúgy, mint az öltözőkben és tornatermekben terjengő izzadságszagot. Az edzés ered­ményét rendszeres mérések mutatják ifjú barátunknak, aki rövid három hó­nap alatt mellbőségét tíz, felkarjának kerületét pedig öt centiméterrel is nö­velheti. Ez már szemmel látható gya­rapodás. Ha azonban elköveti azt a könnyelműséget, hogy abbahagyja az edzéseket, hihetelen gyorsasággal el­tűnnek a könnyen szerzett izmok. Az edzést tehát folytatni kell. A gyarapo­dás már korántsem olyan rohamos, mint az első hónapokban, de fiatal ba­rátunkat ez cseppet sem zavarja. Súly­zózás közben ugyanis a tükörbe pillant — a tükör egyetlen igazi Weider-féle bodybuilding teremből sem hiányozhat! — és csendes örömmel nyugtázza: bi­cepszei remekül mutatnak. El kell ismerni, hogy Mr. Weider nem beszél a levegőbe, amikor a „Testépítés Világa” kifejezést használja. Ez a saját szakirodalommal, saját sztárokkal, s nem utolsósorban saját világnézettel rendelkező „sportág” (még idézőjel közé téve is nehezemre esik sportágnak ne­vezni) valóban külön kis világnak te­kinthető. A bodybuilding-szakirodalom­­ból megtudhatjuk például, hogy az erő­fejlesztéssel rendszeresen foglalkozók nemcsak lelki, de társadalmi, sőt üzleti vonatkozásban is talpraesettebbek, ma­gabiztosabbak a testépítést elhanyago­­lóknál. Mr. Weider mindenesetre ... JÓ PÉNZÉRT BÁRKI SZÉP LEHET Nem tudok róla, hogy nálunk valaki is számon tartaná, hányan űzik a testépí­tésnek ezt a módszerét. Az MTI nem foglalkozik velük, nem tekinti sport­nak a bodybuildinget, így erről talán csak a fürdőmesterek tudnának adatok­kal szolgálni. És bár a Weider-féle szak­­irodalom — néhány terméke hozzánk is eljutott — szebbnél szebb érvekkel hozakodik elő, mind külföldön, mind itthon, sok támadás éri a testépítés del­­tás apostolait. Mindenekelőtt azt a vá­dat hozzák fel ellenük, hogy az úgy­nevezett izomemberek véletlenül sem szerepelnek a világ legjobb nehézatlé­tái között. A vád komoly, sőt — igaz. No, de legyünk méltányosak és ismer­jük el, nem is kívánkoznak közéjük. Ők a mellbőséget mérik minden edzés után, a nehézatléták pedig a felemelt torná­kat számolják, s a távolságot, hogy meddig repült a súly vagy a kalapács. A nehézatléta meghatározott célért vi­askodik a rettentő súlyokkal, az izom­embernek nincs célja, csak bicepsze van, vagy ha mégis volna, úgy az, hogy szép legyen. Hinnek érdekében akár napi két órát is eltölt az edzőtermek­ben, lendületesen emelgetve a 30—40 kilós súlyokat. Herkules akar lenni, Herkules ereje nélkül. A Weider-féle terápia ugyanis csak a szépséget szol­gálja. Aki felkeres egy ilyen izomműhelyt, nem az egészséges sportolási lehetősé­gekért, hanem a szépségért teszi. Bizo­nyításul itt csak annyit, hogy a lovagló­izmok fejlesztésére egyáltalán nem for­dítanak gondot, holott azok hajlamo­sak leginkább az erősödésre. Az olvasó bizonyára észrevette, hogy e sorok írója nem tartozik a bodybuil­ding megrögzött hívei közé. Nem azért, mintha ellensége lennék a testkultúrá­nak, á, dehogy. Még a testi szépségre való törekvést is megértem és helyes­lem. Olyan tulajdonság ez, amely, alig­hanem egyidős az emberiséggel. Egy­korú források szerint már a görögök, sőt őket megelőzően az egyiptomiak is tettek egyet-mást a testedzés, a magas fokú testkultúra érdekében. Így hát bi­zonyára túlértékelnénk Mr. Weidert, ha egyedül az ő ötleteinek, ügyes üzleti fogásainak tulajdonítanánk a testkul­tusz ilyetén felvirágzását, ő nem tett mást, mint fölkeltette a lélek mélyén meghúzódó hiúságot, majd kijelentette, hogy jó pénzért bárki szép lehet. Aki nem hiszi, nézze meg ezeket a képeket. Amikor az Acélizom Klub első és mindeddig egyetlen országos vetélkedő­jét megrendezték Budapesten, ott volt a nézőtéren népszerű olimpia bajnok birkózónk, az időközben tragikus körül­mények között elhunyt Kozma István is. Derűsen szemlélte az olajtól csöpögő pompás bicepszeket, majd jól ismert harsányságával megjegyezte: — Szép lányok vagytok, fiúk! Amivel azt hiszem, arra célzott, hogy a gondosan „felpumpált” izomkötegek öncélú mutogatása nem okvetlenül ve­lejárója a férfiasságnak. Pedig mi még nem is panaszkodhatunk, hiszen ná­lunk, szerencsére, nincsenek férfiszép­ségversenyek. (cs. n.) Mellbőségmérés minden nap... — Hát nem volt igaza Kozma Istvánnak? 15

Next