Világ, 1911. május (2. évfolyam, 103-127. szám)
1911-05-03 / 103. szám
Maptár /■Fin más nem Macchiavellinek a 40 b. május 1. neve nem a legjobb Macchifluelli SZÜ- hangzású. A köztudat Macchiavelli poiEtéSE CN CN DQlitikája alatt kétszínűséget, ravaszkodást, alattomosságot, minden erkölcsi alap híján való önző, könyörtelen cselekvést ért. Mint a legtöbb esetben, ezúttal is legenda-képződés áldozata lett egy nagyeszű, becsületes törekvésű, inkább félremagyarázott, mint félreértett ember. Niccolo di Bernardo dei Macchiavelli 1469. május 3-án született Firenzében. A firenzei köztársaságnak diplomáciai szolgáltokat tett, mint a tizek tanácsának a titkára. Fontos misszióban nagy sikerrel járt a pápánál és Franciaországban. Amikor a Mediciek Firenzében ismét uralomra kerültek, Macchiavellit nemcsak megfosztották hivatalától, hanem a hazaárulás vádja alatt bebörtönözték és kínpadra feszítették. Később kiderült ártatlansága és szabadlábra helyezték, de hivatalhoz nem jutott többé és tisztán irodalmi munkásságának élt. Irt néhány vígjátékot, Plautus modorában, teli ötlettel. Legismertebb az «Il principe» című, Medici Lőrinchez intézett levele, amelyben leírja, hogyan szerezte meg a leigázott állam fölött való korlátlan egyeduralmat egy fejedelem azáltal, hogy kicsinyes erkölcsi akadékoskodásnak fittyet hányva, tisztára csak az ész szavára hallgatott. Ez a könyve szerezte Macchiavelli rossz hírét. II. Frigyes porosz király «Antimacchiaveil» címmel vitairatot szerkesztett ellene. Az újabb történetírók rehabilitálták Macchiaveilit. Bebizonyították, hogy a szétdarabolt, idegen jármot nyögő Olaszország egységéhez vezető utat akarta ,sokat szidott művében megjelölni. A Vígszínház jubileuma Írta: Komor Gyula Tizenöt esztendő tulajdonképpen nem nagy idő. Még az aránylagkurta emberi pályafutásban sem jelent valami nevezetes szakaszt. Ekkora szolgálati idő után a civil hivatalnok a miniszteri titkárság küszöbére érkezik, a hadnagy pedig, ha nagyon jól viseli magát, századosi rangot ér el. Tizenöt esztendő tulajdonképpen nem nagy idő egy nagy intézet életében és mégis nagyon természetesnek tartja mindenki, hogy a Vígszínház jubilál, hogy a szívélyes szeretet megnyilvánulásai övezik Faludi Gábort, áld szép példáját adta annak, hogy rövid másfél évtized alatt mit lehet dolgozni és elérni. Szerencsés volt a szezon és ennek folyományaképpen szerencsés az időpont, amikor a Vígszínház azt demonstrálja, hogy ellentétben azokkal az aggodalmakkal, gyanakvásokkal, amelyekkel létesülésének tervét sokan fogadták, hatalmas tényezője lett a magyar irodalomnak, kultúrának, a főváros társadalmi életének és gazdasági fejlődésének. Hiszen manap már csak nehezen képzelhető el az az idő, amikor a Vígszínház még nem emelkedett ott a Lipót-kör- Úton és szinte remegve kell arra gondolnunk, mily nagy kár lett volna, ha az új múzsatemplom nem adja meg a lökést egy egész Új városnegyed épüléséhez. Ha akkoriban az alapítók az «okosabbakra» hallgatnak, a Royalszálloda telkén épül az új színház. Fényesen bizonyítgatták akkoriban, hogy nem szabad megijedni attól a százezer forinttól, amenynyivel az Erzsébet körúti terület drágább, mert ott «kinn» az Újvilág helyén nem állhat meg színház. A szegény Carié Charles is tönkrement, Somossy sem tudott boldogulni, pesti ember nem jár arra, még akkor sem, ha neki fizetnek, a malmok zaja el fogja nyomni az ingyenes publikum tapsait. És megtörtént, hogy az Újvilág helyén csakugyan új világ emelkedett. A régi, rozoga mulatóhelynek nyoma veszett a gyönyörű palotáknak még mindig gyarapodó sorában. A malmok szégyenkezve húzódtak el északra, a paloták pedig már onnan is üldözik őket. Húsz éve annak, mintha legendákra gondolnánk vissza. A német színház botránya kavarta föl a lelkületeket. Lesser Szaniszló, a leégett gyapjú-utcai német színház direktora, mozgatott meg minden követ, hogy új hajlékhoz jusson. Már ki is vívta a koncessziót a fővárostól, — micsoda tüntetések keretében! — de aztán egy felségfolyamodványnyal, amelyben a német kultúra nevében kért segélyezést, alaposan tönkretette a maga dolgát. De egyúttal megnehezítette a Vígszínház dolgát is. Az emberek nem tudtak szabadulni attól a gondolattól, hogy a gróf Keglevich István, Szécsi Ferenc és Faludi Gábor színháza álután ugyanazt akarja majd, mint amit a közvélemény felzúdulása már eltemetett és amit báró Kochmeister nevével is kapcsolatba hoztak. Keglevichre csak nem lehetett azt mondani, hogy kishitű lélek lett volna, de már ő is elcsüggedt a küzdelemben. Keserűen fakadt ki, hogy tán okosabb lett volna bele sem kezdeni a dologba. De aztán mégis