Világ Ifjúsága, 1971 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 1. szám
ifjúsági törvénnyel kapcsolatban. Ezekre nem térek ki, részletesen megírták a napilapok. Ellenben, elmondanám, hogy az Országház folyosóin járva eszembe jutott egy régebbi riportom, amelyet a legfiatalabb országgyűlési képviselőről, a Hajdú-Bihar megyei Bartha Istvánról írtam a Magyar Ifjúságban. Bartháról itt csak annyit, hogy a Hajdúsági Iparművek KISZ-titkára, s lévén a legfiatalabb képviselő, az országgyűlés körjegyzője. Mikor megválasztották, 28 éves volt, most 31. A korban utána következő képviselő a budapesti Záborszky Ferenc 34 éves. A többiek mind idősebbek, igencsak negyven fölött valamennyien. Visszatérve a szerkesztőségbe, elővettem az 1968. évi Demográfiai Évkönyvet, amelyben az áll: Magyarország 20 és 30 év közötti lakossága 1 millió 631 ezer, vagyis több mint az összlakosság 16 százaléka. Ha ide számítjuk a 18 és 19 éveseket is — tehát a választópolgárok két alsó évjáratát — számuk megközelíti a 2 milliót. Ez annyi, mint Budapest összlakossága. A jelenlegi országgyűlésen viszont egyetlen harmincon aluli képviselő sincs! Az országgyűlésről, a képviselők munkájáról örvendetesen sokat beszélünk mostanában. Hosszú évek teltek el a felszabadulást követően, mire az állami életünk létalapjává tett szocialista demokratizmus a képviselői munkának is rangot adott. Ezt a megváltozott helyzetet tükrözi az új választási rendszer is, amely előtérbe helyezi a képviselő személyiségét, minden választó tudja, kire szavaz vagy kire nem szavaz és hogy kihez fordulhat majd ügyes-bajos dolgaival a választás után. Tudom, a képviselőket nem korosztályok szerint jelölik az egyes választókerületekben (mellesleg 349 választókerület van az országban), azóta különösen nem, hogy áttértünk az alternatív jelölésekre. A most következő választáson még inkább előtérbe kerül az egyes képviselők rátermettsége, mint olyan tényező, amely alapvetően befolyásolja a választási eredményeket. Mégis, nehéz elképzelni, hogy a közel 2 milliót kitevő 30 éven aluli választásra jogosult fiatalok között ne lennének olyanok, akik megfelelnek a képviselővel szemben választott követelményeknek. A huszonévesekkel kapcsolatban gyakran használjuk azt a megjelölést: felnőtt ifjúság. Valóban azok. Teljes értékű tagjai a dolgozó társadalomnak, akik a munkában felnőttként megállják a helyüket, többségük letöltötte a katonaidőt és családot alapított. Jó volna, ha ősszel, amikor az országgyűlés napirendre tűzi az ifjúsági törvényt, néhányukat már ott láthatnánk a parlamenti ülésterem padsoraiban. Mert rájuk is vonatkozik: nemcsak választók, hanem választhatók is,méretük foka, minősége, szinte helyenként, vagy éppenséggel családonként más és más, az anyanyelv teljes elfelejtéséig, vagy egészen kiváló tudásáig. MENNYIRE ISMERIK nyelvünk új fejleményeit? — Kevéssé. Ez is elszigeteltségük következménye, hiszen nem vesznek részt a magyar nyelv életében, mozgásában, változásában, fejlődésében. Magyar nyelvismeretük megrekedt, illetőleg a miénkhez képest más fejlődési irányt vett. Anyanyelvük az új helyzetben, mostani hazájukban másodrendű nyelv lett számukra, ha formailag, jogilag esetleg nem is, de valóságos helyzetük, társadalmi szerepük szerint igen. S ez megszabja a nyelvben való fejlődésük ütemét és irányát. EZEK SZERINT a nyelvmegőrzés