Világ Ifjúsága, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1972 / 1. szám
MŰVELŐDÉS KULTÚRA MŰVÉSZET KÖRKÉP FILM sipoly MACSKAKŐ Gazdag Gyula fiatal rendező —, ez az első játékfilmje —, egy nyilatkozatában azt mondta: nem szeretné megmagyarázni a címet, krimiben sem illik előre elárulni, ki a gyilkos. Nos, a kritikus, jobb, ha elárulja, mit takar e rejtélyes cím, annál is inkább, mert igazában nincs olyan jelentősége, mint talán a rendező véli. A filmben valóban szerepel egy sípoló, feltehetően gumiból készült, utcai macskakőutánzat. Egy francia emlékjátékszer, ha egyáltalában meg lehet határozni a mibenlétét. MI nevezetes májusában a párizsi diáknegyedben esténként a tüntető fiatalok felszedték a macskaköveket, s ezzel dobálták a gázzal operáló rendőröket. Egy élelmes párizsi „maszek“ azután gumiból sípoló macskaköveket csináltatott, emlékül, merthogy a diáknegyedet még De Gaulle tábornok az események után leaszfaltoztatta. Mi közük a magyar fiataloknak a párizsi sípoló macskakőhöz? Nem túl sok. Ezt maga a film is bizonyítja, hiszen egy magyar építőtábor diákjai közé érkezik a fiatal francia vendég, aki a kocsijában a sípoló macskakövet hozza, de ezt a párizsi diákot —, aki persze, magyar származású — a táborvezető pedagógus, majd a film főhőseiként szereplő fiatalok is jószerivel elzavarják, mint aki nem sokat érthet meg azokból a konfliktusokból, amelyek itthon jelentkeznek. Nem is nagyon lehet tudni, ha a rendezőnek is ez volt a véleménye — hiszen ő írta meg egy saját filmje forgatókönyvét —, akkor miért szerepelteti ezt a francia fiút? Ha nem szerepelteti, akkor is tudjuk: 1968 májusának tapasztalataival nincs mit kezdeniük a mai magyar fiataloknak. Ha azonban leszámítjuk ezt — a filmben kicsit feleslegesen ténfergő — francia diákot, akkor azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt évek nem kevés, fiatalokkal foglalkozó magyar filmje közül az egyik legérdekesebbel találkozhatunk a Sípoló macskakő vetítésekor. Akkor is, ha várhatóan minden korábbinál nagyobb vitákat kavar majd. — Nem ilyenek a mai gimnazisták — mondják majd az olyan fiatalok, akik mostanában jártak építőtáborokban, és sokkal kedvezőbbek a tapasztalataik önmagukról és a táborokról általában. — Nem is arról van szó, hogy minden tábor ilyen, mint itt a filmben, ahol különben is csak egyetlen sátor lakóit ismerjük meg közelebbről — érvelhetnek majd sokan az idősebbek közül. Ám a szituáció mégis nagyon jellemző: az, hogy ha nincs a fiatalok számára érdemleges valódi feladat, igazi munka, akkor mindenféle pótcselekvésekkel próbálják lekötni, szórakoztatni és nevelni őket. És ha a pótcselekvések — játékok, versenyek helyett — a fiatalok „maszek” úton próbálnak tevékenységet találni, azt sokan fegyelmezetlenségnek, sőt esetleg ellenzékiségnek tartják. Emiatt maguk a fiatalok is néha valóban annak érzik. — De akkor sem ilyenek a pedagógusok. Miért kell ilyen ,,Dorlotinnak” becézett, buta alaknak ábrázolni a táborvezetőt? Ilyen álomszuszoknak a másik pedagógust, ilyen gyerekesnek a harmadikat? S ilyen értetlen dúvadnak egy pofozkodó felnőttet? Különben is, a gyerekek talán angyalok? A gyerekek egyáltalán nem angyalok a filmben sem: önfegye„Dokotin”, azaz a táborparancsnok nincs megelégedve a sátor körüli árokkal semre képtelenek, tájékozatlanok, nem biztos, hogy