Világ, 1919. október (10. évfolyam, 96-122. szám)

1919-10-08 / 102. szám

. Nemzet, Herménység és szabadelvűség . „A nemzeti keresztény egyesülés“ — ezt írja az egyik most alapult újság — „sziklaszilárdan áll minden liberális törekvéssel szemben.“ (Végre egyszer őszinte, nyílt szó, amely éppen ezért mérhetlenül nagyobb értékű, semmint a Tiszák uralma idején keletkezett vizenyős álliberalizmus, amely soha ezt a tételt kimondani nem merte, de viszont lényegileg mindenkor annak értelmében cselekedett. A szabadelvűség ugyan nem azoktól az elvektől függ, amelyek a papíron vannak megszövegezve, hanem azoktól a szabadelvű elemektől éstényezőktől, amelyek az ország közéletében megvannak és azoktól az érdekektől és törekvésektől, amelyeket azok szolgálni és képviselni tudnak, mégis a mai időkben, amikor az ország vezető eszmények és vezető emberek híján szűkölködik, fölötte fontos a kiindulásipontokat, az állami élet megalapozásának tételeit tisztán és világosan leszögeznünk, mert céltudatos munka csak ilyen világos, a társadalom legszélső rétegeiben is élő tudatként bevésődött célkitűzés felé indulhat meg. Nem a mi részünkről, hanem a velünk szemben álló tábor felől hangzott el a csatakiáltás, amelyeket akar a szabadelvű világszemlélet és egyrészt a nemzeti érzés, másrészt a kereszténység közé verni. Vájjon tényleg olyan „sziklaszilárdan“ áll-e ez az ellentét? Vájjon magyarság, kereszténység és szabadelvűség tényleg annyira egymást kizáró fogalmak-e? "Avagy nem sokkal inkább olyanok hirdetik ezt a tételt, akiknek úgy a nemzeti irányhoz, mint a keresztényi eszményhez éppen csak annyi a közük, hogy voksszerző csaléteknek használják azokat fel. Ami elsőbben a kereszténységet illeti: aki azt állítja, hogy kereszténység és szabadelvűség egymással ellentétben állanak, az vagy az egyiket vagy, a másikat nem ismeri. A szereket, kat’exochén vallását, az „add meg a császárnak, ami a császáré“-elv hirdetőjét, az emberegyenlőségnek Európában első misszionáriusát, a vámosok és Magdolnák felemelő palládiumát, az imperiális zsarnokság alól való felszabadulást hirdető messiási tant, s a felebaráti eszme megteremtőjét joggal és józanul aligha lehet a szabadelvűséggel ellentétbe állítani. Igen, ha a Savonarolákat pusztító, az inkvizíciókat megteremtő, a világi hatalomért háborúkat viselő, antimodernista átokkal sújtó felekezetiességet nevezzük kereszténységnek, akkor ennek mi köze sincs a szabadelvűséghez, de mi köze sincs a kereszténységhez sem. Ami pedig a magyarságot illeti: az angolszász fajt kivéve, talán egyetlen olyan nép sincs a föld kerekén, amelyet fajkeveredési és történelmi, valamint temperamentumbeli előzményei annyira predesztinálnának a szabadelvűségre, mint a magyart. Az a nép, amely már honfoglalása előtt legalább hétféle vallási formát vett fel minden különösebb lelki izgalom nélkül; amelynek honfoglaló vezető törzse, a kazar-kabar, egyenesen Mózes hitét vallotta; amelynél a legélesebb vallási ellentéteknek, a reformációnak idején megeshetett, hogy például Debrecen népe egészében egy évszázad alatt háromszor cserélt vallást (1525-ig mind katolikusok a debreceniek, 1550-ig luteránusok, azontúl pedig reformátusok), amely első királyának uralma óta ezer esztendőn át mindenkor elvének vallotta, hogy az idegen telepesekkel szemben vendéglátó legyen, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyarló éstörékeny“, s amelynek fajmagyar része mindenkor szinte öntudatlan gyűlölettel viselkedett minden reakciós, oligarchista, lélekelnyomó uralommal szemben, viszont nemzeti hősei közé éppen azokat avatta, akiknek a szabadelvűség volt a kiütő jellemvonásuk: az a nép egy anyaméhben született a szabadelvűséggel, attól ezt a jellemvonást megtagadni annyi, mint legsajátibb nemzeti egyéniségéből kivetkőztetni. Jól érezték ezt mindenkoron Magyarország legszámottevőbb elméi s bizonyára a mi szavunknál súlyosabb tekintélyként esik latba id. Andrássy Gyula örökértékű axiómája: „Isten mentsen meg, hogy valaha sikerüljön e nemzetet megfosztani szabad szellemétől. Ha ezt el-,vesztettük, beszélhetünk még magyarul a grammatika szerint, de nem vagyunk magyarok többé. A valódi, józan szabadság terjesztése és meghonosítása a föld ezen részén a mi miszsziónk; ha ezt megtagadjuk, nincs értelme többé izolált fajunknak Európában.