Világ, 1916. szeptember (7. évfolyam, 243-272. szám)
1916-09-01 / 243. szám
t Hírfái* MrftdM»Scthy—.1. VII. évfolyam 1916 Budapest, PÉNTEK szeptember 243-ik szám — .—..— ..I., ■■.I,. ............................................................... ~ — V' j 'ill'ijjj*. ■ I ----- Erdély írta: Szász Zoltán Ezekben a fülledt óráidban, mikor a fájdalom fojtogatja torkunkat s megjelenik szemünkben a természet legszemérmesebb nedve, a férfikömig, gondolatunk elszáll Erdély felé, a váratlanul reászakadt dudástól megriasztott drága föld felé. Elszállta Budapestről, a végtelen magyar Alföldön át, hol annyiszor röpítettek robogó gyorsvonatkerekek, keresi lelkünk a Királyhágó bozótos hegyhátait s megölteük a kies völgyek, ódon városok, őserdőbontotta hegyláncok, pásztoréletet rejtegető havasok, aranyportól csillogó folyók, zord- Zsomba érchegységek, üde fürdőhelyek és soksok, mindenféle nyelvű, ruháju, arcmelszésü népeik felejthetetlen tömkelegét: Erdélyt. S mint anyamadár megtámadott fészke fölött, fájdalomtól hintan kóvályog lelkünk fölöddé. S egy más távolságon is átrepül emlékezésünk és fájdalmunk. Az elmúlt századok messzeségébe széljünk vissza s Erdély történelme elevenedik meg előttünk most, mikor reászakadt erre a földre minden történelmi események legborzasztóbbika. Mert a Hunyadiak, a Báthoniak, a Bethlen Gábor országának dicsősége, a kolozsvári udvari élet bája s a lelkiismeret szabadságáért való nemes küzdelem, melynek egykor Erdély volt Magyarországon a főhadiszállása — mindaz, ami egykor ragyogó volt Erdélyen s ma patina, nem hagy hidegen minket se, akik a soviniszta szellemű történetírás és publicisztika ujjongásait vagy jajgatásait sivár zsivajnak tartják. Mi nem látjuk ugyan se a magyar, se az erdélyi törtéselembeli a magyar nagyság és igazság színarany patakzását, de mint az Aranyos iszapjából az aranyszemeket, a múltnak a mai véres és bűnös jelenbe® oly hasonlatos, csak kisebbszgű eseményeiből is ki tudjuk szedni azt, ami becses és nemes. S azért a történelmi múlt kritikai nézői is látnak vonzó csillámlásokat a magyar Erdély avultjában, tudnak megrendülni arm a gondolatra, hogy ezt a nemes földet ezentúl Bukarest és Szinaja romilett bojár kéjlakaiból kormányozzák. A malaskus kesergésnek azonban nincs itt az ideje. Erdély múltja érdekes, de fontosabb Erdély jövője. Az, amely közvetlen előttünk áll s az, amely a megtisztított, megszabadított kis országban majd a távolabbi napokban fog virulni. A legközelebbi jövő a katonai felszabadítás lesz s az a nagy előrerohanás fogja megnyitni, mely a fájdalmas stratégiai feladások után, kisepri a bukaresti orosz ármány bérenchadát s helyreállítja az ősi határokat. A távolabbi jövő pedig a háború után fog megnyílni s az lesz a feladata, hogy megadjunk Erdélynek mindent, amit megérdemel s amit a vele egyesült anyaország uralkodó rétegeitől nem kapott meg. S ennek a legközelebbi jövőnek, a következő napok vagy hetek Erdély területét felszabadító katonai akciójának ugyanazt a szellemet kell lehelnie, mint a későbbi, háború utáni Erdély s egész Magyarország talpraállításának. Azok a magyar katonák, akik majd mennek felszabadítani Brassót, Kézdivásárhelyt, Petrozsényt s ki tudja még mi mindent, szembe fogják magukat találni egy varázsos jelszóval: a román testvérek felszabadításának jelszavával. Ezt írták a bukaresti paraszt-nyúzók a román zászlóra. S mint minden felszabadítási jelszó, ez is sok megvesztegető