az értelmes munka mindannyiukat lelkesítené, néha pedig kifejezetten szemtelenek. A táborvezető meg egyáltalán nem valami tökkelütött, buta pedagógus, csak buta helyzetekbe sodorja a tény, hogy elvállalt egy olyan szerepet, — elvállalta a gyerekek munka nélküli táboroztatását —, amit nem kellett volna. Így lehetne folytatni az érvek és az ellenérvek felsorakoztatását, s a kritikus nem nagyon vállalkozhat arra, hogy a filmművészet szorosan vett illetékességén túl is ítéleteket osszon, igazságot tegyen az érvek és ellenérvek csatájában, egy olyan vitában, amely az ifjúság egészét érinti, sőt még ennél is tágabb horizontú kérdéseket érint. Azt viszont megállapíthatja, hogy Gazdag Gyula, aki a felnőtt szerepekben is csak civileket játszatott, egy rendkívül rugalmas filmkészítési módszerrel — Andor Tamás operatőr kitűnő társa volt ebben — olyan spontán helyzeteket, reflexeket, sőt feltehetően a kamera előtt született mondatokat teremt a filmvásznon, hogy a látvány végig egy filmhíradó hitelességével hat. (Igen jó a zene is, mesék és még néhány együttes jóvoltából.) Ezek a súlyos, az ifjúság egészét érintő kérdések tehát egy érdekes, szórakoztató film köntösében kerülnek a néző elé. A kialakuló vitákhoz jó érveket ad, s talán ösztönzést, hogy a társadalom —, mert erre már a film is nehezen vállalkozhatna — a megfelelő és megnyugtató válaszokat is megtalálja. BERNÁTH LÁSZLÓ tehetünk: ez az öltözék természetesen éppolyan „polgárjogot” nyert, mint a nadrágkosztüm. De a kulturált megjelenés — mondanom sem kell! — kötelező. A csepelieket az sem riaszthatja el, hogy a kultúrház kicsit messze van a központtól: a BKV Ingyenes (1) különjáratai a nyitvatartási idő alatt a fiatalok rendelkezésére állnak. Eddig csepeliekről írtunk, de nehéz is meghatározni, hogy ki vállalta a legnagyobb részt és terhet a megvalósításból. Az illetékes szerveken kívül (amelyek „illetékességükön” túl is sokat segítettek) nagyon-nagyon sok csepeli üzem és vállalat nevét kellene felsorolni. Közhelynek fiat, de igaz: a szó szoros értelmében társadalmi összefogás eredménye ez az új létesítmény. És hogy miért sikerült mindez? Talán azért, mert a kerület párt-, állami és KISZ-vezetői valóban szívügyüknek tartják a fiatalságot. „Plagizálni” tehát van mit. És nem kell a következő kongreszszusig várni. BALÁZS-PIRI KRISZTINA jönek ki. Erről a domború „farajzról" aztán annyi másolatot préselhetek, amennyit csak akarok. Egyszerű, de munkaigényes eljárás. Annyira munkaigényes, hogy a nehezen faragható fa helyett 1895 óta mind többen a puhább linóleumba metszenek. Anynyira munkaigényes, hogy az idei Stúdió-kiállításon egyetlen fametszet sincsen. Linóleummetszet annál több, és Németh András, vagy Révész Napsugár lapjai meggyőzően bizonyítják, milyen finom hatásokat lehet ezzel a „könnyű” technikával elérni. A rézkarcot sem grafikusok, hanem páncélkovácsok találták fel, és ez is a „kényelem” találmánya. A késő középkor lovagi vértjeit vésett rajzokkal díszítették, de a páncéllemezbe mintát metszeni ugyancsak nem lehetett könnyű munka. Ennél jóval könnyebb ugyanezt a mintát lágy aszfaltba karcolni. Ezért vonták be a XV. század páncélkovácsai, ötvösei a díszítendő fémlemezt saválló aszfalttal. A mintát az aszfaltba rajzolták tűvel, azaz a minta szerint kikaparták az aszfaltot. Aztán a lemezt savba