Világ, 1917. július (8. évfolyam, 165-190. szám)

1917-07-01 / 165. szám

47. az Ára. Telefon S&eOO, a foltró* ■*£rke*ztőé SÍ—58. Kiadóhivatal VX, Andrássy*út 47» szÁm. tel­efon 81-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba: Egész ívre 3$ &cr* idévre 19 kor* negyedévre 9 kor. 50 fillér, egy hóra 3 koropa 30 filér. A­­V­ILAG* megpelenik K^tfo kivé* telével mindennap. Ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokéi.* U­lultr. Hirdetések felvételő dk Badzpetitm­m VILÁG kiadóhivatalában, Block­­ner , Győri és Nagy, Jaalas és Társa, Teflczer Gyula, Leopold Cornél, Mezei Antal, Schwarz Jó­­zse­, Mosse Rudolf, Eckstein Her­­nát hirdetési irodákban, — n­écnet­ben; M. Dukes Nachf* Heasela** étein éa Vegler, Rudolf Mosse, Berlinben) Rudolf Kaiban, Berlin NW. Unter den Li den 4®/4la Vili. évfolyam 1917 Budapest, VASARNAP iuliusb­S 165-ik szám ---------------------------- ---------------------------------------- ------- -----------__ T&ZjjP.)——-----------------------­ Dr. Szilárd Béla írta: Jászi Csillár Egyik laptársunk ma azt az érdekes hírt közli, hogy dr. Szilárd Béla mezőberényi szü­letésű magyar tudóst harminchároméves ko­rában a madridi egyetemen a radiológia taná­rává nevezték ki. Ez a hír voltaképp nem meglepő és szenzációs többé, hisz már régóta hosszú ama magyar szellemi munkások listája, akik távol a hazai földtől, idegen tudományos vagy technikai intézetek falai között, vitték előre hatalmas lépéssel a nemzetközi tudo­mányt és kultúrát. A Tetmayer, a Lénárd, a Bárány, a Schlesinger s annyi más ragyogó név után a Szilárd Béláé bizonyára nem a be­fejezője honfitársaink ama hőstetteinek, me­lyeket azok a kultúra, a tudomány és a mű­vészet mezején idegen országokban hajtottak végre. Ha pedig számba vesszük azok név­sorát, akik nem éppen úttörő, de a legjobb át­lagot elérő vagy azt meghaladó tudományos­­ és technikai munkát végeztek a külföldön —­­ mondjuk, csak h­a áttekinthetjük a magyar­­ eredetű külföldi egyetemi magántanárok vagy azok névjegyzékét, akik vezető technikai vagy laboratóriumi pozíciókat foglalnak el —, halván elmondhatjuk, hogy a magyarság vi­szonylagos számerejét igen messze túlhaladó arányszámban vesz részt — olykor elismert, méltányolt, jól honorált részt — a műveit kül­föld irányító intellektuális munkájában. És ha itt nem állunk meg, hanem csupán esetleges és egyéni puhatolások és információk alapján képet rajzolunk magunknak arról a még na­gyobb, nyilvánosságra nem jutott szellemi munkáról, melyet komoly és felelősségteljes állásokban a magyar fiatalság külföldön foly­tat, akkor egy olyan nagy társadalmi lény kör­­vonalai jelennek meg a szemünk előtt, mely mellett (s legkivált a mai átalakulásokban oly ■ gazdag időkben) jó lesz egy pillanatra áhitatos lélekkel megáll­ára. Ugyanis a magyar testi munkásoknak év­tizedes megdöbbentően nagy kivándorlása mellett a szellemi munkásoknak ez a párhuza­mos exodusa oly jelenség, mely minden egyéb­nél hangosabban beszél Magyarország mai állapotáról. Beszél pedig úgy örvendetes, mint szomorú tanulságul, örvendetes a tanulság annyiban, hogy az ország népe nagyszerű ver­senyképességéről tanúskodik úgy a testi, mint a szellemi erőkifejtések mezején. A magyar élőmunka­, a magyar tudós, a magyar orvos, mérnök, feltaláló sépve l­ecsü­lt és elismert az egész világon. De egyben szomorú ez a ta­nulság, mert azt mondja, hogy Magyarország képtelen megfelelő kenyeret adni épp legki­válóbb, legtetterősebb, legbátrabb, leglendüle­tesebb fiainak. Minthogy pedig ez a­ jelenség nyilvánvalóig nem gyökerezik sem túlnépe­sedésben, sem az ország fizikai erőforrásainak­­ szűkösségében — hisz tudvalevőleg épp az ■ ellenkező az igaz! — , elmondhatjuk, hogy ez­­ a kettős kivándorlás a leglesújtóbb ítélet arra a rendszerre, mely a mi nagyszerű népünk energiáit már évtizedek óta gúzsba köti egy egész sereg parazita, monopolista és pana­mista javára. A testi munka embereinek ezernyi bajai­ról, széles paraszti tömegek földtelenségéről, a dolgozó emberek lelki-testi nyomoráról már eleget írtak. De a magyar szellemi mun­kások kálváriája még mindig nem ment eléggé át a köztudatba Pedig ez a kálvária talán még nyomasztóbb, mint a szorosan vett proletároké. Ez a kálvária a szegényebb fiatalságra nézve már az iskolapadokon kez­dődik, kiélesedik a főiskolákon s még nyo­masztóbb alakot ölt az életben. A szegényebb magyar fiatalság koplal és magára van ha­gyatva, komolyabb agyagi és erkölcsi támo­gatás h­ijján. A protekció megfordított kivá­lasztása már az iskolákban érvényesül a sti­pendiumok kiosztásánál s minél inkább kö­zeledik az ifjú az életben való elhelyezkedés­hez, annál véresebben érzi a testén megmér­­gezett ostorcsapásait. Köztudomású, hogy az úgynevezett ele­gáns hivatalok, úgy a vármegyéknél, mint az államnál a születési arisztokrácia és a plu­­tokr­ácia privilégiumai; hogy a kevésbbé kere­sett állásokba, a másodrangú húsosfazekak­­hoz eme klikk protezsáltjai kerülnek; hogy a nagy gazdasági vállalatok vezető tisztségei a pénzarisztokrácia örökletesekké vált hibizo­­mányait alkotják; hogy a tudományos és a művészeti produkció terén való érvényesülés néhány befolyásos csoport kegyétől függ. Hiszen igaz, hogy protekció és nepotiz­mus más országokban is állandó panasz tárgya, de olyan mértékben, mint Magyar­­országon, másutt távolról sem érvényesült Persze itt nagyon nehéz bizonyítani. De ha összehasonlítjuk pl. a magyar tudományos intézetek átlagos színvonalát a külföldiekkel, olyan nagy niveau-különbséget látunk a mi kárunkra, mely mélyen alatta áll a magyar, kultúra valóságos szolgáltatási képességének. Mta pedig valaki ezt a párhuzamot nem haj­landó érvül elfogadni, hát gondoljon egy­szerűen arra, hogy hogyan festenének fő­iskoláink, ha azokon elhelyezést talált volna mindama kiváló tehetség, melyet az uralkodó tudományos atyafiság a külföldre űzött * nev ’’k'k idehóre •’­■■ ■’ ,ugj, uut&rtauruttgu mun­kára kénytelenek nagyobbra hivatott ener­giáikat elfecsérelni. A protekciónak és a nepotizmusnak ez a korlátlansága és féktelensége, mely a dr. Szi­lárd Bélákat idegenbe kergeti, végeredmény­ben ugyanazon tényezők következménye, me­lyek a testi munkát kivándorlásra kényszeri- Olvasás Közben Jegyzetek Irta: Ignotus !A gyávaság a gyengék bátorsága. Háború idején kivált: a gyávasághoz nem kell so­k­kal kevesebb bátorság, mint a hősiességhez. Min­denesetre bonyolultabb a hősiességnél, s nem csoda, ha fortélyaitól s kockázataitól csak azok nem riadnak vissza, kik egyéb életük­ben is megszokták a serénységet s a szívós­ságot. Gyerekkoromban hallottam a mondást az öreg doktorról, ki szabadsághős, mert va­lóságos hősiességgel szabadít katonákat. Ak­kor ezt viccnek vettem — ma­­látom, hogy van benne komolyság... Nem mintha én viccelni akarnék e ’do­logról. Harmadik év háború nemhogy eltom­­pítaná, de még érzékenyebbé teszi az etniku­­mot, hogy, mikor mindnyájan életünkben vagyunk fenyegetve, nincs joga egyiknek a másik életét tolnia a magáé helyébe, sem nincs joga senkinek, hogy az egyiknek életét kímélje a másiknak rovására. E körül aljas­ág volna frivalkodni vagy cinikuskodni, s­­ha kísértetiesek is az öreg emberek, kik mig a maguké biztonságban van, likeznek a­­ fiatalok vérével, s még inkább a tehetetlen­ség szadistái, kik a