Világ, 1912. március (3. évfolyam, 52-78. szám)
1912-03-01 / 52. szám
r«,----r~ ? 2 1912. március11 , VILÁG beteg komolyságot, amelylvel a közügyeket intézték, a közigazgatást irányították, a törvényhozás tanácskozásait vezették, egyszerre a léhaság, tudatlanság és nyegleség váltaná föl ? És mi, ha most egyszerre a tiszta és szabad választások, az önzetlen megfontolások szülte pártfoglalások helyett, a csendőrszurony, a pálinka, a szolgabirói erőszak és parlamenti panamák lennének a magyar politikai élet irányító motívumai ? Valóban igaza van Andrássy Gyulának! Azt az erkölcsileg eléggé nem is értékelhető, nagyszerű állapotot, melyben eddig éldegéltünk s amelyben mindenki olyan nagyon szabadon foglalhatott állást véleménye mellett, fenn kell tartanunk. Gróf Tisza István körül ne legyenek se kasznárok, sem ügyvédek, sem egyéb olyan férfiak, akik csak azért irtóznak a demokratikus választói jogtól, mert gazdájuk történetesen egyebet akar és gróf Andrássy Gyula körül se legyen senki, aki azzal a szent áhítattal követi politikájában, amelyet igy szokás kifejezni: egy Andrássyval mindig hasznos dolog együtt menni. Ha igy érti a szabad elhatározás szabadságának védelmét gróf Andrássy Gyula, akkor hát rendben van. Akkor elismerjük, hogy komoly szándéka a politikai élet komolyságának és az állásfoglalás szabadságának megvédelmezése. De ez az erkölcsi prédikáció nem őszinte prédikáció. Hiszen maga Andrássy Gyula a vezére volt még nemrég azoknak, akik a kisebbségi terrorizmus erejével akadályozták meg az állásfoglalás szabadságát s ő maga is vezérkedett abban a táborban, amely a maihoz hasonló többséget ugyancsak az obstrukcióval akadályozott meg akaratának érvényesítésében. Hol volt akkor az erkölcsnek az a tiszta vize, melyet most prédikál ? És miért volt indokolt, becsületes és erkölcsös a kisebbségnek terrorizmusa akkor, holott ma nem az? Azért talán, mert akkor a mainál előkelőbb ágyból támadt uraságok vezették? Azért talán, mert csomag kötelez pár sor utasítással, amit ráfirkantott egy darab papírra. Éjszakára nem fogadtuk el a szobát, amit a barátságtalan gazda, fanyar képet vágva, fölajánlott, hanem egy zsupp szalmát kértünk és ott hajtottuk le fejünket színlelt álomra az aeroplán alatt. Csak azt vártuk, hogy ahold kibújjon a felhők mögül. Egy halk füttyentés, aztán csend, mélységes, halálos csend... Végre halk suhogás, suttogás, egy női alak könnyed lépteinek nesze. Idegeim a szétpattanásig meg voltak feszülve. Egész önuralmamat össze kellett szednem, hogy szökevényünket ölembe ne kapjam és el ne raboljam, gyalogszerrel, a legközelebbi faluba. Egyetlen pillantásával ott nyomban megidézett... — Rövidre fogom már, igenis, ezredes úr. Brévier-vel pontosan megállapítottuk előre tervünk kivitelének minden részletét. Csuklyás köpenyemet ráadtam a bájos hölgyre és odaültettem a hátsó ülésbe, az iránytű mellé. Brévier helyet foglalt a kormánykerék mellett, mire megindítottam a motort. Abban egyeztünk meg, hogy Brévier La Londe mellett fog kiszállni, azon a homokos térségen, mely a sóbányák mellett terül el. S ott bevár engem. «Condor VIII.»