Világ, 1912. március (3. évfolyam, 52-78. szám)

1912-03-10 / 60. szám

Vasárnap Minthogy a hőmérséklet most már napról-napra sülyedt és különösen kutyáink szenvedtek sokat a hidegtől, visszatértünk hókunyhóinkhoz. Október 20-án Újból megkezdtük a menete­lést a déli sark felé. Az expedíció, most már csak 5 emberből, 4 szánból,­ 52 kutyából és négy hó­napra való készletekből áll. November 17-én elértük a 85 szélességi fokot, ahol a főraktárt berendeztük. A vidék, amely most elénk tárult, teljesen áthatol­hatatlannak lát­szott. ‘’Hegyhátakat kellett megmásznunk, amelyek 10.000 lábnyi magasságig emelkedtek és déli irányban a még magasabbnak látszottak. Kénytele­nek voltunk nagy kerülőket tenni, hogy a széles szakadékokat megkerüljük, amelyek részben hóval voltak megtelve. December 1-én jégmezőn keltünk át, a­melyben számos lyuk tátongott. A hó úgy futott a jégmezőn, mint a jégtáblák a vizen. Lábaink alatt a talaj visszhangzott lépéseink alatt A be­fagyott területen a menetelés rendkívül nehéz volt. A jég be is szakadt és előbb egyik embe­rünk, azután néhány kutyánk zuhant alá. Sí­talpainkat ezen a vidéken nem használhattuk. A legjobban beváltak a külön berendezett jégszín­­kók. Ezt a földet az­­Ördög tánctermé”-nek ne­veztük el. December 2-án 87 fok 40 percnyi szé­lesség alatt elértük a legnagyobb magasságot, a­mely 10.750 lábnyira fekszik a tenger színe fölött. December 8-án megállapítottuk, hogy 83 fok 16 déli szélesség alatt vagyunk. Előttünk tel­jesen sima terület feküdt. December 13-án eljutottunk 89 fok 45 déli szélesség álá, tehát a következő napon el kellett érnünk a déli sarkot. December 14-én könnyű délkeleti szellő fújt és­­23 fok volt a hőmérséklet. Délután 3 órakor megálltunk, minthogy számításunk szerint ekkor jutottunk el célunkhoz. Azon a helyen, ahol állottunk, kitűztem a se­lyemből készült norvég zászlót és a borzasztó messze terjedő vidéket, a­melyen a déli sark fekszik, elnevez­tem VII. Haakon király földjének. A vidék beláthatatlan messzeségbe terjedő, lapos, egyhangú terület. A délután folyamán 8 kilométe­res körben bejártuk a vidéket. A következő napon délután 6 órától reggel 7 óráig megfigyeléseket végeztünk. A­ visszautazást december 17-én kezdtük meg. Az idő rendkívül kedvező volt, úgy, hogy már január havában jó egészségben, két szánkóval és 11 kutyával elérhettük a téli szállásunkat. Az expedíció legfontosabb eredményei a déli sark elérésén kívül a Ross-hegyhát kiterjedésének és jellegének meghatározása, összeköttetés fölfede­­zése déli Viktória-föld és valószínűleg Edvárd király-föld között és egy hatalmas hegylánc foly­tatása, amely valószínűleg antarktikus szárazföl­dön végighúzódik. A hegyeket Maud királyné­­hegységnek neveztük el. Expedíciónk hajója, a «Fram», január 9 én érkezett a Walfish-öbölbe. Január 30-án elhagy­tuk az öblöt Utunk, most igen nehézséges volt a rossz szélviszonyok miatt. Az expedíció összes rész­vevői jól érzik magukat, 50,000 koro­nát, akkor nem szervezhette volna meg expedícióját a déli sarkra. A nor­vég sarkutazók megegyeznek abban a véle­ményben, hogy Amundsen főképp annak a körülménynek köszönheti sikerét, hogy megfelelő számú trainirozott esz­kimókutyája volt. Érdekes Amundsen jelentésének az a része, amelyből kiderül, hogy a hő- és jégmezőkön naponta átlag csak 25 kilométerrel jutott előbbre, mert ebből nyilvánvaló, hogy Peary nem juthatott el az északi sarkra, mert azt állítja, hogy naponta legalább 50 kilométert tett meg. Krisetiáusa, március 9. (Saját tudósí­tónk­tól.) A «Fram» legközelebb San­ Franciscóba fog indulni, mert