Világ, 1911. július (2. évfolyam, 154-179. szám)

1911-07-01 / 154. szám

2 1911. Július 1. Ám ha így van, akkor közönséges po­litikai alkuról van szó. Olyan alkuról, mely a politikában meg van engedve, sőt amely elfogadott és elismert módszere a politikának. A konkrét esetben pedig na­gyon logikus alku is, amelyet nagyon sok szempont indokol. Indokolt tudniillik az, hogy amikor az egyik oldalon a királyi hatalmat újabb fegyverek erejével erősítik, ugyanakkor az alkotmányt is erősítsék a parlamentbe bejutó újabb erőkkel. Ez egy­szerű és világos okoskodás, ha még olyan elméleti színezete van is. És világos még akkor is, ha a hadsereg szaporítását úgy tüntetik fel, mintha nem a centrális hatalom erejének szaporítása volna, hanem az állam erejének növelése. Gróf Tisza István, úgy látszik, elejét akarta venni a kérdés ilyen beállításának, mert hiszen ő volt az, aki már hetekkel ezelőtt azt mondta, hogy ő a fegyvereket nem a központi hatalomnak, hanem nemzetének adja, úgy gondoljuk, felesleges vitatkoznunk ezzel a Tisza-féle érveléssel, amely a gyakorlat világosságá­nál nem is érv, hanem frázis. A hadsereg erőinek fejlesztése első­sorban dinasztikus érdekek szolgálatában történik mindenütt. Nálunk is, Európa többi államaiban is. A hadseregek egész szelleme átalakult a nagy demokratikus népmozgalmak óta és az udvari hadseregek egyre inkább az ellenforradalom biztos instrumentumaivá lettek. Ilyen körülmények közt az alkot­mányosság védelme szempontjából sincs fontosabb feladat, mint az, hogy minden új szuronynyal szemben, amelyet a köz­ponti hatalomnak rendelkezésére bocsá­tunk, egy új választópolgár erejével nö­vesszük az alkotmány erejét. Az alku tehát, amelyet Lukács László óvatosan ugyan, de félreérthetetlenül föl­kínált, igen logikus és alkotmányos szem­pontból is igen indokolt. Erről az üzlet­ről lehet beszélni. Sőt a gyakorlati poli­tika szempontjából, csak ez az üzlet az, amelyről beszélni lehet. Mert amit Tisza István és társai üzletnek néznek, az nem üzlet, csak áldozat. Katonát adni és szu­ronyokat literálni, de nem kapni érte semmit, — ez lehet úri tempó, gavallé­ria, nagylelkűség, de nem okos üzlet és főleg nem olyan, amelyen az ország népe is kereshet valamit. Józan és gya­korlati politika az, amely a do­ut des alapgondolatán nyugszik. A Lukács poli­tikája ilyen. A Tiszáé nem. És ezért nem értjük, miért kellene most Lukácsnak megrémülnie Tiszáéktól, miért kellene nyilatkozatát megmagyaráznia vagy pláne félremagyaráznia? Nem arra van szük­ség e pillanatban, hogy a pénzügyminisz­ter úr más értelmet tulajdonítson szavai­nak, mint amelyet mindenki tulajdonított nekik. Amire szükség van, az az, hogy az alku részleteire nézve is nyilatkozzék akár ő, akár a kormány elnöke. A fél­mondatok, fél-igéretek, édes sejttetések ideje elmúlt s a politikai szituáció nem olyan, hogy behajthatatlan fizetés­igérés alapján szállítani lehetne a katonai ter­heket. Ha Lukács László, mint gya­korlati politikus komoly üzletet akar csinálni, beszéljen világosan. Nevezze meg az árut, mondja meg az árát. Jelentse ki, hogy mi az, amit követel és mi az, amit ad érte. A jó kereskedő sohasem indul ki abból a föltevésből, hogy keres­kedő társa tökfilkó, akivel csak sejttetni kell az ellenértéket, de nem beígérni és garantálni. Lukács László csak új párt­­formációkat ígért a katonai javaslatok fejé­ben. _Ez azonban nem ellenérték, mert ezt először is nem Lukács szolgáltatja, hanem a dolgok ereje, másodszor pedig nem pártformációkra van