Világ, 1911. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-01 / 1. szám

Előfizetési árak Jgp ^ Szerk^xtésé* ^ Negyedévre. » 7 , — . ]§|| — Egy hóra .. 2 , 40 , ÉM R9 ^ Kiadóhivatal Megjelenik ^ II. évfolyam Budapest, 1911 VASÁRNAP január 1.___ 1. szám és titokzatos ígéretekkel, hogy valami uj kornak hajnala pirkad és történelmivé fog válni az a régi, szürke idő. Ez a lelkiállapot egészen izzóvá és türelmet­lenné lesz a fiatal, küzdő nemzedék lázas álmodozásaiban: ez az új év lesz talán a megszabadulás, a bilincs-lehullás ideje! Mert gyalázatos volt ez a régi év, melyet temetünk. Nem történt voltaképp semmi a magyar glóbuszon. Ugyanaz az osztályparlament űzi retrográd játékait, ugyanaz a két kaszinó mozgatja a ke­gyelmes marionetteket; ugyanaz a durva szolgabirós szó és ugyanaz a villogó csendőrszurony tapossa le népünk sza­badságtörekvéseit ; ugyanaz a zártkörű úri klikk tartja kalitkába zárva a magyar kultúra sasmadarát; ugyanaz a várme­gyei atyafiság ugyanazokban a szineku­­rákban henyél és védi a hazát; ugyanaz a vallás-erkölcsös narkózis szegi szár­nyát minden lendületnek s harcos neki­­iramodásnak; ugyanaz a dikciózás, ha­­zudozás és etetés ... Itt soha semmi sem történik, itt csak bőre álmodozók hihet­nek a kultúra és demokrácia eljövete­lében . . . így sajog vagy tombol a reményei­ben csalódott akarás, a szent, fiatalos türelmetlenség, mely minduntalan elfe­ledi, hogy abban a sok-sok embermilliós organizált életben, melyet társadalomnak nevezünk, egy-egy év története oly cse­kélység, mint az egyén életének valame­csikéból is, csak a türelmet nem kell elvesz­teni. A királygázlói vasúti állomásra éppen ab­ban a percben fordult be hosszú füttyentéssel a vegyesvonat, amikor Krakovinszky és fia­tal felesége a szánról leszálltak. A szépbajuszú Bugári Pál feszesen szalutált előttük és maga sietett megfelelő szakaszt keresni az utasok­nak. Közben addig köhögött, hunyorgatott a szemével, amíg a fiatal­asszony figyelmes lett reá. Követte a főnök pillantását. A váróterem ajtajában egy legyűrt kalapu, puskás férfi ál­lott. Fátyol Boriska gyorsan elfordította a fejét. Ecsedy János állott ott és sötét moz­dulatlansággal nézte, hogyan szállnak fel a vonatra. A mozdony nagyot füttyentett és a kerekek csikorogva indultak meg a fagyos sí­neken. Ecsedy mozdulatlanul állott, az asszony a kupé ablakából nézett rá vissza. Aztán elro­bogott a vonat. Elvitték a Boriskát. Bugári Pál felkapott az ottmaradott szánra. Ma már nincs több vonatja, bátran szentel­heti magát a mulatozásnak. A lakodalmasház­nál pedig még javában mulatnak. Ottmaradtak­ az összes vendégek. Ugyan hová is mentek volna ilyen nagy télben? A Madrinyi-kisasszo­­nyok megígértették Bugári Pállal, hogy el fog jönni a vasúti állomásról és elmondja nekik, hogyan viselte magát a fiatal­asszony, amikor végbúcsút mondott szülőföldjének és mindan­nak, ami szülőföldjéhez fűzte. Bugári Pál a világért se merte volna megszegni a Madrinyi­­kisasszonyoknak adott szavát, — a kisasszo­nyokkal nem lehetett tréfálni — és mikor meg­érkezett a lakodalmas házhoz, nyomban jelent­kezett: J­a .Boriska a körülményekhez képest elég Újév napján Budapest, december 31. K­aptár Itt a lap élén, 1911. január 1. ezen a szűk kis m­et­s­zőn, ahol napról-nap-CN D. U. E. K. O- ra, születésnek vagy halálnak évfordulójá­ból az emberiség nagyjai emlékezetének gyúj­tunk lobogó lángokat, hadd köszöntsük itt ezúttal a legrejtelmesebb, a legtitokzatosabb Újszülöttet, az 1911-iki esztendőt. És hadd kö­szöntsük mindazokat, akiket az Élet rokoni kapcsolatai fűznek ehhez a ma éjszaka meg­született új esztendőhöz. Nagy históriai név, vagy világesemény emléke helyett négy igen egyszerű betűvel állítunk ma az olvasó elé, aki, úgy lehet, borsózva veszi majd észre, hogy az újságja is beáll azoknak sarába, akik jó négy stereotyp betűnek fenyegető mozsarát szegezik a melle ellen... De nyugodjék meg a nyájas olvasó. A mi B. u. é. k.-ánk mögött láthatatlan marad a kéz, amely átnyújtja, és ha kér is a jókivánságaiért valami önző viszon­zást, nem lehet egyéb az, mint az olvasóink jóindulata és szeretete. Amely bőségesen su­gárzott eddig is felénk s amelyet megérde­melni, megőrizni, gyarapítani, kellemes fel­adatunknak tartottuk. Minden önző gondo­lat nélkül állunk hát be a B. u. é. k.