legfőbb akadálya az izoláltság? — Van egy jó magyar közmondás: Gyakorlat teszi mesterré az embert. A nyelvtanulás (az anyanyelv megtanulása, bővítése is) lényegében utánzás és gyakorlat kérdése. A gyermek utánozza környezetét, bővíti nyelvtudását a családban, az utcán, az iskolában. A felnőtt ugyanezt teszi amikor olvas, beszél, színházba, moziba jár, rádiót hallgat, televíziót néz. Ez a lehetőség itthon szinte magától adódik. A külföldi magyarság számára viszont ezek a természetes nyelvbővítési, nyelvkonzerválási lehetőségek csak nagyon hiányosan vannak jelen. MIT TESZNEK a külföldön élő magyarok ennek megteremtése, pótlása érdekében? — A döntő jelentőségű a családi nevelés, az otthoni nyelvgyakorlás. De erre nincs mindig lehetőség, a szülők is el vannak foglalva. Valamelyes pótlást jelentenek a különféle ifjúsági egyesületek, diák és cserkész táborozások, s a hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) ideig tartó iskolai foglalkozások. Ezeket jórészt az egyházak tartják fenn, helyenként szép eredménnyel. Személyes tapasztalatom van erről. Az egyházak Amerikában — azt mondhatnánk — társadalmi szervezetek, szinte egyesületek, amelyekben egyformán nagy gondot fordítanak a művelődésre, szórakozásra, az ifjúság nevelésére. Megteremtik a maguk kis mikrotársadalmát. Hetven-nyolcvan kilométerről járnak ide öregek és fiatalok istentiszteletre. Ezután közös ebéd és néha késő estébe nyúló beszélgetés következik. EDDIG JÓRÉSZT az Egyesült Államokban élő magyarokról beszélgettünk. Mit tapasztalt a szomszédos országokban? Könnyebb-e ezeken a helyeken a magyar nyelv megőrzése, művelése? — Feltételnül. Főként azért, mert mint például Romániában is, nagyobb összefüggő területen él a magyarság nem családonként izolálva. Azonkívül földrajzi közelségben vannak velünk. Gyakrabban jönnek hozzánk rokoni látogatásokra, hallgatják a magyar nyelvű adásokat, olvassák kiadványainkat. Talán nem túlzok ha azt mondom: egy itt töltött hónap felér ilyen szempontból a hétvégi iskola egy esztendejével. Különben Romániában már rég nem voltam, csak az 50-es években jártam ott, magyar nyelvjárás kutatáson. De több előadást tartottam például Szlovákiában, gyakran jártam Jugoszláviában, az ottani magyar nemzetiségi intézmények meghívására. Ezekről az utakról igen sokat lehetne beszélni, nagyon tanulságosak. A KÁRPÁT-UKRAJNAI magyarok között nem volt? — De igen. Két alkalommal is. Nézze a szobám falán ez a szép fafaragás, a madonnaszerű leányfej például az ungvári magyar tanszék másodéves hallgatóinak kedves ajándéka. Mint vendégprofesszor tartottam előadásokat náluk. Ezen az egyetemen nemcsak a kárpát-ukrajnai iskolák részére képeznek tanárokat, hanem az ott végzettek közül kerülnek ki folyamatosan a tankönyvkiadók, a rádió, és a televízió magyar nyelvű adásainak munkatársai. Nagy az előrehaladás nyelvművelésük terén. Néhány évvel azelőtt már jártam Ungváron, akkor még önálló magyar nyelvű politikai lapjuk sem volt. Ma már a Kárpáti Igaz Szóban nem fordítások — mint korábban — hanem eredeti, magyarul írt cikkek jelennek meg. VANNAK MAGYAR iskolák és magyar tanszék az egyetemen. Ugyanakkor az illető ország számos oktatási intézménye is rendelkezésükre áll a tanulni vágyóknak. Többnyire melyikbe iratkoznak be a magyar anyanyelvű fiatalok? — A döntés nem könnyű, mert alapos okok egész sorozata szól amellett