szükség, hanem az általános, egyenlő és titkos választói jogra. Aki ezt ígéri és ezt garantálja is, az számíthat arra, hogy a katonai javas­latokat tető alá viszi. Aki csak homályos ígéreteket tesz, az nem fogja keresztül vinni a javaslatokat. Az ellenzék akciója nem olyan desperált, az egész helyzet nem olyan kedvező a kormányra és a választói jog ügye nem áll olyan gyönge lábon, hogy egy biztató szemhunyorításért el lehetne dobni. Lukács László azonban nem tett egye­bet, mint biztatóan hunyorított. Ezt a hu­­nyoritást most magyarázni akarja. Bizo­nyára azért, mert Tiszáék lármájára gon­dol s az jut eszébe, hogy korán hunyo­rított. Pedig nincs igaza. A hunyoritás csak azért volt helytelen, mert a mai politikai helyzetben már ajánlatot kell tenni. Komoly, behajtható, garanciákkal körülbástyázott ajánlatot, mert ki tudja, nincs-e veszély a késlekedésben és nem lesz-e áldatlan, keserves harc abból, ami ma könyen megvalósítható és becsületes üzlet volna a lelkére. Egyre színesebb­ és lelkesítőbb ké­pek keringtek szemei előtt s már képzeletben látta, amint szerénykedve hárítja el magától a bibornoki kalapot. De mig máskor e pillanatnyi kábulatot s édes elzsibbadást a munka heves láza szokta felváltani, s az óhajtott és­­re­mélt siker ösztönző ostorcsapásai alatt moly gyorsan kergették agyában egymást a gon­dolatok, hogy alig győzte azokat papírra vetni, a várt hatás most elmaradt. Mozdulatlanul ült, fejét tenyerébe támasztva, szemeit me­rően a tiszta lapra szegezve, a­nélkül, hogy tolla megmoccant volna. Agyában rajzottak a gondolatok, de amint jöttek, úgy el is röp­pentek s a merengő pátert egyre magasabbra, egyre csodálatosabb­ helyekre és emberek közé ragadták. Nem tudott volna számot adni magának, hogy meddig ült igy édes és bűnös gondolatokba­­ temetkezve, csak arra riadt fel, hogy észrevette, hogy a tiszta fehér lapra egy sötét árnyék vetődött s az asztala sarká­hoz állított szék tájékáról egy kellemesen csengő, ,üde hang szólt hozzá: — Jó estét, pátert Krisztián. Nem­ akar­­menni a ntunka? ! ! ! Krisztián riadtan felpillantott, de meg­lepetésében nem tudott választ adni. A Széken egy idegen ült, kit sohasem­ látott, de akit mégis tüstént felismert. Pedig nem­ lát­szott meg a homlokáról kiálló két szarvacska, mint ahogy Prokl­os tanítja, hanem sima, ránc nélküli, tiszta, magas homlok sugárzott előtte, abban la­­matt fehérségben, mint a fiatal ele­fánt agyarából készített dísztárgyak, orrából nem lóvész k­énköves láng, mint Gregorius, a nyilai püspök írja, hanem két parányi üreg körül egy finoman metszett, vékony, fehér márványból kanyarodott, nemes íyl boltozatba, amely márványboltozat szélei időnként megre­megtek, mint egy nemes paripa szügye, ha megbizsergeti az alkonyi szellő. Ruházata nem vörös köpeny volt, mint Basilides atya me­séli, hanem szorosan testhez álló fekete dol­mány, finom mívű aranysujtással a mellkas mindkét oldalán, lábai nem lópatában végződ­tek, mint Karpokrates­­ tanúsítja, se nem kígyó­­farkban, mint az Ophitak tévelygő szektája hirdette, hanem két pompás, remekbe var­rott lakktopánban, melyeknek sarkain minden mozdulatnál finom zenét ver ki két parányi, ezüstből kovácsolt rezgő csillag. Testéből nem áradt a pokol gőzének dögletes sebe, mint a­­ garasai Nikomac­es oly ihletett erővel ma­­­­gyarázza, hanem valami sajátságos, az ambrá­­nál és tömjénnél is édesebb illat szállott páter Krisztián feléli s az illat édes bódulata csak fo­kozta zavarát. Kutatott elméjében, hogy vájjon melyik egyházatya