Világ, 1921. április (12. évfolyam, 69-93. szám)

1921-04-08 / 74. szám

Péntek: Hz. ügyvédi kamara nem bojkottál (A Világ tudósítójától.). A budapesti ügy­védi kamara, ma délután választmányi ülésen foglalko­zott a „destruktív sajtó*" bojkottjára vonatkozó hatá­rozati javaslattal. A kamara gyűlt­ termében csaknem tel­jes számban jelentek meg a választmányi tagok, körül­belül harmincan, azzal az elhatározással, hogy komoly bírálat tárgyává teszik a mozgalmat és komolyságukhoz méltóan határoznak. Dr. Schubert Zoltán terjesztette a gyűlés elé az ismert Wolff-féle javaslatot. A javas­A Közszolgálati Alkalmazottak Nemzeti Szövetsé­gének választmánya ma a vidéki törvényhatósági vá­lasztmányok részvételével ülést tartott, amelyen töb­bek között állást foglalt a soproni választmány határo­zatával szemben. A soproni választmány ugyanis a sajtóskérdés megoldása és a „destruktív" sajtó megrend­­szabályozása és bojkottálása ügyében a budapestivel el­lentétes határozatot hozott. Dr. Erdős vezértitkár ismer­tette a sajtókérdést, majd dr. Kurcsy István szólalt­ fel a soproniak nevében. Kijelentette, hogy egyek a buda­pesti választmánynyal és nekik fájt legjobban, hogy az lat nagyjelentőségű mondatai és tetszetős érvei, amelyek Wolff Károly szájaiból olyan hatásosan hangzottak el, most meg nem értő fülekre találtak, így történt hogy dr. Ács Jenő főtitkár indítványát a választmány han­gos helyesléssel elfogadta és vita nélkül egyhangú ha­tározatban kimondta, hogy a javaslat felett napirendre tér és nem csatlakozik a liberális sajtó elleni mozgalom, harcosaihoz. A Wolff-féle javaslat egyik példánya így az üeryvédi kamara irattárába kerül. a határozatukat a „destruktív " sajtó diadalként könyvel­ték el, holott ők­­, központtal egyetértésben mindent elkövetnek a nemzeti állam­ megteremtése és a­ keresztény­­ morál alapjára való helyezése érdekében. Ez vonatko­zik a sajtó felelősségrevonására, megrémtszabályozására és bojkottálására, is. Több hozzászóló után a választmány határozatilag kimondta, hogy a „destruktív** sajtó öröme korai volt, a közszolgálati alkalmazottak egységesek a haza sorsá­nak biztosítása tekintetében és megbonthatatlan egy­ségben dolgoznak további céljaik elérésének érdekében. In dtesszpsaktiv sesjftó ez*tizzze“­ l Az angol $sányászs£.trájk Az angol bányamunkások sztrájkjának néhány hét előtt volt egy előjátéka. A bányamunkások szervezetei­nek szelíd, keksz,emü, galambos*tvézére, R­olefinj*Simillie visszavonult a magánéletbe és .czejn­íjji^íTfc egy dél­­walesi ki*. v­áros község t­anácsánakS"flövékcuy»ég(Hien fog résztve­nni. Smillie A bányászok szervezetei szépen^onsuzitatták Smil­­lie-t, akinek neve évtizedek_|jto-»-tölészetorrot'i. a bányá­szok mozgalmaival és k^^J»é^*yamunkások életmódjának, létszinvonalának emelkedésével. Azonban a búcsúztatás szép formaságai sem palástolták el egészen azt a tényt, hogy Róbert Sipillie nem egészen önként, hanem inkább barátságos biztatásra vonult vissza. Bányamunkásból lett munkásvezérré Hmillie és még a régi romantikus iskolához tartozott. Bányász volt az apja, szenet tar­­goncázott az anyja, tíz, vagy tizenkét éves korától fogva a bányában dolgozott a kis Róbert is és szüleinek nyo­moráról, szomorú fiatalságáról, a bányászok múlt gene­rációjának sanyarú helyzetéről szépen, melegen tudott beszélni Smillie, frázisok nélkül és mégis hatásosan. Smillie tevékenységének egyik fele még összeesik a­ szer­vezés munkájával, noha igaz, hogy a bányamunkások százezrei már teljes számban, organizált és fegyelme­zett hadsereg gyanánt sorakoztak vezéreik mögé Smillie pályájának második felében. Azonban Smillie mégis a régi iskolát képviselte, ahol az agitátori és az organi­­zátori tevékenység volt túlsúlyban, nem pedig a tak­tikai lépések szigorú és alapos mérlegelése a gazdasági konjunktúra alapos számbavételével. A szakszervezetek vagyonának gyarapodása