Világ, 1913. szeptember (4. évfolyam, 207-231. szám)
1913-09-02 / 207. szám
i Szerkesztőség VT., Gyar-utca 4. sz. Hirdetések felvétetnek Budapestem A Telefon 50-00, a felelős szerkesztőe: VILÁG kiadóhivatalában, Blockner J. ®h5?- K'cTm‘Vra5af .G^ar'U 13 4 *iLJr Győri és Nagy, Janius) és Társa, Telefon 81-90. Előfizetést arak a JMT rgggf WM Tender Gyula. Leopold 1- ernél magyar korona országatba, Ausztriába Sjfem. Af S2H KBB ^két Ernő, Leohol Zsigmond, Mezei és Bosznia-Hercegoviniba, Egcsa évre HSI Ili AT . I Mf JSlw Antal, Schwarz József, Mossc Ru-28 korona, évre 14 korona negyed- IjPfk §33 f§8 Hel W11 nV fi*? dolf hirdetési irodákban. Bécsben, évre 7 korona, egy hóra 2 korona 4° «k Jr $$$ fcSiB V ^N V^MHF M. Dukes Nachf. Hausenstein és fillér.Németországba, a német biroda- ^BSk JEW MB MB K._________m BRR HJ Vogler, Rudolf Messe, Eduárd '»01««TM negyedévre TOMT ■■ ü B8k. MM Braun, Heinrich Schalek, Bock kviiSír"' C*-y,' ■',L Jül und Herzfeld. - Berlinbent Dr. A »VILÁG* mesje.entk h«.tlo lavctc* Jr. Ellnxcnrcch, Herlin^Wilmcrs« level mindennap ünnepnapok után is. dorf, Hoístinnichc-Strassc 27. sz. IV. évfolyam Budapest, 1913 KEDD szeptember 2. 207»ik szám Az ellenzék visszahurcolása Budapest, szeptember 1. A parlament őszi munkásságának megkezdésétől még hosszú idő választ ugyan el bennünket, még teljesen szünetel a politikai élet, de a kormány tagjai egymásután adják ki a munkaprogrammjukat, amelyet még mindezzel a parlamenttel akarnak elvégeztetni. Anynyi nagy feladatot tűznek maguk elé, olyan gyökeres és messze kiható reformokat akar a kormány a rendelkezésére álló aránylag rövid idő alatt megvalósítani, hogy jogos a feltevés: a mostani, ellenzék nélkül való parlamentet a ki akarja használni s mindent meg akar csinálni, ami különben csak a legnagyobb parlamenti harcok árán volna lehetséges. Éppen azért kissé furcsán hat, mikor Tisza István egyik nyilatkozatot a másik után teszi, melyekkel az ellenzéket a parlament ülésein való részvételre akarja bírni s hogy szerinte vannak még alkotmányos eszközök, amelyekkel az ellenzéket a parlamenti munkában való részvételre fogja kényszeríteni tudni. Valószínű, hogy arra a régebbi tervére gondol, mely a mandátumától fosztaná meg a sztrájkoló képviselőket, de meglehet, hogy geszti magányában, vagy a stájer Alpok közt, ahol most üdül, egy nagy revelációnak volt részese s valami uj ihlet szállta meg. De minden körülmények közt kissé komikusan hat, hogy Tisza, aki részint való okokból, részint hamis ürügyek alatt az ellenzéket erőhatalommal távolította el a parlamentből, csakhogy mindazt, amit törvény erejére akar emelni, akadály és ellenállás nélkül törvényerőre is emelhesse, s aki a házszabályreformot úgy csinálta meg, hogy minden ellenzéki küzdelem már előre is reménytelen és kilátástalan, most ugyanazt az erőhatalmat arra akarja felhasználni, hogy az ellenzéket a parlamenti üléseken való részvételre kényszerítse. Nem akarunk most azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy az ellenzék passzív rezisztenciája jogos-e, vagy sem. Végre is tisztában vagyunk azzal, hogy mellette is, ellene is lehet érveket felhozni. Kétségtelen azonban, hogy Tisza Istvánt egészen más szándék vezeti