Amundsen fölolvasó-körutat tart. Az észak­sarki expedíció 1919-ben fog elindulni. Scott és Amundsen London, március 9. Több felől kétség merült föl arra nézve, hogy Scott kapitány egyáltalán volt-e a déli sarkon? Shakleton hadnagynak és más sarkkutatóknak azonban az a véleményük, hogy Scott elérte a sarkot és Amundsen vele a balainesi öbölben találkozott. A Scott-féle expedíció kapitánya Új-Zeelandban maradt. Scottról azt hiszik, hogy visszatért a sarkvidékre, hogy tudományos munkálatait ki­egészítse. Kh­isztiánia, március 9. Az egyetem, a városi tanács és nagyszámú egyesület gratuláló, táviratokat küldtek Amundsennek. Hakon király több idegen fe­jedelemtől üdvözlő távirat­okat kapott. Amundsen sikere Krisztiánig, március 9. (Saját tudósítónktól.) A kormány A storthing elé törvényjavaslatot fog terjesz­teni, amelyben jelentékeny összeget szavaz­tat meg, hogy Amundsen megvalósíthassa további terveit és fölkutathassa az északi sarkot. Amundsen ugyanis egé­szen szegény ember és ha kölzöskép­­pen nem kapott volna egy norvég­­polgártól Petőfi legelső verse Budapest, március 9. Pénteki számunkban hírt adtunk arról, hogy a Nemzeti Múzeum megvette Jókai Mórnak ösz­­szes ingóságait. A Petőfi-házban­­Jókai-szobát ren­deztek be a legnagyobb elbeszélő bútoraiból, em­lékeiből és trófeáiból. A képek a Képzőművészeti Múzeumba kerültek, iratait és leveleit pedig a Nemzeti Múzeum rendezi, hogy becses adatokat szolgáltasson a kései történelem, irodalomtörténet és memoárirodalom számára. Ez mindenesetre a hagyaték legértékesebb része. Az a 1536 levél és feljegyzés, amelyet 31.591 koronáért vásárolt meg az állam és amely meg­becsülhetetlenül értékes dokumentumai a múlt szá­zad történetének, csupa érdekes intimitás, kortör­téneti tanúságtétel, amelyeket Sebestyén Gyula kiválóan gondos és tudományos munkálkodással ren­dez a jövő számára. E levelek ugyanis a jelen­ben hozzáférhetetlenek. Annyi közöttük a szemé­lyes vonatkozású, a még aktuális jelentőségű, hogy ezeket a politika és irodalom még élő sze­replőire való tekintettel, de még a nagy író ke­gyelete érdekében is helyes, ha ma még a köz­­forgalomnak át nem adnak. Levelezés Deák Ferenccel Tisza Kánaán­nal, Ghyczyvel, Széll Kálmánnal, Wekerlé­­vel, Csernátonyval, az idősebb és ifjabb An­­d­r­á­s­s­y Gyu­lval,­ Zichy Nándorral, annyira be­­­­vágnak a politikába, annyi titktól — gyakran kom­promittáló — adatot tartalmaznak a poli­tka alig letűnt, vagy még ma is szereplő vezetőiről, hogy azoknak titokbantartása egyenesen közérdek. Még több ok szól ama levelek diszkréciója mellett, amelyeket Stefánia főhercegnő, József főherceg és főként az a tizenhat levél, amelyet Rudolf főherceg intézett gyakran meglepően za­matos magyar nyelven, gyakran még meglepőbb germanizmusokba zökkenve Jókaihoz. Információ­kat kért és adott ezekben a mi erősen hazafias ér­zésű trónörökösünk a politika szereplőiről, a poli­tika eseményeiről és minden levélben megkapóan meleg őszinteséggel írt legintimebb családi ügyei­ről, így főként Stefániáról. E levelek tehát hivatalos titkot képeznek. Nem­sokára hozzáférhetők lesznek azonban a személyi vonatkozásoktól ment levél, amelyek Aranytól, Petőfitől, Vö­ni­s­ma­r­tytól, Zichy Mi­hálytól, Gyulai Páltól, Munkácsytól, Vajda Jánostól és külföldi íróktól származnak. A legbecsesebb ezek között minden bizony­nyal az, hogy e levelek közt feltalálható a Petőfi Sándor legelső, ismeretlen verse, amelyet tizenhá­rom éves korában irt és a legelső két levele. Eme óriási becsű relikviákat, miként egy le­vélből kiderül,­Sárkány János ev. lelkész