Smillie számtára még sokkal na­gyobb elégtétel volt, semhogy könnyűszerrel tudta volna magát elszánni arra, hogy egy sztrájkmozga­lomra el­halt­se ezt a penny-nkint összekuporgatott vagyont. Hyd­er és Róbert Smillie befolyását már a háborús években és azóta még iil­ilis ImíHnIi­­­lje TITi Frank llodgce, a munkásvezér modern tM­llTtS. fludges szintén bányász­­szülők gyermeke, bányász­faluban nőtt fel és már igen fiatalon ment le maga is dolgozni a bányatelepre. Azon­ban esténkint és vasárnap éhes művelődési vágygyal olvasott abban a nagy barakkban, ahol a bánya nőtlen munkásai laktak, és főleg, mint olvasott fiatalember tett szert tekintélyre társai között, nem pedig szónoki képességeivel és agitációs tevékenységével. Frank Hodges jó híre eljutott a bányavállalat tulajdonosaihoz is és ezek egyetemre küldték a fiatal munkást, ahol két- három hónap elteltével már senki nem vette észre rajta, hogy nem a szokott iskola, tanulmányok után került az egyetemi tanterembe. Ezután a bányavállalat igaz­gatóságánál kapott íróasztalt, jó szervezőnek, ügyes üzletembernek bizonyult, kivált pedig az angol szénpiac és a világpiac helyzetének alapos ismeretével tűnt fel. Gyorsan karrert csinált tehát, és ma már valószínűleg vezetőembere volna az angol bányavállalatoknak, ha érzése és gondolkozása szerint nem marad bányamunkás a cégvezető redi­ngotldban is. Végül Hodges megvált hivatalnoki állásától és a bányamunkások szakszerve­zeti szövetségének lett a titkára. Az angol képeslapok gyakran közölték az elmúlt években Frank Ilodyca fényképeit. A szakszervezeti titkár nem olyan szabá­lyosan kivasalt gentleman, mint a legtöbb angol munkás­­vezér, hanem tipikus művészfejet hord válla fölött. Csak éppen az arcvonások által is kifejezett kemény energia következtében tér el ez a művészfej a szokott sablontól. A nagy baisse Frank //odyi , l.t:k jutott az a­ szerep, hogy vezesse az angol bányamunkások legérdekesebb bérharcát, azt a küzdelmet, amely többé nem bérek felemeléséért, hanem a radii­án­y írszárfaxa ellen, indult meg. A világgazdaság súlyos krízise teljes összeomlásra veze­tett az angol szénpiacon is. Az apó­ipar volt a vasutak és hajók után a legnagyobb belföldi fogyasztója az an­gol széntermelésnek, ma a legszolidabb angol acélipari vállalatok részvényei közül is nem egy CSA 75 százalék­kal áll alacsonyabban, mint egy év előtt, tekintettel arra, hogy sok igen jól megalapozott vállalat is a diszkrét fizetésképtelenség felé közeledik, ha ugyan már nem jutott el oda, a rendeléseknek nem egy gyár­tási ágban szinte teljes szünetelése miatt. Amit pedig eladnak az angol nehézipari vállalatok, azt jórészt az önköltségi áron alul adják el, tekintettel arra, hogy szembenállanak a francia, a belga és a német konkur­­renciával,­­ amely fontokra és shillingekre átszámítva, feleakkora, vagy alig több, mint harmadakkora munka­­béreket fizet és így sok irányban teljesen lefoglalná a fogyasztó piacot, ha az angol acélipar nem szállítaná le az árakat a termelési költség alá, addig is, amíg nem sikerül fokozatosan fejebb szállítania a munka­béreket. Az angol bányamunkásoknak 1920 őszén lejátszó­dott sztrájkja alkalmával a bányavállalatok és a mun­kások abban állapodtak meg, hogy a béreket a terme­lés emelkedésével párhuzamosan fogják emelni. A megállapodás óta csakugyan hónapról-hónapra emelke­dett a termelés, noha évi átlagra átszámítva, még az elért legmagasabb heti termelés is vagy 400 millió métermázsával maradt el az 1910. év produkciójával szemben. Mikor ez a megállapodás létrejött, a csökkent termelés miatt az angol szénexport csak a "250.000 millió métermázsás évi átlagnak felelt meg és így alig ■’/6 százaléka volt a béke­kivitelnek. A bányavállalatok kalkulációja szerint a­ kivitel emelkedésének kellett volna fedeznie a béremeléseket, hiszen akkor még kor­látlanul lihegett angol szenet elhelyezni a világpiacon részben .