Világ, 1914. április (5. évfolyam, 78-102. szám)

1914-04-12 / 88. szám

Vasárnap VILÁG 1914. április 12. 4® Eötvös Károly parasztjai Errefelé csak éjjel vannak tele a vonatok, ősz idő tájban, reggel felé, amikor a keleti határ felől lassan derengeni kezd az égbolt, nyolcvan-száz vaggont is cipel maga után a vicinális dupla moz­donya. Akikor már elvégezték dolgukat a kecske­méti piacon Eötvös Károly parasztjai, a helvécziai telepesek, és készülődnek hazafelé. Nyolc esztendő óta van ez így, akkor indult meg a helyiérdekű Fülöpszállás és Kecskemét között. Gyümölcsszüret idején alig győzik a teherkocsik százai cipelni a sok barackot, almát meg meggyet, pedig nincs még negyedszázadja annak hogy futóhom­ok volt erre minden, ameddig a szem ellátott és ötven pengő forintot kóstált holdja a földnek. Ma húsz­szor annyit ér, de Eötvös Károly földijei még ennyi pénzért sem hurcolkodnának ki a birtokuk­ból. Most félig üres a vicinális, csak néhány asz­­szony beszélget hangosan a sárga padokon. Roz­maringot, dufla szegfűt, muskátlit vittek be reggel a piacra, most mennek haza, délután kapálni kell a gyalog­ szőlőt. A vonat ablakából ide látszik a fehértói csárda, Jókai itt erről sok és szép histó­riát. sudárnövésű jegenyenyárfák, apró füzek ker­getik egymást az ablakok alatt, minden öt perc­ben megáll a vonat, hiszen nincsen sürgős dolga errefelé, három állomás nevét kiáltja el a kalauz és máris ott vagyunk Helvéczián. Apró állomás, a főnöke postamester is, pár lépéssel odébb széles­­homloku kastély terpeszkedik a domboldal tetején, erősségnek vagy várnak nézi az idegen, padlása nincs, lapos tetején pálmák zöldülnek és asztalok mellett ebédelnek a lakói. Kétezer hold van a háta mögött, valamikor a kecskeméti gazdák jószága le­gelt errefele, ma a fele zalai parasztok kezén van, jobbára nyolc-tízholdas parcellákban, leginkább teher nélkül, a földeken egyenes sorokban állnak a szőlővesszők, zöldes a rozs, amit szuperfoszfáttal trágyázott a pogár, a parcellák szélén fehér virága a mandula fának most tartja a nászát és halová­­nyan, pirosan bimbózik a kajszin koronája. Apró kis kertekben, amiket odaragasztottak a házak fa­lához, futórózsa hemzseg és ékalakú földihányá­­sokból bújik már a nap világa felé gyönge hajtása a tavalyi spárgának. Hogy ez most így van, nagy históriája van annak. Negyven esztendőnél­ öregebb talán, de csak most érett meg arra, hogy krónikát írjon róla a riporter. * Sokan ismerik itt Pesten az öreg Weber Edét. Amikor még élt az öreg Karnn­yi Gábor, a simára borotvált álla, érdekes ember állandó alakja volt a vajda asztalának. Büszke volt rá a vajda nagyon, de hogy a kávéházi asztal idők során szél feloszlott, a Weber Ede is vissza­vonult a városból. Ma Kerepesen él, a birtokán. Ez a Weber Ede régen, négy decenniummal ezelőtt Svájcban lakott, Bernben volt nyelvtanár. Báró Eötvös József fedezte fel, amikor a hetve­nes évek elején künn járt Helvécia hótakart tetői között. Magával hozta Magyarországba és rábízta az arácsi szegényház berendezését. Amikor We­ber Ede ezzel a munkával elkészült, a miniszter kinevezte őt tanárnak a budai pedagógiumba. Itt a slördöt, a svéd munkát honosította meg az idegen peda­gógus, de az idejének nagy részét a Balaton mellett töltötte. Mindig az Eötvös Károly társaságában. Abban az időben történt, hogy a híres balatonmelléki szőlőket tönkretette az amerikai veszedelem: a filoxéra. Az emberek tönkrementek és a zalamegyei szőlőbirtokosok, a vajda parasztjai lassan-lassan kezdtek bilétát váltani az óceánjárók fedélközére. Sokat beszél­tek erről a vajda portáján és Weber Edének ek­kor jutott eszébe, hogy homokos talajon szőlő­­kultúrát kellene csinálni, oda letelepíteni a zalaiakat és kenyeret adni a kezükbe. A vajda megmosolyogta ezt a tervet, ki gondolt akkor még Magyarországon arra, hogy a futóhomokon is lehet szüretelni?! De a Weber Ede utazni kezdett és Kecskemét határában talált is megfelelő földet. A kétezer­holdas birtokot — milyen jellemző ez az alföldi paraszt