Világ Ifjúsága, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1972 / 1. szám

MŰVELŐDÉS KULTÚRA MŰVÉSZET KÖRKÉP FILM sipoly MACSKAKŐ Gazdag Gyula fiatal rendező —, ez az első játékfilmje —, egy nyi­latkozatában azt mondta: nem sze­retné megmagyarázni a címet, kri­miben sem illik előre elárulni, ki a gyilkos. Nos, a kritikus, jobb, ha elárulja, mit takar e rejtélyes cím, annál is inkább, mert igazá­ban nincs olyan jelentősége, mint talán a rendező véli. A filmben valóban szerepel egy sípoló, fel­tehetően gumiból készült, utcai macskakőutánzat. Egy francia em­lék­játékszer, ha egyáltalában meg lehet határozni a mibenlétét. M­I nevezetes májusában a pári­zsi diáknegyedben esténként a tüntető fiatalok felszedték a macs­­kaköveket, s ezzel dobálták a gázzal operáló rendőröket. Egy élelmes párizsi „maszek“ azután gumiból sípoló macskaköveket csi­náltatott, emlékül, merthogy a diáknegyedet még De Gaulle tá­bornok az események után leasz­­faltoztatta. Mi közük a magyar fiataloknak a párizsi sípoló macs­­kakőhöz? Nem túl sok. Ezt maga a film is bizonyítja, hiszen egy magyar építőtábor diákjai közé érkezik a fiatal francia vendég, aki a kocsijában a sípoló macska­követ hozza, de ezt a párizsi diá­kot —, aki persze, magyar szár­­mazású — a táborvezető pedagó­gus, majd a film főhőseiként sze­replő fiatalok is jószerivel elzavar­ják, mint aki nem sokat érthet meg azokból a konfliktusokból, amelyek itthon jelentkeznek. Nem is nagyon lehet tudni, ha a rendezőnek is ez volt a vélemé­nye — hiszen ő írta meg egy saját filmje forgatókönyvét —, akkor miért szerepelteti ezt a francia fiút? Ha nem szerepelteti, akkor is tudjuk: 1968 májusának tapasz­talataival nincs mit kezdeniük a mai magyar fiataloknak. Ha azon­ban leszámítjuk ezt — a filmben kicsit feleslegesen ténfergő — fran­cia diákot, akkor azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt évek nem kevés, fiatalokkal foglalkozó magyar filmje közül az egyik legérdeke­sebbel találkozhatunk a Sípoló macskakő vetítésekor. Akkor is, ha várhatóan minden korábbinál nagyobb vitákat kavar majd. — Nem ilyenek a mai gimnazisták — mondják majd az olyan fiatalok, akik mostanában jártak építőtá­borokban, és sokkal kedvezőbbek a tapasztalataik önmagukról és a táborokról általában. — Nem is arról van szó, hogy minden tábor ilyen, mint itt a filmben, ahol különben is csak egyetlen sátor lakóit ismerjük meg közelebbről — érvelhetnek majd sokan az idősebbek közül. Ám a szituáció mégis nagyon jel­lemző: az, hogy ha nincs a fiata­lok számára érdemleges valódi fel­adat, igazi munka, akkor minden­féle pótcselekvésekkel próbálják lekötni, szórakoztatni és nevelni őket. És ha a pótcselekvések — játékok, versenyek helyett — a fiatalok „maszek” úton próbálnak tevékenységet találni, azt sokan fegyelmezetlenségnek, sőt esetleg ellenzékiségnek tartják. Emiatt maguk a fiatalok is néha valóban annak érzik. — De akkor sem ilyenek a peda­gógusok. Miért kell ilyen ,,Dor­­lotinnak” becézett, buta alaknak ábrázolni a táborvezetőt? Ilyen álomszuszoknak a másik pedagó­gust, ilyen gyerekesnek a harma­dikat? S ilyen értetlen dúvadnak egy pofozkodó felnőttet? Külön­ben is, a gyerekek talán angya­lok? A gyerekek egyáltalán nem an­gyalok a filmben sem: önfegye­„Dok­otin”, azaz a táborparancs­nok nincs megelégedve a sátor körüli árokkal semre képtelenek, tájékozatlanok, nem biztos, hogy