“ Íme, a klerikális sajtó könnyelmű tételével szemben a modern Magyarország egyik megteremtője valósággal létkérdésévé teszi a magyarságnak a szabadelvűséget, s mi bevalljuk, hogy, Andrássy világszemlélete ránk mérvadóbb, semmint a fekete internacionale felfogása. Csak örvendetesnek kell tartanunk, ha már most jó eleve nyílt és sziklaszilárd állásfoglalással izolálják magukat a szabadelvűségtől azok, akiknek az nem szívügye, így legalább kisebb a veszedelme annak, hogy a magyar liberalizmus újra meghamisíttassék. De a magyarságot és a kereszténységet ebbe az ügybe ne keverjék bele, mert ezzel legföljebb azt bizonyítják, hogy önmaguknak nincs közük és nincs érzékük sem a magyarság, sem a kereszténység valódi értékeihez. A neghatnisifolf marxis« A diktatúra harmadik hónapjának végén, a Szocialista Kommunista Párt első ülésén állapította meg a szónokok egész sora — így többek között [Rónai Zoltán is —, hogy ,,a párt soraiban még mindig bizonyos egyenetlenség van." A szociáldemokraták és a kommunisták között fennállott ezt az egyenetlenséget a diktatúra egész ideje alatt iparkodtak jobbról is, balról is takargatni, szépítgetni, jó dolog nem sikerült, egyszerűen mert nem sikerülhetett. Mind a két (majd utóbb négy) trakkó Marx nevével takaródzott, de azt nem vették észre, hogy ennek ellenére is, szüntelen két malomban őröltek. Nem vették észre, hogy Marx lelke két különböző lélek cégéréül szolgál. Az egyik Marx az 1848-i díi, a „Kommunista Kiváltvány“ forradalmi lelkű szerzője; a másik Marx az 1867-iki, a „Kapital“ lehiggadt, őszült fejű, tudományos ikritkájú írója. A két Marxot egy világ választja el egymástól; ezt azonban eddig — ha egyesek észre is vették — gondosan magukba rejtették. A marxizmus első gyakorlati próbája, a bolsevizuus robbantotta ki első ízben ezt a rianást. A proletárdiktatúra tarthatatlanságának ez a belső szakadás az egyik alapoka. A proletárdiktatúra Oroszországban is, nálunk s azzal a pretenzióval lépett fel, hogy ő a marxista dialektikának gyakorlati megvalósítását hozza. Ebből a kiindulásból tekintve azonban már eleve feltűnő volt, hogy a marxizmus minden eddigi tanításával szemben a bolsevizmus nem ott ütött ki elsősorban, ahol az indusztriális kapitalizmus a legféktlenesbb volt, tehát ahol a külső elnyomás folytán és a proletariátus süni összeszorultsági folytán a legtöbb kilátás lett volna a társadalmi forradalomra, hanem éppen ellenkezőleg: a legdiszperzebb, mert mezőgazdasági államok, a legszervezetlenebb munkástömegek kezdették meg a forradalom útját. Oroszország, Magyarország és Németországnak is az a része, amely a legagráriusabb: a bajor föld-Erős gyanú támadhatottrészben, hogy a bolsevizmus ilyenformán idegen a marxi forradalomtól s hogy a marxizmus itt tulajdonképpen csak álcára teljesen más népi mozgalmaknak. Sokan a vészteti háború pszichikai következményének vélik a bolsevizmust; vannak, akik úgy gondolják, hogy — úgy mint a porosz-francia háború idején — ezúttal is a német állam finanszírozta az ellenséges front háta mögött a társadalmi forradalmat; végül komoly megfontolást érdemel az a nézet is, hogy a bolsevizmus tulajdonképpen semmi más, mint a moszkovitizmusnak egy újabb megjelenési formája. Annyi bizonyos, hogy kiindulópontját, célját és eredményét tekintve, a bolseviznus — persze mint álképlet — teljesen megegyezik a világmegváltó roszkovitizmus többi álképletével. Iván cár imperializmusával, Nagy Péter végrendeletével, a tolsztojanmossal, az anarchizmussal,a nihilizmussal, a Herzecsch nacionalista internacionalizmussal, stb. A proletárdiktatúra tehát erkölcsi bűnben fogantától, amikor a szocialista ideált tűzte ki zászlóul, holott — mint mindjárt látni fogjuk — alig maradt