-átgyújtók kórusába, és fujjuk velük együtt a dalt. Leg­feljebb valamivel több megilletődéssel, mert valóban megejt bennünket a maga hűvös misz­ticizmusával az, hogy egy új évnek forduló­pontján állunk. Miket hoz ez az új év? A ma éjszakai vigasságok bizonyára arra vallanak, hogy vidámságot hoz és örömet, ám az éjsza­kák akkor se tartanak örökké, ha mulatsággal teljesek, és kacagással és pezsgőnek gyöngyé­vel. Az éjszakára virradat következik, és ki tudja, nem-e ez a virradat a kívánatosabb, a józanságával. Azonban illetlenség lenne fe­lesleges tépelődéssel zavarni a derűs, vidám újévi hangulatot. Legyen mentül több okunk köszönteni ezt az új esztendőt, és legyen, hogy a maga eseményeivel dicső és fényes epokát nyisson az emberiség haladásának históriájá­ban. Legyen, hogy utólag is annyi okunk le­gyen örülni neki, mint amennyi előlegezett örömmel várjuk az elérkeztét. Egy új esz­tendő született ma éjjel, talán egy új kor­szak, talán egy új emberiség, vagy legalább is egy ígéret reá: egy Ember. Boris írta: Krúdy Gyula Viszik a menyasszonyt, Fátyol Boriskát, elviszik a Tündérvölgyből valahová a görbe he­gyek országába, ahol a réteken is más virá­gok nyílnak, nincs akác, hanem helyette kará­csonyfa áll a ház körül, aztán azok a nagy kék hegyek, amelyeket eddig csak a síkság szélé­ről látott nyári alkonyatokon, mint a mesék országát elterülni, ott a tokaji Kopaszt meg a többieket, ahogy hozzáértő emberek megma­gyarázták, a nagy kék hegyek közelebb jön­nek, olyan nagyon közel, hogy rajtuk kívül nem is lát majd mást. Viszik a menyasszonyt idegen világba, ide­gen emberek közé, ahol még a tél is más, ta­vasz is más, a Tündérvölgy halmos, tágas té­réin zúgó szél is itt marad, elmarad az a nagy, fehér, szép hó, amely a Tündérvölgyet minden esztendőben betakarja, elfedi forradásait, hi­báit, foltjait és olyan lesz az egész Tündérvölgy, mint maga a megtestesült nyugalom, ahol han­got sem hallani hétszámra s ha egy szán csö­rög végig a tájon, az egész táj mintha meg­mozdulna, a havas fák fölébrednek­, a zúzmarás bokrok között mintha valami szél szaladna ke­resztül, ugyan hová megy az a szán ebben a nagy csendességben, amikor a tél vette át korlátlan uralmát a Tündérvölgy felett. Ami­kor a kuvaszok is elfelejtik az ugatást és ha a szomszéd faluba megy az ember, bízvást vég­rendeletet csinálhat. A lápvidék tele van még mindig farkasokkal, aztán a tél hidege föléb­reszti némelyekben az apák és nagyapák vir­tusait, útonálló szegénylegényeket nevel gyak­ran a halott évszak,. ' v­­­i Öncsinálta korlátok és szimbólumok foglya az emberi lény. Számokat, mérté­ket, kategóriákat visz be oda, ahol volta­képp csak örök folyamatosság van. És minduntalan elfeledi, hogy ezeket a ter­minusokat és egyéb tilalomfákat a saját maga kényelmére, tájékozására gyártotta és hajlandó nekik végzetszerű, misztikus erőt tulajdonítani. Sok baj mellett, jó ol­dala is van ennek a fetisizmusnak: az élet apró-cseprő bajaiba elmerült átlag­ember is megáll egy pillanatra és a múlt tanulságait és a jó.e­­lélyeinek megfej­tését keresi. Még a legutolsó fil­ztert is valami metafizikai sejtelem fog el az ó esztendőtől bucsúzkodva és az újat üd­vözölve. Mindenki hajlandó — sok ellenkező tapasztalat dacára — azt hinni, hogy az új jövevény tele van piros reményekkel Isten veled, Tündérvölgy, százszor isten hozzád! Gyermekálmok, ifjúkori boldog emlé­kezések színhelye, isten veled! Te mocsaras, búskomor vidék, ahol a vadmadáron kívül nem terem meg más, mint a malária, — te zordon, kedvetlen őszi világ, ahol midőn tavaszszal megered az eső, télig folyton hull megszakítás nélkül, — ahol a ködben, sárban, csapadékban gyakran megy el az embernek a kedve még az élettől is, — te szívhez nőtt szép vidék, isten veled. A lakodalmasházból elvágtatott a szán Kra­­kovinszkyval és Boriskával, Boriska mikor meg­ölelte az apját, a fülébe súgta: — Édesapám, nekem valami azt súgja, hogy nemsokára itthon leszek ismét! — Ugyan menj, te bohó, — dörmögte az öreg Fátyol. — Most már a férjed mellett a helyed. Jól viseld magad, Boris. — Csak bizd rám, — felelt a fiatal asz­­szony és nagyon elszánt volt az arca. A szán nyargalva vágtatott neki a havas országútnak, a lakodalmasházból utánuk hal­latszott a nász­ zene, jókedvű vendégek kur­­jongatása. Krakovinszky fülig beburkolózott bundájába, csak zuzmás bajusza látszott ki. Útközben egyszer meg akarta csókolni Boris­kát, de a menyecske olyant taszított rajta, hogy egy erős férfinak is becsületére vált volna. — Nem igy alkudtunk, Krakovinszky, — mondta nevetve. Krakovinszky vállat vont. — No, majd otthon, Krakovinán, — gon­dolta magában. Hallotta ő azt eleget, hogy némely asszony olyan, mint a nagyon erköl­csös ló. Nehezen engedi magát nyereg alá törni. De kezes hátasló lesz végtére a legtüzesebb.

Next