dolgoztak tovább: az egyesületi alap helyett részvénytársasági alapra helyezkedtek és folytatták az előmunkálatokat. Pedig a «Színművészeti Lapok»című folyóirat, amelyet a rendkívül temperamentumos dr. Vali Béla szerkesztett, már vezércikket is írt, amelynek az volt a címe: «A Vígszínház nekrológja». Kifejtette ebben, hogy nincs pénz, nem is lesz, nincs színész, nem is lesz. «A vidéki színészek zöme abszolúte nem törődik az uj intézményeivel, miután jól tudják azt, hogy az uj színház benépesítése legnagyobb részben protekció műve leend, mint ahogy történt az eddig megnyílt fővárosi színházaknál rendszerint.» De a jóslás ellenére, 1894-ben megválasztották a részvénytársaság első igazgatóságát, amelynek gróf Andrássy Tivadar lett az elnöke és akit utóbb zólyomi Wagner Géza váltott fel. Sok fényesnevű tekintélyt nyertek meg a vállalat támogatására, de mintha csak a múzsák tiltakoztak volna a gyámkodás ellen, az anyagi segélyezéseket nem lehetett megkapni,sem a fővárostól, sem a képviselőháztól. A fővárosi közgyűlés ahhoz a véleményhez csatlakozott, amely művészi szempontból «nem tartotta sem szükségesnek, sem kívánatosnak új színház nyitását» és ennek alapján nem szavazta meg az anyagi támogatást. A «Vígszínház bukása», «Vígszínház — szomorú história» és más ilyen címeken referáltak a lapok az esetre. A képviselőházban pedig az a meglehetősen példátlan eset történt, hogy miután már megszavazták a 200.000 forint kamatnélküli államkölcsönt, másnap, harmadik olvasásban leszavazták azt. A nagy obstrukciók előtt még nagyon tapasztalatlanok voltak a honatyák. A kormánypárt észrevette ugyan a tervezett pucscsot és az utolsó pillanatban el akarta halasztatni a szavazást, mert hát látható volt az ellenzék többsége, de aztán visszavonták a halasztási indítványt, amely ellenkezett a . _ 4 Előfizetési árak JKjKP Szerkesztőség Egész évre , , 28 K — i ker- nyár-cica 4 mitással, díjszabás szerint. lí®® JHB %áll® nap, ünnep után is. II. évfolyam Budapest, 1911 SZERDA május 103. szám Az ország ébredése Budapest, május 2. (1.) A tavasz kulminációjának, a dicsőséges májusnak beköszöntése napján és előnapján három helyen is megszólalt friss harci kedvvel és új eszméket formáló energiával az Új Magyarország szelleme. És üzenete nyomán mindenütt a lelkek ébredése és egy megcsalt, elárult, kifosztott nép reményeinek újjászületése fog járni. Mert mégsem igaz — miként a gyávák és a cinikusok hirdetik, — hogy ebben az országban minden mindegy, hogy itt csak lakmározó urak és elbutult szolgák élnek, hogy itt nem lehet tenni, dolgozni, csatázni. Íme a társadalmi fejlődés diadalmas árja és egy gyönge, de bátor kisebbségnek lankadatlan politikai és publicisztikai munkája az eszméknek és a tetteknek olyan tavaszát ígéri, amilyent még nem látott ez az úri tunyaság és jobbágyi kizsákmányolás által megmerevített magyar föld. Mert lélekeny volt az aradi nagygyűlés, mely a v.logokat olyan erővel proklamálta, mint 48 óta soha. Mégpedig ezúttal nemcsak a hazátlan szocialisták, a nemzetközi szociológusok és az üldözött nemzetiségek követelték a valódi polgári demokrácia megalapozását, hanem az ország legmagyarabb, legkurucabb, legkálvinistább eredetű pártja, a függetlenségi párt is. És Justh Gyula lelkét valóban a szabadságharc szellemének legnemesebb tradíciói bevitették abban az emlékezetes órában, midőn hatalmas államférfim szavakkal újra, elválaszthatatlanul egybekovácsolta a függetlenség, a demokrácia és a humánus kultúra eszméit, azokat a nagyszerű törekvéseket, melyeket ravasz aknamunkával szétválasztott a klerikális és a grófi prókátorság. Ez a szilárd logikával felépített és eszményi lelkesedéstől izzó beszéd a függetlenségi párt in integrum restitutióját jelenti, mely újra az üldözött nép pártja lett a zsákmányra éhes oligarchák klikkjéből. S az igazi magyar liberalizmus szellemének ez a felragyogása egyszerre elűzte a reakció sötétségének a néplelket rémítő mumusait. Nyomorult madárijesztőnek bizonyult a Justh Gyula frappáns számadatainak fényében az az érv, melylyel a magyarság hegemóniáját féltik az általános választójogtól , mely csak arra jó, hogy a szabadság madarát elhessegessék a holtkéz és a hitbizományok latifundiumairól. A hazaáruló nemzetiségek dajkameséje pedig nem soká fogja fentarthatni magát, mikor láttuk, hogy az igazi demokrácia első fuvallatára siettek az elkeserített nemzetiségek is testvéri békejobbjukat felajánlani. S talán ugyanabban az órában, melyben a jövendő magyar politika demokratikus blokkja először bontotta ki zászlaját, egy nem kevésbbé fontos népies tüntetés játszódott le Bonyhádon. Az országos