ragyogást sugároz szerte. Mit lobogtassunk mi szembe ezzel a jelszóval, mivel irtsuk ki derék magyar katonáink, esetleg románnyelvű katonáink szívéből azt a bénító hatást, melyet az a gondolat, hogy szabadsághozók ellen kénytelen küzdenie, minden becsületes lélekben felébreszt? Az a felvilágosítás, hogy a román felszalmilitik becstelen csalás, mert hiszen a Kárpátokon túli királyság a legcinikusabb népkizsákmányolás hazája, s hogy a magyar románság szerény, gazdasági és szellemi színvonala dacára még mindig irigység tárgyát, képezheti a román parasztság számára, sokat mond ugyan, de nem elég! Többet, felemelőbbet kell szellemi útravalónl, erkölcsi szíverősítéül adni az új harcba induló katonáinknak! Nem elég azt hangoztatni, hogy az ellenség csaló és hazug, szükséges az a fogadkozás és szándék is, hogy mi ezután igazak és jók leszünk. Ezért szegezzük mi a román Erdély jelszavával szembe a szabad, boldog, testvéri Erdély jelszavát. Mit ér a nemzeti felszabadulás, ha ez a középkori parasztsanyargastással, a balkáni közéleti romlottsággal, az orosz állapotokkal vetekedő tudatlansággal párosul! Pedig ilyen felszabadítást hoz Románia Erdély románjainak. Hogy magyarjainak és szászainak mit hoz, arra nem is szeretünk gondolni Ezzel szemben fölényes diadalra segítő ordre de bataille az egész magyar köztudatnak s minden egyes magyar katonának az a fogadkozása, hogy a visszahódítandó Erdély — akárcsak az anyaország — a haladó szellemi, a szociális igazságosság, a nemzeti és nyelvi szabadság, a jólléti intézmények, a népgondozás földje lesz. A tiszta lelkiismeret nagyszerű nyugalmát adhatja meg a mostani nehéz órákban az egész magyarságnak ennek az ideálnak a vállalása s a harci lendület friss erőit a küzdő katonáknak. Olyan harcosoknak, akik ebben a szellemben küzdenek, bátran küld illetjük testvéri ölelésünkkel együtt ezt a biztató igét: Ne rendüljetek meg az ellenség csábos jelszavaitól, ti vagytok a szabadság katonái a nem a román bitorlók. Brassó Ma ezrv éve*. Brassóba® Jártam. Hat hétig ültem a Korona-kávéház tükörablakában és elvonult szoroom «Jött «tv háború* bezárvános izgalmas kaleidoszkópja. Batárok érkeztek emberrel és csomaggal megrakottan és nem volt szállás sehol, mert a fürdőkádakat is már megvetették volt ágynak És nem volt tovább sem, mert a határok lezárultak, a „román feszültség“, mondták két héten keresztül, akkor hágott volna a tetőpontjára s akkor dőlt volna el, lesz-e a romáitokkal háborúnk vagy sem. Egyszer, verőfényes szeptemberi délután (a hűvös napsugár sárga lombokba ütközött), emlékszem, keddi nap volt s négy óra lehetett, mint a futótűz szaladt, száguldott végig a városon a hír, hogy megindult a határforgalom, a tilalmat felemelték, mint a vasúti sorompót, mert elrobogott a rém, a háború részeivé és most már békénk lesz szomszédikkal, hiszen „átengedték a törököknek szánt rengeteg muníációt . . . “ A szállított ágyuk kaliberét és a lőpor métermázsáit minden pikkológyerek megbízhatóan tudta. Hosszú s üres óráimban — a beállott csendűrt — Brassó várost — ahogy láttam és tudtam — jegyezhettem akkor a Korona ablakaiban. Utcái fafüstsziagnak. A múltnak valami csodálatos felvonulása ez a félig kispolgári és félig paraszti, ez a német-román-magyar város, mely tatárjárások elől meghúzta magát a Cenktető oltalmába, mikor ott fenn még a bevándorolt német lovagok várkastélya, a Brassovia, nézett a határra és őrködött. Ilmnvadit Jánosunk hordatta