merítették, és a sav a kaparás, a karcolás mentén kimarta a fémlemezt, az aszfalttal borított felületen viszont nem. A savval „vésett” páncéltól pedig már csak egy lépés a nyomtatás, a rézkarc technikája: ha az aszfalttól megtisztított, mintásra mart rézlemezt befestékezem, majd tisztára törlöm, a festék a minta mélyedéseiben megmarad. Ha tehát az ilyen fémlemezre kicsit megnedvesített papírt préselek, az árkokból a papír felszívja a festéket, azaz átveszi a rajzot. Kovács Imre sötét kompozícióin a karcolótű minden vonását fel lehet ismerni, sőt a legérettebb, legrafináltabb rézkarcot bemutató Sáros András Miklós lapján is felfedezhető a maró anyag munkája. S végül térjünk vissza Senefelderhez: miután a sok mindenhez értő férfiú zsírtartalmú festékkel írt a mészkőre, savas vízbe mártotta a lapot, rájött, hogy a mészkő mindenütt beissza a vizet, reagál a savra, csak a tintával fedett részeken nem. Azt pedig — nyomdász is lévén — nem volt nehéz felfedeznie, hogy a vizes kőről lepereg a nyomdafesték, és a zsíros tintanyomokon megtapad. Sáros András Miklós és Révész Napsugárnak sem kellett tehát mást csinálnia, mint mészkőre zsíros tintával, zsíros krétával rajzolni: a kezelt, majd befestékezett mészkő úgy őrzi és adja át a papírnak a kéz vonásait, mintha maga a kéz tenné. Nem mindegy persze, milyen ez a kéz. Mert Senefelder mosócédulája óta könnyű kőre rajzolni. De jól rajzolni éppolyan nehéz, mint papírra tollal, vagy ceruzával. Rózsa Gyula című különös, de erőteljes hatású kompozícióját említenünk. A tájképek közül Kozák Albert „Hegyközi táj”-a, Kotnyek István „Tájkép”-e emelkedik ki a színvonalas átlagból. Az előbbi a valós táji elemekből alakított belső horizontális ritmusával, az utóbbi a nézőpont és világítási effektus jó megválasztása következtében kialakított szinte szerep hatásával tűnik ki. Itt dicsérjük meg Újvári Béla finoman hangulatos „Budapest”jét s Baksa Ferenc „Forgalomban” című, mindenkit mosolyra késztető városképét. A grafikai jellegű tónusredukció helyes és a kifejező erőt gazdagító alkalmazása érvényesül Kolláth Mária „Ibéria” című sorozatában. A megelőző három ifjúsági fotókiállításhoz hasonlóan ez alkalommal ismét újabb fiatalok bizonyították tehetségüket. Szeretnénk remélni, hogy sokukkal találkozunk majd a jövő jelentős alkotói között. Réti Pál KLUB „PLAGIZÁLNI” SZABAD! A plágium csúnya dolog — még a törvény is bünteti. De a jó kezdeményezések és ötletek „eltulajdonítását” senki sem veszi rossznéven. Még eredeti gazdájuk sem ... Ebben az esetben a csepeliek, akik a KISZ Vili. Kongresszusának tiszteletére alig egy hónapja avatták fel téli ifjúsági klubjukat. A dátum nem véletlen, hiszen a kongresszuson is sok szó esett arról, hogy növelni kell a — jelenleg, sajnos oly kevés — télen is működő, kulturált ifjúsági szórakozóhelyek számát. A csepeli klub ilyen: ezt bizonyítja az ízléses, modern környezet, a fiatalok erszényéhez szabott, 10 forintos „beugró”, a III. osztályú árakkal dolgozó büfé (ahol a sörön kívül szeszesital még sutyiban sincs!), a rendre felügyelő, KISZ-es rendezőgárda. És nem utolsósorban a Jó beat-muzsika, a színes és változatos programok. A „farmer-vita” végére is pontot TÁRLAT A MOSÓCÉDULA UTÓDAI Sárosi András Miklós litográfiája Alois Senefelder német színész, író, költő és nyomdász saját verseit nyomtatta 