emlékezik meg e szokatlan alakoskodásról, de bár egyre sem tudott meg­lepett és kábult agyával rátalálni, a felé ra­gyogó két bűvös lánga, nagy, parancsoló szem,­­ melyek időnként égtek­, mint a tüzes parázs , időnként pedig nedves fátyol mögött hamvad­­­­tak, mint egy haldokló madár szemei, bizo­nyították a páter­ előtt, hogy nem tévedett és csakugyan­­ nagy kísértő jelent meg magá­nyos cellájában, szokatlanul pompás és eddig még nem ismert alakjában. Az idegen egy darabig finom, kedves mo­solylyal nézte a meglepett páter zavarát, de mikor látta, hogy hiába várja a feleletet, meg­ismételte a kérdést: f — Nem akar menni a munka, páter Krisz­tián? Azért jöttem, hogy segítsek. A páter ijedten kapott a kéziratcsomó után, hogy megmentse a jámbor és a tisztes a mun­kát a bűnös megfertőzéstől, de az idegen sze­líd erőszakkal tolta vissza a páter kezét,­­olyan volt az érintése, (mint az enyhe villamos áramé, szelíd, meleg és zsibbasztóan bizsergető) s kesz­keny, hosszú fehér, kezébe véve a kéziratcso­mót, pár pillanatig lapozgatott benne, aztán nyájas, bizalomkeltő mosolylyal fordult a pá­ter felé­ . 1 — A hiúság* bűnénél tart, páter Krisztián, s mégis elakadt a munkában? Pedig, midőn az imént beléptem, tapasztaltam, hogy önmagad Ugyancsak élénk és mélyreható megfigyelése­ket és kutatásokat végezhetett volna e hűd lényegéről,­­természetéről és káros következ­ményeiről. 1 d * : A páter elpirult, felelni akart, de az ide­gen nem engedte, hanem szelíd mosolyával, behízelgő, nyájas Hangján tovább folytatta: — Ne védekezzék, páter Krisztián, mire való volna az én előttem. Csak nem akarnak a kétszínűsködés bűnébe is beleesni. Hiszen­­én jól tudom, hogy ön az első pillanatban felis­mert, miért akarná tehát előttem letagadni azt a bűnt, melybe beleesve, módot nyújtott nekem, hogy pár percre az ön szeretetreméltó és előttem fölötte kedves társaságát élvezhes­sem. Aztán meg­­látja, páter Krisztián, — foly folytatta az idegen, bizalmasan a páterhez ha­jolva, — ön okos és müveit ember, s minthogy magunk közt vagyunk, őszintén megmondha­tom, hogy én a hiúságot nem is tartom olyan nagy bűnnek, sőt igazat szólva, egyálta­lán " ne*" —írc bűnnek, s rendkívül cso­dálkozó mint éles itéletü és me­lyen jó­zakit elődei együgyű fel­sorolás gyja ki a hiúságot. _­­.v- n • szólalt meg sértődötten Kriszti- m­­ffiomterák» VILÁG Szombat Budapest, június 30. A képviselőház ülése. A képviselőház h­olnap, szombaton, ülést tart, amelyen foly­tatja a felhatalmazási törvényjavaslat tárgya­lását. Azután az interpellációkra kerül a sor-A­­pénzügyminiszter itthon. Lukács László­­ pénzügyminiszter, aki családját Tátralom­­niczra­­kisérte, ma reggel visszaérkezett a fővá­rosba.­­ Tanácskozások a vecserőreform ügyé­ben. Bécsből jelentik: Schönaich hadügy­miniszter ma délután tanácskozott Hazai hon­védelmi és Georgi land­wehr miniszterrel-A­­«temesi gróf». Temes megye közönsége körében tudvalévően az a terv merült föl, hogy írjon föl a törvényhatóság a miniszterelnökhöz, hogy a temesi főispánságnak «temesi gróf» diné­vel újból való összekapcsolása iránt legfelsőbb he­lyen előterjesztést tegyen. Ezzel kapcsolatban a la­pok­­azt is írták, hogy az ebbeli indítványt Temes­megye­­ legközelebbi közgyűlésén gróf Wora­­ciczky­ János országgyűlési képviselő fogja meg­tenni. Woracziczky most kijelentette, hogy ő ugyan a tervhez, amennyiben az a megye közönségének csakugyan óhaja volna, csatlakozik, de semmi­esetre­­sem fog az ez irányban való indítványnyal előállani. 1

Next