később le, mert kellettek a kövek, hogy a város tényleges bástyái erősek , hármasak legyenek és bét torony® val akasszák mess a török áradatot A főtér közepén ott a városháza. Mária Terézia ugyan ráépítette a maga stílusát, de meglátszik rajta még ősibb nemessége. A főtér öreg hazáival, a házakon, túl az erdős hegyekkel, fölötte a világító erdélyi éggel s közvetlen tövében a nyüzsgő piaccal: oly érdekein, előkelő, öreg kép. A Virágsoron virágot és gyümölcsöt árulnak szász kofák. Selyem kendővel kötötték be fejüket, erre illesztették rá a saastagos, széles szalmakalapot. De mi erdőn terem, azt oláh cigánylányok árulják. Nekik nincs földjük és tekintélyük, az ő kertjük az úristené, láköcsögőkben lehozzák a hegyről a málnát, kökényt, szamócát, áfonyát és vörös szőttes szoknyáikban, kurta barna zekéikben, nyakukba csúszott sárga kendővel úgy állanak sorban a nagy tér szélén, megtűrtén, éppen csak a lópiac felé, ahogy az már illik. Olaih parasztság beljebb, fabódékban, juhsajtokkal, brinzával és kaskavallal kereskedik. Öregasszonyok árulnak füstölt halat, hozzá kaviárszerű fehér ikrát és szárított olajbogyót. Ortodox böjtnek való ebédeket. Rushanamát, edényholmit, szóval: iparcikket mind zsidó árulja. Kőröskörül a régi boltok cégtáblái nagyon illenek ehhez a tudja isten miért keleties képhez. A Hirseher Apollonia asszonyról, valamelyik szász váradba rá jótékony özvegyéről négy évszázada elnevezett Hirseher-utca sarkán csak úgy hemzseg a sok pénzváltó bolt. Zaraf, vallja a felirás és fekete mezőre román menyasszonyok, turbános törökök, balkáni Daniiélt és szerecsen királyok vannak felpingálva, szorgosan odahordják a hazájukbeli pénzeket. Odébb fűszerülhet, görög emberé, cégtábláján ultramarin hullámokon nagy hajó köt ki. Rabszolgák cipelik partra a délőviszőrtertest s a török szuflém boom csibakjával s toarancssal valamit tetettük. Valóban a kirakat keledénynek szól- Apró üvegtégelyekben bordó dalcsászák és rózsaszín szőrbetek. Pisztáciadobíbok, rizses, kávés, majoránnás zsákok lábánál, csonttá aszott tengeri halacskái, uszonyuk s izmok eresztve, mintha röptükben fagytak volna meg. Stanielpapirhán — szeptember dacára — Jaffa-narancsok. CSmébetük pálinkák izgató glódában . . . Balrul h, jobbrul is bolt, hol parasztkertlöket árulnak. Csupa selymet 3 barna fálénak. Kávészín, arany, zöldes fényű arany, feketével tört arany, lilára duplázott arany, csupa rojtos szélű selyemkendő, amit a hajára kent. Arany a® 5 színük, arany színűek az álmaik, templomaik tornya, szentjeik képe és menyasszonyi fátyluk. Hogy megcsillan minden mögött: Bizánc. — A városházánál is van, ami öregebb. A nagytemplom. Úgy hívják, hogy Fekete-templom, de nem ám véletlenül. Volt Brassó városának ezer ínség után egy legkeservesebb esztendeje. Az 1869-iki esztendő. Ebben az évben fellázadtak a céhek a hatóság ellen, a vargák hatalmas testülete vezette a zendülést, ősrégi előjogaikat akarták kivédeni. Katonaság verte le a szenvedélyes polgárságot s a felbujtókat a városháza előtt végezték ki. De ugyanez év tavaszán — valjon véletlenül? — Brassó kigyulladt s a város nagy része lángok martalékává lett. A templomba is belekapott a tűz, de a kőfal ellenállt, csak a csipkézett ablakoknak és apostoloknak lett színük füstössé. 1385-ben kezdték emelni ezt a templomot s iffy, a katolika hitnek. A reformáció korában átalakul evangélikus városi templommá, de nem tud egész puritánná fakulni- Maradnak benne