1796-ban, amikor — egyéb eszközt éppen nem találván — mosócéduláinak tételeit egy mészkőlapra jegyezte fel a kéznél levő, viaszból, szappanból és koromból készült tintával. Ezzel a cselekedetével Alois Senefelder újabb titulust szerzett magának, a feltalálóét, a mészkőlap és a zsírtartalmú festék véletlen házasításával felfedezte a legfiatalabb grafikai eljárást a litográfiát. A többit, a fametszetet, a rézkarcot ekkor már évszázadok óta ismerték. Senefelder csak befejezte azoknak a technikáknak listáját, amelyeket mind a mai napig inkább emlegetni szokás, ismerni nem: a sokszorosító grafikai eljárások nevét mindenki tudja, de lényegüket kevesen értik. Holott lépten-nyomon találkozunk velük mai kiállításokon. Most, az Ernst Múzeumban nyitvatartó Stúdió 71 tárlaton is, ahol rézkarcot, litográfiát bőven találni. Jó rézkarcot, jó litográfiát is, amelyekből érdemes és élvezetes megtanulni, mi a titka Senefelder és a többiek találmányának. A rajzon nincs mit töprengeni. Banga Ferenc, az egyik legfiatalabb és legtehetségesebb grafikuskiállító nyilvánvalóan úgy rajzolja játékosan komisz, irónikus figuráit, ahogy elképzeljük a tusba mártott tollal. Ez a legnemesebb technika, hátránya ugyanaz, amiért a legnemesebbnek tartják: csak egy példány készülhet belőle. A művészeket azonban már az évezred dereka óta izgatta a feladat, hogyan lehetne egy grafikát sokszor, azonos művészi nívón elkészíteni. Így született meg időrendben először a fametszet. Kínában már a VII. század óta ismerték ezt a módszert. Tulajdonképpen Európában sem a fametszetet, hanem a hozzá való papírt kellett feltalálni. Amint ez megvolt —, valamikor az 1400-as években — hamar rájöttek a fametszet nyitjára is. Hiszen lényege — legalábbis így utólag — re túl kívül egyszerű. Ha egy deszkalapon bizonyos részeket kivések, kimélyítek, más részeket meg érintetlenül meghagyok, aztán egy festékes hengerrel „végigmegyek” rajta — az érintetlenül hagyott, kiálló részeket befogja a festék, a kimélyítetteket meg nem. Azaz, ha a deszkára papírt préselek, a kiálló részek festéknyomot hagynak a papíron, a kivésett árkok meg nem, ott a papír fehér marad. Ezt tudva, már csak úgy kell „rajzolnom” a deszkára, hogy a vonalak, foltok kis gátként, szigetként emelked FOTÓ ÉLES SZEMMEL Szép és főként jó kiállítás a IV. Országos Ifjúsági Fotókiállítás. Az elegánsan egyszerű tematikus rendezés tovább erősíti a kimunkált s a szerzők fiatal kora ellenére máris egyéni alkotói jellemzőket hordozó képek hatását. Tartalmilag szembetűnő az emberábrázolás műfajának előretörése. Ezen belül is az a körülmény, hogy fiatal alkotóink érdeklődése elsősorban saját korosztályuk felé fordul. Jól megválasztott karaktereken, jellemző szituációkon keresztül érzékletes kompozíciókban ábrázolnak. Legjellemzőbb példaként elég, ha a nagyon fiatal — alig múlt 16 éves — Alapfy László „Extázis’ című háromképes sorozatát említjük, mely a fényképi ábrázolás és kifejezés legfrissebb eszközeivel oldja meg egy, a fiatalok életére oly jellemző szituáció maradéktalan érzékeltetését. Vagy elegendő — az egyes képek közül — Demjén Gábor B. I. grafikusművész, Lány, Angela Davis húga című portréit, Horváth Péter „Egy egyszerű ember” című s környezeti elemek ökonomikus bekomponálásával sokrétű asszociációkat indító képét. „Sztárok” BAKSA FERENC: FORGALOMBAN