Világ, 1914. április (5. évfolyam, 78-102. szám)
1914-04-12 / 88. szám
Vasárnap VILÁG 1914. április 12. 4® Eötvös Károly parasztjai Errefelé csak éjjel vannak tele a vonatok, ősz idő tájban, reggel felé, amikor a keleti határ felől lassan derengeni kezd az égbolt, nyolcvan-száz vaggont is cipel maga után a vicinális dupla mozdonya. Akikor már elvégezték dolgukat a kecskeméti piacon Eötvös Károly parasztjai, a helvécziai telepesek, és készülődnek hazafelé. Nyolc esztendő óta van ez így, akkor indult meg a helyiérdekű Fülöpszállás és Kecskemét között. Gyümölcsszüret idején alig győzik a teherkocsik százai cipelni a sok barackot, almát meg meggyet, pedig nincs még negyedszázadja annak hogy futóhomok volt erre minden, ameddig a szem ellátott és ötven pengő forintot kóstált holdja a földnek. Ma húszszor annyit ér, de Eötvös Károly földijei még ennyi pénzért sem hurcolkodnának ki a birtokukból. Most félig üres a vicinális, csak néhány aszszony beszélget hangosan a sárga padokon. Rozmaringot, dufla szegfűt, muskátlit vittek be reggel a piacra, most mennek haza, délután kapálni kell a gyalog szőlőt. A vonat ablakából ide látszik a fehértói csárda, Jókai itt erről sok és szép históriát. sudárnövésű jegenyenyárfák, apró füzek kergetik egymást az ablakok alatt, minden öt percben megáll a vonat, hiszen nincsen sürgős dolga errefelé, három állomás nevét kiáltja el a kalauz és máris ott vagyunk Helvéczián. Apró állomás, a főnöke postamester is, pár lépéssel odébb széleshomloku kastély terpeszkedik a domboldal tetején, erősségnek vagy várnak nézi az idegen, padlása nincs, lapos tetején pálmák zöldülnek és asztalok mellett ebédelnek a lakói. Kétezer hold van a háta mögött, valamikor a kecskeméti gazdák jószága legelt errefele, ma a fele zalai parasztok kezén van, jobbára nyolc-tízholdas parcellákban, leginkább teher nélkül, a földeken egyenes sorokban állnak a szőlővesszők, zöldes a rozs, amit szuperfoszfáttal trágyázott a pogár, a parcellák szélén fehér virága a mandula fának most tartja a nászát és haloványan, pirosan bimbózik a kajszin koronája. Apró kis kertekben, amiket odaragasztottak a házak falához, futórózsa hemzseg és ékalakú földihányásokból bújik már a nap világa felé gyönge hajtása a tavalyi spárgának. Hogy ez most így van, nagy históriája van annak. Negyven esztendőnél öregebb talán, de csak most érett meg arra, hogy krónikát írjon róla a riporter. * Sokan ismerik itt Pesten az öreg Weber Edét. Amikor még élt az öreg Karnnyi Gábor, a simára borotvált álla, érdekes ember állandó alakja volt a vajda asztalának. Büszke volt rá a vajda nagyon, de hogy a kávéházi asztal idők során szél feloszlott, a Weber Ede is visszavonult a városból. Ma Kerepesen él, a birtokán. Ez a Weber Ede régen, négy decenniummal ezelőtt Svájcban lakott, Bernben volt nyelvtanár. Báró Eötvös József fedezte fel, amikor a hetvenes évek elején künn járt Helvécia hótakart tetői között. Magával hozta Magyarországba és rábízta az arácsi szegényház berendezését. Amikor Weber Ede ezzel a munkával elkészült, a miniszter kinevezte őt tanárnak a budai pedagógiumba. Itt a slördöt, a svéd munkát honosította meg az idegen pedagógus, de az idejének nagy részét a Balaton mellett töltötte. Mindig az Eötvös Károly társaságában. Abban az időben történt, hogy a híres balatonmelléki szőlőket tönkretette az amerikai veszedelem: a filoxéra. Az emberek tönkrementek és a zalamegyei szőlőbirtokosok, a vajda parasztjai lassan-lassan kezdtek bilétát váltani az óceánjárók fedélközére. Sokat beszéltek erről a vajda portáján és Weber Edének ekkor jutott eszébe, hogy homokos talajon szőlőkultúrát kellene csinálni, oda letelepíteni a zalaiakat és kenyeret adni a kezükbe. A vajda megmosolyogta ezt a tervet, ki gondolt akkor még Magyarországon arra, hogy a futóhomokon is lehet szüretelni?! De a Weber Ede utazni kezdett és Kecskemét határában talált is megfelelő földet. A kétezerholdas birtokot — milyen jellemző ez az alföldi