ebben a kérdésben, mint az alkotmányos és parlamentáris meggyőződés. Az alatt az egy esztendő alatt, amely alatt a munkapárt úgyszólván in camera caritatis alkotott törvényeket, s amely alatt katonaság, rendőrség és csendőrség őrködött a felett, nehogy ellenzéki felszólalás zavarja a parlamenti harmóniát, olyan törvények kerültek bele a törvénytárba, amelyeknek felületessége tarthatatlansága, reakciós törekvése,, sőt sok esetben monstruozitása nemcsak megdöbbentő, hanem egyenesen megbélyegző arra a gondolkodás nélkül való munkára, amelyet a munkapárt Tisza István szuggesztív erejének hatása alatt végzett. Nem volt még esztendő a magyar parlament történetében, hogy a törvénytár annyira megbővült volna, mint egy év alatt, s Tisza és pártja kéjelegtek abban a gyönyörűségben, amelyet a szorgalom s a munka adhatnak az embernek. De mikor a törvények életbe is léptek, mikor egymás után derült ki róluk, hogy végrehajthatatlanok, hogy ellentmondó rendszabályokkal vannak telve, hogy a jogbiztonságot, a vagyonbiztonságot, a személyes szabadságot veszélyeztetik, hogy a hatósági önkénynek tág teret nyitnak, anélkül, hogy ezzel az állam érdekét szolgálnák, s hogy minél tovább maradnak hatályban, annál népszerűtlenebbé teszik a kormányt is, a pártját is. Tisza tudatára ébredt annak, hogy nagyon is nagy felelősséget vállalt magára, s hogy amiből dicsőséget akart meríteni, abból reá lassanként csak az ódium hárul. Ekkor az ellenzékre gondolt, ekkor kezdte átlátni, hogy az ellenzék nélkül való törvénygyártás mégsem az az ideális állapot, mint gondolta, mert az ellenzék nem tudja megakadályozni a törvényeket, s a felelősség egy részét mégis viselné azokért. Ekkor határozta el, hogy az ellenzéket a parlamenti munkában való részvételre kényszeríti. Sőt még ez sem kell neki. Arra, hogy az ellenzéket meghallgassa, hogy kifogásait mérlegelés alá vegye, hogy aggályait eloszlassa, nem gondol, hisz a parlamenti házszabályok még arra is módot adnak, hogy a szót belefojtsák az Multi írta: Helle Pál Csendesen ültek a kis zugban és nem volt semmi dolguk. Egész nap semmi dolguk. Az ember a konyhában járt ki pipázni, nehogy a csipkefüggönyöket befüstölje, az asszony peg a hálószobában becézgette a majmát, mert hogy a nagy füst miatt nem tarthatta a konyhában. Az előszobában hideg volt, az ebédlőben a vendégek teletömték édességgel, elrontották a gyomrát, szóval nem maradt egyéb, mint a hálószoba. Ezt nem is hívták másként, csak úgy: „Muki szobája“. Volt benne két ágy, két nachtkasztli, egy ruha- és egy fehérneműszekrény és egy kis tükörasztalka, minden politúros és egyszerű. A szoba dísze a Muki sátra volt. Szép, nagy aranyozott ketrec volt ez a sátor, a modern igényeknek megfelelő komforttal berendezve. Ott állott a két ágy között, úgy hogy az asszony és az ember úgyszólván sohasem láthatták egymást fektéikben. Mindig csak a Mukit láthatták, a Mukit, amikor alszik, amikor ébred, amikor mogyorót rág, amikor vigyorog, ásít, duzzog, mert a Muki szobája tényleg a Mukijé volt, itt tényleg ő volt az ur, az ur volt a szolgája, az asszony a szobalánya. Ha Hajagos úr néha rosszul feküdt és álmában ennélfogva — ami a nyugdíjasoknál különösen gyakori — hangosan kezdett