Világ, 1917. július (8. évfolyam, 165-190. szám)
1917-07-01 / 165. szám
47. az Ára. Telefon S&eOO, a foltró* ■*£rke*ztőé SÍ—58. Kiadóhivatal VX, Andrássy*út 47» szÁm. telefon 81-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba: Egész ívre 3$ &cr* idévre 19 kor* negyedévre 9 kor. 50 fillér, egy hóra 3 koropa 30 filér. AVILAG* megpelenik K^tfo kivé* telével mindennap. Ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokéi.* Ulultr. Hirdetések felvételő dk Badzpetitmm VILÁG kiadóhivatalában, Blockner , Győri és Nagy, Jaalas és Társa, Teflczer Gyula, Leopold Cornél, Mezei Antal, Schwarz Józse, Mosse Rudolf, Eckstein Hernát hirdetési irodákban, — nécnetben; M. Dukes Nachf* Heasela** étein éa Vegler, Rudolf Mosse, Berlinben) Rudolf Kaiban, Berlin NW. Unter den Li den 4®/4la Vili. évfolyam 1917 Budapest, VASARNAP iuliusbS 165-ik szám ---------------------------- ---------------------------------------- ------- -----------__ T&ZjjP.)——----------------------- Dr. Szilárd Béla írta: Jászi Csillár Egyik laptársunk ma azt az érdekes hírt közli, hogy dr. Szilárd Béla mezőberényi születésű magyar tudóst harminchároméves korában a madridi egyetemen a radiológia tanárává nevezték ki. Ez a hír voltaképp nem meglepő és szenzációs többé, hisz már régóta hosszú ama magyar szellemi munkások listája, akik távol a hazai földtől, idegen tudományos vagy technikai intézetek falai között, vitték előre hatalmas lépéssel a nemzetközi tudományt és kultúrát. A Tetmayer, a Lénárd, a Bárány, a Schlesinger s annyi más ragyogó név után a Szilárd Béláé bizonyára nem a befejezője honfitársaink ama hőstetteinek, melyeket azok a kultúra, a tudomány és a művészet mezején idegen országokban hajtottak végre. Ha pedig számba vesszük azok névsorát, akik nem éppen úttörő, de a legjobb átlagot elérő vagy azt meghaladó tudományos és technikai munkát végeztek a külföldön — mondjuk, csak ha áttekinthetjük a magyar eredetű külföldi egyetemi magántanárok vagy azok névjegyzékét, akik vezető technikai vagy laboratóriumi pozíciókat foglalnak el —, halván elmondhatjuk, hogy a magyarság viszonylagos számerejét igen messze túlhaladó arányszámban vesz részt — olykor elismert, méltányolt, jól honorált részt — a műveit külföld irányító intellektuális munkájában. És ha itt nem állunk meg, hanem csupán esetleges és egyéni puhatolások és információk alapján képet rajzolunk magunknak arról a még nagyobb, nyilvánosságra nem jutott szellemi munkáról, melyet komoly és felelősségteljes állásokban a magyar fiatalság külföldön folytat, akkor egy olyan nagy társadalmi lény körvonalai jelennek meg a szemünk előtt, mely mellett (s legkivált a mai átalakulásokban oly ■ gazdag időkben) jó lesz egy pillanatra áhitatos lélekkel megállára. Ugyanis a magyar testi munkásoknak évtizedes megdöbbentően nagy kivándorlása mellett a szellemi munkásoknak ez a párhuzamos exodusa oly jelenség, mely minden egyébnél hangosabban beszél Magyarország mai állapotáról. Beszél pedig úgy örvendetes, mint szomorú tanulságul, örvendetes a tanulság annyiban, hogy az ország népe nagyszerű versenyképességéről tanúskodik úgy a testi, mint a szellemi erőkifejtések mezején. A magyar élőmunka, a magyar tudós, a magyar orvos, mérnök, feltaláló sépve lecsült és elismert az egész világon. De egyben szomorú ez a tanulság, mert azt mondja, hogy Magyarország képtelen megfelelő kenyeret adni épp legkiválóbb, legtetterősebb, legbátrabb, leglendületesebb fiainak. Minthogy pedig ez a jelenség nyilvánvalóig nem gyökerezik sem túlnépesedésben, sem az ország fizikai erőforrásainak szűkösségében — hisz tudvalevőleg épp az ■ ellenkező az igaz! — , elmondhatjuk, hogy ez a kettős kivándorlás a leglesújtóbb ítélet arra a rendszerre, mely a mi nagyszerű népünk energiáit már évtizedek óta gúzsba köti egy egész sereg parazita, monopolista és panamista javára. A testi munka embereinek ezernyi bajairól, széles paraszti tömegek földtelenségéről, a dolgozó emberek lelki-testi nyomoráról már eleget írtak. De a magyar szellemi munkások kálváriája még mindig nem ment eléggé át a köztudatba Pedig ez a kálvária talán még nyomasztóbb, mint a szorosan vett proletároké. Ez a kálvária a szegényebb fiatalságra nézve már az iskolapadokon kezdődik, kiélesedik a főiskolákon s még nyomasztóbb alakot ölt az életben. A szegényebb magyar fiatalság koplal és magára van hagyatva, komolyabb agyagi és erkölcsi támogatás hijján. A protekció megfordított kiválasztása már az iskolákban érvényesül a stipendiumok kiosztásánál s minél inkább közeledik az ifjú az életben való elhelyezkedéshez, annál véresebben érzi a testén megmérgezett ostorcsapásait. Köztudomású, hogy az úgynevezett elegáns hivatalok, úgy a vármegyéknél, mint az államnál a születési arisztokrácia és a plutokrácia privilégiumai; hogy a kevésbbé keresett állásokba, a másodrangú húsosfazekakhoz eme klikk protezsáltjai kerülnek; hogy a nagy gazdasági vállalatok vezető tisztségei a pénzarisztokrácia örökletesekké vált hibizományait alkotják; hogy a tudományos és a művészeti produkció terén való érvényesülés néhány befolyásos csoport kegyétől függ. Hiszen igaz, hogy protekció és nepotizmus más országokban is állandó panasz tárgya, de olyan mértékben, mint Magyarországon, másutt távolról sem érvényesült Persze itt nagyon nehéz bizonyítani. De ha összehasonlítjuk pl. a magyar tudományos intézetek átlagos színvonalát a külföldiekkel, olyan nagy niveau-különbséget látunk a mi kárunkra, mely mélyen alatta áll a magyar, kultúra valóságos szolgáltatási képességének. Mta pedig valaki ezt a párhuzamot nem hajlandó érvül elfogadni, hát gondoljon egyszerűen arra, hogy hogyan festenének főiskoláink, ha azokon elhelyezést talált volna mindama kiváló tehetség, melyet az uralkodó tudományos atyafiság a külföldre űzött * nev ’’k'k idehóre •’■■ ■’ ,ugj, uut&rtauruttgu munkára kénytelenek nagyobbra hivatott energiáikat elfecsérelni. A protekciónak és a nepotizmusnak ez a korlátlansága és féktelensége, mely a dr. Szilárd Bélákat idegenbe kergeti, végeredményben ugyanazon tényezők következménye, melyek a testi munkát kivándorlásra kényszeri- Olvasás Közben Jegyzetek Irta: Ignotus !A gyávaság a gyengék bátorsága. Háború idején kivált: a gyávasághoz nem kell sokkal kevesebb bátorság, mint a hősiességhez. Mindenesetre bonyolultabb a hősiességnél, s nem csoda, ha fortélyaitól s kockázataitól csak azok nem riadnak vissza, kik egyéb életükben is megszokták a serénységet s a szívósságot. Gyerekkoromban hallottam a mondást az öreg doktorról, ki szabadsághős, mert valóságos hősiességgel szabadít katonákat. Akkor ezt viccnek vettem — malátom, hogy van benne komolyság... Nem mintha én viccelni akarnék e ’dologról. Harmadik év háború nemhogy eltompítaná, de még érzékenyebbé teszi az etnikumot, hogy, mikor mindnyájan életünkben vagyunk fenyegetve, nincs joga egyiknek a másik életét tolnia a magáé helyébe, sem nincs joga senkinek, hogy az egyiknek életét kímélje a másiknak rovására. E körül aljaság volna frivalkodni vagy cinikuskodni, sha kísértetiesek is az öreg emberek, kik mig a maguké biztonságban van, likeznek a fiatalok vérével, s még inkább a tehetetlenség szadistái, kik a