fegyverbirókra való le­­selkedésben élik ki féltékenységüket: csak tisztelni lehet a hivatalbelieket, ha egyes szá­nalom nem ingatja meg őket a köz iránt való kötelesség tudásban, s még inkább az egyese­idet, kik büszkék vagy szemérmetesek vagy túlságos­an feláldozóak, hogy helytálljanak a maguk alkalmatlanságáért. Ám van ennek viszája. Sem a hazának, sem a győzelemnek, sem a hazát védő seregnek nem használ, sőt egyenesen árt, ha sorozáson olyanok kerülnek zászló alá, kik­nek testi mivolta nem bírja a szolgálatot. S ezeknek viszont joguk — az egyetlen kivált­ság, mit az élet a testi nyomorúságnak meg­hagy — hogy ne kerüljenek fegyver alá, s betegségük ne nőjön, ne mérgesedjék, talán menthetetlenné is ne váljék a hányattatások­tól s fáradalmaktól, míg végre kiderül alkal­matlanságuk. Feltehetik, hogy nekem nincs egy mentő, megértő vagy megbocsátó sza­vam a disznóságok, ha ugyan nem bű­nök javára, mikbe az a Födi Emil, ha­tósági orvos belekeveredett, ki most állítóla­gos katonaszabaditásokért törvény előtt áll s maga mondja­­— én már ezért a szóért is be­­csukatnám — hogy nem fair dolog, amit csele­kedett, megfizettetvén magát olyan közben­járásokért, melyek úgy állítja, nem tilosak s nem is ártottak a haderőnek, mert ő csak az iránt járt el, hogy valóban beteg em­berek az eljáró bizottság sietős munkája közben, ne kerüljenek zász­ló alá. így volt-e, azt a tárgyalás fogja megállapítani — de le­hetségesek volnának-e egyáltalában ilyen nem fair dolgok, lenne-e ilyenekre alkalom, lehetőség, remény vagy éppen szükség, ha, mint a tárgyaláson kitűnt, valóban meg nem történnék vagy történt volna, hogy nyil­vánvalóan fegyverképtelen emberek is alkalmasnak­ mondatnak? Becsülöm a bá­torságát annak a Gerlóczy doktor törzs­orvos, egyetemi professzornak­, ki a törvény előtt nyíltan kimondotta, hogy igenis, ő féltette az 5 mellkas­os fiát attól, hogy beválalják s­­ tönkremegy bele, mire kiderül, hogy nem al­kalmas . . . Nyilvánvaló, hogy mindez nem lehetne igy, ha a háború kitörése s egy és más disznóságok kiderülte és gyanúk felmerülte óta az a félelem nem uralkodnék nálunk min­denfelé, úgy civilnél, mint katonánál, amit az­­ orrtól s a gyanúba eséstől való félelemnek neveznék. Ott tartunk, hogy reszket mindenki, akinek katonai dologgal vagy ügygyel talál dolga leírni, hogy valakinek ravaszsága v­agy a saját szíve gyengesége hibáiba találja keverni, s inkább választja a szembehuunyó jóság vi­­szaját, a szestbehunyó szigorúságot, semhogy abba a gyanúba essék, hogy valamely katona­­szabadító vagy h­adiüzletes makhinának ked­vezett. Maga a Födi doktor katonaszabadító ügyének tárgyalása is szemmel láthatóan ugyanazon feszengés érzése alatt áll, mint az ügyek, amik tárgyát teszik. — a véletlen úgy akarja, hogy ez a bűnbe esett doktor egyben betegidegzetü ember is legyen, —■ s a tárgya­lási elnök szemmel látható belső küzdelmet folytat az ezen gyengeség iránt való köteles emberi tekintet és az arra való kínos ügyelés között, hogy valahogyan emberségesebb nő legyen a katonai ügyekben gyanús beteg iránt, mint amennyire feltétlen muszáj ... A féle­lem rémuralma alatt élünk, úgy veszem észre — bizonyára igen tiszteletreméltó ok­ok­ból, de még tiszteletreméltóbb, még nagyobb közér­dekű okok azt paran­csolnák, hogy akadjanak végre bátorságok, melyek e félelmet nem ismerik. Mondom: becsülöm a bátorságát azoknak a katonaorvosoknak, kik a Fedi-ügy tárgyalásán megmondották, hogy sorozó­­bizottságaink egy darabig túlságosan annak a különben tisztes aggodalomnak nyomása alatt állottak, hogy kieresztenek valakit a sor alól, aki fegyverbe való vagy emberi méltányossá­«

Next