aján­dékozta Jókainak Szarvasról 1894. május 29-én kel­tezett levelében. E verset 1837. január 13-án küldötte Petőfi Sárkány Jánosnak, akivel az volt tréfás megálla­podásuk, — miként ugyancsak levelezésükből álla­pítható meg, — hogy minden levelükhöz pajkos és személyes élű versikét mellékeltek. A verset tehát tizenötéves korá­ban írta Petőfi és így összes eddig is­mert költeményei között legelső. Nem valami hires vers, de minden bizonynyal értékes és kedves emléke a legnagyobb lírikus szárnya­­bontásának. íme tehát: : A magáról sokat gondoló Halld fiam, a minap is, mondád, hogy Nelly a’ kislány Vér szemeket vett rád, azt hazudád,­­nem igaz. Endre ötsédért néz hamisan te reád, de nem érted. .. Pisloga­t­­sak rád, szive nem éreze úgy. Irodalomtörténeti becse izgat, hogy átadjam, minden tartalmi érdektelenség­ mellett is, a Petőfi két legkorábbi levelét. Az elsőt 1835-ben írta, tehát, alig tizenhárom­éves korában, így hangzik:­­ Kedves barátom! Nagyon örülök, hogy rólam is megemlé­­­­keztél, s’ mivel írtad Száminak, hogy én is írjak, tehát nem akarom kérésed meg vetni.­­Már hamarább is írtam volna, de az oskolai kötelességem sok. Jungmanné üzeni a’ Feke­tének, hogy Husvétkor látogassa meg őtet. Mi nálunk már kevés hó vagyon. Baross Sándor árulkodóról tudósitlak, mely már engem is Professor Uraknál be­vádolt, hogy még jól Decimálni sem tud, s’ ha vatsora közelget, nagy nehezen várakozik, annak okáért Koch Adám­nak hívjuk, azon levelet, melyet néked kül­dött, nem ő, hanem Professor Ur tsinálta... Aszód, 1835 eszt. 23. Jan. hiv barátod Petrov­its Sándor. A másik levél, amely 1837. január 13-ról szó, és amelyet tizenötéves­ korában irt, igy hangzik: Kedves Barátom! Ámbár az időm nem engedi, hogy még több levelet írjak, ámbár sokat is veszeked­tünk és haragudtunk, mégsem mulaszthatom el, hogy neked ne írjak. Van közepette cukor! Három újonc vagyon most velem. Bará­tom, el ne felejts bátyáddal írni, de vers is legyen benne. Vagyok­­ : '­­ írtam jan. 13. 1837. hiv barátod Petrovics Sándor Ezek a levelek. Pia már itt tartunk, még egy levél kínálkozik kifelé, ha nem is vág ide. Robinson Isebel amerikai írónő — az ame­rikaiak Beniczkyné Bajza Lenkéje írta. Két kedves emlék közt bukkantam rá. Az egyik levél, amely­ben a bécsi angol követség egy elolvashatatlan nevű attaséjának felesége köszöni meg fellengősen meleg levélben Jókainak azokat az élvezeteket, amelyeket művei okoztak és írja, hogy kis gyer­mekei mellé magyar bonnet fogadott, csakhogy a kis angliusok eredetiben élvezhessék Jókait. A másik a párisi negyven halhatatlan ama bankett­jének menü-kártyája, amelyre a párisi kiállítás al­kalmával ottjárt Jókai tiszteletére rendezett lako­mán ráírta nevét a negyven halhatatlan. Robinson Isebel megtanult magyarul, csak­hogy Jókai fordította. E levél első, rettenetes ma­gyarsággal irt végtelenül bájos levele az írónőnek,­­így hangzik: Jókai Maurus úr!. Nekem mondtak, hogy vennének fordí­tás, melyet én irok könyvről tietek. Tanultam is meg tanulok is a magyar nyelven, olvas­nom könyvek tietek Magyarul és fordítom. Remelem, hogy ti helyeseljetek. Vagyok tietek Isebel S. Robinson. N. B. Mondjatok igen! Mennyi poézis, mennyi emlék, mennyi iroda­lom, mennyi történelem és a magyar géniusz, mi­csoda diadala e foszladozó, avas, dohszagú pa­pirosok közt. Talán érdemes velük foglalkozni fe­lületesen és, odavetőlegesen is egy percig." Pihenő­képpen a nagy magyar diadalok: valamelyik ma-» gyár­tó külföldi klasszis­ dicsősége és a ferenc­városi derék fiúk győzelme között. K. A ~V I L Á , 1912. március 10. 7

Next