Világ, 1918. december (9. évfolyam, 282-306. szám)

1918-12-01 / 282. szám

ttfeASt&ég és Haáem­vatt­ VI., Andrássy»ut 47. szám■ Előfbet&i árak Magyarország­ban: Egész évre 88 kor sor, félévre 41 kor., negyedévre 22 kor., egy hóra 7 korona 80 fillér. A »VILÁG* megjelenik (létfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vi­déken és pályaudvarokon 30 fu­t. VILÁG /•VV4. VMMbdi *MNwt',»rtWg!IC * VttJVO torf-Ataertaa, moc­­ste­­ Grófi fis Naejtlad­nn fi? Tina, Tenexer Gynrk, I­ topold Gyol», leopeM CornH, Sefewani Józki, Mezei Antal, Hesse Rudolf, Bek­­stda Bercit UrdetW irodákban. — Bécsiem Haasenstda ca Vogfef. M. Dnfces Naefif. Rudolf Moaae. Bernobem Rudol Koffestr, Berta NT. Unter den Ufldca IWffl IX. évfolyam 1918 Budapest, VASÁRNAP december 1. 282-ik szám Ik­i terhe­ a felelősség? A „Budapesti Hirlap“ november 26-iki számában egy nyílt levelet közöl, melyet Réz Mihály kolozsvári egyetemi tanár intézett Jászi Oszkár miniszterhez. Erre a nyílt levélre Jászi miniszter a Világ útján a kö­vetkező választ küldi: et ! Igen tisztelt Tanár úr! Szükségesnek tartom, hogy a Buda­pesti Hírlap november m­iszonhatodiki szá­mában közzétett nyílt levelére ugyancsak a nyilvánosság előtt válaszoljak.­­ Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy a magam részéről nem tartanék ildomosnak egy olyan beállítást, mely a mai válságnak mindnyájunkat megrendítő tényeit akár pro, akár contra érvekül használná fel egy elvi vitához. Az események sodra engem az aktív politika homlokterébe állított. Rám ma az a mindennél súlyosabb és háládatlanabb fel­adat hárul, hogy felelős állásomban viseljem annnak­ a politikának az ódiumát, melyet elő­deim folytattak és megpróbáljam menteni a­­ még menthetőt abból, amit ők következetesen­­ eltékozoltak: a magyarság demokratikus presztízsét a határainkon belül és kívül élő idegen nemzetek előtt. Meggyőződésem, — és­ ebben minden józanul gondolkozó embernek egyet­ kell értenie velem — hogy ennek, a­­ munkának ma egyetlen útja van: teljes meg-­­­valósítása azoknak a­tthoni elveknek, mel­y­­yeket az egész világ felelős közvéleménye — beleértve a volt középeurópai szövetség volt kormányait is — elfogadott. Szorosan véve ez az az elvi alap, melyen én állok. Ha bárki ezt az elvet jobban, következetesebben, a ma­gyarságra néve hasznosabban és a felettünk ítélő világ számára megnyugtatóbban tudja keresztülvinni, mint én — úgyszintén ha va­laki egy ennél eszmeileg és gyakorlatilag meg­felelőbb elvet tud ajánlani, én bármikor szívesen átengedem neki ezt a helyet, melyre sohasem törekedtem. Ami a konkrét vitapontokat illeti, fenn­tartom mindazt, amit a nemzeti és nemzetiségi kérdésről úgy az azzal foglalkozó könyvemben, mint a Huszadik Század hasábjain lefolytatott vitánk során mondottam. Ami különösen ez utóbbit illeti: mindenekelőtt fentartom azt a meggyőződésemet, hogy felületes és téves minden olyan történelemszemlélet, mely az emberiség fejlődésének egyetlen vagy döntő mozgatóereje gyanánt a fajok harcát is­meri el. Fenntartom ma is, hogy a nemzetek küz­delmeiben a döntő cél nem az uralom vágya, hanem az a törekvés, hogy minden nemzet zavartalanul kifejleszthesse a maga összes gazdasági, kulturális és erkölcsi erőit. Fenn­tartom végül azt az álláspontomat is, hogy a történelmi fejlődés iránya nem a marakodó nacionalizmus, hanem a kooperáló inter­nacionalizmus felé mutat. Hogy ezzel szem­ben a mai átmeneti időkben az egyes nem­zetek