Világ, 1913. október (4. évfolyam, 232-258. szám)
1913-10-01 / 232. szám
Szerkesztőség VI., Gyár-utca 4. ss. Telefon 58-00, a felelős szerkesztőéi M-58. Kiadóhivatal VI. Gyári utca 4 Telefon 31-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba, Ausztriába és Bosznia-Hercegovinába. Egész évre 28 korona, félévre 14 korona, negyede évre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 fillér. Németországba, a német cf.- 'dalom államainak területére négy.' 'évre 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. -Vv fid. A »VILÁG« megjelenik hétfő kivételévé mindennap, ünnepnapok után is.VILÁG Hirdetések felvétetnek Budapesten A VILÁG kiadóhivatalában, Blechner J., Győri és Nagy, Janrus és Társa, Jeuerer Gyula, Leopold Testvérek, Mezei Antal, Schwarz József, Mosse Rudolf hirdetési irodákban. — Bécsben : M. Dukes Nachf., Hausenstein és Vogler, Rudolf Mosse, Eduard Braun, Heinrich Seharek, Bock und Herzfeld. — Berlinben: Dr Jr. Erlmenreich, Berlín*Wilmersdorf, Holstinßiche Strasse 27. sz. IV. évfolyam Budapest, 1913 SZERDA október 1. 232-ik szám Békegalambok Budapest, szeptember 30. A józan ész és az ország legvitálisabb érdekei egyaránt azt parancsolnák, hogy végre rend legyen s hogy a nemzet egész ereje, a parlamenti pártok egész energiája egyesíttessék a regeneráció nagy munkájára s azoknak a nagy politikai, társadalmi és gazdasági reformoknak végrehajtására amelyek nélkül az országnak tönkre kell mennie. Ez olyan cél, amelyért a legmesszebbmenő személyes áldozatokat is, ha azokra szükség van, meg kellene hozni s ha csak személyes antagonizmus élesíti ki a helyzetet, önként vissza kellene vonulniok azoknak, akik a megbékélésnek útjában állanak. Azok, akik a mostani parlamenti viszonyokat némi elégtétellel szemlélik, az ellenzék duzzogását és a parlamentből való távolmaradását is parlamenti rendnek tartják, ahhoz az állapothoz viszonyítva, mikor minden kérdésben számolni kellett az ellenzék elveivel, követelésével, parlamenti erőviszonyaival, harcmodorával s mikor a gyárilag készült javaslatok nem kapták meg olyan simán, olyan ellenkezés nélkül a parlamenti szankciót, mint manapság. De nem ez a parlamenti rend s nem ez az, ami a parlamentarizmust még ma is a legjobb kormányformává teszi. Az a parlamenti többség, amely indokolatlanul szűkkeblű házszabályokkal, klotikrrel és külön fegyveres őrséggel veszi magát körül, a saját munkájának értékét devalválja. Mert azt még el lehetne hitetni, hogy egy-két ember, legfeljebb egy kis turbulens csoport, erőszakos, sőt tán forradalmi eszközzel akadályozza a parlament működését, de azt, hogy egy százötven főből álló ellenzék harca, ha az szélsőségekbe téved is, teljesen rosszhiszemű és államellenes volna, mint ahogy azt a kormány, rendszabályainak igazolásául, el akarja hitetni, képtelenség. Olyan parlament még nem volt soha és sehol, amelyben kizárólag a többség volna a nemzeti érdekek megtestesítője s az ellenzék minden rossznak és a nemzetre nézve minden veszedelmes törekvésnek gyűjtő csatornája s a magyar kormány sem tudja ezt elhitetni az ellenzékről. Márpedig ebben az esetben minden olyan rendszabály, mely az ellenzéki törekvések érvényesülése elé erőszakos akadályokat emel, amely az ellenzék számára mintegy politikai és etikai lehetetlenséggé teszi, hogy a parlamenti munkában részt vegyen, azt a gyanút kelti, hogy magának,a kormánynak törekvései nem olyanok,melyek kibírnák egy nagy parlamenti küzdelem tisztító tüzét. Éppen azért, ha az ellenzéknek nem is szabad ridegen elzárkóznia az elől, hogy a parlamenti és politikai rend ismét helyreállítható legyen, mégis elsősorban a kormánynak kötelessége a kezdeményező lépéseket megtenni, sőt egyenesen a kormánynak áll érdekében, hogy a tranzakciók és az engedékenység terére lépjen, mert a kormány az, amely ma már jogtalan állásponton van. Ami történt, most már nem akarjuk feszegetni; nem akarjuk azt vitatni, hogy szükség volt-e mindazokra a rendszabályokra, melyeket a kormány alkalmazott; a mi szemünkben ma csak az a fontos, hogy azokra ma már szükség nincs s azoknak fenntartása töltő a célon, többet árt, mint használ s az azokhoz való merev és görcsös ragaszkodás a kormány gyengeségének dokumentuma. Azért nemcsak oktalannak, hanem bűnnek tartjuk, ha a kormány egyenesen kérkedik azzal, hogy nem folytat béketárgyalásokat. Az ő hiúságát talán legyőzi ez, talán a pártjának önbizalmát is emeli, de kétségtelen, hogy az országnak nem használ, mert egy dezolúcióban levő államszervezet képét nyújtja a világnak. A teljes, a nyílt abszolutizmus nem volna olyan ártalmas az ország tekintélyére, mint a mai állapot. Oroszországgal mindenki tisztában van, s tisztában van azzal, hogy a duma csak tanácskozó, de nem határozó testület s hogy végső eredményben mindig az történik, amit a cár akar . A legnehezebb teher írta: Tímár Szaniszló Alice gyermekkorában hallotta a történetet a szegény és gazdag ember zsákjáról. A szegény ember forró nyári napon, vállán zsákot cipelve bandukolt az országúton. Szorongó szívvel gondolt éppen keserves sorsára, amikor szembe jött vele egy ember, aki szintén zsákot vitt a hátán. — Mi van a zsákodban, barátom? — kérdezte az újonnan érkezett. — Rongy, rongy. Csupa rongy, barátom. Hát a tiedben mi van? — Arany. Csupa szinarany — felelt amaz —, óh, milyen súlyos teher! — Súlyos teher az arany? . . . Hahaha! ■— kacagott a szegény ember. — Mit röhögsz, bolond? — rivalt rá a gazdag — nem könnyebb-e rongyokat vinni, mint nehéz aranyat cipelni? — Attól függ, kinek az aranyáról van szó. Ha az enyém volna, könnyen vinném. — Gondolod? . . . Tudod mit? Cseréljünk zsákot. — Tréfálsz, ember. — Görbüljek meg, ha tréfálok. Itt a zsákom. Add ide a tiedet. A csere megtörtént. A gazdag vígan fütyörészve ment tovább. A szegény előbb felbontotta a zsákot s megnézte, mi van benne. Csakugyan: tele volt fénylő aranynyal. Hamar összekötötte megint, nehogy valaki meglássa és megirigyelje a kincset. Azután a vállára vette.’ Mindjárt kezdetben megállapította, hogy súlyra csakugyan nehezebb. Egy-két óráig vitte, amikor érezte, hogy a teher töri a vállát. Átvette a másikra. Azt is törte. — Sebaj, — gondolta — de nem vagyok-e már gazdag? Messze, az országúton két ember körvonalát látta. Gyorsan egy bokor mögött húzódott meg, félvén, hogy kirabolják. Ott feküdt lassan, szívdobogva, elrejtőzve, halálos félelemtől rázatva. Csak akkor bújt elő, amikor azok távol voltak. Ettől fogva mindig rejtekhelyre menekült, ha látott valakit. Rémképek ijesztgettek, álom nem jött a szemére. Senkit sem mert megszólítani, mert mindenkiben rablót vagy gyilkost látott. Megéhezett. Ételt nem mert vásárolni, nehogy valaki kincseit meglássa. Koldulni nem akart, mert az nem lett volna méltó gazdaghoz. Egyre nyomorultabbá vált s kétségbeesése nőttön nőtt. Mindkét válláról csörgött a vér, annyira törte a súlyos teher. Ekkor egy másik országúton találkozott megint azzal, akivel zsákot cserélt. — Megfogtalak, fickó!— kiáltott rá. — Add vissza rongyaimat, vedd vissza az aranyaidat! — Miért? — kérdezte amaz. — Most már tudom, hogy nehéz teher az arany és könnyebb a rongy. Valamenynyien terhet viselünk az élet országútján s mindenki azt hiszi, az ő terhe a legsúlyosabb. Csak akkor látjuk a különbséget, amikor más teherrel cseréljük föl, melyről gondoltuk, hogy könnyebb viselni. Add ide azt, ami az enyém volt; vedd a tiédet. — Nem adom — kiáltottamat. •— Akkor veszem erőszakkal És ott az országúton bírókra keltek. Tépték, rúgták, marták egymást; hemperegtek az út homokjában s tanúja volt e különös viaskodásnak a napsugárban úszó, ragyogó égboltozat, aminthogy tanúja az örökkévalóság annak a folyton dúló, soha véget nem érő harcnak, amely az emberek közt folyik, amióta rongy és arany van a világon . . . * Oh, Alisz! Miért is hallottad valamikor ez a regét, nem tudom, dajkádtól-e vagy édesanyádtól, vagy mástól? S ha hallottad, miért nem tépted ki emlékedből, hogy sohase jusson ismét eszedbe? . . . Mert Alice gazdag volt. Sok milliót érő vagyona volt. De a kincsei nem a vállát törték, hanem a lelkét. Azt a történetet a szegény és gazdag ember zsákjáról nem tudta elfelejteni. Titkos hangok, amelyeket csak ő hallott, azt mondták neki, hogy mindenki, aki közeledik hozzá, hogy hizelegjen, hódoljon neki, ezt haszonlesésből, a pénzéért teszi. Úgy képzelte, hogy lesben áll mindenki, várván a pillanatot, amikor kirabolhatja. S nem az országutakon leselkedő haramiákra gondolt, sem olyanokra, akik rengeteg erdőkben támadják meg a vándorokat, hanem olyanokra (és számuk nem csekély), akik simára fésülve-borotválva, a legújabb divat szerint öltözködnek, finom modorral állják körül azokat a helyeket, ahol pénz halmozódik föl. S mosolyogva, hízelegve, a társadalom által apróbált illemszabályok szerint, de nem kevesebb vadsággal, mint az országúti rablók, vetik magukat zsákmányukra.