paraszt észjárásába! — úgy hívták akkor a nemes város polgárai: fialesz, Mástalán, Andalgó meg Dallóközi puszta. Nem volt itt más, mint futóhomok, amelyben legföljebb az akác törzse vert gyökeret. Ötven forinttól száz forintig változott a föld ára és Weber Ede üvegekben vitt mustrát a földből Helvéciába. Talált is ott vállalkozókat, akik hajlandónak mutatkozik pénzt adni az üzlethez. Ma, hogy régen a parasztok kezén van a birtok oroszlánrésze és hogy a svájciak vissza is vonultak a vállalkozástól, alkalmasint megfelelő polgári haszonnal, talán ki lehet írni ezeknek az embereknek a neveit. Dr. Hans Stucki, Hans von Steiger, Andreas Looser, Huldreich Looser, Emil Kuralli, Ladislaus Dobian és Emil Weber voltak a Weber Ede és Weber Lajos financirozói és a vállalkozás jogi részét a vajda bonyolította le. Nem részvénytársaságot, hanem közbirtokosságot csinált a vállalkozásból, de úgy, hogy a svájciak nem vehettek föl kölcsönt a földre. Hogy miért? — Ha van pénzük a helveteknek, hát vegyenek földet, ha nincs, maradjanak odahaza a fogadóik mellett — mondta a vajda és a helvétek ideadták a pénzt. Kétezer holdat vásároltak össze, csupa terméketlen futóhomokot, amelyen akkor mindössze három ház volt. Ebbe a három házba hoztak kétszáz családot Zala megyéből. Óbudavár, Antalfa, Csicsó, Jakabfa, Köveskála, Kővágóőrs, Tapolcza, Káptalantóti, Badacsonytomaj, Szepezd, Kékkút, Zánka, Dörgicse, Okold, Udvari, Örvényes, Balatonfüred, Arács, Felső- és Alsóörs, Tótvázsony községekből jöttek el a parasztok, akiket odahaza nagyban csúfoltak: mentek Kecskemétre kecskéket őrizni! itt meg csángóknak, gyütt-menteknek nevezte el őket a lakosság. A csángó szótól még ma is ökölre megy a telepes. Az első éjjel — huszonkét esztendővel ennek előtte, pontosan 1892 márciusában —, amikor megérkeztek a zalaiak a pusztaságba, esett a hó, a kecskemétiek felgyújtottál a házakat és Eötvös Károly parasztjai haza akartak szökni a pátriájukba. Weber Ede disznót öletett, tort rendezett, cigányokat hozatott Kecskemétről, a parasztok ott maradtak és mar alig van közöttük, amelyiknek kevesebb vagyona lenne tízezer koronánál. * Annak idején ki száz forinttal jött el, ki harminccal, de akadt a telepesek között olyan is, akit csak az adósságai kergettek el a Balaton partjáról ide, a bugaczi puszta határába . . . Faluhelyen sokfelé látná még öreg képekkel tarkított kalendáriumfélét, amelyben ékes illusztrációkkal büszkélkedik egy mese, a neve: Boldogfalva Mese ez, azért íródott, hogy okuljanak belőle, akik elolvassál. Talán emlékeznek rá az öregek közül egynéhányan, az van elmondva ebben — ha jól emlékszem, nem igen pattogó verssorokban — miképpen szerez vagyont, jómódot a paraszt. Hát nálunk a Boldogfalva mindig mese marad, mert szívesen dolgoznék talán a paraszt, de hát hol van hely, ahol megbecsülnék? Nagyon kevés részén a hármas halom birodalmának. Hogy itt, Helvécziában az történt, amoi történt, az nem egészen a szorgalomnak köszönhető. Inkább azoknak a fantasztáknak, akik tudták: csal, akkor hoz kamatot a pénzük, ha a paraszt is megszedi magát. Tudták jól a helvétek, de főképpen tudta a vajda, hogy a magyar paraszt, a földjétől ellicitált zalai telepes a kenyeret is ellopja a szájától, ha tudja, hogy újra földje lesz. Nem magyarok csinálták ezt a telepet, csak egy magyar volt közöttük, de az azután magyar volt, a parasztiad szívével érző, azoknak az eszével gondolkozó zalai magyar ember. Az tudta, hogy mit csinál. Amikor idejöttek az emberek, már ismerték Zalában az egyké-t. Ma nincsen család a telepen, amelyiknek ötnél kevesebb gyereke lenne. A telepeseknek fele magyar volt, fele német, de ma mindenki csal, magyarul beszél. Nem ragasztottak koronás stemplit a folyamodványokra, de azért mégis Aczélnak hívják, akit Stahl néven ismer a keresztlevele. Molnár lett a Müllerből, a Strauss ma Virág névre hallgat és a Schlégl famíliát is Sulyoknak szólutják. Tízezer hektónál több bor termett tavaly a telepen és