Világ, 1914. március (5. évfolyam, 52-77. szám)

1914-03-01 / 52. szám

Szerk­esztőség VI., Gyár-u­tca 4. n. Telefon 58-100, a felelős szerkezetét 81-58. Kiadóhivatal VI. Gyár-utca 4 Telefon 81-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba, Ausztriába és Bosznia-Hercegovinába. Egész évre 28 korona, félévre 14 korona, negyed­évre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 fillér. Németországba, a német biroda­lom államainak területére negyedévre 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. 80 fil. A »VILÁG« megjelenik hétfő kivéte­lével mindennap, ünnepnapok után is. Hirdetések felvétetnek Budapesten A VILÁG kiadóhivatalában, Block­­ner JL, Győri és Nagy, Janrus és Társa, Tenczer Gyula, Leopold Testv., Mezei Antal Schwarz Jó­zsef, Mosse Rudolf, Eckstein Ber­­nát hirdetési irodákban. — Bécsben: M Dukes Nachf., Haasenstein és Vogler, Rudolf Mosse, Eduard Braun, Heinrich Scharek, Bock und Herzfeld. — Berlinben: Dr. Jr. Bilmenreich, Berlin-Wilmers­­dorf, Hofstenniche-Strasse 27. sz. V. évfolyam Budapest, 1914 VASÁRNAP március 1­52-ik szám „Pardon,­­ hazudtam“ írta: Biró Lajos Budapest, február 26. — ön — igy hangzott a vád, — a törvényes és morális összeférhetetlenség helyzetébe került, amikor főkortesének azt írta, hogy kocsmaengedélyt jár ki a számára. — Pardon, — szólt erre a védeke­zés, — de én akkor hazudtam. Hazudtam. — Átkozottul keserves egy vallomás lehet ez akkor is, ha a köz­életi szerepe és politikai rangja valaki­nek csak annyi, hogy mondjuk, egy kávéházi törzsasztalnak az állandó ven­dége. Az ember a törzsasztal előtt se szereti himlőhelyesen mutogatni a maga férfiúi méltóságát. Milyen keserves lehet még ilyen erkölcsi vagyavertséggel egy ország elé kiállani, és milyen keserves lehet akkor, amikor az ember politikai rangjára nézve törvényhozó és közéleti szereplésére nézve egy harcias parla­menti többségnek harcias fiatal tagja. Milyen keserves lehet arra gondolni, hogyha ma el is hiszik, hogy ezúttal igazat mondtam, ha tehát elhiszik, hogy akkor hazudtam és nem most hazudom azt, hogy akkor hazudtam, egyszóval, ha ebből a csávából a töredelmes gyó­nással ki is menekültem,­­ hát holnap is van még nap, és ha holnap kinyitom a számat és megint harcias vagyok, munkapárti fiatalság vagyok, vitézlő rendcsináló vagyok, nemzetvezérlő intelligencia vagyok, hát akkor az, aki velem szemben áll, a világért el nem mulasztja majd megkérdezni, hogy egé­szen bizonyos vagyok-e benne, hogy most azután valóban nem hazudom azt, amit mondok. — Erre a gondolatra a gyónó törvényhozónak a hideg verejték kell, hogy kiüssön a homlokán. Ez a gondolat normális lelki berendezkedésű embernek elég lehet arra, hogy inkább a nyelvét nyelje le, semhogy az ország színe előtt ilyen vallomást tegyen.­ Aki ezzel a gondolattal szembenézett, annak egy normális erkölcsi érzésű közéletben — hogy ebből a csúfos dilemmából ki­kerüljön —­, százszor inkább a mandá­tumáról kell lemondania, semhogy re­megő ajkán ilyen vallomást kieresszen. Az ifjú munkapárti inkább nem mondott le a mandátumáról és inkább kieresztette edzett ajkán a vallomást, összeférhetetlenségi helyzetbe kerül­tem? — Pardon, hazudtam. Vannak tisztes és vannak szükséges hazugságok. Ne játssza senki az igazság szédült hősét. — hazudik, aki azt mondja, hogy? életém­­.S­ohase hazu­dott. Vannak tisztes és Valinak szüksé­ges hazugságok. Más kérdés, tisztes vagy szükséges hazugság-e, ha a képviselő a főkortesét azzal csapja be, hogy kocsmaengedélyt szerez a számára. Leülni és olyan em­bernek, akitől szolgálatokat kaptam és — az ellenpetíciónál — szolgálatokat várok, tudatosan nem igazat mondani, elszántan... eh, elszántan hazudni, ez még akkor is kemény dolog, ha amit a főkortes kért, kocsma volt, és ha a ki­járás, melyet a képviselő hazudott, tör­vény szerint tilalmas volt. De hát ezen túl vagyunk. A kép­viselő leü­lt, és m­ert a papiros tűrte, hát ráírt a papirosra mindent, ami neki abban a percben hasznot hajtónak tet­szett. Az egész ügyben nem ez a súlyos és nem ez a legérdekesebb. A legérde­kesebb az ügyben az a gesztus, amely­­lyel a képviselő az elszánt levélírás kö­vetkezményeit magától elhárította. Par­don, — mondta tudvalevőleg nyugod­­tan — hazudtam. Az a nyugalom, amelylyel a követ­kezményeket magától elhárította, az az egyszerűség, amelylyel a bejelentését megtette, az a biztosság, amelyh­el ru­ganyos lépteit a közélet ösvényén to­vább viszi,­­ az az, ami érdekes ebben az ügyben. Bizonyosnak lenni benne, hogy az ilyen afférke után az ember becses személyének semmi bántódása nem esik, elintézett ügynek tekinteni, hogy a párt fiataljai majd mosolyognak, ősz excellenciásai vállon veregetik, a párt kemény vezére pedig a pártból ki nem dobja,­­ mindezt bizonyosra venni, elintézett ügynek tekinteni és mindebben nem csalódni: ez az, ami ebben az ügyben érdekes. Normális er­kölcsi érzésű közéletben az ilyen valló- Olvasás közben Vér írta: Ignotus E soroknak azzal készültem neki, hogy lelki lóugrás szerint kiókumlálom, ki vagy miféle ember lehetett a debreczeni bombaszál­­lítás elkövetője. Mire azonban hozzáülök, már kitudódott, sőt a tettesek fogságban is ül­nek, s így egy kicsit nevetséges vagyok, ha azt állítom, hogy az elzüllött oláh deák s a „Potemkin“ lázadói közül elkerült orosz matróz: a kettő együtt talál ahhoz a tipem­­hez, hogy a merénylő valami levantei félintel­ligencia lehet, sőt talán papi személy is. Szó sincs róla: ezzel a tipeléssel elkéstem —­ s ahogy az elzüllött deák curriculum vitaejét olva­som, nyilván azzal az eltűnődéssel is, hogy aki így távolból hidegen el tudta küldeni a pokolgépet, melyről biztos volt, hogy embert fog ölni, csak az nem, hogy kit és hányat, ké­pes volna-e testtül testhez is embert ölni és, kivált, ártatlan embereket megölni, kik neki soha semmit nem vétettek? Elnézem az áldo­zatok arcképeit- a derék szép vikáriusét, a tit­kárét, az ügyvédét, s gyilkosaik helyébe kép­zelem magam, kik ezekről a képekről fogják csak megtudni, milyen formájú embertestvé­reik voltak azok, akiket ők megöltek . . . Ha egyenesen kellett volna pisztolyt fogni vágy­tőrt emelni a testes helynökre, az ideges tit­kárra, a kunkorodott bajuszú ügyvédre, még ha nem is járt volna veszedelemmel, ké­pesek lettek volna-e rá? ők — vagy, ha csak felbérelt emberek, azok, akik felbérelték őket? Tudom, mért kérdem ezt. Most júniusban lesz két éve, hogy Magyarországnak nemcsak mostani története, de talán sorsa fordult meg azon, hogy találtatik-e nálunk intellektuális ember, aki tud embert ölni? Ma már lehet róla beszélni, annyira régmúlt idő s annyira elült indulat — de június negyedike után min­denki azt várta, nyilván maga Tisza István is, hogy nyolc napon belül valaki leült vagy így valahogy bánik el vele az egyetlen módon, ahogy ilyen mindenre elszánt akarattal el le­het bánni. Ma már, mondom, nem tudjuk ma­gunkat visszaélni az akkori hangulatba, — harmadik napja nézem (most szöktem csak meg másfél órára, hogy e sorokat papírra ves­sem) Tiszát a főrendiházban, s látom, hogy haragszanak rá, érzem, hogy én is végzetes politikusnak tartom, ki mindnyájunkat tönkre­tett, — de a friss gyűlöletnek, mely embert tudna ölni, nyoma sincs már vele szemben. Róla változott-e meg az ítélet vagy ő tudta kiböjtölni, míg a lelkek az ő kalandjába bele­fásulnak, azt nem kutatom — de való, hogy ma már magától értetődik, hogy Tisza István nyugodtan mehet az utcán detektív-kiséret nél­kül, míg két évvel ezelőtt ez istenkísértés volt. Mert két évvel ezelőtt recensen élt a lelkekben a rémült biztosság, hogy ez az ember öntudat­lan s elvakultan kipreparálja az országot az idegen elnyomás számára, é­s roppant nagy dolgok fordultak meg azon, hogy akad­nak-e Magyarországon, akik embert tudnak ölni? Nem akadtak , s nem gyávaságból nem. Hiszen volt egy képviselő, nem is a vezető po­litikusok közül, kinek a testi s az erkölcsi bá­torsága megvolt hozzá, s revolvert fogott a zsarnokra (mert bármilyen furcsa a mai idők­ben ez a márciusi szó, Tisza István valóban az, amit a negyvennyolcas világpoézis zsar­noknak nevez). Nos, ez az egy ember is, miután a merénylet után magára is lőtt s nem halt meg és felocsúdott, visszatérő eszével min­denekelőtt azt akarta megtudni: megölte-e a zsarnokot. Megmondták neki, hogy nem, a zsarnoknak semmi baja. „Hála istennek!“ szaladt ki a száján , s ebben a szívből felsza­ladt megkönnyebbülésben benne van sorsunk és történetünk. Gyávák ugyan nem vagyunk, de, ha százszor eltökéljük is, nem tudjuk a po­litikát oly véresen komolyba venni, hogy vért is tudjunk ontani miatta. Talán szerencse, hogy így van — hiszen rettentő volna, ha más­képp volna. S mivel a magyarországi ember­anyag is csak ember, ugyanúgy ember, mint az az angol, aki ma már negyedik százada neon öl, mert nem szorul rá, vagy az az oláh vagy muszka, ki ma is habozás nélkül öl, ha rászor

Next