Világ Ifjúsága, 1970 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1970 / 5. szám

— Nem kellemetlenkedni jöttem ide, mégis megkérdezem: így van ez? — Hát nem könnyű fából faragtak, annyi szent, összeszólalkoztam már egy párszor önmagammal is ... Egy biztos, hogy külön teóriám, értékítéletem, sajátos szemléletem van mindenről. Mióta nem versenyzek, 30 kilót (már csak 110 kg) adtam le a súlyomból, de az elveimből — egy dekát sem. Miért hagyta abba a versenyzést? Talán a tokiói szereplés kedvetlenítette el? — 34 évem alatt mindig azt tettem, amit nem akartam. Például soha nem akartam katonáskodni, a sors véletlen szeszélye folytán mégis már 10 éves koromban katonaiskolába kerültem, azután ottragadtam, egészen az Akadémia elvégzéséig. Vagy: humán pályáról álmodoztam, mégis rádiómérnök lettem. Véletlen a súlyemelés is: könnyűatlétikára jártam és a trénerem javasolta, emelgessek egy kis súlyt, hogy erősödjem. Két és fél év múlva a Szovjetunió csúcstartója lettem. De ez a szakítás nem véletlen! Ez egyszer saját akaratomból, belső parancsra tettem. Mindenesetre rosszul időzítettem ezt a hátraarcot. Éppen akkor. Nem illik ugyan a játékból nyertesen kiszállni, de jobb lett volna, ha akkor hagyom abba, amikor a csúcson voltam. — Nem Tokió miatt. Akkor hát miért? 1963. Stockholm: Az 5. világcsúcs — Mindenekelőtt az irodalom szólt közbe. Nehezen tudtam betartani a sportoló napirendjét. 1960—64 között például így valahogy alakultak a napjaim: délelőtt 11- től apró megszakításokkal délután 4-ig, 5-ig edzés. Előtte és utána két-háromórás masszírozás, öttől hétig egy kis nyugalom, azután hajnalig olvastam, vagy írtam egyfolytában. Napi három-négy órát pihentem csupán. Lehet, hogy nehéz elhinni, de olyan sok teher volt a vállamon, hogy nem tudtam aludni. Ha csak egy évig is csupán a sporttal foglalkozom, nagyon sokra vihettem volna. De egyre jobban láttam, hogy amit csinálok, nem az, amit csinálhatnék. Meg azután az alakomra is vigyáztam... Ha hagytam volna, hogy elérjem a 160 kilót, Zsabotyinszkijjal bármikor felvehettem volna a versenyt. Ellenfeleim ki is használták a „fogyókúrámat”. — Úgy hírlett, hogy Zsabotyinszkijjal amolyan kutyamacska barátságban volt. Vagy csak a rossznyelvek állították? — Igaz! Először is, a konkurenciával nem barátkozik az ember. Meg minek mórikáljam magam, ki hiszi el, hogy szeretjük egymást, amikor a tét az aranyérem? Meg aztán a versenyek előtti lélektani hadviselések, amelyeket az ellentábor és a „jóbarátok” szítanak ... A cselekre, a beugratásokra gondolok, ilyenekre: az ellenfél ennyit meg ennyit, vagy még annál is többet emelt a tréningeken ... Ezek a sportszerűtlen pszichológiai fogások sem ápolják az ellenfelek egymáshoz fűződő viszonyát. — Mi a véleménye Zsabotyinszkij teljesítményéről és a sokat ígérő utánpótlásról, Vaszilij Alekszejevről? — Megint őszinte leszek. Ne tartson nagyképűnek, ha azt mondom, Zsabotyinszkij kevesebbet produkált, mint én. Az én csúcsomat még nem érte el. Alekszejev viszont néhány héttel ezelőtt Minszkben a Druzsba Kupa győztese lett. Új csúcsot állított fel, elérte a 600 kilót. Szép eredmény. — Mi a véleménye e két súlyemelő erőnlétéről, technikájáról? — Nem mondhatok sokat erről, mert nem figyelem őket. 1964-től egyetlen nagy mérkőzésre sem mentem el. Csak a tévén keresztül követem az eseményeket. Mindenesetre ez az új divat, mely szerint ordítva emelnek, nem valami nagy ötlet, inkább csak cirkusz. Enélkül is láthatja a néző a nagy erőfeszítést. — Mi a véleménye a mieinkről? Veres Győzőről és Földiről? — Rokonaimnak tartom őket. Verest, mert afféle nyakas magyar és vasakaratú ember. Földivel balszerencsénk révén hasonlítunk egymáshoz. Az én tokiói szereplésem, és főleg a szereplés körülményei megismétlődtek nála Mexikóban. Eredményeit viszont annak köszönheti, hogy nagyon tud dolgozni és koncentrálni. — És az ön eredményeinek, az olimpiai bajnokságnak és az ötszörös világbajnoki cím elérésének van