­110 százalékos felárral a belföldi árak fölött. ,, /y­itch“ a /serzskedelm­ ha­józásban Azonba a múlt év végén és kivált 1021 elejétől fogva nem csupán a belföldi fogyasztás csökkent meg, hanem egyre inkább megnehezedett az angol szén el­helyezése a külföldi piacon, még felár nélkül is. Francia­­ország deficitjét nagyobbrészt fedezték a német szénszál­lítások és a fuvardíjukban bekövetkezett, példátlan krach által egyre veszedelmesebb versenytárs gyanánt jelentkezett az amerikai szén. Alig egy fél év előtt a szén fuvardíja Newyorktól Amsterdamig tonnánként 2­ dollár volt, azóta meredek tempóban hanyatlott és végül négy, majd pedig két dollárra esett. Egy fél év előtt tehát az amerikai ár ötszörösért hatszorosára szöktette fel az Egyesült­ Államok szenét a fuvardíj, ami most már csak másodrendű szerepet játszik az amerikai szén európai áralakulásánál. Ez egymaga is elég magyarázata az angol szénexport válságának. És a bányavállalatok, melyeknek programmja a­ termelés korlátlan emelése volt, most kénytelenek voltak fokoza­tosan lenyomni a termelést. Az európai gazdasági hely­zetre mindenesetre karakterisztikus az, hogy az angol bányaipar k kényszerűségből redukálta a­ termelést ak­kor, amikor a produkció még mindig húsz százalékkal és a kivitel hatvan százalékkal colt kisebb, mint a, háború■ elött. \ h'l­ y hónait —­­PA millió font \ f­unkál bányamunkások szakszervezetei a múlt hetekben lerartó tárgyi­­lá­sok alatt maguk is elismerték azt, hogy a jelblegi munkabérek mellett februárban nem kevesebb, mint­­.6 millió font veszteséggel dolgoz­tak az angol bányavállalatok, m­íg a háborús évek alatt átlagban havi kétmillió fontot értek, el a nyereséggel. Igaz ugyan, hogy a Daily Sierald statisztikája szerint a háborús évek alatt a bányák 100 millió fontot keres­tek, míg az összes szénbányái­ alaptőkéje nem volt több 135 millió fontnál, azonban még ijedyes is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bányavállalatokat nem lehet tovább is ráfizetésre kényszeríteni. Frank n­odges tehát egy kettős javaslattal akarta a nehéz helyzetet megoldani. Egyrészt azt kívánta, hogy a bányavállalatok financiális kezelését egyesítsék, hiszen még mindig van nem egy bányavállalat, amely ma is nyereséggel dolgozik, a kedvezőbb szénfekvések és az alacsonyabb termelési költségek következtében. Az itt elért nyereség fedezné Hodges szerint a többi bánya­­vállalat deficitjének egy részét, azonban Hodges szám­vetése szerint az ilyen pool után is megmaradna egy igen jelentékeny veszteség, és ezért azt javasolta, hogy állami szubvenció segítségével kell a munkabéreket mai színvonalukon tartani, vagy legalább a munkabérek­re­ .^,Les Drapeaux** „A zászlój'1 — ez a címe anmin^xefrényntík, amelyet Paul fReboux jónevü fajj^a író nem régen irt s amelynek egyes példáján most száldosnák szét Párisbóli a világ nap^^ajéka felé. Meg kell^aíj^gík­AiönYvről emlékezni — két oknál fogva. Először azért, mert bizonyos, hogy igen nagy port fog felverni; másodszor azért, mert nem a fajta képzeletszőtte poétikai alkotás, hanem életrajz, az író maga mondja el lelki elváltozásá­nak történetét és az ilyen önvallomások. — J. J. Rousseau óta, — ha ráadásul még művészi for­mába is vannak öltöztetve, mint „A zászlók**, min­dig lebilincselően érdekesek. * A Drapeaux hőse Jacques Réal író. Aránylag fiatal, alig lépte át a negyven küszöbét, de már igen jó neve van. Regényeit vásárolják, a szín­darabjait megtapsolják, a cikkeiért pedig küldöz­getnek a szerkesztők és jól megfizetik. Csak művé­szetének, az irodalomnak él. Politika? Azt sem tudja, mi fán terem. Ő is, felesége is abból a jel­lemző polgári családból származik, ahol a sovi­nizmust és a nacionalizmust már az anyatej­jel szívják m­agukba a gyermekek. Az iskola még in­kább kiérleli ezt az érzést, úgy, hogy mire meg­nőnek, olyan magától értetődőnek találják, mint a levegőt