észjárásába! — úgy hívták akkor a nemes város polgárai: fi­alesz, Más­talán, Andalgó meg Dallóközi puszta. Nem volt itt más, mint futó­homok, amelyben legföljebb az akác törzse vert gyökeret. Ötven forinttól száz forintig változott a föld ára és Weber Ede üvegekben vitt mustrát a földből Helvéciába. Talált is ott vállalkozókat, akik hajlandónak mutatkozi­­k pénzt adni az üzlethez. Ma, hogy régen a parasztok kezén van a birtok oroszlánrésze és hogy a svájciak vissza is vonultak a vállalkozástól, alkalmasint megfelelő polgári ha­szonnal, talán ki lehet írni ezeknek az emberek­nek a neveit. Dr. Hans Stucki, Hans von Steiger, Andreas Looser, Huldreich Looser, Emil Kuralli, Ladislaus Dobian és Emil Weber voltak a Weber Ede és Weber Lajos financirozói és a vállalkozás jogi részét a vajda bonyolította le. Nem részvény­társaságot, hanem közbirtokosságot csinált a vál­lalkozásból, de úgy, hogy a svájciak nem vehettek föl kölcsönt a földre. Hogy miért? — Ha van pénzük a helveteknek, hát vegye­nek földet, ha nincs, maradjanak odahaza a foga­dóik mellett — mondta a vajda és a helvétek ide­adták a pénzt. Kétezer holdat vásároltak össze, csupa terméketlen futóhomokot, amelyen akkor mindössze három ház volt. Ebbe a három házba hoztak kétszáz családot Zala megyéből. Óbudavár, Antalfa, Csicsó, Jakabfa, Köveskála, Kővágóőrs, Tapolcza, Káptalantóti, Badacsonytomaj, Szepezd, Kékkút, Zánka, Dörgicse, Okold, Udvari, Örvényes, Balatonfüred, A­rács, Felső- és Alsóörs, Tótvázsony községekből jöttek el a parasztok, akiket odahaza nagyban csúfoltak: mentek Kecskemétre kecskéket őrizni! itt meg csángóknak, gyütt-menteknek ne­vezte el őket a lakosság. A csángó szótól még ma is ökölre megy a telepes. Az első éjjel — huszon­két esztendővel ennek előtte, pontosan 1892 már­ciusában —, amikor megérkeztek a zalaiak a pusztaságba, esett a hó, a kecskemétiek felgyújtot­tál­ a házakat és Eötvös Károly parasztjai haza akartak szökni a pátriájukba. Weber Ede disznót öletett, tort rendezett, cigányokat hozatott Kecske­métről, a parasztok ott maradtak és ma­r alig van közöttük, amelyiknek­ kevesebb vagyona lenne tíz­ezer koronánál. * Annak idején ki száz forinttal jött el, ki har­minccal, de akadt a telepesek között olyan is, akit csak az adósságai kergettek el a Balaton partjáról ide, a bugaczi puszta határába . . . Faluhelyen sokfelé látná még öreg képekkel tarkított kalendáriumfélét, amelyben ékes illusztrá­ciókkal büszkélkedik egy mese, a neve: Boldogfal­va Mese ez, azért íródott, hogy okuljanak belőle, akik elolvassál­. Talán emlékeznek rá az öregek kö­zül egynéhányan, az van elmondva ebben — ha jól emlékszem, nem igen pattogó verssorokban — mi­képpen szerez vagyont, jómódot a paraszt. Hát ná­lunk a Boldogfalva mindig mese marad, mert szí­vesen dolgoznék talán a paraszt, de hát hol van hely, ahol megbecsülnék? Nagyon kevés részén a hármas halom birodalmának. Hogy itt, Helvécziá­­ban az történt, amoi történt, az nem egészen a szor­galomnak köszönhető. Inkább azoknak a fantasz­táknak, akik tudták: csal, akkor hoz kamatot a pén­zük, ha a paraszt is megszedi magát. Tudták jól a helvétek, de főképpen tudta a vajda, hogy a magyar paraszt, a földjétől ellicitált zalai telepes a kenyeret is ellopja a szájától, ha tudja, hogy újra földje lesz. Nem magyarok csinálták ezt a telepet, csak egy magyar volt közöttük, de az azután magyar volt, a parasztiad szívével érző, azoknak az eszével gondol­kozó zalai magyar ember. Az tudta, hogy mit csinál. Amikor idejöttek az emberek, már ismerték Zalában az egyké-t. Ma nincsen család a telepen, amelyiknek ötnél kevesebb gyereke lenne. A telepe­seknek fele magyar volt, fele német, de ma minden­ki csal, magyarul beszél. Nem ragasztottak koronás stemplit a folyamodványokra, de azért mégis Aczél­­nak hívják, akit Stahl néven ismer a keresztlevele. Molnár lett a Müllerből, a Strauss ma Virág névre hallgat és a Schlégl famíliát is Sulyoknak szólu­t­ják. Tízezer hektónál több bor termett tavaly a te­lepen és harminchat