is, hogy a többségi nyelvű iskola mellett kössenek ki; érthető módon azt latolgatják a szülők, „hogyan tud jobban érvényesülni az a gyerek?” Minden bizonnyal nehezebben, ha nem tanulja meg alaposan annak az országnak a nyelvét, amelyben él. Rendszerint a család társadalmi helyzete, asszimilálódó készsége, szándékai döntik el, hogy vállalják-e az anyanyelv továbbplántálásának nagyon fáradtságos munkáját. ÖN SZERINT meggátolhatatlan egy bizonyos fokú beolvadás az idegenben élő magyarok körében? — Szinte megállíthatatlan. De kedvező körülmények között fel lehet tartóztatni, csökkenteni lehet az iramát. Olyan esettel is találkoztam viszont, mint például Washingtonban. Egy magyar orvos angol felesége nyelvtanfolyamon csaknem kifogástalanul elsajátította nyelvünket. Mindig a családban dől el az is, hogy mi lesz a sorsa a nyelvnek a következő generációban. Milyen jó lenne, ha máris egy kiváló kézikönyvet tudnánk a szülők kezébe adni. Anyanyelvi nevelés a családban. AZT HISZEM alapvető hiány az is, hogy nincs megfelelő tankönyv az oktatók és a tanulók kezében, így van ez? Érdeklődnek-e, eljut-e hozzájuk a mai magyar irodalom? — Érdeklődnek, de nagyon hézagosan jutnak hozzá és nem mindig a legjobbat kapják. A FIATALOK mennyit tudnak Magyarországról? — Ki-ki egyénenként más-más ismeretanyaggal rendelkezik. Viszont legalább ilyen fontos, hogy mit tudunk mi róluk. Ha a siker reményében akarunk hozzáfogni a külföldön élő magyarság nyelvének közös erővel való műveléséhez, védelméhez, akkor minden egyes területnek külön-külön ismernünk kell a sajátos problémáját és ki kell alakítanunk a végzendő munka módszerét és ütemét. Mert nem érnénk vele semmit, ha esetleg az ifjúsági zsargonnal foglalkoznánk — mondjuk Clevelendben — mert ez a gond egyelőre ott ismeretlen. De az azonos kérdéseknek is más lehet ott a megítélése, mint az anyaországban. MIT TARTALMAZHATNA az említett — még nem létező — kézikönyv? — Tanácsokkal, ötletes fogásokkal láthatnánk el az olvasót: hogyan teremtsék meg az egyensúlyt a régi és az új haza nyelve között, hogyan találjanak lehetőséget, alkalmat a rendszeres nyelvgyakorlásra, hogyan színesítsék a tanulást magyar nóták éneklésével, magnetofon-felvételekkel, ami mind-mind pótolhatná a hazai környezetet. Beszélhetnénk arról, hogyan szoktassák rá önmagukat és gyermekeiket a rendszeres olvasásra. Az a szülő, (találkoztam ilyennel, aki azzal kényszeríti gyermekét a magyar nyelv tanulására, „hogy addig nincs játék, míg a nyelvleckét fel nem mondod” — aligha számíthat eredményre. Annak a gondolatnak jegyében köszönöm meg az interjút Lőrincze Lajosnak, hogy aki ma anyanyelvünk dolgában szót emel, az nem néhány ezer kiválasztottnak beszél, hanem milliók figyelnek rá. „A magyar nyelv ápolásának, pallérozásának sohasem lehet vége” — írja Nyelvőrségen című könyvében. Befejezésül ebből idézek néhány sort: „Vagy tizenöt évvel ezelőtt egy tárgyaláson vettem részt, ahol az egyes kutatási témák kezdetét, befejezését pénzügyi vonatkozásait beszéltük meg. Volt egy ilyen tétel, hogy: nyelvművelés. Mikor fejeződik be? — kérdezte a gazdasági szakember. Mit válaszolhattam rá? — Majd ha meghalunk. Meghökkenve nézett rám, azt hitte tréfálok. Pedig nem tréfáltam, csak nem voltam egészen pontos. Mert akkor sem fejeződik be, csak számunkra. A „téma” továbbra is időszerű marad.” Zsigmond Márta „