SZÍNHÁZ FÜGGÖNY NÉLKÜL Összevegyülnek szereplők és nézők a 25. Színház előcsarnokában a Fényes szelek előadása előtt. Gitároznak, hegedülnek, énekelnek, táncokat mutatnak be a színház tagjai. Egy — különben művelt, de — konzervatív néző így szólt akkor: Vajon merész volna-e csak elképzelni is egy olyan színházat, ahol sötét van a nézőtéren, és fölmegy az előadás elején a függöny? Gúnyosan arra célzott, hogy újabban a színház nem fér el a színpadon, kitódul az előcsarnokba, vagy már az utcán fogadják a színészek közönségüket, be-lejönnek a széksorok közé, és a nézők közt folytatják játékukat. Sok színházbarátnak vérzik a szíve a régi, jó bársonyfüggönyös színpadokért, a csöndes dohányzókért, ahol az idei kalapdivatról, vagy a fődoktorok kutyájának szopornyicájáról lehet eszmét cserélni. Fáj a szívük a függöny mögül eléjük tóduló varázslat után, és kényelmetlenül fogadják megzavartatásukat. Mert tagadhatatlan, hogy zavarba ejtő, ha egy fiatalember a füledbe Lenint olvas föl halkan. Nem tudod, miként kell viselkedned ... (de vajon az életben is világos számodra, mi a viszonyod Leninhez és gondolataihoz? Mi ez? Modernkedés? Modorosság? Másolása idegen mintáknak? Máskeresés? Annak bevallása, kihirdetése, hogy más színházi konvencióba érkeztél. Itt nem őrizheted meg kívülállásod. Itt részed van a cselekményben, nem készen kapod a tételes tanulságot, neked kell kitalálnod-megfejtened , továbbgondolnod életedre vonatkozó mélyebb értelmét. Itt cselekedned kell, legalább gondolataiddal. Itt más rendszer szerint folyik a játék. Ezek az eszközök azt jelzik elsősorban, hogy a színpadon bemutatott játék nem a valósággal egyenlő, a valóságnak csak játékos mása. Amikor széthasad a hagyományos színházban a bársonyfüggöny , egy hatalmas kulcslyuk nyílik a néző elé, aki a sötétben beleshet a színpadi személyek „magánéletébe”, kifigyelheti legmeghittebb pillanataikat. Itt nem lesz függöny. S nem modernkedésből. Elvből. Végül is: világnézeti kérdés, takarja-e bársonyfüggöny a színpadnyílást, vagy nyitott meztelenségű, leplezetlenül őszinte színpad fogadja a nézőt, nem akarva semmi „varázslatot” kínálni neki, semmi mesterkélt csodát. Közéleti fórum tárul a látogató elé. Pucér dobogó, amit a játékosok mozdulatai és gondolatai népesítenek majd be. A függönytelen színpadi emelvény összemossa a nézőt az előadóval, a színpadi probléma a nézők között folytatódik, a néző problémái felcsapnak az emelvényre. Ugyanannak a valóságnak részesei az emelt téren mozgók és a székeiken ülők. A játékot bemutatók nem különleges varázslói a művészetnek, nem különböznek élesen a nézőktől, ők a közönség küldöttei, akik egy példázatos történetet, vagy gondolatsort mutatnak be. A játék terjesztette gondolati és érzelmi rendszer nem korlátozódik a színpadi doboz zárt terére — kiterjed a nézőtérre, az előcsarnokba, a dohányzókba, a lépcsőházba, túl a színház falain. Azt jelzi ez a mesterséges kitágítás, hogy nem egyetlen kiszakított részét mutatják itt meg a valóságnak, nem egy elhatárolt szeletét, hanem kinyújtóznak, szétterpeszkednek a társadalomban, és amennyit elérnek karjaikkal, azt mind beölelik a közönség elé. A művész a társadalmat akarja megváltoztatni, de a változtatást a művészeten kezdi. Ezért nincs függöny a 25. Színházban, és ezért kezdődik az előadás az előcsarnokban. M. G. P.