egyetlen egy szocialista ideál is, amelyet ki ne játszott, sőt az ellenkezőjébre ki ne figurázott volna. A harmadik tényező, amely a proletárdiktatúra erkölcsi alapjait megingatta, az a hipokrita berendezkedés, amely a munkástanácsok formájában állítólag a tömegek akaratának szabad érvényesülést engedett (igazában csak a dohánykiutalás és az .,egyéni akciók" voltak itt a szovjetek mézesmadzaga), valójában pedig a tömegek akarata és szándéka ellenére, egy elenyésző kisebbség akaratát, oktrojálta részint szuggesztió, részint terror útján új többségre. Amit Kun Béla úgy fejezett ki, hogy proletariátus de kultúrájának gyakorlása tényleg egy aktív kisebbség kezelen van, s amely rendszer ellen az egyik szovjet képviselő így tiltakozott: „Minden olyan formáját a diktatúrának, amely nem hajlandó a szervezett munkásság többségének akaratát követni, amely azt mondja, hogy ezek ingadozók, akiket el kell nyomni, én ezzel a politikával, még ha a Lenin elvtárs neve alatt történik is, szembe fogok helyezkedni.. Az a törekvés már most, hogy a munkásságnak a hatalom tényleges birtokaiból valói kizárását elkendőzzék, a legaljasabb demagógiára, paraszti fogásra és a munkásságnak az orránál fogva való vezetéséhez vitt, s a leghipokritább következetlenséggel magyarázták be egyik nap jónak azt, amit másnap flagráns ellenforradalomnak minősítettek. A legfontosabb politikai feladata tehát az volt a szovjetrendszernek, hogy a munkásságot népünnepélyekkel, szántszándékkal elhalasztott böffre beállított diadaljelentésekkel, teátrális aktusokkal bódulatos mámorban tartsák, nehogy a munkásság rájöjjön, hogy itt nem is az ő akarata, hanem csak a demagógoké érvényesül. A proletárság demokráciájáról, a tömegek önrendelkezési jogáról ilyen viszonyok között persze őszintén szó sem lehetett. Az őszinteségnek ez a teljes hiánya mint politikai alapelv a legfényesebben dokumentálódott Kori Bálának abban az emlékezetes külpolitikai beszédjében, amelyben formálisan lekötötte magát az „at cél szentesid az eszközt“ elve mellé s a hazugságot nyíltan a politikai küzdelem fegyveréül ismerte el. Ezen a teljesen ingatag erkölcsi alapon épülvén fel a magyar szovjetrendszer, nincs azon mit csodálkoznunk, ha a Mars nevével szüntelen, az eanzuwat s JVurtu Hirdetések felvétetnek Budapesten a VILÁG kiadóhivatalában, Blockner J*» Győri és Nagy, Jaulus és Tsa, Tenczer Gyula, Leopold Gyula, Leopold Cornél, Schwarz József, Mezei Antal, Mosse Ru- ■ dolf, Eckstein Bernát bird. irodákban. Bécsben : Hausenstein és Vogler, M. Dukes Nachf., Rudolf Mosse. Berlinben Rudolf Kolban, Berlin NW. Unter den Linden 40/418. Szerkesztőség és kiadóhivatal VI., Andrássy ut 47. szám. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 220 korona, félévre 110 korona, negyedévre 56 korona, egy hóra 20 korona. ALVILÁG“ megjelenik hétfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon SO filler. X. évfolyam Budapest, 1919 SZERDA október %$$$) 102-ik szám ú pártok túszei készülődése A polititfa eseményei (A Világ tudósítójától.) Vasárnapi számunkban ezt írtuk: ez a hét a neoreakció nyár harcának jegyében indul. Azóta a liberális polgári pártok is felismerték ezt az új helyzetet és azon fáradoznak, hogy valamiképpen ellensúlyozni tudják azokat a pillanatnyi előnyöket, amelyeket a kormányt támogató pártok határozott fellépésükkel szereztek maguknak. Most már belátják, mennyire helytelen volt részükről az a taktika, amelylyel a kibontakozást csak a megegyezés útján keresték és hogy eddig kerülték a harcot. Ezt a helytelen taktikát politikai megfontolásaik téves kiinduló pontjára vezetik vissza, ők ugyanis az utolsó hetekben azt vallották, hogy Friedrichék, nyilvános állásfoglalásaik és nagy erővel megindított propagandájuk mélyén, maguk is kívánják a békés megegyezést. A helyzet téves megítéléséhez még hozzájárult az a meggondolás is, hogy az ország érdekében tényleg kerülni kell a pártoknak a harcot, ameddig lehet. Ezért elvetették taktikájuk eredeti bázisát, amely, azon a szemponton.