soviniszta túlkö­vetelésekkel állanak elő, s hogy ami tegnapelőtt és tegnap még megnyugtató, sőt boldogító lett volna szá­­m­ukra, azt ma már nem hajlandók elfogadni: ezek a tünetek nem az én álláspontom elvi igazsága ellen szóllnak, hanem csak annak a múltnak a megmérgezett voltáról tanúskod­nak, mely az egyes nemzeteket egymás gyű­lölködő ellenségeivé tette. Az Ön konklúziója, igen tisztelt tanár úr, épp oly elhamarkodott, mintha egy zoológus azt állítaná, hogy a farkas minden körülmények között vérszom­­os és ragadozó, holott tudjuk, hogy csak az éhes farkas az, amelytől óvakodni kell Abból, hogy a magyarországi nemzeti­ségi politika problémáit ma nagyon nehéz, vagy talán nem is lehet a méltányosság és az igazság szellemében megoldani, nem követ­kezik az, hogy a nemzetiségi probléma egy­általában nem oldható meg az ész és az er­kölcs eszközeivel, hanem csupán az követ­kezik, hogy az a rövidlátó és bűnös rendszer, melynek politikai örökségét mi kénytelenek voltunk sine bmeficio inventarii átvenni, korrupt közigazgatásával, döre iskolapolitiká­jával, gonosz választójogi rendszerével és panamista közéletével annyira elkeserítette a velünk élő népeket, hogy azok már egyálta­lában el sem tudják képzelni azt, hogy Ma­gyarországon belül svájcszerű­ állapotokat le­hetne teremteni. E­nnek a helyzetnek a föl­idézésében nem kis része van az ön által kép­viselt publicisztikának is, mely annyiszor és oly kíméletlenül hangsúlyozta a hatalom, az erőszak és az imperializmus szempontjait, hogy végül maguk a nemzetiségek is elfo­­gadták és alkalmazni készek ugyanezeket az eszközöket. Különben bármiként alaku­ljon is ki a mai helyzet, a közöttünk levő vitakérdést nem az átmenetnek ez a mai lázas és vajúdó kor­szaka fogja eldönteni, hanem az az új egyen­súlyi állapot, amely a jövőben ki fog ala­kulni és én m­a is változatlanul meg vagyok győződve arról, hogy ez az új­ állapot több kultúrát, nagyobb nemzetközi szolidaritási és szélesebb kor­i nemzetiségi békét fog je­lenteni, mint a rombadőlő mai világ. Jászi Oszkár, Gyulafehérvár a román nemzetgyűlés előtt Százezer részvevő — Óriási lelkesedés — Kimondják a csatlakozást Romániához — A határokat a békekonferencia állapítja meg (A Világ kiküldött munkatársától.) Este féltíz órakor robogott ki a keleti pályaudvar­ról a hosszú tövisi személyvonat. Egyik külön kocsijában, amelyet a kereskedelmi miniszter bocsátott a románok rendelkezésére, viszi a gyulafehérvári nemzetgyűlésre a budapesti ki­küldötteket. Lassan halad a vonat, a leg­kisebb állomásoknál is perceiig időzik. Köz­ben a románok jól fűtött, teljesen kivltágított kocsijában kedélyes beszélgetés folyik, jórészt magyar nyelven. Ott van a küldöttek között az ősz, hetvenhárom éves dr. Koroján Gyula, dr. Maniu Gyula nagybátyja, a híres 1882. évi román memorandum megszervezője, akit ak­kor tizenkét társával együtt a magyar bí­róság ötévi államfogházra ítélt, ebből egy évet a szegedi Csillagbörtönben le is ült. Az öreg úr piros, életerős, ritka jó magyarsággal beszéli el a memorandum-per eseményeit. Beszél Tiszáról, aki őrajta keresztül kísérelte meg a régi magyar metódus szerint a romá­nok és magyarok kibékítését, de érthető okokból, hasztalan. Azután más téma kerül szóba. A szomszéd szakaszokból egyre hallik a magyar szó: Nagyromániáról, a nemzetgyű­lésről, a románok vágyainak beteljesedéséről beszélnek. Egész éjjel alig alszik valaki a veres-sárga-kék kokárdás