harminchat koronájával vette meg a homok levét a bécsi borkereskedő. Tizenötezer gyümölcsfa virágzik tavaszszal és ezreket hoznak a veteményes kertek. És ez mind a parasztoké. Egyrésze már egészen az övéké, egy része az övéké lesz, de nem telik bele tíz esztendő, zalai paraszt lesz errefelé az úr az egész határban. * Lassan poroszkálva gördül velünk tovább a cséta. A lovak patája alatt porzik a föld, oldalt viharágyak ásítoznak a felhőmentes kékség felé, az út egyik oldalán tehenek legelnek: ez az egri káptalan hatezer holdas birtoka, a kecskeméti plébános bérli és adja tovább holdját nyolc forintért, itt legeltetnek a telepesek is, mert Helvéczián már nincs legelő. Az egyik parcellán fiatal, perkálszoknyás leány fogja az eke szarvát, a Pirringer Ferenc leánya, ünnepnapja van, büszke is nagyon, de az apja még büszkébb, amikor tisztességtudóan megemeli a kalapját és hangosan köszönt: — Szerencsés jó napot kívánok az urnák! A kocsi megáll. Beszélgetni kezdünk az öreggel. Huszonkét esztendeje múlt a héten, hogy Óbudavárról, Zala megye, tapolczai járás, eljöttem ide. Ha a fügék háromszor nyílnának ott egy esztendőben, akkor sem mennék vissza a szülőfalumba. Mikor idejöttem, harmincöt forintőm volt, meg egy családom. Ma öten vagyunk, tizenöt hold földet szereztem és nem mennék ki tízezer pengőért a házam tájáról. Voltam én odahaza egyszer a falunkban, az apámat temettük el éppen. A harminchárom numerusból csak három nem volt becsukva, a többiek Amerikába mentek, ki passzussal, ki paszszus nélkül, tizen idejöttek és mindegyiknek jól megy sora. Tavaly eljött az öreg bírónk is, Keller János. Hatezer pöngéje volt otthon, idejött ötven forinttal. Ő is megszedi magát, hiszen a Budai János, Táncsics János, Kiss István, Keresztes Ferenc, Borbély Károly meg a többiek mind megszedtél magukat. Egyik se áll rosszabbul hatezer forintnál. Talán jobban is egy kicsit, mert hát mindig kevesebbet mond az ember, tetszik tudni, félünk, hogy talán az adótól tetszett idejönni. Hogyan kerültek ide az emberek? Nem valami ördöngös eset. Van ebben része a véletlennek, a szerencsének is, de talán így kellett, hogy történjék. A svájciak el akarták adni a földet, a panaszt meg venni akart. És a svájciak jó üzletemberek voltak, de a Nyugatról jöttek ide és volt bennük becsületesség. Ha rossz volt a termés, nem licitáltak, hanem vártak a pénzükre, tudták, hogy az Eötvös Károly emberei megfizetnek. Ha a teleipasnak egy kis pénze volt, már a nevére íratott egy darab földet. A vételár egy részével adós maradt de megfizette. Dolgozott éjszaka is, csakhogy együtt legyen a pénz. És igy szaporodott lassacskán a parasztok földje és fogyott a közbirtokosságé. Három évvel ezelőtt a svájciak el is adták a még meg-, maradt birtokukat egy pénzintézetnél, amely folytatja a régi birtokpolitikát. És még ma is jönnek Zalából az emberek, mindenesetre jobb, hogy ide váltanak bilétát és nem Amerikába és esztendők múlásával ezeknek is lesz már földjük, vagyonuk. * Szerettem volna beszélni az öreg Wéberrel, akit errefelé nagyon tisztelnek az emberek. De hát ő most már nem itt lakik, semmi köze nincs a birtokhoz, az úri gazdának a fiát adta oda. Ez is nagyon szereti a parasztokat, azok is őt. A svájciak se jönnek el a telepre, csal, a Helvéczia elnevezés őrzi az emléküket. Meg azok a tehenek, amelyeket messzi hazájukból küldtek el ide. Okosan csinálták a dolgot és ha más érdemük nincs, az föltétlen nagy érdemük, hogy megelégedett embereket fabrikáltak a vajda parasztjaiból. Aki ismeri a magyar viszonyokat, az tudja jól, mit jelent ez a mondat. Nagyon sokat, legalább is olyan sokat, hogy cikket lehet inni az állapotjukról. * Az egyes nagyobb vallásfelekezetek ígyy oszolnak meg a világon: budilista van 460 millió, római katolikus — latin és görög szertartása —• 272 millió, mohamedán 221 millió, brahmán 210 millió, görög-keleti 111 millió, evangélikus 182 millió, pogány és vallásnélküli 111 millió, izraelita 11 millió.