-at meglódítom, mire alig húsz méternyi gurulás után elszakad a földtől... Ebben a pillanatban egymásután két lövés dördült el. Bántam is én. «Szerencsés utat!» ordítottam a diadaltól ittasan. Brévier, 45 fokos szög alatt, már hajtotta a gépet a hold felé. De engem négy izmos kéz, torkon és vállon ragadott, megkötözött és begurított, mint valami kaviároghordót, a kastélyba. Ott benn olyan célért folyt, amely a grófok számvetésébe jobban beleillett? Vagy végül talán azért, mert akkor az a parlament az odakünn élő többség igazi akaratát jobban kifejezte, mint ez a mai? Hiszen emlékezzék vissza gróf Andrássy Gyula, hogy nem volt olyan nap, olyan óra, amelyben ne hangoztatták volna, hogy az akkori többség nem fejezi ki a nemzet akaratát s hogy amit gróf Tisza István és elődei akartak, azt csak Bécsben akarják, de az ország népe nem. Hol volt akkor az az erkölcsi szempont, amely most a világ irányítását arrogálja magának és hol a nagyszerű elmélet, amely most azt magyarázza, hogy a mai törvényhozás éppen olyan teljes jogú, mint lesz az „úgynevezett“ népparlament. Legyünk igazságosak és valljuk be, hogy az akkori harcok eredményeképpen bekövetkezett választás, egy irtózatos terror hatása és egy páratlan nacionalista izgatás következtében, csakugyan többségre emelte az obstrukció pártját. De vájjon nem volt-e meglepetés ez a választás? És kizártnak tartja-e gróf Andrássy Gyula, hogy az általános választói jog kérdésében a politikai állásfoglalás szabadsága mellett megnyilatkozó nemzet nem adna-e többséget annak a Justhpártnak, amely ma nemcsak lényegileg ugyanazon nemzeti kérdésben csinálja az obstrukciót, mint amelyben azt Andrássy csinálta, de amely ezenfelül még a demokratikus politika alapvető kérdését is ezzel az obstrukcióval akarja kiverekedni ? Erkölcsi szempontokról beszélhet-e komolyan az, aki a többségi véleményt letörette a kisebbség terrorizmusával olyankor, amikor a vele szemben álló többség erkölcsileg kevésbbé súlyos megítélés alá eső eszközök útján jutott a parlamentbe, mint ez a mai, amelynek születése közben hallottuk az arany csengését és elfintorítottuk orrunkat a kiömlő pálinka bűzétől. Erkölcsi szempontokról prédikálhat-e komolyan az, aki a parlamenti többség a kozák levétette rólam a kötelet és szárazon csak ennyit mondott: «Amíg a hölgyemet vissza nem kapom, tuszul nálam marad.» S fölvitetett a terraszra, a kerek toronyba, akaratát szentnek hirdeti ugyanakkor, amikor a nemzet többségének megnyilatkozását veszedelemnek tartja és aki csak azért hirdeti most szentnek a többségi elvet, mert lefelé a kisebbség akaratának feltétlen érvényesüléséhez ragaszkodik. Mi szegény demokraták, akik a finom és előkelő erkölcsökről mit sem tudunk, ebben a kérdésben csak egy erkölcsi szempontot ismerünk. És ez az, hogy aki híve a többségi akaratnak és aki becsületesen tiszteli a véleményszabadságot, annak tisztelnie kell ezt az akaratot és ezt a szabadságot a parlamenten kívül is. Andrássy Gyula minden taktikai és minden erkölcsi érve megdől azon, hogy más szempontok szerint értékeli a többségi elvet a parlamentben és mások szerint a választó nemzet tömegeiben. Fent erkölcstelennek tartja az erőszakot. Lent nemzetfentartó erőnek. Fent utálja a terrort, lent olyan fontosnak tartja, hogy nélküle — úgymond — Magyarország volt, de nem lesz. Fent a vélemények szabadságát védi. Lent fönn akarja tartani a szuronyok befolyását. Ez az a politikai gondolkodás, amely „a középkor felé vezet, amelyet reakciónak nevezünk“. És tiltakozzék bár ellene Andrássy Gyula még olyan hévvel, ez az, amely joggal kelti föl a gyanút, hogy mostani elméletei