az értelmes munka mindannyiukat lelkesítené, néha pedig kifejezetten szemtele­nek. A táborvezető meg egyálta­lán nem valami tökkelütött, bu­ta pedagógus, csak buta helyze­tekbe sodorja a tény, hogy elvál­lalt egy olyan szerepet, — elvál­lalta a gyerekek munka nélküli táboroztatását —, amit nem kel­lett volna. Így lehetne folytatni az érvek és az ellenérvek felsorakoztatását, s a kritikus nem nagyon vállalkoz­hat arra, hogy a filmművészet szo­rosan vett illetékességén túl is íté­leteket osszon, igazságot tegyen az érvek és ellenérvek csatájában, egy olyan vitában, amely az ifjú­ság egészét érinti, sőt még ennél is tágabb horizontú kérdéseket érint. Azt viszont megállapíthatja, hogy Gazdag Gyula, aki a felnőtt szerepekben is csak civileket ját­szatott, egy rendkívül rugalmas filmkészítési módszerrel — Andor Tamás operatőr kitűnő társa volt ebben — olyan spontán helyzete­ket, reflexeket, sőt feltehetően a kamera előtt született mondato­kat teremt a filmvásznon, hogy a látvány végig egy filmhíradó hi­telességével hat. (Igen jó a zene is, mesék és még néhány együt­tes jóvoltából.) Ezek a súlyos, az ifjúság egészét érintő kérdések tehát egy érdekes, szórakoztató film köntösében kerülnek a néző elé. A kialakuló vitákhoz jó érve­ket ad, s talán ösztönzést, hogy a társadalom —, mert erre már a film is nehezen vállalkozhatna — a megfelelő és megnyugtató vála­szokat is megtalálja. BERNÁTH LÁSZLÓ tehetünk: ez az öltözék természe­tesen éppolyan „polgárjogot” nyert, mint a nadrágkosztüm. De a kulturált megjelenés — monda­nom sem kell! — kötelező. A cse­pelieket az sem riaszthatja el, hogy a kultúrház kicsit messze van a központtól: a BKV Ingyenes (1) különjáratai a nyitvatartási idő alatt a fiatalok rendelkezésére állnak. Eddig csepeliekről írtunk, de ne­héz is meghatározni, hogy ki vál­lalta a legnagyobb részt és ter­het a megvalósításból. Az illeté­kes szerveken kívül (amelyek „il­letékességükön” túl is sokat segí­tettek) nagyon-nagyon sok csepeli üzem és vállalat nevét kellene felsorolni. Közhelynek fiat, de igaz: a szó szoros értelmében tár­sadalmi összefogás eredménye ez az új létesítmény. És hogy miért sikerült mindez? Talán azért, mert a kerület párt-, állami és KISZ-vezetői valóban szívügyük­nek tartják a fiatalságot. „Plagizálni” tehát van mit. És nem kell a következő kongresz­­szusig várni. BALÁZS-PIRI KRISZTINA jönek ki. Erről a domború „fa­rajzról" aztán annyi másolatot préselhetek, amennyit csak aka­rok. Egyszerű, de munkaigényes eljárás. Annyira munkaigényes, hogy a nehezen faragható fa he­lyett 1895 óta mind többen a pu­hább linóleumba metszenek. Any­­nyira munkaigényes, hogy az idei Stúdió-kiállításon egyetlen fametszet sincsen. Linóleummet­szet annál több, és Németh And­rás, vagy Révész Napsugár lapjai meggyőzően bizonyítják, milyen finom hatásokat lehet ezzel a „könnyű” technikával elérni. A rézkarcot sem grafikusok, ha­nem páncélkovácsok találták fel, és ez is a „kényelem” találmá­nya. A késő középkor lovagi vért­jeit vésett rajzokkal díszítették, de a páncéllemezbe mintát met­szeni ugyancsak nem lehetett könnyű munka. Ennél jóval könnyebb ugyanezt a mintát lágy aszfaltba karcolni. Ezért vonták be a XV. század páncélkovácsai, ötvösei a díszítendő fémlemezt saválló aszfalttal. A mintát az aszfaltba rajzolták tűvel, azaz a minta szerint kikaparták az asz­faltot. Aztán a lemezt savba