koronájával vette meg a ho­mok levét a bécsi borkereskedő. Tizenötezer gyü­mölcsfa virágzik tavaszszal és ezreket hoznak a ve­teményes kertek. És ez mind a parasztoké. Egy­­része már egészen az övéké, egy része az övéké lesz, de nem telik bele tíz esztendő, zalai paraszt lesz er­refelé az úr az egész határban. * Lassan poroszkálva gördül velünk tovább a cséta. A lovak patája alatt porzik a föld, oldalt vi­harágyak ásítoznak a felhőmentes kékség felé, az út egyik oldalán tehenek legelnek: ez az egri kápta­lan hatezer holdas birtoka, a kecskeméti plébános bérli és adja tovább holdját nyolc forintért, itt legel­tetnek a telepesek is, mert Helvéczián már nincs legelő. Az egyik parcellán fiatal, perkálszoknyás leány fogja az eke szarvát, a Pirringer Ferenc leá­nya, ünnepnapja van, büszke is nagyon, de az apja még büszkébb, amikor tisztességtudóan megemeli a kalapját és hangosan köszönt: — Szerencsés jó napot kívánok az urnák! A kocsi megáll. Beszélgetni kezdünk az öreggel. Huszonkét esztendeje múlt a héten, hogy Óbudavárról, Zala megye, tapolczai járás, eljöttem ide. Ha a fügék háromszor nyílnának ott egy esz­tendőben, akkor sem mennék vissza a szülőfalumba. Mikor idejöttem, harmincöt for­intőm volt, meg egy családom. Ma öten vagyunk, tizenöt hold földet szereztem és nem mennék ki tízezer pengőért a há­zam tájáról. Voltam én odahaza egyszer a falunk­ban, az apámat temettük el éppen. A harminchárom numerusból csak három nem volt becsukva, a töb­biek Amerikába mentek, ki passzussal, ki pasz­­szus nélkül, tizen idejöttek és mindegyiknek jól megy sora. Tavaly eljött az öreg bírónk is, Keller János. Hatezer pöngéje volt otthon, idejött ötven­ forinttal. Ő is megszedi magát, hiszen a Budai Já­nos, Táncsics János, Kiss István, Keresztes Ferenc, Borbély Károly meg a többiek mind megszedtél­ magukat. Egyik se áll rosszabbul hatezer forintnál. Talán jobban is egy kicsit, mert hát mindig keve­sebbet mond az ember, tetszik tudni, félünk, hogy talán az adótól tetszett idejönni. Hogyan­ kerültek ide az emberek? Nem valam­i ördöngös eset. Van ebben része a véletlennek, a szerencsének is, de talán így kellett, hogy történ­jék. A svájciak el akarták adni a földet, a panaszt meg venni akart. És a svájciak jó üzletemberek voltak, de a Nyugatról jöttek ide és volt bennük becsületesség. Ha rossz volt a termés, nem licitál­tak, hanem vártak a pénzükre, tudták, hogy az Eötvös Károly emberei megfizetnek. Ha a teleipas­­nak egy kis pénze volt, már a nevére íratott egy darab földet. A vételár egy rés­zével adós maradt de megfizette. Dolgozott éjszaka is, csakhogy együtt legyen a pénz. És igy szaporodott lassacskán a parasztok földje és fogyott a közbirtokosságé. Há­rom évvel ezelőtt a svájciak el is adták a még meg-, maradt birtokukat egy pénzintézetnél­, amely foly­tatja a régi birtokpolitikát. És még ma is jönnek­ Zalából az emberek, mindenesetre jobb, hogy ide váltanak bilétát és nem Amerikába és es­ztendők múlásával ezeknek is lesz már földjük, vagyonuk. * Szerettem volna beszélni az öreg Wéberrel, akit errefelé nagyon tisztelnek az emberek. De hát ő most már nem itt lakik, sem­mi köz­e nincs a birtokhoz, az úri gazdának a fiát adta oda. Ez is nagyon szereti a parasztokat, azok is őt. A sváj­ciak se jönnek el a telepre, csal, a Helvéczia elneve­zés őrzi az emléküket. Meg azok a tehenek, ame­lyeket messzi hazájukból küldtek el ide. Okosan csinálták a dolgot és ha más érdemük nincs, az föltétlen nagy érdemük, hogy megelégedett embere­ket fabrikáltak a vajda parasztjaiból­. Aki ismeri a­ magyar viszonyokat, az tudja jól, mit jelent ez a mondat. Nagyon sokat, legalább is olyan sokat, hogy cikket lehet inni az állapotjukról. *­­ Az egyes nagyobb vallásfelekezetek ígyy oszolnak meg a világon: budilista van 460 millió, római katolikus — latin és görög szertartása —• 272 millió, mohamedán 221 millió, brahmán 210 millió, görög-keleti 111 millió, evangélikus 182 millió, pogány és vallásnélküli 111 millió, izraelita 11 millió.

Next