urak közül. Egymásután következnek Kürtös, Két­­egyháza, Arad. Ettől kezdve még élénke­bb az élet a románok külön kocsijában. Még azok is, akik elpihentek, abbahagyják a pihenést, lesik, várják az állomásokat. Románlakta te­­rü­leten fut már a vonat. Az állomásokat ro­mán kokárdás katonák őrzik. Nagy tömegben várják a berobogó vonatot a román színekkel felpántlikázott katonák, parasztok és úri rend­beliek. Fel-felhangzik a románok melanko­likus indulója: Ébredjetek románok . . . Nagyobb tömegben szállnak fel a vonatra a románok, a kocsi zsúfolásig megtelik. Ke­resztül robogunk Piskin. Egyszerre izgalom fogja el a vezetőket. Méltatlankodnak, ingerültek. — Miről van szó? — kérdezzük az egyik vezetőt. Röpiratot osztogatnak a vonaton, amely gyalázza a románság vezetőit s arra izgatja a románokat, hogy ne csatlakozzanak a bojárok államához. Szászváros előtt már kézre is ke­rítették az osztogatókat, akik a propaganda­­bizottság nyil-parancsával igazolták magu­kat. A röpirat osztogatóit négy román gárdista veszi őrizetbe. A több ezerre menő röpiratot lefoglalják. Lassan elül az ingerültség és mind erősebb lesz az a meggyőződés, hogy a magyar kormány az akciótól teljesen zárni áll. Egynegyed hatkor érkezünk meg Gyula­­fehérvárra. Nedves, zimankós időben hatal­mas tömeg várja az érkezőket. A pályaudvar képe olyan mozgalmas, mintha valami hatal­mas forgalmi gócpont volna. Egymásután futnak be a románlakta terület különböző pontjairól azok a különvonatok, amelyeket a kereskedelmi miniszter bocsátott a románok rendelkezésére. A miniszternek ez az előzé­kenysége jóleső hatással van a nemzetgyű­lésre igyekvő románokra. A szomszédos fal­vakból kocsin és gyalog haladnak felpánti­­kázott román parasztok az erdélyi koronázó városba, vagy ahogy a románok az ő szent városukat nevezik: Alba-Iuliába. A budapesti küldötteket a román induló hangjai mteltett zászlókkal nagy tömeg kí­séri a városba. Mindenki lakás után igyek­szik, mert már a vonaton elterjedt a hír, hogy közel százezer ember érkezik a nemzet­­gyűlés ünnepélyére Alba-Juliába. Az érkezők elhelyezését a román nemzeti tanács egyik bizottsága intézi. Alig győzik a munkát, ke­vés a szoba, pedig a magyarok szívesen ren­delkezésükre bocsátották házaikat a román vendégeknek. Gyulafehérvár, a régi erdélyi fejedelmek egykori székvárosa ég az izgalomtól. Holnap nagy napja lesz a románságnak. A nemzet­gyűlés nyíltan kifejezésre juttatja azt a Trá­gyát, hogy Romániához kivan csatlakozni. Végleges döntésről természetesen nem lehet szó. Ez, a románság vezetőinek felfogása sze­rint is, a békekonferencián fog eldőlni. A vá­ros kávéházaiban, éttermeiben zsúfolásig szo­rong a sok kokárdás katona, darócos falusi nép, ügyvédek, újságírók. Mindenki a holnapi napról beszél. A románok szent zarándok­­helyén, Alba-Júliában ez a gondolat tölt el mindenkit. A román komité tagjai a nemzeti tanács kiküldötteivel együtt már a kora délutáni órákban tanácskozásra gyűltek össze a Hun­­gária-szálló emeleti helyiségében. Itt készül a határozati javaslat a holnapi gyűlésre. Az ér­kezők mind ide igyekeznek. Alig lehet a szál­loda kapuján behatolni, minden talpalattnyi hely el van foglalva, a lépcsőkön, a folyosón. Olykor-olykor egy-egy vezető férfiú tör magá­nak utat. A kiváncsiak kérdik, mikor lesz vége az előértekezletnek ? Már kilenc óra van és még mindig folyik a tanácskozás. Közben szó esik azokról a röpiratokról, melyeket a vona­

Next