me­rítették, és a sav a kaparás, a karcolás mentén kimarta a fém­lemezt, az aszfalttal borított felü­leten viszont nem. A savval „vé­sett” páncéltól pedig már csak egy lépés a nyomtatás, a rézkarc technikája: ha az aszfalttól meg­tisztított, mintásra mart rézlemezt befestékezem, majd tisztára tör­löm, a festék a minta mélyedé­seiben megmarad. Ha tehát az ilyen fémlemezre kicsit megnedve­sített papírt préselek, az árkok­ból a papír felszívja a festéket, azaz átveszi a rajzot. Kovács Imre sötét kompozícióin a karcolótű minden vonását fel lehet ismerni, sőt a legérettebb, legrafináltabb rézkarcot bemutató Sáros András Miklós lapján is felfedezhető a maró anyag munkája. S végül térjünk vissza Senefelder­­hez: miután a sok mindenhez értő férfiú zsírtartalmú festékkel írt a mészkőre, savas vízbe már­totta a lapot, rájött, hogy a mész­kő mindenütt beissza a vizet, rea­gál a savra, csak a tintával fedett részeken nem. Azt pedig — nyom­dász is lévén — nem volt nehéz felfedeznie, hogy a vizes kőről le­pereg a nyomdafesték, és a zsíros tintanyomokon megtapad. Sáros András Miklós és Révész Napsu­gárnak sem kellett tehát mást csinálnia, mint mészkőre zsíros tintával, zsíros krétával rajzolni: a kezelt, majd befestékezett mészkő úgy őrzi és adja át a pa­pírnak a kéz vonásait, mintha maga a kéz tenné. Nem mindegy persze, milyen ez a kéz. Mert Senefelder mosócédu­lája óta könnyű kőre rajzolni. De jól rajzolni éppolyan nehéz, mint papírra tollal, vagy ceruzával. Rózsa Gyula című különös, de erőteljes hatá­sú kompozícióját említenünk. A tájképek közül Kozák Albert „Hegyközi táj”-a, Kotnyek István „Tájkép”-e emelkedik ki a szín­vonalas átlagból. Az előbbi a va­lós táji elemekből alakított belső horizontális ritmusával, az utóbbi a nézőpont és világítási effektus jó megválasztása következtében kialakított szinte szerep­ hatásával tűnik ki. Itt dicsérjük meg Újvári Béla fi­noman hangulatos „Budapest”­­jét s Baksa Ferenc „Forgalom­ban” című, mindenkit mosolyra késztető városképét. A grafikai jellegű tónusredukció helyes és a kifejező erőt gazdagító alkal­mazása érvényesül Kolláth Mária „Ibéria” című sorozatában. A megelőző három ifjúsági fotó­kiállításhoz hasonlóan ez alka­lommal ismét újabb fiatalok bi­zonyították tehetségüket. Szeret­nénk remélni, hogy sokukkal ta­lálkozunk majd a jövő jelentős alkotói között. Réti Pál KLUB „PLAGIZÁLNI” SZABAD! A plágium csúnya dolog — még a törvény is bünteti. De a jó kezdeményezések és ötletek „el­tulajdonítását” senki sem veszi rossznéven. Még eredeti gazdájuk sem ... Ebben az esetben a cse­peliek, akik a KISZ Vili. Kong­resszusának tiszteletére alig egy hónapja avatták fel téli ifjúsági klubjukat. A dátum nem véletlen, hiszen a kongresszuson is sok szó esett arról, hogy növelni kell a — jelenleg, sajnos oly kevés — télen is működő, kulturált ifjú­sági szórakozóhelyek számát. A csepeli klub ilyen: ezt bizonyítja az ízléses, modern környezet, a fiatalok erszényéhez szabott, 10 forintos „beugró”, a III. osztályú árakkal dolgozó büfé (ahol a sö­rön kívül szeszesital még sutyi­­ban sincs!), a rendre felügyelő, KISZ-es rendezőgárda. És nem utolsósorban a Jó beat-muzsika, a színes és változatos programok. A „farmer-vita” végére is pontot TÁRLAT A MOSÓCÉDULA UTÓDAI Sárosi András Miklós litográfiá­ja Alois Senefelder német színész, író, költő és nyomdász saját verseit nyomtatta 1796-ban, amikor — egyéb eszközt éppen nem talál­ván — mosócéduláinak tételeit egy mészkőlapra jegyezte fel a kéznél levő, viaszból, szappanból és koromból készült tintával. Ez­zel a cselekedetével Alois Sene­felder újabb titulust szerzett ma­gának, a feltalálóét, a mészkőlap és a zsírtartalmú festék véletlen házasításával felfedezte a legfiata­labb grafikai eljárást a litográfiát. A többit, a fametszetet, a rézkar­cot ekkor már évszázadok óta is­merték. Senefelder csak befe­jezte azoknak a technikáknak listáját, amelyeket mind a mai napig inkább emlegetni szokás, ismerni nem: a sokszorosító gra­fikai eljárások nevét mindenki tudja, de lényegüket kevesen ér­tik. Holott lépten-nyomon talál­kozunk velük mai kiállításokon. Most, az Ernst Múzeumban nyit­­vatartó Stúdió 71 tárlaton is, ahol rézkarcot, litográfiát bőven ta­lálni. Jó rézkarcot, jó litográfiát is, amelyekből érdemes és élveze­tes megtanulni, mi a titka Sene­felder és a többiek találmányá­nak. A rajzon nincs mit töprengeni. Banga Ferenc, az egyik legfiata­labb és legtehetségesebb grafikus­­kiállító nyilvánvalóan úgy raj­zolja játékosan komisz, irónikus figuráit, ahogy elképzeljük a tusba mártott tollal. Ez a legne­mesebb technika, hátránya ugyanaz, amiért a legnemesebb­nek tartják: csak egy példány készülhet belőle. A művészeket azonban már az évezred dereka óta izgatta a feladat, hogyan le­hetne egy grafikát sokszor, azo­nos művészi nívón elkészíteni. Így született meg időrendben elő­ször a fametszet. Kínában már a VII. század óta ismerték ezt a módszert. Tulaj­donképpen Európában sem a fa­metszetet, hanem a hozzá való papírt kellett feltalálni. Amint ez megvolt —, valamikor az 1400-as években — hamar rájöttek a fa­metszet nyitjára is. Hiszen lé­nyege — legalábbis így utólag — re túl kívül egyszerű. Ha egy desz­kalapon bizonyos részeket kivé­­sek, kimélyítek, más részeket meg érintetlenül meghagyok, az­tán egy festékes hengerrel „vé­gigmegyek” rajta — az érintetle­nül hagyott, kiálló részeket be­fogja a festék, a kimélyítetteket meg nem. Azaz, ha a deszkára papírt préselek, a kiálló részek festéknyomot hagynak a papíron, a kivésett árkok meg nem, ott a papír fehér marad. Ezt tudva, már csak úgy kell „rajzolnom” a deszkára, hogy a vonalak, foltok kis gátként, szigetként emelked­ FOTÓ ÉLES SZEMMEL Szép és főként jó kiállítás a IV. Országos Ifjúsági Fotókiállítás. Az elegánsan egyszerű tematikus rendezés tovább erősíti a kimun­kált s a szerzők fiatal kora elle­nére máris egyéni alkotói jellem­zőket hordozó képek hatását. Tartalmilag szembetűnő az em­berábrázolás műfajának előretö­rése. Ezen belül is az a körül­mény, hogy fiatal alkotóink ér­deklődése elsősorban saját kor­osztályuk felé fordul. Jól megvá­lasztott karaktereken, jellemző szituációkon keresztül érzékletes kompozíciókban ábrázolnak. Leg­jellemzőbb példaként elég, ha a nagyon fiatal — alig múlt 16 éves — Alapfy László „Extázis’ című háromképes sorozatát említjük, mely a fényképi ábrázolás és ki­fejezés legfrissebb eszközeivel oldja meg egy, a fiatalok életére oly jellemző szituáció maradék­talan érzékeltetését. Vagy ele­gendő — az egyes képek közül — Demjén Gábor B. I. grafikusmű­vész, Lány, Angela Davis húga című portréit, Horváth Péter „Egy egyszerű ember” című s környezeti elemek ökonomikus bekomponálásával sokrétű asszo­ciációkat indító képét. „Sztárok” BAKSA FERENC: FORGALOMBAN SZÍNHÁZ FÜGGÖNY NÉLKÜL Összevegyülnek szereplők és né­zők a 25. Színház előcsarnokában a Fényes szelek előadása előtt. Gitároznak, hegedülnek, énekel­nek, táncokat mutatnak be a színház tagjai. Egy — különben művelt, de — konzervatív néző így szólt akkor: Vajon merész volna-e csak el­képzelni is egy olyan színházat, ahol sötét van a nézőtéren, és fölmegy az előadás elején a füg­göny? Gúnyosan arra célzott, hogy újabban a színház nem fér el a színpadon, kitódul az elő­csarnokba, vagy már az utcán fogadják a színészek közönségü­ket, be-lejönnek a széksorok kö­zé, és a nézők közt folytatják játékukat. Sok színházbarátnak vérzik a szíve a régi, jó bársony­­függönyös színpadokért, a csön­des dohányzókért, ahol az idei kalapdivatról, vagy a fődoktorok kutyájának szopornyicájáról le­het eszmét cserélni. Fáj a szívük a függöny mögül eléjük tóduló va­rázslat után, és kényelmetlenül fogadják megzavartatásukat. Mert tagadhatatlan, hogy zavarba ejtő, ha egy fiatalember a füledbe Le­nint olvas föl halkan. Nem tudod, miként kell viselkedned ... (de vajon az életben is világos szá­modra, mi a viszonyod Leninhez és gondolataihoz?­ Mi ez? Modernkedés? Modoros­ság? Másolása idegen minták­nak? Máskeresés? Annak bevallása, kihirdetése, hogy más színházi konvencióba érkeztél. Itt nem őrizheted meg kívülállásod. Itt részed van a cselekményben, nem készen ka­pod a tételes tanulságot, neked kell kitalálnod-megfejtened , to­vábbgondolnod életedre vonatko­zó mélyebb értelmét. Itt csele­kedned kell, legalább gondola­taiddal. Itt más rendszer szerint folyik a játék. Ezek az eszközök azt jelzik első­sorban, hogy a színpadon bemu­tatott játék nem a valósággal egyenlő, a valóságnak csak játé­kos mása. Amikor széthasad a hagyományos színházban a bár­sonyfüggöny , egy hatalmas kulcslyuk nyílik a néző elé, aki a sötétben beleshet a színpadi sze­mélyek „magánéletébe”, kifigyel­heti legmeghittebb pillanataikat. Itt nem lesz függöny. S nem mo­dernkedésből. Elvből. Végül is: világnézeti kérdés, takarja-e bár­sonyfüggöny a színpadnyílást, vagy nyitott meztelenségű, leple­zetlenül őszinte színpad fogadja a nézőt, nem akarva semmi „va­rázslatot” kínálni neki, semmi mesterkélt csodát. Közéleti fórum tárul a látogató elé. Pucér dobogó, amit a játé­kosok mozdulatai és gondolatai népesítenek majd be. A függönytelen színpadi emel­vény összemossa a nézőt az elő­adóval, a színpadi probléma a nézők között folytatódik, a néző problémái felcsapnak az emel­vényre. Ugyanannak a valóság­nak részesei az emelt téren moz­gók és a székeiken ülők. A játé­kot bemutatók nem különleges varázslói a művészetnek, nem különböznek élesen a nézőktől, ők a közönség küldöttei, akik egy példázatos történetet, vagy gon­dolatsort mutatnak be. A játék terjesztette gondolati és érzelmi rendszer nem korlátozó­dik a színpadi doboz zárt terére — kiterjed a nézőtérre, az elő­csarnokba, a dohányzókba, a lép­csőházba, túl a színház falain. Azt jelzi ez a mesterséges kitágí­tás, hogy nem egyetlen kiszakí­tott részét mutatják itt meg a valóságnak, nem egy elhatárolt szeletét, hanem kinyújtóznak, szétterpeszkednek a társadalom­ban, és amennyit elérnek kar­jaikkal, azt mind beölelik a kö­zönség elé. A művész a társadalmat akarja megváltoztatni, de a változtatást a művészeten kezdi. Ezért nincs függöny a 25. Színházban, és ezért kezdődik az előadás az elő­csarnokban. M. G. P.

Next