valami titka? Az alkati adottság bizonyára nem elég. Milyen szellemi mozgatói lehetnek ilyen nagy teljesítmények elérésének? — Mindenekelőtt akaraterő és nagy-nagy makacsság. No meg a bebeszélés. Meg kell magyaráznom önmagamnak, hogy ebben tulajdonképpen nincs semmi, hogy természetes, amit csinálok. De a legnagyobb mozgatórugó a becsvágy, amely minden férfiben megvan. Az erőt már gyermekkoromtól fogva nagyon tiszteltem, mindig erős akartam lenni. Ez a vágy nagy ösztönzést adott. Megmagyarázhatatlan érzés erősnek tudni magunkat. Ez egyúttal szellemi erőt is jelent. Ez az egyik titka a roppant nagy teherviselés vállalásának. — Mi szükséges még? — Sikereimet legfőképpen azzal magyarázhatnám — noha a napirendem kusza és zűrzavaros volt —, hogy edzéseimet matematikai pontossággal végeztem. A fizikai adottság, az alkat, mind kevés. — Időben mennyi és milyenek voltak az edzései? — Az edzés formája, milyensége mindig a céltól függött. Igyekeztem színessé tenni a tréningjeimet. Edzéseken sokszor 600 kiló fölött teljesítettem. Különösképpen a harmadik fogás volt az erősségem. Pusztán kézi erővel, nem úgy, mint manapság, amikor lábbal is segítenek. Mellig fantasztikus nagy súlyokat emeltem. De feljebb már nem ment. Ugyanis, volt egy hátgerincsérülésem és féltem egy újabb roppanástól. Általában minden fogást hetenként kétszer-háromszor gyakoroltam. A harmadikat csak nyolcszor-tízszer egy évben. Persze akkorra tanultam meg igazán, hogyan kell az edzést adagolni, mire abbahagytam. — Mi a véleménye önnek, a súlyemelésben hol az emberi teljesítőképesség végső határa? — Gondolom, a 700 kilogrammnál, de ez feltétlenül a maximum. Persze születhetnek még óriás emberek ... — És mi a cél? Az a két másodperc, mialatt kinyomják a súlyt? — Nem hiszem. A cél a sport szépsége, az emberi teljesítőképesség érvényrejutása. De a 700 kiló már gyilkosság. — Meddig egészség, és meddig sport? — Addig sport, amíg hobby. Azután valamiféle természetellenes küszködés, aminek előbb-utóbb ellene szegül a szervezet. Volt időszak, amikor hosszú hónapokon át 37,5 fokos lázzal végeztem edzéseimet. Sokan vitába szállnak azzal a véleményemmel, hogy súlyemelésben már az extrémitás határát súroljuk. Ez már nem egészség, és nem is sport. — Mi a véleménye arról a „férfi szépségversenyről”, amelyet egyes nyugati országokban a súlyemelő bajnokságok után rendeznek, ahol izmaikat mutogatva csupasz felsőtesttel felvonulnak a versenyzők. — Az nem sport. Cirkuszi látványosság, idős hölgyeknek. — És a dopping? — Magam részéről csak kávé vagy koffein, soha semmi mást nem ettem-ittam, nem szúrkáltattam magam. Egyegy verseny előtt dopping nélkül is eléggé magánkívül van az ember. Szerintem inkább nyugtató kellene. — Feltehetően és szemlátomást a civil emberek nyugalma veszi körül. Mivel foglalkozik? Teljesen hűtlen lett a sporthoz? — Úgy kötődöm a súlyemeléshez, hogy már második éve Podolyszkban, az ottani egyesület edzője vagyok. Szakmámhoz, a rádiómérnökséghez azonban végérvényesen hűtlen lettem. Csak irodalommal foglakozom. Már megjelent három könyvem, és most egyidőben két köteten dolgozom. Jórészt ifjúsági és sport témákról írok. Az írás mellett szabadidőmben, ha csak tehetem, zenét hallgatok. — Igaz, hogy a súlyemelők megszállottak? — Igaz. A súlyemelést másként nem lehet csinálni. Ezért is hagytam abba. Pedig még lett volna 6—7 évem. Zsigmond Márta ELVEIMBŐL EGY, DEKÁT SEM Ebben a hónapban rendezik meg a Nemzetközi Sportfilmek Fesztiválját. A zsűri egyik tagja: Jurij Vlaszov, a súlyemelés római olimpiai bajnoka, ötszörös világbajnok. Interjúnk néhány héttel ezelőtt Vlaszov könyvritkaságokkal „bélelt” otthonában készült. Meglehetősen bezárkózva él itt festőművésznő feleségével és 11 éves kislányával, Alyonával. Nehéz ember — ezt tartják róla sporttársai, volt ellenfelei, irigyei, sőt, a barátai is. A KORONATANÚ Csehov „Asszonyok” című elbeszélése nyomán készült szélesvásznú szovjet játékfilm. Bemutató: május 7.