gondolkozni, az asszony felrázta: — Ne hortyogj, te, felkelted a Mukit! Hajagos ilyenkor azzal vigasztalódott, hogy az asszony akkor is fel szokta kelteni, amikor nem ő, hanem a Muki hortyogott, ami az ilyen koros majmoknál nem is ritkaság. Az asszony ilyenkor nagyon gyengéd és kedves volt: — Hallgasd-e, milyen édesen álmodik! ” Hajagos úr ilyenkor kötelességtudóan mosolygott, a kezét tölcsérbe formálva, odaszorította a füléhez, mintha hallgatná az égi hangokat és aludt tovább. Nyugdíjaztatásának tizedik évében azonban furcsa érzések kezdték bántani Hajagos urat. Maga sem tudta, hogy mi történt vele, de tényleg gondolkozni kezdett. Negyven évig volt államhivatalnok és soha az ilyesmivel baja nem volt és lám, rövid tíz esztendő elegendőnek bizonyult, hogy az ilyesmi is megessék vele. Gondolkozott és nem tudott szabadulni a gondolataitól. Valamelyik este történt, miután az aszszony felrázta és nem tudott többé elaludni. Az jutott az eszébe, hogy mért nem a Mukit kelti fel egyszer az asszony, amikor ő hortyog és miért nem a Mukinak mondja egyszer oly gyengéden és kedvesen: — Hallgasd csak Muki, mily édesen álmodik az uram ? Hajagos úr negyven évig a legsürgősebb ilamiratok fölött is a legangyalibb nyugalommal tudott elaludni, de most — ez volt életében az első eset, — le sem tudta hunyni a szemét. Most egyszerre eszébe jutott, hogy, hiába, alkonyodik és egy szép napon vége lesz ennek a kényelmes életnek is, egy szép éjszaka hiába fogja őt keltegetni az asszony, hogy hallgassa a Muki hortyogását, mert ő már azt se fogja hallani, ő nem fog felkelni, nem fog felkelni soha többé, ő aludni fog, buta grimaszokat fog vágni az asszonyra, aki akkor már özvegy lesz, ha nem is tudja, ő pedig szép, nyugodt halott lesz, amilyenek csak a nyugdíjas államhivatalnokok tudnak lenni. Most egyszerre érezte — ezt csak az élet elején és a végén érzi igazán az ember, — hogy neki még szüksége lenne szeretetre és gyengédségre, amikben ^pedig semmi, de semmi része sincsen^ A Muki és az asszony most szelíd harmóniában hortyogtak, olyan békésegyüttesben, mint akiknek a lelkük ölelkezik, akiknek a szívük csókolódzik. Haragos felsóhajtott: — Ez a Muki, ez az oka mindennek! Egy kicsit haragosan, fájdalmasan nézett az aranyos ketrecben kéjesen alvó majomra, a gondosan megvetett vackára, a szegletben csillogó friss vízre, a pislákoló mécsesre és nem minden keserűség nélkül gondolt arra, hogy ő évek óta hiába vágyódik egy új drótmatrac után, hogy neki álmatlanul és sötétbenkell hemperegni és, hogy az éjjeli szekrényére ismét elfelejtették odatenni a pohár vizet. — Talán, ha a Muki meghalna, — gondolta magában — még minden jóra fordulhatna. De aztán eszébe jutott, hogy a Muki sokkal fiatalabb nála, hogy ő előbb fog meghalni, mint a Muki és hogy itt csak egy segítene, ha méreggel vagy valahogyan eltenné láb alól, félretolná az útjából. Ezt a gondolatot azonban hamar elhessegette magától, haragudott is, hogy ilyen borzalmak jutnak az eszébe, neki, aki életében senkinek sem ártott, még a barátainak sem. — Szegény Muki, — mondta magában és felkönyökölve nézte sokáig a szuszogva, csendesen alvó majmot. Aztán lassan visszadőlt a párnáia, lehunyta a szemét és megpróbált aludni. Hogy