egyenesen a választói jog ellenes törekvéseiből támadtak. Végül még egyet. Andrássy Gyula azzal is érvel az obstrukció ellen, hogy nem akar alkalmat adni a királynak arra, hogy katonai érdekből erőszakosan nyúljon bele egy tisztán belügyi kérdésbe. Elismerjük, hogy ez alkotmányos aggodalom. Sőt, hogy a hazafi aggodalma. De az alkotmányszerető és hazafias grófnak végtelenül egyszerű módja van e szörnyű veszély megelőzésére. Azzal a nagy befolyással, amelylyel bír és amelylyel most útját állja a demokratikus törekvéseknek, álljon melléjük. Megjósolhatjuk neki: a király nem fog beleavatkozni a belügyekbe. — ... ... Ne is kérdezze, ezredes úr! Egy hétig, örökkévalóságnak tetsző teljes egy hétig voltam abba a tömlöcbe bezárva... Közel voltam ahhoz, hogy megőrülök! Többet mondok, félig meg is őrültem. S éppen ez volt a szerencsém. Az őrültek ereje és vakmerősége tudvalevőleg minden képzeletet felülmúl. Egy este, mikor a muzsikák fölhozták a szobámba ebédemet, az ajtó előtt találtak, egy zsámolylyal fölfegyverkezve, amelyet parittyaként megforgattam és lesújtottam a koponyájukra irtózatos erővel. Kiboxoltam őket, knocked out, mint az ökölbajnokok mondják. Félholtan terültek el a padlón. A lépcső alján ugyancsak kemény viadal várt rám. Frenetikus dühvel vetettem rá magamat az orosz Góliátra, letepertem s mire föltápászkodott, kiugrottam a veszettül magas földszint ablakán... Csak az egyenruhám repedezett meg és a homlokomat verte ki egy pár daganat. Egyéb bajom nem történt... — Ezredes úr egyre csak sürget, hogy ne szaporítsam a szót, de hát, tessék elhinni, nem mondhattam el kevesebb szóval ezt a rendkívüli és bonyodalmas történetet. A bősz kozák karmaiból sikerült kiszabadulnom és most itt vagyok. Most már csak az nyugtálam mit, hogyan fog rendelkezni velem, ezredes úr, meg az, hogy mi történt Brévier-vel és... kocsién mg, ezredes úr, hogy bátorvagyok ez iránt érdeklődni... a szép fogolylyal, akit megszöktettünk... — No hát, Lefeux, én mindezekre meg fogok felelni. Mindenekelőtt tudja meg, hogy ön egy csacsi, egy gyámoltalan fráter, egy ügyetlen fajankó és hogy a kozáknak igaza volt, nem érdemelt egyebet, mint hogy, túszul ott marasztalja... .— Ezredes fér!... — Csitt! Egy szót is! S ha olyan nagyon kiváncsi a története végére, én azt igen röviden el fogom önnek mondani. Brévier, aki, bár egy zsinórral kevesebbje van a hajtókáján, jóval talpraesettebb fickó, mint ön, minden baj nélkül eljutott Cogolinba és küldetéséről igen körülményes, bár kissé fantasztikus jegyzetekben számolt be. Jelentette többek közt azt is, hogy ön egy leszállás alkalmával elment egy kicsit sétálni s mivel nem tért vissza, le kellett mondania arról, hogy önt magával vigye. Azóta egy bájos hölgy követi lépten-nyomon az aviatikus osztályt. Talán mondanom se kell, kinek a kedvéért. Annyi bizonyos, hogy Brévier-t mindenki irigyli és önt mindenki sajnálni fogja. Mindezeknek végső következménye pedig: harmincnapi elzárás Lefeux főhadnagy urnak. Hivatalos indokolás: Lefeux főhadnagy szórakozni ment, ahelyett, hogy teljesítette volna a kapott parancsot. Bizalmas indokolás: Lefeux főhadnagy oly ügyetlen volt, hogy egy nála alacsonyabb rangú tiszt elütött a kezéről egy fölséges zsákmányt. Brévier se viszi el szárazon, de ő csak kétheti szobafogságot kap. Ami pedig a kisasszonyt illeti... In... dúlj! ........ "in«/- "Péntek