fegyverbirókra való leselkedésben élik ki féltékenységüket: csak tisztelni lehet a hivatalbelieket, ha egyes szánalom nem ingatja meg őket a köz iránt való kötelesség tudásban, s még inkább az egyeseidet, kik büszkék vagy szemérmetesek vagy túlságosan feláldozóak, hogy helytálljanak a maguk alkalmatlanságáért. Ám van ennek viszája. Sem a hazának, sem a győzelemnek, sem a hazát védő seregnek nem használ, sőt egyenesen árt, ha sorozáson olyanok kerülnek zászló alá, kiknek testi mivolta nem bírja a szolgálatot. S ezeknek viszont joguk — az egyetlen kiváltság, mit az élet a testi nyomorúságnak meghagy — hogy ne kerüljenek fegyver alá, s betegségük ne nőjön, ne mérgesedjék, talán menthetetlenné is ne váljék a hányattatásoktól s fáradalmaktól, míg végre kiderül alkalmatlanságuk. Feltehetik, hogy nekem nincs egy mentő, megértő vagy megbocsátó szavam a disznóságok, ha ugyan nem bűnök javára, mikbe az a Födi Emil, hatósági orvos belekeveredett, ki most állítólagos katonaszabaditásokért törvény előtt áll s maga mondja— én már ezért a szóért is becsukatnám — hogy nem fair dolog, amit cselekedett, megfizettetvén magát olyan közbenjárásokért, melyek úgy állítja, nem tilosak s nem is ártottak a haderőnek, mert ő csak az iránt járt el, hogy valóban beteg emberek az eljáró bizottság sietős munkája közben, ne kerüljenek zászló alá. így volt-e, azt a tárgyalás fogja megállapítani — de lehetségesek volnának-e egyáltalában ilyen nem fair dolgok, lenne-e ilyenekre alkalom, lehetőség, remény vagy éppen szükség, ha, mint a tárgyaláson kitűnt, valóban meg nem történnék vagy történt volna, hogy nyilvánvalóan fegyverképtelen emberek is alkalmasnak mondatnak? Becsülöm a bátorságát annak a Gerlóczy doktor törzsorvos, egyetemi professzornak, ki a törvény előtt nyíltan kimondotta, hogy igenis, ő féltette az 5 mellkasos fiát attól, hogy beválalják s tönkremegy bele, mire kiderül, hogy nem alkalmas . . . Nyilvánvaló, hogy mindez nem lehetne igy, ha a háború kitörése s egy és más disznóságok kiderülte és gyanúk felmerülte óta az a félelem nem uralkodnék nálunk mindenfelé, úgy civilnél, mint katonánál, amit az orrtól s a gyanúba eséstől való félelemnek neveznék. Ott tartunk, hogy reszket mindenki, akinek katonai dologgal vagy ügygyel talál dolga leírni, hogy valakinek ravaszsága vagy a saját szíve gyengesége hibáiba találja keverni, s inkább választja a szembehuunyó jóság viszaját, a szestbehunyó szigorúságot, semhogy abba a gyanúba essék, hogy valamely katonaszabadító vagy hadiüzletes makhinának kedvezett. Maga a Födi doktor katonaszabadító ügyének tárgyalása is szemmel láthatóan ugyanazon feszengés érzése alatt áll, mint az ügyek, amik tárgyát teszik. — a véletlen úgy akarja, hogy ez a bűnbe esett doktor egyben betegidegzetü ember is legyen, —■ s a tárgyalási elnök szemmel látható belső küzdelmet folytat az ezen gyengeség iránt való köteles emberi tekintet és az arra való kínos ügyelés között, hogy valahogyan emberségesebb nő legyen a katonai ügyekben gyanús beteg iránt, mint amennyire feltétlen muszáj ... A félelem rémuralma alatt élünk, úgy veszem észre — bizonyára igen tiszteletreméltó okokból, de még tiszteletreméltóbb, még nagyobb közérdekű okok azt parancsolnák, hogy akadjanak végre bátorságok, melyek e félelmet nem ismerik. Mondom: becsülöm a bátorságát azoknak a katonaorvosoknak, kik a Fedi-ügy tárgyalásán megmondották, hogy sorozóbizottságaink egy darabig túlságosan annak a különben tisztes aggodalomnak nyomása alatt állottak, hogy kieresztenek valakit a sor alól, aki fegyverbe való vagy emberi méltányossá«