és a napfényt. Real szintén ilyennek találta — mindaddig, míg egy estélyen részt nem vett. Ezen az estélyen barátai és tisztelői éppen az ő akadémiai tagságát akarták szób­ahozni és bámulói úgy tervezték, hogy innen induljon ki a mozgalom. Elvégre nálánál kevés­ébé tehetségesek is bejutottak a halhatatla­nok közé, miért ne jusson ki tehát ez a tisztes­ség neki, az igazi művésznek? Reálnak semmi ki­fogása nem volt ez ellen, hanem . . . hanem az estélyen „új gazdagok­" is résztvettek; ezek vagyo­nuk eredetéről bántó őszinteséggel társalogtak. Az érzékenylelkű iró megdöbbent ezen s kesernyés érzés fészkelődön be szivébe. A véletlen pedig ugy akarta, hogy másnap reg­gel hajdani feljebbvalójával, egy törzsorvossal ta­lálkozott. Hova? Arcokat megyek gyártani! El­kísérte az orvost abba a külvárosi kórházba, ahol a háborúnak azokat a szerencsétleneit ápolták, akiknek az arca volt elnyomorítva és féktelenítve. A látvány rettenetes volt. Nem tudott tőle szaba­dulni. Még mélyebben markolt a valójába, ami­kor a látottakat összehasonlította a tegnapi estély­ivel, a hadi milliomosokkal, ezek beszédével és magaviseletével! Eszébe jutott, hogy azok a höl­gyek és urak az új, feltétlenül elkövetkező háború eshetőségeiről beszéltek —• nevetve, könnyedén, bizakodva . . . Nem, nem! A benyomás túlságosan mély volt,­­ hogy az első szellő érintésére elsuhanhasson. Szép,­­ erős cikket írt róla. Maga vitte fel a szerkesztő­­ségbe. A szerkesztő mézédes mosolylyal fogadta és s mohón ragadta ki kezéből a kéziratot: — Lássuk csak, lássuk csak! Amint végigfut a sorokon, a mézédes mosoly leolvad ajkáról, az arca elkomorul, a homlokára s ráncok szöknek. Nagyon jó cikk, pompás cikk,­­ kiváló cikk, elsőrangú cikk, igazi Real-cikk, b­a­­j nem . . . most nem, imáid máskor! Az író miem ! érti. Mi ez? Mi történt? Régi, jó, kenyeres­­i pajtása, egy e fásult újságíró felvilágosítja. — A cikk nem a polgári társadalom céljait­­ szolgálta, ezért közölhet ellent — De . .­­Az újságíró nem engedi magát félbeszakítani,­­ elmondja, mi voltaképpen a francia nagy sajtó, a nagybankok rémája, megvesztegethető, az ország érdekei fölé egy osztály önző, szélesszájú érdekét helyezi. Real nem tud hova lenni a bámulatta , ő ezt eddig nem tapasztalta. Persze, hogy nem! Hi­szen ő is ezt az érdeket szolgálta, de, lám, mihelyt a hadimilliomos gyémántos hölgyeinek háborús csevegéséből és a rokkantak jogából le merte vonni a következtetéseket, a szerkesztő úr barátságtalan arcot vágott. De hát ez . . . de hát ez a hazugság! Az. Szabad ezt szótlanul tűrni? Próbáljon ellent­mondani neki. Lám, valóban a legcsekélyebb ellentmondásra, értelmetlenség vigyorog rája. A legostobább né­­metgyűlöletet és a legelcsépeltebb hazafias szóla­mokat szegezik neki érveinek. Mintha a német, vagy más nemzetben nem is volna ember! Ez bor­zasztó, ez hazugság. Utálat fogja el. Csak fokozó­dik utálata, amikor azt kell tapasztalnia, hogy en­nek a politikának éppen a gyengédlelküeknek hitt nőik a legelvakultabb cselédei. — Még maga is! — szól fájdalmasan a titkár­nőjéhez. Igen, még ő is; ez a becsületes, tiszta leány* aggodalommal veszi észre az író lelki elváltozását. Közeli rokona hősi halált halt, benne tehát a haza­szeretet vallásossággá magasztosult s igy förtelmes­nek talál minden olyan érzést, amely a németet emberszámba veszi. Egyszer azonban egy amerikai folyóirat cikket kért a gazdájától: Franciaország elernyedhetetlen erejéről kellett volna himnuszt zengenie. Őt bízta meg, hogy az erről szóló hivata­los statisztikai adatokat hordja össze. Mikor az ad­atok feldolgozva együtt voltak, mind a ketten megdöbbenve vették észre, hogy Franciaország egy­általán nem halad a nemzetek élén, ellenkezően, hanyatlik, különösen ha Németország mellé állítják. Most már azután alaposan kezd politikával­­foglalkozni Jaques Réal. Minél mélyebben nyomul ilág 1921. április 8. 3

Next